2017. szeptember 29., péntek

BIZALOM

Ilyet nem láttam még a pesti utcán / a fal mellett a járdán nagy halom / újság fehérlik, rajta tábla van, / hogy "Bízom benned, szolgáld ki magad!"

Az újság mellet kis papír doboz, / mélyén megannyi fényes pénzdarab, / s fölötte a másik tábla: "Köszönöm!"

Szívemre forró hullám fut: öröm, / fénylő melegség, ez a bizalom, / mint áldó gyenge áram, szíven üt. / De jó is lenne végre mindenütt / reményt keresni egymásban, ahogy / itt ez az ismeretlen valaki...! / Meglep s megáld e bizalom-őzőn.

Szívemen kicsiny tábla: "Köszönöm!"


(1956.október 30.)

Füle Lajos / Vásárosnamény

"Vigyázzatok, hogy senki rosszért rosszal ne fizessen, hanem mindenkor jóra törekedjetek egymás iránt és mindenki iránt!" (2Thessz 5,15)





"Elég néked az én kegyelmem..."
2Kor 12,9

"Én megtanultam, hogy azokban, amikben vagyok, megelégedett legyek."
Fil 4,11

INFARKTUS vagy gyomorfekély
Nem közelget hozzád, ne félj,
ha a LÉLEK mértéke véd,
hogyha tudod, mi az elég.

Hálával tölt el a tiéd,
nem kívánod a másokét,
sőt: ha nekik több van, legyen,
szaporítsa a kegyelem!



GONDVISELŐ JÓ ATYÁNK!
Add meg nekünk, hogy megérthessük végre az elég titkát, hogy az elég több legyen számunkra a soknál. Higgyük el s valljuk nagy örömmel, hogy a TE kegyelmed mindent magában foglal, amire csak szükségünk lehet. Köszönjük, hogy napról-napra gondoskodol rólunk, hogy van eledelünk és ruházatunk, s hogy JÉZUS KRISZTUS örök hajlékot is készített nekünk Nálad. Kérünk, elégítsd meg népünket, sőt az egész világot testi-lelki javaiddal, hiszen Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség!
Ámen.




Fogaskerekek



Az eseménydús nyári hetek között volt egy, amikor különösen is összesűrűsödtek a teendők. Már jó előre aggódtam, hogyan fogok gyors egymásutánban – szinte egyszerre – több helyen is helytállni. Számtalanszor tapasztaltam, hogy az Úr nem terhel jobban, mint szükséges, de arra végképp nem számítottam, hogy éppen ezen a túlzsúfolt napon ajándékként kapok két teljes órát. Az egyik helyen ugyanis, ahol megadott időpontra kellett megjelennem, várni kellett valakire. Egy pohár gyümölcslé és egy szelet pizza társaságában tölthettem az időt, közben kiválthattam egy régóta esedékes gyógyszert, végig gondolhattam aktuális teendőimet, csendben lehettem, és még ezeket a gondolatokat is papírra vethettem. Az a két óra igazi felüdülés volt, nem remélt pihenés egy túlzsúfolt hét kellős közepén!
Újra elámultam azon, hogy Isten milyen hajszálpontosan tervez és időzít. Milyen hihetetlen pontossággal szerkeszti össze a fogaskerekeket. Ha ilyen jelentéktelennek tűnő helyzetben ennyire lehet az Úrra számtani, mennyivel inkább tehetjük ezt a fontosabb dolgokban, a nagy horderejű és sokakat érintő kérdésekben is!

„Bízzál az Úrban teljes szívből.” (Péld 3,5)



Gazdaság

Maga a fogalom is torzult az idők folyamán, tehát először a fejekben van szükség reformációra, hogy újra helyesen értsük a gazdaság eredeti jelentését, ugyanis korunkban a fogalom gazda(g)sággá torzult. Vagyis a gazdasági cél a gazdagodás, és nem a ránk bízottakról való gondoskodás. A gazda-ság viszont feltételez egy gazdát, aki gondoskodik háza népéről – a legkisebbektől a legidősebbekig – és az életerős munkabíróktól a legelesettebbekig. Mi valljuk, hogy az Atya Isten a gazda, s minket csak sáfársággal bízott meg. Úgy kell gazdálkodnunk, hogy a következő nemzedék is hasonlóképpen részesüljön a javakból. Működtetni kell a gazdaságot, és nincs jogunk felélni azt. Úgy sáfárkodjunk tehát vele, hogy végül a Gazda elszámoltat a ránk bízott vagyonnal, mint arra a talentumos példázatban az Úr Jézus figyelmeztet is:
„Úgy tekintsen minket az ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait. Ami pedig egyébiránt a sáfárokban megkívántatik, az, hogy mindenik hívnek találtassék.” (1Kor 4,1-2)


Győzelem
Írta: Móréhné Ágnes


Közelünkben, az egyik kertes házban él egy fekete kutya. Apró termetű, de nagyon agresszív. A kerítés túlsó oldaláról acsarkodott. Később rájött, hogy átfér a kerítés alatt. Azóta, ha arra megyek, kirohan, és folyton ott van a sarkamban.
Egyszer megfordultam, és toppantottam. Meg se rezzent. Aki ismer, tudja, hogy gyerekkorom óta félek a kutyától. Szánalmas látvány lehettem, ahogy próbáltam elhajtani a „szörnyeteget". Az egyetlen módja, hogy lerázzam magamról, ha tudomást nem véve róla céltudatosan, előre nézve megyek.
A kísértő is ilyen. A legkisebb résen is átfér, és állandóan a nyomomban jár. Néha rám ijeszt, máskor csak kerülget. Szembeszállni vele teljesen értelmetlen, nem fog megijedni. Győzelmünk egyetlen titka: előre nézni Jézusra, a mi győztes Urunkra.


„Azért mi is, akiket a bizonyságok ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőteret. Nézzünk a hit elkezdőjére és bevégzőjére, Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – elszenvedte a keresztet, és Istennek trónjára ült." (Zsid 12,1-2)


ISTEN BÁRÁNYA

Vannak olyan időszakok életünkben, amikor tele vagyunk kétségekkel, félelmekkel, vágyakkal és csalódásokkal. Vágyunk valami szép, magasztos, emberi érzés után, de elillan előlünk.

Csalódunk azokban, akiket a legjobban szeretünk, akikben megbíztunk, csalódunk önmagunkban, és szembesülünk azzal, hogy nincs a világon senki és semmi, ami ki tudná elégíteni a lelkünkben lüktető, izzó sóvárgást, egyedül csak Krisztus. Ő az Igaz Barát, a Hűséges Társ, az Őszinte Tükör, amelybe belepillantva megláthatjuk valódi énünket és azt is, amilyennek Ő lát bennünket.

Nemrégen bukkantam rá Samuel Barbertől az Agnus Deire. Ez a csodálatos zene tele van mély érzelmekkel, kavarog benne a vágyakozás, az öröm, a csalódás, a lemondás és a megadás, majd újult erővel tör elő a remény, mint a forrás a hegycsúcsokon. Olyan ez a gyönyörű muzsika, mint a mennyasszony sóvárgása a vőlegény után, mint a gyülekezet vágyakozása – Jézus után. Igazából csak ő tudja megelégíteni szívünk minden vágyát, elcsitítani a hullámokat, és képes békességes legelőre vezérelni bennünket.

Latinovits Ágota / Pécel

Meghallgathatja, kórus: http://www.youtube.com/watch?v=3e_sm7VUuZE&feature=related ,
vonósok: http://www.youtube.com/watch?v=LkSJzMrbPGU&feature=related

János apostol bizonyságtétele Jézusról: „Íme, az Isten báránya, aki elveszi a világ bűnét” (Jn 1,29)


Mai csodák

Meghívást kaptam egy négynapos erdélyi kirándulásra. Kirándulásra, ahol csodás tájakat láttunk, hegyeket, patakokat, vízesést, őszi kikericcsel teleszórt mezőket és egy kis gödörfalut a Vigyázó hegy lábánál.
Utazásunk egyik célja a sziklás hegyektől körülvett színmagyar református faluban 20 éve hitből épült árvaház és az ott elkezdődött gyermekmentő szolgálat meglátogatása volt. Hitből épült, és tartják fenn az intézményt, hiszen sem állami, sem egyházi támogatást nem kaptak-kapnak. Így napról napra tapasztalják Isten gondoskodó szeretetét a bel- és külföldi hívő emberek támogatásában. Az intézményhez iskola is tartozik, amit az árvaháziakon kívül a szórvány-magyar gyermekek is látogatnak, azok, akik falujukban nem kapnának magyar nyelvű oktatást, és ami még nagyon fontos: lelki táplálékot.
Az ott látottak, tapasztaltak hálára és az Úr iránti csodálatra indították szívemet. Ha valaki kételkedne napjaink anyagias és lelketlen emberi kapcsolatai között Isten hatalmában és valóságos csodáiban, az látogasson el Zsobokra, és újuljon meg az Úr iránti csodálata és magasztalása!


Jézus mondja: „Engedjétek hozzám ezeket a kisgyermekeket..." (Mt 19,14)






Megaláztatás és felemeltetés

Az 1848-49-es magyar szabadságharc végét jelentő világosi fegyverletétel után a császári udvar legnagyobb megtorlása a Batthyány Lajos miniszterelnöknek Pesten, 13 tábornoknak pedig Aradon való kivégzése volt. A szabadságért harcoló főtiszteket 1849. október 6-án, a bécsi forradalom első évfordulóján végezték ki: négyet közülük "kegyelemképpen" golyó által, kilencet pedig bitófán.

Október 6-án, a hajnali órákban sortűz elé vitték Kiss Ernőt, Dessewffy Arisztidet, Schweidel Józsefet és Lázár Vilmost. Kiss Ernő az első sortűz után csak megsebesült, majd közvetlen közelről fejbe lőtték. A hagyomány szerint ő maga vezényelt tüzet kivégzőinek. A mindössze három hónapja házas Dessewffy dí­szes egyenruhában, fehér kesztyűben állt a sortűz elé. Schweidel egy kicsiny keresztet tartott kezében, amikor eldördült a sortűz.

A többieket lelkészek kí­sérték a vesztőhelyre reggel hat órakor, hogy köztörvényes bűnözők módjára, tiszti ruháiktól megfosztva a bitófán végezzék. Az első Poeltenberg Ernő volt, őt Török Ignác és Láhner György, majd Knézich Károly követték. Nagysándor József, aki előző nap még í­gy imádkozott: "Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett" - bátran állt a bitófa alá, Leiningen-Westerburg Károly, aki ragaszkodott, hogy tiszti ruhájában haljon meg, ezt mondta: "Odafenn igazságosabban í­télnek fölöttünk".

Aulich Lajos hadügyminisztert, a legidősebbet, az utolsók közé hagyták. A szekéren hozott, lábtöréséből még fel nem épült Damjanich í­gy szólt: "Azt gondoltam, hogy utolsó leszek, ki mindig első voltam a csatában". Vécsey Károly némán nézte végig társai halálát. Neki már nem volt kitől búcsút vennie, ő Damjanich holttestéhez lépett, és bár nem szí­vlelték egymást, most megcsókolta a kezét.

A kivégzést követően az elí­télteket elrettentésül közszemlére tették ki, majd este az agyon lőtteket a sáncárokban, a felakasztottakat a vesztőhelyen temették el.

*

Megható, ahogyan az aradi vértanúk az utolsó óráikban magasra emelték Istent. Leverettek ugyan, de nem győzettek le.

Napjainkban annak a veszélye fenyeget, hogy nemcsak leverettek, hanem legyőzöttek is leszünk abban a hadjáratban, ami az egész világon folyik a keresztyének ellen. Hogy ne í­gy legyen, ahhoz Isten felemelése szükséges. Úgy, hogy őt látjuk, és őt láttatjuk meg mindenekben és mindenek felett. Őt magasztaljuk és őt dicsőí­tjük imáinkkal, cselekedeteinkkel, életünkkel, hogy azután Ady Endre szavaival mi is elmondhassuk: "Te voltál mindig mindenben minden."


Margit István / Pécel

Péter apostol bíztatása: "A minden kegyelemnek Istene pedig, aki az ő örök dicsőségére hí­vott el titeket Krisztusban, miután rövid ideig szenvedtetek, ő maga fog teljessé, erőssé, szilárddá és állhatatossá tenni. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen."
(1Pt 5,10-11)




"Mózes... nem félt a király haragjától, kitartott, mint aki látja a láthatatlant."

(Zsid 11,24-27)

Szeretnéd letesztelni, milyen a jellemed? Vigyázz, ez a képmutató önvizsgálat veszélyével járhat, melynek nyomában önhittséged fog nőni, és nem a jellemed.
Inkább kérdezd meg magadtól, hogy mit tennél, ha biztosan tudnád, hogy soha senki nem tudja meg, amit teszel.

Például éppen valami nemes tettre készülnél, és hirtelen rádöbbennél: senki nem lesz, aki értékelje, nem lesz tanúd, nézőközönséged, akik majd elismeréssel nyugtázzák, amit tenni fogsz. Vagy tegyük fel, hogy éppen valami kísértés fogna el (például egy ártatlan helyzet folytán jogtalan előnyhöz juthatnál), és teljes bizonyossággal tudnád, hogy soha senki nem fogja leleplezni, amit teszel. Engednél-e a kísértésnek?
Egy párizsi szállodában két üzletember beszélget: - Kér-e elismervényt? - Fölösleges, uram, megbízom önben, és tanúnk az Isten. - Csak nem hisz ön Istenben? - De igen, hiszek, miért Ön nem? - Hát, én bizony nem hiszek. - Ja, akkor mégis kérek elismervényt.
Emlékszem, fiatalabb koromban sokat törtem az agyam azon, hogy legtöbbször miért azt a bűnt nevezik erkölcstelennek, ha valakinek nem kizárólag a házastársával van szexuális kapcsolata. Miért vált ez a bűn az erkölcstelenség szimbólumává? Később rájöttem, hogy azért, mert szorosan együtt jár a titokban cselekvéssel. Erkölcstelen az, amit titokban teszek, vagy amit csak akkor tennék meg, ha biztosan tudnám, hogy nem derülhet ki. Ezért ostorozták az ószövetségi próféták Izrael paráznaságaként a jogtalan visszaéléseket, a lefizetést, a titkos előnyhöz jutást. Ifjúsági bibliaórákon annyiszor beszélgetünk arról, hogy mi szabad egy hívő fiatalnak a nemiség terén, de inkább azt kellene megfontolnunk, hogy mire van, illetve nincs erőnk, amikor senki sem lát bennünket. Az engedelmességnek és a hitnek mindig ez az igazi próbája. Ezért írja Pál a filippibelieknek: "Szeretteim, ahogy mindenkor engedelmes-kedtetek, nem csupán jelenlétemben, hanem sokkal inkább most, távollétemben is." (Fil 2,12)
Ebben különbözik a hiteles hívő és a Krisztust nem követő ember jelleme: míg a hitetlen megengedheti magának, hogy csak mások jelenlétében legyen erkölcsös, az igazi keresztyén elismerő vagy elítélő szemtanúk hiányában még nagyobb hűséggel ragaszkodik ahhoz az úthoz, amit követnie kell.

(Horváth Levente)






SZÍVPRÓBA

A mai orvoslás többféle vizsgálatot alkalmaz a szív állapotának feltérképezéséhez, a pontos diagnózis felállításához. Ezek némelyike nem okoz kellemetlenséget, mások pedig nagyon nehezen elviselhetők. A vizsgálatok azonban elengedhetetlenek ahhoz, hogy az orvos pontos képet kapjon paciense állapotáról.

Olykor Isten is próbára teszi szívünket, bár tudja, hogy mi lakozik bennünk, kik is vagyunk valójában. Nekünk van szükségünk arra, hogy szembesüljünk lényünk valóságával. Gyakran találjuk magunkat olyan helyzetben, amikor lelepleződünk, s mint valami röntgen-képen, csontvázként, minden ékességünktől megfosztva kell szembesülnünk önmagunkkal. Ezek a helyzetek többnyire emberi kapcsolatokban alakulnak ki, ilyenkor kézenfekvő, hogy először a másikat okoljuk – pedig jó, ha tudjuk, hogy még ha volna is okunk másokra neheztelni, a körülmények miatt háborogni, valójában az Úr az, aki szívpróbát tart.

A minap enyhe, de mégsem elhanyagolható fizikai panaszok miatt számot kellett vetnem azzal, hogy esetleg olyan betegséggel kell együtt élnem, ami fokozatosan leszűkíti mozgásteremet. Az első reakció bennem is a tiltakozás, az értetlenkedés volt. Hirtelen megértettem, milyen az, amikor egészségileg kilátástalan helyzetbe kerül valaki. Meg kellett látnom, hogy önmagamtól semmi erőm nem lenne arra, hogy egy fokozatosan súlyosbodó betegséggel együtt hálásan, derűsen, környezetemet nem terhelve éljek. Azután azokra a lelki testvérekre gondoltam, akik krónikus betegségük dacára is szolgáló, gyümölcsöző életet élnek. Pál apostolra, akit a testébe adatott tövis (betegség) sem akadályozhatott meg abban, hogy evangelizálja az akkori világot. Az is eszembe jutott, hogy ha kértem az Urat, hogy munkálkodjon bennem, akkor nem köthetem meg a kezét. Isten eszköztárában ez is szerepel. Ugyanakkor tudhatom, hogy ő hűséges, és soha nem hagy feljebb kísérteni, mint ahogy elszenvedhetem.

Arra is hasznos volt ez a stoptábla, hogy ismét átgondoljam, mi is a célom. Az, hogy kellemesen érezhessem magam – vagy az, hogy az Úr, az általa kijelölt úton vezethessen és juttathasson célba.


Dr. Mikoliczné Virág / Pécel

„Emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened, immár negyven esztendeig a pusztában, hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van a te szívedben..., hogy tudtodra adja, hogy az ember nem csak kenyérrel él, hanem mind azzal..., ami az Úrnak szájából származik.” (5.Móz 8,2-3)


Vonzásban


A vasútállomás pénztáránál a fiatalok jegyvételre várakoztak. A fiúk és a lányok külön csoportra oszlottak. Az egyik lány nagyon kilógott a sorból. Nem volt kifestve, nem ugrabugrált feltűnést keltve. Mégis ő volt a legszebb, és kedvesség sugárzott az arcáról.
A peronon a leányhoz odalépett az egyik fiú, hogy beszélgetést kezdeményezzen vele. Ránézésre ő sem tartozott az osztály legnépszerűbb tagjai közé. A lány szemmel láthatóan örült a beszélgetőtársnak, ugyanakkor nem tudta eldönteni, hogy kihez is csapódjon. A fiúra is figyelt, válaszolt is neki, de időnként egy-egy lépést tett a hangoskodók felé, akik persze levegőnek nézték. Szerette volna velük is elfogadtatni magát, közéjük tartozni. Oda, ahová valójában nem is tartozott.
Hasonlóan nehéz harc ez a keresztyéneknél is: amikor valaki már belekerült Jézus vonzásába, de még szeretne másoknak is tetszeni, megfelelni. Pedig a világhoz való ragaszkodást egyszer el kell hagyni, és Jézus mellett kell elköteleződni. Úgy, hogy ez mindenki számára nyilvánvaló legyen.

“... osztatlan szívvel ragaszkodjatok az Úrhoz ...” (1Kor 7,35)

2017. szeptember 22., péntek

Állok elébe Isten ítéletének!



Volt egy szívműtött, idős filozófia professzor betegem, akivel sokat beszélgettünk, főképpen a hit dolgairól. Ő ateistának vallotta magát. Ám felesége néhány évvel korábban Jehova tanúja lett, és elhagyta. Emiatt aztán senki meg nem állhatott előtte, aki kezébe vette a Bibliát. Nem tudtam soha olyat mondani, ami csak egy percre is megállította volna.
Egy alkalommal, beszélgetésünk közben, hirtelen és indulatosan felpattant, és közölte velem: Ha valóban lesz olyan, állok elébe Isten ítéletének! Nem loptam, nem öltem, tiszteltem a szüleimet… – és így tovább.
Erre feltettem neki a kérdést: Miből gondolja Professzor Úr, hogy Isten az ön elképzelése és mércéje szerint fogja majd megítélni? Nem sokkal valószínűbb, hogy Isten az önmaga mértéke alapján ítél majd? Rendben van, a saját megítélése szerint az 5. parancsolattól kezdve nincsen semmi kivetnivaló az életében, ám mi van az első négy parancsolattal?
Sajnos soha nem sikerült a maga erősségeiből kimozdítanom.

„Én, az Úr vagyok a te Istened…” (2Móz 20,1-17)




"Az igaznak halála idején is reménysége van."

(Példabeszédek 14,32)

A Krisztus vére által megigazított igazakról van itt szó, akiknek még haláluk idején is reménységük van, reménységük lehet. Hogyan lehetséges, hogy van ez a reménységük? Úgy, hogy a remény nekünk, Krisztusban hívő embereknek egy Személy - nem csupán eszmei vigasztalás. Pál így vall erről: "Krisztus a mi reménységünk!" Ez azt jelenti, hogy Pál nemcsak reménységet kapott Krisztusban, hanem Krisztus maga lett az ő Reménysége.
Nekünk nem a reménység az Istenünk, hanem Isten a mi reménységünk! Sokkal többről van itt szó, mint hogy Jézus vigaszt és reményt adna a gyász órájában - itt arról van szó, hogy Ő önmagát adja Reménységként ebben az órában is!

Az igét így is érthetjük: az igaznak halála idején is reménysége, tehát: Krisztusa van.
A keresztyénség nem abból áll, amit Krisztus nekünk ad, hanem sokkal inkább maga Krisztus az, aki önmagát adja nekünk.
Van egy kínai közmondás: "Egyet minden helyett." Ez az Egy, a Krisztus a Minden. Őt adta az Atya minden egyéb helyett. Ő legyen a mindenünk. Mert nemcsak nekünk, hanem az Atyának is Krisztus volt az EGYETLENE és a MINDENE.
Azért van reménysége az igaznak, mert mint utolsó ellenség, a halál is el fog töröltetni, ahogy ilyenkor idézzük ezt az igét a sírnál. Úgy töröltetik el, mint Krisztus többi ellensége: alávettetik, mint minden, a Krisztus lábai alá.
A fáraó megálmodta (1Móz 41), hogy előbb hét gabonában gazdag esztendő jön, majd pedig hét ínséges, látván, hogy a kövér teheneket elnyelő sovány teheneken meg sem látszik az, amit befalnak. Ha az álmot magyarázó József kétségbeesett volna, el kezdett volna imádkozni azért, hogy a kövér tehenekkel jóllakott sovány tehenek gömbölyödjenek ki. De nem esett kétségbe, mert tudta, hogy Isten a mindent elnyelni látszó szűk esztendőben is gondoskodni fog a kenyérről, csodálatos módon.
Mi is úgy látjuk, a sovány halál és a sorvasztó bűn mindent elnyel, még a hívő embert is, úgy tűnik, végérvényesen. Mégsem esünk kétségbe: Isten gondoskodik! Nem a sovány halál nyel el minket, sem a sorvasztó bűn, hanem éppen fordítva, ahogy meg van írva: "Elnyeletett a halál diadala."

(Horváth Levente)


Az ünnep

Mi, emberek szeretünk ünnepelni, ezért minden lehetőséget megragadunk, hogy ünnepet ülhessünk. Így lett az idők folyamán szinte minden nap valaminek a jeles napja. Van, amikor a kolbászt ünnepeljük (fesztivál), máskor a bort, esetleg a több méteres rétest, de ünneppel kötjük össze a halászléfőző versenyt, és nemzeti (még nem ünnep!) lett a vágta is.
Az ünneplés örömteli és fontos dolog, amit Isten szerzett az ember számára. A világ ünneplése az aranyborjú esete óta csak abból áll, hogy leülnek enni és inni, és felkelnek játszani. Pedig ezek az alkalmak a megemlékezés pillanatai is. Az Isten népének örömünnepe az igében, imádságban és hálaadásban való örömteli együttlét. Az öröm alapja mindig maga, Jézus Krisztus,


"aki gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok" (2Kor 8,9)




Csak figyelmetlenség?

Futunk, rohanunk, elfoglaltak vagyunk, nem érünk rá levelekre válaszolni, vagy megköszönni valamit. Ezen gondolkoztam, amikor elektronikus levélben segítettem valakinek, és nem válaszolt, hogy megköszönje igazán nem jelentős segítségemet. Jólesett volna, ha legalább ennyit ír: köszönöm, megkaptam. Emberi kapcsolatok múlhatnak ilyen apróságokon, épülhetnek, erősödhetnek – de hiányukkal meg is hidegülhetnek. Ezek ugyanis a szeretet és hála apró jelei. Cseri Kálmán írja A kegyelem harmatja c. könyvében: „Csodálatos látni ma is, hogy aki hallgatja és magába fogadja Isten Igéjét, annak hogyan változik meg az élete. Valóban gyümölcsök jelennek meg rajta: szeretet, öröm, türelem, jóság… (Gal 5,22). A halál állapotából emel ki Isten az Ő Igéjével, és örök életet ad.”
„Atyafiúi szeretettel egymás iránt gyöngédek; a tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek.” (Rm 12,10)


Jelül és csodául



A jelenlegi zűrzavaros európai helyzethez hasonló történelmi korszakban (Ézsaiás 8,6-18), amikor a nép megvetette „a Siloah lassan folyó vizeit”, akkor az Úristen Izráel népére hozta „a folyó mindent elsöprő vizét, Asszíria (Szíria!) királyát és annak minden hatalmát.” „Kilép mindenütt a medréből… szétterjesztett szárnyai ellepik Izrael földjének teljes szélességét.” A népek tanácskoznak akkor, de hiábavaló lesz, nem megy végbe döntésük.

De a hűségeseket így bíztatja Isten: amitől a nép fél, attól ti ne féljetek!

Ézsiás próféta ezen felbátorodva áll Isten elé: „Íme, itt vagyok én és a fiak (a próféta iskola ifjai), akiket az Úr adott nekem. Jelül és csodául vagyunk Izraelben. A Sion hegyén lakozó Seregek Urától vagyunk mi!”

Ez a mondat ismételten felhangzott a Biblia lapjain, de már Jézus szájából: „Íme, itt vagyok, én és a fiak, akiket Isten nekem adott.” (Zsid 2,13) – Fiak, például a bibliaiskola padsoraiban, hogy majd jelül és csodául lehessenek a világban.

(Részlet Alföldy-Boruss Dezsőnek a Biblia Szövetség bibliaiskolája tanévnyitóján elhangzott áhítatából – vázlatos közlés)

A mi Urunk, Jézus Krisztus atyja „Szeretetében előre elhatározta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akaratának tetszése szerint, kegyelme dicsőségének magasztalására…” (Ef 1,5-6)



Mátraházai lelki konferencia
Írta: Benedek Csilla

2013. szeptember 8-13-ig, a Mátraházai Református Lelkészüdülőben töltöttünk néhány napot, az ilyenkor szokásos őszi hitmélyítő lelki konferenciánk keretében.
Az üdülőt szinte teljes egészében megtöltöttük, sőt naponta voltak kintről jövő hallgatóink is.
Lelki alkalmakat délelőtt, délután és este tartottunk. Ezen kívül közös, és egyéni beszélgetések is gazdagították programunkat.
Sok testvéri és baráti kapcsolat is szövődött a résztvevők között, ami nagyon fontos, mivel kicsi országunk hívő népének egymás megismerése és kapcsolattartása nagy ajándék.


A szerda délutánt szabaddá tettük, hogy akik szeretnének a Mátra szépségeivel ismerkedni, lehetőséget kapjanak erre.
Az időjárás nem volt a legideálisabb, többször esett az eső, de ez nem zavart senkit sem, sőt hálásak voltunk a hosszú száraz nyár után a kapott esős időszakért.
Az üdülő épülete családias légkört hordozott, és az együttlétünkre is ez volt a jellemző.
Abban a reményben búcsúztunk egymástól, hogy esetleg jövőre is együtt lehetünk és akkor is készít nekünk a mi Urunk ilyen gazdag lelki áldást, mint amit most átélhettünk.







MOZIBAN

Megtörtént már veled, hogy kijöttél a moziból, és úgy érezted, teljesen a film hatása alá kerültél? A szívedben valami mégis nagyon nem volt rendben, de hogy mi is volt az, igazán nem tudtad megmondani. Azon tépelődtél, mennyire „világi” volt a film, és mégis – nem tehettél mást – el kellett ismerned, kiváló alkotás láttál, megérte végigizgulni a mögötted lévő másfél órát. Vegyes érzéseid nyugtalanná tettek, sőt az is felmerült bennedd, talán nem is lett volna szabad megnézned. Csak egy gondolat dübörgött a fejedben: Jézus Krisztus lenne a megoldás a filmben szereplő főhős számára.

Sokszor kerülhetünk ilyen helyzetbe. A filmek megindítanak, inspirálnak, elkeserítenek és néha otrombán megbántanak, megsebeznek. Tudomásul kell vennünk azonban, hogy a filmek kultúránk legerőteljesebb kommunikációs csatornái, mindenütt jelen vannak, vizuális erejük elsöprő.

Az emberi kultúra Isten ajándéka, bár hanyatlása, természetesen, a filmek világát sem kíméli, mégsem esik ez a művészeti forma sem Jézus Krisztus hatalmán kívül, és egy-egy filmmagyarázat Isten dicsőségére is szolgálhat. A filmművészet talán az egyik leghatékonyabb eszköz arra, hogy betekintsünk a miénktől eltérő értékrendekbe, amelyekkel nem feltétlenül értünk egyet. Megfelelő ítéletalkotással és tanulással megérthetjük mindazokat a módszereket, amelyeket a rendezők, forgatókönyvírók, színészek rendkívül erőteljesen és eredményesen használnak.

Ne felejtsük el, hogy legkedvesebb barátaink, rokonaink is ezeket az alkotásokat nézik, és önfeledten merülnek el bennük. Jelentős részük nem osztozik velünk a meggyőződésünkben, mégis képesnek kell lennünk arra, hogy megértsük őket. Számunkra sem érdektelen, milyen irányba halad a kultúránk, hiszen mi is korunk termékei vagyunk. A filmek alakíthatják gondolkodásmódunkat, és jól használható ismereteket adhatnak világunkról.


Weberné Zsikai Mária / Budapest

Pál apostol tanácsa: „Mindent megvizsgáljatok, ami jó, azt megtartsátok! Őrizkedjetek mindentől, ami gonosznak látszik!” (1 Thessz 5,21-22)


"Örömöt találj mindabban a jóban, amelyet ád néked az Úr, a te Istened, és a te házadnépének."
5 Mózes 26,11

Vedd számba!

Az, hogy fedél lehet feletted,
kegyelem, az is, hogy szeretnek,
hogy valakid van, aki félt és
őriz számodra is megértést.
Vedd számba hát mindazt a jót, mi
mindennapi érték, valódi!

FELSÉGES ATYÁNK!
Nyisd meg a mi vaksi szemeinket áldásaidnak, a mindennapok nagy és kicsiny csodáinak meglátására, testünk, lelkünk számára szánt ajándékaid megbecsülésére! Add meg nekünk, hogy szegénységünk árnyékain törjön át Benned való gazdsagságunk fénye, melege. Taníts igazán örülni szeretteinknek, otthonunknak, mindennapi kenyerünknek. Nagyon köszönjük, hogy kegyelmesen gondot viselsz rólunk.
Ámen.


REZEDASZÍV

Egyik kedves barátnőm adta kezembe azt a borítékot, amibe ezt a szép Túrmezei Erzsébet verset tette ajándékként (Rezedaszív):

„A rezeda illatot lehel
akkor is, ha rátaposnak.
Jóért gonosszal fizetni ördögi.
Jóért jóval fizetni emberi.
Rosszért jóval fizetni isteni.
Új szív, ’rezedaszív’ kellene,
hogy jóval tudjuk fizetni a rosszat!
Hisz a rezeda illatot lehel
még akkor is, ha rátaposnak!”

Amikor ránézésre nem ismerjük fel a fűszerféléket, akkor leveleik morzsolgatásával késztetjük illatuk kiárasztására. Ezután eldönthetjük, hogy rezedával, rozmaringgal, mentával, vagy más növénnyel van dolgunk.

De gondolhatunk a büdös bogárra (esetleg a mezei, vagy más fajtájú poloskára) is! Ez a szegény rovar bűzzel védekezik szorongatott helyzetében: akkor, amikor a nemkívánatos betolakodót pusztulás közeli helyzetbe hozzuk, vagy gyilkos támadást intézünk ellene – és az megijed.

Mivel életem egy olyan időszakát élem, amikor morzsolnak és taposnak, felteszem magamnak a kérdést: Az alapján, ami szívemből árad, hova sorolhatnak? Rezedaszív vagyok, akiből Krisztus jó illata árad, vagy a morzsolgatás, taposás után, a halál közeli helyzetben csak „büdös bogár”, aki mindenkit távol tart?

Megtartóm, a szorongattatással a krisztusi jó illatot kívánja kisajtolni belőlem is, ami sokakat vonzhat őhozzá. Ó, Uram, rezedaszívet adj!


Partinka Klára / Nagyatád


Pál apostol felismerése: „De hála legyen Istennek, aki Krisztusban mindenkor diadalra vezet minket, és ismeretének illatát minden helyen megjelenti általunk. Mert Krisztus jó illata vagyunk Istennek mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között. Ezeknek a halál illata halálra, azoknak pedig az élet illata életre. És erre ki alkalmas?” (2Kor 2,14–16)


Ünnepi gondolat

Az ünnep egyik jellemzője a pihenés, a tevékenység szüneteltetése. A pihenés lehetőséget kí­nál a visszatekintésre, a mérlegelésre, a számbavételre. A számbavétel summája az eredmény, amikor is hiábavalóságot és/vagy hasznot mutat a leltár.

A hiábavalóság jellege tragikus (lásd, Salamon királyt: "Amikor szemügyre vettem minden művemet, amit kezemmel alkottam, és fáradozásomat, ahogyan fáradozva dolgoztam, kitűnt, hogy mindaz hiábavalóság és hasztalan erőlködés; nincs semmi haszna a nap alatt." Préd 2,11), a haszon pedig mindig hálás örvendezésre készí­t lehetőséget.

Az lett hiábavalósággá, amiben nem volt jelen az Úr, hasznossá pedig mindaz, ami Isten dicsőségét szolgálta. Az eredményt a Szentlélek által hitelesí­tett mérleg (Isten igéje, a Szentí­rás) valósághűen mutatja ki. Az Úr előtt töltött mérlegelő idő pedig csodálatos ünnepi perceket eredményezhet: hálaadást, dicsőí­tést és/vagy bűnbánatot, könnyhullatást.

*

A Biblia Szövetség szeptember 5-én ünnepli megalakulásának huszadik évfordulóját; hálaadó napon, pihenéssel, az eredmény számbavételével, örvendező hálaadással; azért, mert Jézus Krisztus életét sem kí­mélve szolgált nekünk, és azért, mert kegyelmesen megengedte, hogy mi is szolgáljuk őt, testvéreinket és nemzetünket.

Izgatott várakozással is ünnepel a BSZ: tekintetét a jövő áldásai, kihí­vásai felé fordí­tja, és várja Jézus Krisztus áldott Szentlelkének útmutató s védő jelenlétét!


Dr. Mikolicz Gyula / Pécel

Mózes tanácsából (5Móz 8,2): "Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr...!"



VÉN NAPRAFORGÓ

Ki mindig napba nézett, / fejét lehajtja már, / hiszen betelt az élet, / nem kell több napsugár.

A hívatás betöltve: / már mind megért a mag. / Megköszöni a földnek / és mindent visszaad.

Rongyos kabátja, mint a / zászló, lebeg nyakán, / s a porból visszaint a / sok kis magocska rá.


Füle Lajos / Vásárosnamény

„Mint a hős kezében a nyilak, olyanok a serdülő ifjak. Boldog ember az, aki ilyenekkel tölti meg tegzét. Nem szégyenülnek meg, ha ellenséggel szólnak a kapuban.” (Zsolt 127,4-5)

2017. szeptember 15., péntek

"A látó szemet és a halló fület, az Úr teremtette egyaránt mindkettőt."
Péld. 20,12

Ó látni, látni...

Ó látni, látni s megköszönni mind,
mit szemen át befogadhat az ember,
mindent, miben a szépség testet ölt,
s még sokkal messzebb látni
- lelki szemmel!




TEREMTŐ ISTENÜNK, ATYÁNK!
Most elsősorban testünk lámpását: szemünket hadd köszönjük Neked és vele mindazt, amit csodáidból megláthattunk ezen a földön. Áldott légy érte, hogy mindkét Könyvedet megírtad nekünk, s így Bibliánk mellett a természet könyvéből is olvashatunk Rólad. Engedd és add meg nekünk, hogy lelki szemeink is nyitva legyenek, hogy mindig ékességben láthassuk FIADAT, JÉZUS KRISZTUST, Akinek minden hatalom megadatott mennyen és földön.
Ámen.


Elárulták a reformációt?



A protestatizmus a sola gratia (egyedül kegyelemből van az üdvösség) tantétel feladásával utat nyitott a humanizmus előtt, amely mára áthatotta a protestáns világot, és akaratlanul is átrajzolta a kegyelmi kiválasztás szuverén Istenének bibliai képét. A protestánsok között is általános az a vélekedés, hogy minden az emberért van. Isten dolga az, hogy kielégítse az ember evilági igényeit, és lényeg az, hogy az ember jól érezze magát a templomban, az összejöveteleken, az imádság mágikusan használt eszközével pedig rendelkezhessen az Isten felett.

(Részlet a 2015.09.13-án elhangzott Fontos kérdések előadásból, aminek teljes szövege a Biblia és Gyülekezet folyóírat 2015 októberi számában fog megjelenni.)


„Azért hitből, hogy kegyelemből legyen…” (Rm 4,16)


ÉLETRE KÉNYSZERÍTŐK

Fiatalon kezdtem bibliaórára járni, valaki hívott, talán kicsit erőszakosan is. Mindenáron azt akarta, hogy menjek el. Ő nem tudhatta, hogy bennem már ezt megelőzően is ott volt a vágy valami olyan élet után, amit akkor még meg sem tudtam fogalmazni. Édesanyámnak nem tetszett, hogy lánya „túlzóan vallásos” lett. Magyarázatomban arra hivatkoztam, hogy el KELL mennem.

A bibliai példázat (Lk 14.) nagy vacsorát készítő gazdája (a sokszori visszautasítás után) ezekkel a szavakkal küldte vendéghívogató szolgáját: Menj ki az utakra és a sövényekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék az én házam!

Megszégyenít ez bennünket, mai szolgákat, akik viszont ezzel az indulattal keressük a vendégeket Mennyei Atyánk nagy vacsorájára: Nem erőltetek senkit, nem leszek erőszakos a hívogatással!

Talán éppen ezekben a hetekben is, az őszi evangelizáló gyülekezeti alkalmak előtt.


Előd Erika / Budapest

Pál apostol: „Ha az evangéliumot hirdetem, azzal nincs mit dicsekednem, mert belső kényszer hajt… Mert ha önként teszem ezt, jutalmam van, ha pedig nem önszántamból, akkor sáfársággal bíztak meg.” (1Kor 9,16-17)




Életút


A közelmúltban vonattal utaztam. Hosszú utazásra kellett berendezkednem, ezért igyekeztem a maximális komfortot biztosítani. Készítettem olvasni valót, rejtvényt, még néhány igehirdetést is feltöltöttem a telefonomra lelki útravaló gyanánt.
Az első órákban gyönyörködve figyeltem a tájat, közben emelkedett gondolatok születtek bennem: a magasba nyúló jegenyékről, amelyek az ég felé törekszenek; a párhuzamosan haladó sínpár arra emlékeztetett, hogy életünknek is van iránya, és egyszer célba fogunk érni; a távvezetékek láttán pedig az Istennel való kapcsolat lehetősége jutott eszembe. A szép gondolatsorba azonban belezavart a felismerés, hogy fázom. A légkondicionáló kezdett kellemetlenné válni. Betakartam lábamat, majd olvasni kezdtem. Ám a vonat rázott, ezért kénytelen voltam az ölembe ereszteni a könyvet, amivel a dioptriaszám bizonyult kevésnek – ezért inkább az egyik igehirdetést hallgattam fülhallgatóval. Örömmel töltött el mindaz, ami elhangzott. Egy idő után azonban kényelmetlenné vált az egy helyben való ülés. Izegtem-mozogtam, és ettől a kendő csúszkált a lábamon, így hol a térdem fázott, hol a bokám. Szóval az utazás távolról sem volt komfortos, később a türelmemet is elvesztettem. Végre megérkeztem úticélomhoz, és minden kellemetlenség jelentéktelenné vált.
Ez a rövid esemény halvány illusztrációja annak, amit itt a földön átélünk. Nehezebb és könnyebb időszakok váltják egymást, miközben a menny felé tekintünk, és ez ad reményt a küzdelemben. Ám, amikor célba érünk, minden reményünk valósággá válik, és minden, ami közben nehéz volt, lehúzott, végleg megszűnik. 
János apostol látomása a megváltottak jövőjéről:
„Hallottam, amint a trón felől egy hatalmas hang ezt mondta: Íme, az Isten sátra az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; és szemükről minden könnyet letöröl, és halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jel 21,3-4)





KIEGÉSZÍTJÜK EGYMÁST

A teremtési rend egyik, talán legszebb bibliai szakasza (1Móz 2,21) megerősíti bennem a tapasztalati felismerést, hogy a férfiból az hiányzik, ami a nőben megvan. Izgalmasan szép titok tárul fel a teremtés első napjaiból, amikor az Isten úgy teremtette meg a férfit és a nőt, hogy mindketten, a Teremtő képmásaként, kölcsönösen kiegészítsék egymást.

Ennek nemcsak a szexualitásban van jelentősége, hanem a lelki, családi és társadalmi élet számos területén. Ha éppen nem valamennyin.

Feleségemmel, Marikával gyakran rácsodálkozzunk, hogy gondolatainkban, tennivalóinkban mennyire kiegészítjük egymást. Számtalanszor egyet gondolunk, mégis kiegészítjük egymást, mert más-más szempontra figyelünk jobban. Jólesik, ha közösen végezhetünk el valamit, mert együtt leljük benne örömünket. Már sokszor tapasztaltuk, hogy akkor lettek helyesek döntéseink, akkor végződtek el eredményesen feladataink, akkor tudtuk megvalósítani az Istentől kapott küldetésünket, ha egymásban bízva, közösen gondolkodtunk és cselekedtünk.

Persze, egymás kiegészítése időt és erőt igényel. Mégis megtérül az így befektetett energia, hiszen sok áldást kapunk ajándékba.


Weber István / Budapest

“Mély álmot bocsátott azért az Úristen az emberre, és az elaludt. Akkor kivette az egyik oldalbordáját, és húst tett a helyére.” (1Móz 2,21)


Krisztusra bízd magad!


(A Biblia Szövetség megalakulására emlékező hálaadó napra)

Elsuhant felettünk már negyed évszázad,
látható lett rajtunk szeretet, alázat?
Ha mi Isten hívő gyermekei vagyunk,
úgy, szolgálatunkhoz erőt tőle kapunk.
Nem lehet közömbös, mi vesz körül minket,
nem hagyhatjuk bajban hívő testvérünket!
Krisztusra bízd magad, Szövetségünk népe,
Menny felé haladva, lábnyomába lépve!
Szavaddal, munkáddal, tegyél bizonyságot
Uradról, ki vérén szerezte váltságod!

Huszonöt éven át keze áldott, védett,
célja, hogy Atyjához emelhessen téged!
Megtetted-e mindig, ami tőled tellett?
Megálltál-e szánón betegtársad mellett?
Jézus szeme látta, mit nevében tettél,
megvigasztalt téged, ha kétségbe estél.
Csak te tudod, hányszor bocsátott meg néked,
keresztfára verte ó-embered, vétked.
Csak Jézusba rejtve lehetsz biztonságban,
ebben, a bűnökkel fertőzött világban.

Nézz hittel Jézusra, megváltott hű népe,
nála vár szebb hazád, el nem múló fényben!
És, ha véget ér itt földi vándorlásod,
ámulatba ejt majd szebb öröklakásod.
Állj meg rendületlen hű Megváltód mellett,
Ő tette csodássá számodra a Mennyet!
Ama dicső honban csak egyetlen nép lesz,
boldog: ki tartozhat hívők seregéhez.
Ragyogó fehérben, földöntúli fényben,
csodákat élhet át Isten közelében.

