A megújulás lendülete, vádaskodás nélkül
Az Egyházban élő embert mélyen érinti mindaz, ami megbénítja, elnehezíti, megsebzi a misztikus test egészét. Az ilyen ember szenved az Egyházban jelen lévő rossztól. Arra vágyik, hogy az Egyház minden tagja tisztább legyen, az egységet jobban élő, figyelmesebb az emberek kéréseire, aktívabb a tanúságtételben. Hogy szenvedélyesebben szomjazza az igazságot, legyen mindenben spirituálisabb, és tartsa távolabb magát a világnak és hazugságainak tett engedményektől.
Anélkül, hogy utópikus álmokat táplálna, és anélkül, hogy ne magán kérné ezt elsősorban számon, nem törődik bele abba, hogy Krisztus tanítványai az emberiség nagy áramlatainak szélén tengődjenek. Képes spontán módon meglátni a jót, örülni neki, s mindezt láthatóvá is teszi anélkül, hogy szemet hunyna azon fogyatékosságok és hibák fölött, melyeket egyesek szívesen tagadnának, mások viszont csak megbotránkoznak rajtuk.
Tudatában van annak, hogy sok megújulás szükséges a baljós újdonságok elkerüléséhez, és tudja, hogy a megújulás lendülete természetes az Egyházban. Mielőtt nekiindul, igyekszik egyenesen, jól megcélozni az irányt.
Henri de Lubac: Elmélkedések az Egyházról
Ahogy az Atya küldött engem...
Jézus egyik igéje különösen megragad bennünket, ha arra gondolunk, hogy ezt Isten mondta. Ez a mondat megérteti velünk a kiválasztottság különleges szépségét. Egy paradox hasonlat ez, igaz és titkokban gazdag. Krisztus mindazoknak mondja, akik az ő papjai lesznek a századok során: “Ahogy az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket”. Ki tehát valójában a pap? Az, akit Krisztus arra választott, hogy az Ő életét folytassa az idők végezetéig.
Sajnos ez nem minden esetben van így. Ha pedig a pap nem Krisztust jeleníti meg, akkor keveset ér. A szavai üresek, a templomok sivatagok. Krisztus szavai ezzel szemben azonosak voltak Önmagával.
Ha a pap először megéli azt, amit prédikálni szeretne, és csak azután szól, akkor Krisztus jelen lesz a szavában. Ő maga is Krisztus mása lesz. Akkor a szavai tömegeket fognak vonzani, és ismét megtelnek a templomok. Mert nem annyira a tudomány teszi a papot, hanem a szeretet által éltetett karizma.
Chiara Lubich: A pap Krisztus mása,1970
Az élet és a társadalom törvénye
A keresztre feszített és elhagyott Jézust az „élet legmélyebb értelmének” fogom föl, hiszen ő épp ebben a pillanatban nyilatkoztatta ki legteljesebben az Atyával való kapcsolatának igazságát. Ezért ez a titok magának az életnek és a társadalomnak is a törvénye.
Olyanná kell válnunk, mint Ő, aki Istenként is megmosta apostolai lábát. Aki, bár tekintéllyel beszélt, mégsem fogadta el a hatalom semmilyen (társadalmi vagy lelki jellegű) formáját. Aki nem tartott igényt különleges jogokra azon a közvetítői szerepen túl, mely természete szerint a sajátja volt – tudniillik hogy fiúként engedelmeskedjen az Atyának egészen a halálig, és testvérként meghaljon az emberekért.
Silvano Cola
Cenákulum és utca
Imádságra és evangelizációra van szükség, hogy szentté váljunk, és segítsük a világot és az Egyházat, hogy szentebb legyen. Imádság és evangelizáció, hogy újra erősen, intenzíven átéljük a Pünkösd légkörét.
A Pünkösd „cenákulum” és „utca”, vagyis mindig két különböző, mégis egymást szorosan kiegészítő módon valósul meg: egyrészt „cenákulum”, hogy imádkozzunk, várjuk a Lelket és prófétai karizmáit, másrészt „az utca”, hogy beszéljünk Jézusról, s felragyogjon ajkunkon, tekintetünkben és életünkben az üdvösség Evangéliuma.
Salvatore Martinez
Szentnek lenni minden életállapotban
Akik eddig az életszentségről írtak, csaknem mindnyájan olyanok oktatását tűzték ki célul, akik a világtól visszavonultan élnek, vagy legalábbis olyan jámborságra oktattak, mely teljes visszavonultsághoz vezet. Én ellenben olyanokat akarok oktatni, akik a világban, családban, vagy akár a királyi udvarnál élnek...
A méh úgy gyűjt a virágokból mézet, hogy nem bántja azokat, és éppoly üdén és sértetlenül hagyja ott a virágokat, ahogyan találta őket. Az igazi életszentség azonban még helyesebben cselekszik, mert nem sérti meg a különböző hivatásokkal vagy foglalkozásokkal együtt járó kötelességeket, hanem ellenkezőleg: azokat szebbé és értékesebbé teszi...
Tévedés, sőt eretnekség, ha az életszentséget ki akarnánk rekeszteni a fejedelmi udvarokból, a hadseregből, a kézművesek műhelyeiből és a házaséletből. … Bárhol éljünk is, törekedhetünk és törekednünk is kell a tökéletes életre.
Szalézi Szent Ferenc: Filótea
Újraértékelni a szeretetet a társadalomban
A társadalom emberibbé, az emberi személy méltóságteljesebbé tétele érdekében politikai, gazdasági és kulturális szinten újra kell értékelni és a cselekvés legfontosabb normájává kell emelnünk a szeretet szerepét a társadalmi életben. Ha az igazságosság önmagában arra alkalmas, hogy „az emberek között kölcsönös csere alapján és a méltányosság szerint ítélve osszon el anyagi javakat, akkor a szeretet, és csak a szeretet (minden olyan szeretet is, amelyet ’irgalomnak’ nevezünk) képes arra, hogy az embereknek visszaadja önmagukat”. Az emberi viszonyokat nem lehet egyszerűen csak igazságossággal szabályozni: „A keresztény tudja, hogy a szeretet az az ok, amiért maga Isten kapcsolatra lép az emberrel, és amit maga is vár tőle feleletként. Ezért a szeretet a legmagasabb rendű és legnemesebb kapcsolati forma az emberek között is, amelynek az emberi élet valamennyi területét be kell töltenie, s ki kell terjednie a nemzetközi rendre is. Csak olyan emberiség örvendhet valódi és tartós békének, amelyet a ’szeretet civilizációja’ ural.”
Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma 582.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése