2017. március 17., péntek



Adj hálát!


A Biblia több helyen buzdít Isten iránti hálánk, hódolatunk kifejezésére. A teológusok megszámolták, több mint száz helyen olvasunk a Szentírásban felszólítást hálaadásra. Annyi bizonyos, hogy a hálás szív kedves Isten előtt. Minden embernek van oka hálát adni, mégis csak azok élnek ezzel, akik komolyan veszik az Úr dolgait. Az ilyen ember nem követelőzik, hanem csendes megelégedéssel köszöni meg mindazt, amivel Isten megáldotta őt.
Valaki egyszer azt mondta, hogy azok az igazán gazdag emberek, akiknek életében szüntelenül jelen van a hit, a hála és a humor. A hálaadás elégedetté tesz, ugyanakkor feledteti a bajokat. Az Újszövetségben arról olvashatunk, hogy Pál apostol és Silás a börtönben, láncra verve dicsőítette Istent.
Szinte valamennyi nemzet történetéhez kapcsolódik olyan ünnep, amikor az emberek kinyilvánítják örömüket, hálájukat. Az Egyesült Államok egyik legnagyobb ünnepe a hálaadás napja, amikor arra emlékeznek, hogy 1620-ban Amerika partjainál kikötött a Mayflower nevű hajó, fedélzetén az első angol puritán telepesekkel, az ún. zarándok atyákkal, akik megalapították az Amerikai Egyesült Államokat.
Sajnos kevésszer élünk a hálaadással. Ha meg is tesszük, inkább a külső körülményeinket visszük hálaadásként Isten elé, a lelkiekről pedig megfeledkezünk. Pedig a hálaadás létszükséglete a hívő embernek, nélküle a hit elsekélyesedik, öncélúvá válik. Füle Lajos így fogalmazta meg ezt egyik versében (A hálából): „A hálából élünk, ha élünk. Hála nélkül mi más az élet: szakadéknyi mély hiányérzet, mibe az ember beleszédül.”
Mielőtt erőt venne rajtunk ez a hiányérzet, járuljunk Isten elé hálaadással, és dicsőítsük őt kegyelméért, szeretetéért, szabadításáért – de mindenek előtt: önmagáért!
„Ó, Uram, tied a nagyság, a hatalom, a dicsőség, a győzelem és a méltóság, sőt minden, ami a mennyben és a földön van.” (1Kir 29,10-18)




Amit nem látok, az nincs is

Írta: Partinka Klára


Korán beköszöntött a tavasz. Pezsdül az élet, virágba borul a természet, miközben vidám madárdal dicséri a ragyogó napsütésben az ég és a föld Teremtő Urát. Takarítok. Tekintetemmel végig pásztázom a mennyezet és oldalfal találkozását. Örömmel nyugtázom: nálam nincsenek hálók, sem pókok, amik azokat szőnék. Később leesik a karnisvég, visszatételéhez már létrára kell másznom, így egészen közel kerülök az előbb ellenőrzött területhez. Meglepetten állapítom meg, hogy tévedtem. Szívembe sajdul a felismerés: egyre kevésbé vagyok fiatal, és ugyancsak megromlott a látásom. Amit a földről nem láttam, arról azt gondoltam, hogy nincs is. Feljebb emelkedve már minden másként látszik.
Sajnos így vannak sokan az élő, de láthatatlan Istennel. Mivel nem látják őt, ezért azt hiszik, hogy nincs is!


Mi azonban „...nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra..." (2Kor 4,18)


Crescit sub pondere palma!


Azaz: Teher alatt nő a pálma – hirdeti a latin mondás. Így gondolta ezt egy apuka is, amikor óvodás és első osztályos fiait váratlan feladat elé állította. A kisváros lakásukhoz közeli boltjába felnőtt felügyelete nélkül küldte el a két csöppséget.
A kisebbik gyermek szája azonnal a gravitációnak megfelelően, lefele görbült, és szipogva simult a nagyobbik mellé védelmet és bátorítást várva. A bátyja gyorsan túljutott az első megdöbbenésen, és bátorítólag fordult megszeppent öccséhez: Ne félj, apa úgy is titokban utánunk fog jönni!
Ez, az apa irányába megnyilvánuló teljes bizalom nem volt alaptalan, és látható felszabadulást eredményezett a kisebb testvérnél.
Mi, felnőttek is vágyunk a biztonságra. Nehezen viseljük a kilátástalan helyzeteket, frusztrál bennünket egy-egy döntési szituáció, valamint a jövő bizonytalansága; az élet végessége, a ránk váró halál, mind-mind szorongással tölt el bennünket. Az emberiség nagy része úgy éli le életét itt a földgolyón, hogy soha nem hallotta még Isten bátorító szavát. Nekik is, de Isten gyermekeinek különösen is bíztató üzenet ez a Bibliából:

„Maga az Úr megy előtted, ő lesz veled. Nem marad el tőled, és nem is hagy el téged. Ne félj hát, és ne rettegj!” (5Móz 31,8)


CSERESZNYEVIRÁG

Árnyék borult az idei cseresznyevirágzás ünnepére Japánban. A március legfőbb eseményének számító virágnéző túrák, fák alatti ücsörgések, beszélgetések szomorú tartalmat hordoznak. A nép identitásává vált a díszcseresznye néhány napig nyíló virága. De mit lehet kezdeni egy mindössze két hétig tartó identitással? Az év többi napján a fegyelem és kötelességtudat a japán ember támasza és ismertetőjele.

A fegyelem önmagában is, kimunkálható emberi képességként is csodákra képes. Közelebb visz egy elképzelt és körülhatárolt célhoz, amelyért érdemes küzdeni.

A keresztyén ember kísértése a szó kezdőbetűjének megváltoztatása: a fegyelem kegyelemre cserélése. Könnyű a gondolat, amely szerint mi már elértük hitünk célját, lelkünk üdvösségét, az önsanyargatás és az állkapcsok izomláza maradjon azoké, akik még kapaszkodót, célokat keresnek.

Pedig az igazán kegyelemre épülő élet fegyelmezett élet. C. H. Spurgeon így fogalmaz: „Gondoskodnom kell Krisztussal való közösségem fegyelmezett ápolásáról. Mert bár ez sohasem lehet békességem alapja, de ez lehet békességem csatornája.”

A keresztyén embert fegyelmezett életre hívja Isten, hogy azzá váljon, aki mindig is szeretett volna lenni: Krisztushoz hasonló emberré.

*

Füle Lajos, Ének a cseresznyefáról: „Hogyha gyilkos árnyak elborítanak, / fölfelé igyekvő vágyunk lel utat. / A cseresznyefával így igyekszem én, / s meglátom az URAT.”

Bálintné Gyöngyi / Pécel

Pál apostol: „Én magamról nem gondolom, hogy már elértem volna, de egyet cselekszem: azokat, amelyek mögöttem vannak, elfelejtve, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nekifeszülve célegyenest futok Isten felülről való elhívása jutalmáért, amely Krisztus Jézusban van.” (Fil 3,13-14)



"Én azonban nem kívánok mással dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével, aki által keresztre feszíttetett számomra a világ és én is a világ számára."
(Galata 6,14)



Miért mondja ezt Pál? Azért, mert senki nem látja addig a kereszt dicsőségét - csak a gyalázatát -, amíg jobban ki nem nyitja a szemét. Csak az Isten Szentlelke nyithatja ki jobban a szemünket. A hal azért is a kereszténység jelképe, mert tipikusan olyan élőlény, amelyik nem tudja lehunyni a szemét. Hogyha Isten megnyitja a szemedet, akkor többé nem tudod lehunyni, nem tudsz többé szemet hunyni, megalkudni! Vagy ha megteszed, olyan rossz lesz a lelkiismereted, hogy nem bírod ki. Erre van szükségünk: a szemek felnyitására.
Pál nem árul zsákbamacskát. Nem azt mondja, hogy meghalt a világ. A világ, a bűn világa nagyon is valóság. Más helyen azt mondja, hogy Krisztus legyőzte a halált, a bűnt. De ez nem jelenti azt, hogy nincs bűn. Nagyon is van. A bűn nem hal meg, kísért az eleget. Csak néha olyan naivak vagyunk, hogy azt gondoljuk: "Na, én megtértem, a régi énem el van temetve, minden új, csak rám kell nézni."
Össze ne kavarjuk a dolgokat! Krisztus nem ilyen értelemben szabadít meg a bűntől. Nem leszünk tökéletesek attól, hogy megtértünk Istenhez. Sőt, akkor kezdődik a harc, akkor kell szembenézni magunkkal.



A XIX. század elején egy amerikai rabszolgatartó együtt utazott a rabszolgájával a hajón. Egyszer csak borzalmas vihar tört ki, és a rabszolgatartó felment a fedélzetre, hogy lássa, mi történik. Egy szerencsétlen pillanatban egy hatalmas hullám lesodorta a fedélzetről, bele a háborgó vízbe. Amikor néger rabszolgája ezt észrevette, elkiáltotta magát: - Vagy megmentem, vagy vele együtt én is meghalok! - És belevetette magát a tengerbe. Iszonyú küzdelem kezdődött, míg végre a rabszolgának sikerült kimentenie eszméletét vesztett gazdáját. Amikor a rabszolgatartó magához tért ez volt az első kérdése: - Ki mentett meg? - Utastársai a kis néger rabszolgájára mutattak. Mire a rabszolgatartó: - Most már én lettem a te rabszolgád, Samy.
A kereszt elcsendesít, nagyon nagy alázatra juttat. Mert az Isten Fia a rabszolgák sorsára jutott. A kereszthalál rabszolgáknak járó "kiváltság" volt. Olyan mélyre alázta magát az Isten, hogy rabszolga lett érted! Vagy megmentem, vagy belehalok - ez volt a Jézus programja. - Én lettem a te rabszolgád - vallott a megmentett.
Pál nem azt mondja, hogy megfeszítette a világot, mert akkor magával is dicsekedhetett volna. A világ, a bűn erősebb annál, hogy én elbánjak vele. Pál azt mondja, hogy Krisztus keresztje által ez már megtörtént. A bűn valóban legyőzött bűn, még akkor is, ha borzalmas hatalom az ember életében. Ez a hit vezet győzelemre. Nagy hatalom a bűn, mégsem kell erőlködni. Nem kell verítékezni, fölengedhetsz, lehet hinni és megbékélni. A világ meghalt számomra a kereszt által, megszűnt az igézete. A bűn hozzám tartozik, az enyém, de Krisztus megbocsátott, keresztje megszabadított.
(Horváth Levente)




KÉNYSZERREL SEM!

111-ben Plinius, Bitinia tartomány helytartója az akkori császárhoz, Traianushoz levelet írt, amiben megfogalmazta, hogyan próbált igazságos lenni, amikor a keresztyéneket feljelentették a császár szobra előtti áldozat megtagadásáért.

Háromszor kérdezte meg tőlük, hogy keresztyénnek vallják-e magukat, s ha konoknak mutatkoztak, kivégeztette őket. Azokat azonban, akik megtagadták hitüket, szabadon engedte. Ezeknek a császár képe előtt bort és tömjént kellett áldozni, és Krisztust kellett gyalázniuk. A helytartó ugyanis tisztában volt azzal, hogy egy igazi keresztyén erre semmiképpen sem kényszeríthető.

Krisztus tanúi a változó világban című tankönyv (Luther Kiadó) alapján

"Ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek, és megmosták és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében... és Isten letöröl a szemükről minden könnyet." (Jel 7,13-17)




Kutya világ

Vasárnap délelőtt szokatlan látványra lettem figyelmes templomunk udvarán. Egy idős hölgy kiskutyával sétált a két gyülekezeti épületet összekötő keskeny járdán. Lehet, hogy első hallásra nincs ebben semmi szokatlan, de istentisztelet előtt itt általában a gyermekeikkel gyermekmegőrzőbe igyekvő szülőket szoktuk látni, kutyát sétáltató hölgyet még sosem. De még mielőtt folytatnám a megkezdett történetet, egy gondolatnyi kitérőt teszek.
Határszéli kis faluban nőttem föl, ahol mindenki – ember és állatt – ismerte, hogy milyen íratlan szabályok vonatkoznak rá, amit nem volt érdemes áthágnia. Ezért kutyusunknak is ritkán megengedett lehetősége volt, hogy a hátsó udvarról – ahol ő volt tyúkok, disznók és minden udvarra berepülő madár egyedüli ura és parancsolója – átszaladhatott az első udvarra, és sűrű farkcsóválások és boldog csaholás közben tett egy tiszteletkört a virágágyásokat és veteményest szétválasztó ösvényen, hogy ezt követően nagy sebességgel visszarohanjon felségterületére az – esetleg véletlenül – nyitva maradt udvari kapun. Ez volt ám az igazi ’kutyavilág’!
Manapság pedig – legalább is itt, a vidéki kisvárosban – feltűnően sok kutya ’sétáltatja gazdáját’. Tíz évvel ezelőtt még a kertes házak udvarainak voltak megszokott lakói, ma pedig úton-útfélen, kicsi-nagy, szelíd vagy éppen harcias ebek sétálnak pórázon vagy anélkül az emberi élettérnek kialakított parkokban és utcákon.
Visszatérve a bevezető eseményhez, az idős hölgy a kutyussal besétált a babák számára berendezett kis házba, ahol istentisztelet alatt vigyázunk rájuk, ahol ők örömmel csúsznak- másznak a számukra kialakított teremben. Kedves mosollyal előadta kérését, hogy a babák mellett vigyázzunk az ő kis kutyusára, mert nincs kire bízza azt az istentisztelet idejére.
Néhány pillanatig levegőhöz sem jutottunk. Felfoghatatlan volt számunkra, hogy valaki a kutyáját egyenértékűnek tartja a legdrágább ajándékkal, a gyermekkel, akit egy órára a szülő nagy bizalommal átad nekünk.
Kérését – röviden megmagyarázva a helyzetet – elutasítottuk, ő pedig szomorúan visszafordult, hogy a kutyát az istentisztelet idejére az autóban hagyja. A történet elgondolkoztatott. Isten, aki megszabta életünk határait, egy csodálatos világot hozott létre, benne mindennek megadva a maga életterét. Az ember pedig a bűneivel mindezt felrúgta, nem foglalkozik az isteni renddel, és ezért ma már nem is ismeri, minek hol a helye. Ezért is alakulhatott ki ez a szokatlan helyzet azon a bizonyos vasárnapon.
A Szentírás a teremtés csodás rendjéről (104. Zsoltár):
„… mily számtalanok a műveid, Uram! Mindegyiket bölcsen alkottad, és tele van a föld teremtményeiddel…”





Néma próféta
Írta: Benedek Csilla


Néhány évvel ezelőtt nagypénteket az egyik erdélyi városban töltöttem. A város piacán kisbárányokat árultak, amik egymás mellett, összekötözött lábakkal feküdtek a járdán: nem bégettek kétségbeesetten, és nem akarták kiszabadítani magukat a kötelékből, ahogyan ez természetes lett volna.

Az állatokat látva Ézsaiás könyve 53. részéből a 7. vers idéződött fel bennem: „Mint a bárány, amelyet mészárszékre visznek, és mint a juh, amely megnémul az őt nyírók előtt". Ez a mondat Jézus Krisztusról prófétál, aki Isten Bárányaként mondott igent arra, hogy meghurcolják, megalázzák, megostorozzák, szidalmazzák, és ő sem „nyitotta ki száját".

Nagyhét arra hív bennünket, hogy az Isten igéje segítségével emlékezzünk Urunknak a páska vacsorától haláláig tartó gyötrelmeire, amivel ismét megerősíti az örök időre szóló váltság-áldozatában és kereszten megszerzett kegyelmében gyökerező hitünket.

„Az ő megismerése által igaz szolgám sokakat igazzá tesz, mivel ő hordozza vétkeiket." (Ézsaiás 53,11)






"Tanuljátok meg Tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek."
Máté 11,29



Iskolában Tanár: az Úr. Tankönyv: a Bibliánk.
Jól tesszük, ha készülünk nagyon.
Nem jártuk még ki ezt az iskolát,
mégis minden nap - vizsga-alkalom!




MEGVÁLTÓ URUNK!

Bocsásd meg nekünk, hogy noha a legcsodálatosabb iskolába: Eléd járhatunk naponként, sokszor elmulasztjuk óráidat. Megvalljuk, Igéd fölé hajolva sem figyelünk mindig igazán, így sok fontos dologra nézve tudatlanok maradunk. Adj nekünk most előrehaladást a szelídség és alázatos-szívűség tantárgyában, hogy kedvedre és dicsőségedre vizsgázhassunk környezetünkben! Ámen.