Pecznyík Pál



Megszégyenülve
Írta: Dr. Mikolicz Gyula


A régi Magyarország egyik történelmi városában – gépkocsink továbbjutásához – a helyi rendőrség közbenjárását kellett kérnünk. Szívünkben a szomszédos nemzetiségek felé táplált fenntartásokkal és a hatóságok iránt egyébként is meglévő ellenérzésekkel kopogtattunk a „szerv" ajtaján. Késő délután volt, így reménytelennek tűnt az elérhető segítség. Az első meglepetés a szimpatikus ügyeletes készséges hozzáállásakor ért bennünket. Angolul, németül próbáltuk megértetni problémánkat, amit számunkra érthetetlen nyelvű telefonbeszélgetések követtek, majd kedves szavakkal kértek 20 perc türelmet az intézkedéshez. Az alkonyat beálltát autónknál vártuk, előbb egy járőrkocsi, majd a vacsoraasztaltól (?) felállított műszaki segítség érkezett, és le sem telt a jelzett idő, mi már a közlekedésre alkalmas gépkocsink mellől elképedt szemekkel, örvendező szívvel integettünk távozó segítségeinknek.
Örömünknél csak szégyenünk volt nagyobb: bizonyos embertársaink iránt táplált, lenézéssel párosuló fenntartásaink összeomlottak, Isten kedves segítőkészségükkel szégyenített meg bennünket.


Jézus szavai:"Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. (...) Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más, ezeknél nagyobb parancsolat." Mk 12,30-31




Szomjoltóság
Három átminősí­tett tűzoltókocsi viseli a "Szomjoltóság" feliratot, és tölti be e nemes feladatot - természetesen megrendelésre. A legénység látványosan és nagy erőkkel felszerelve vonul a helyszí­nre, ahol a szomjúságtól tikkadt áldozatjelöltek mentését végzi. Az italválaszték nem túl szí­nes, a hordók tartalma - egy kis férfiúi fantáziával - könnyen beazonosí­tható. A szomjoltóvá nemesí­tett tűzoltóautók ötlete elgondolkoztatott. A szomjúság valóban vészhelyzetet jelez. Nyaranta fontos figyelmeztetésként halljuk, hogy nem akkor kell inni, amikor szomjasak vagyunk. Bár még ilyenkor sem késő, de a szomjúságérzet már vészjelzés szervezetünk részéről. Addig kell folyadékot magunkhoz venni - sokszor csak keveset -, amí­g nem érezzük szomjasnak magunkat.

Létezik a szomjúságnál is veszélyesebb állapot: amikor az ember MÁR nem szomjas. Ez a kiszáradás jele. Ilyenkor csak a kórházi, infúziós kezelés jöhet számí­tásba az élet megmentésére.

"Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az soha többé meg nem szomjazik" (Jn 4,14) - í­géri Jézus a samáriai asszonynak és mindnyájunknak. Miről lehet szó ebben a titokzatos í­géretben?

Bizonyosan nem arra az állapotra utal a Mester, amikor az ember a szomjúságérzet hiányába hal bele. Az Igét élő ví­zként fogyasztók megtanulják a rendszeres töltekezést, és vágynak rá. Nem várják meg, amí­g lelkük szomjasan nyüszí­t. Nem hanyagolják addig a Jézussal való közösséget, amí­g már nem is érzik hiányát. A csepegtető öntözés folyamatosan életben tart, mert állandó és megfelelő mértékű. Ezt a módszert kí­nálja a Mester, és ezt igényli az ember.

Vegyük komolyan a mennyei "Szomjoltóságot", amelyet Isten Jézusban vonultatott fel! Ő nem kiált, nem lármáz - nem szirénázik -, nem bárpulthoz hí­vogat, hanem az örök élet vizét kí­nálja.


Bálintné Gyöngyi / Pécel

János apostol látomásából:
"És (az angyal) megmutatta nekem az élet vizének folyóját, amely ragyogó volt, mint a kristály, és az Isten és a Bárány trónjából ered."
(Jel 22,1)




"...tanácsolom neked, végy tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj..."

(Jel 3,18)

Előszeretettel szoktuk hasonlítgatni magunkat, saját anyagi helyzetünket a nyugati világ polgáraiéhoz, azokhoz, akiknek sokkal több a pénzük és egyéb javaik, mint nekünk. Kevésbé lennénk elégedetlenek azonban, ha a földgolyó legszegényebb, éhínséggel sújtott térségeit vennénk viszonyítási alapul.
Mindig felfelé törekszünk a társadalmi ranglétrán, még akkor is, ha lelki életünk és kapcsolataink látják ennek kárát. De miért akarunk egyre többeknek látszani? És egyáltalán hol kezdődik a gazdagság, és mi a mértékegysége? Hol van az "elég", amit ha elérnénk, megnyugodnánk?
Ha nem rendeljük alá magunkat a "mennyeieknek", soha nem lesz egészséges az anyagiakhoz való viszonyunk.
A laodiceabeliek, akikhez a fenti ige tanácsa szól, felzárkóztak a jómódú világhoz. Befutottak anyagilag, és nem vették észre, hogy még nem futották végig a hit pályáját. A lelkiekben lazítani kezdtek. Bár ők még nem érzékelték a bajt, a külső szemlélő úgy látja, hogy feladták a küzdelmet. És az Úr mint egy edző, aki a pálya széléről kétségbeesetten bekiált a játékosoknak: jelezni próbálja a valós helyzetképet. Ugyanakkor bátorítja is a csapatot:
"...végy tőlem tűzben megtisztított aranyat...!"

A tiszta arany lágy, ezért nem elég tartós. Hogy emeljék a tartósságát, rézzel szokták ötvözni. A megmunkálás folyamatában, izzításkor, nem tetszetős a szemnek, mert feketévé lesz: mégcsak nem is emlékeztet az aranyra. Mégis az elkészült ékszer csillogása messze felülhaladja az azelőtti állapotot. így válik időtállóvá. A nyersanyagból csak a mester keze nyomán lesz valóságos ékszer. Alkalmam volt meglátogatni a világ legnagyobb ékszerkészítő vállalatát és ékszeráruházát. Naivan megkérdeztem az üzlet egyik alkalmazottját: "Mennyibe kerül grammja az aranynak?"
Meglepetten válaszolt: "Thaiföldön nem az arany súlya határozza meg az árat, hanem a drágakő, amelyet körülvesz."
Aki ezen a földi pályán akar csillogni, nem tart igényt javainak isteni megmunkálására. De aki az örökkévalóság irányába halad, annak Isten nemcsak a pénzét szenteli meg, hanem őt magát is. A szívnek is meg kell tisztulnia Isten szeretetének tüzében, hogy ne kötődjön túlzottan az anyagiakhoz. Mert "ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is" (Mt 6,21).
Gazdagságom és értékem nem a zsebemtől függ, hanem a
mennyei kincs mértékétől,
melyet ajándékba kaptam.

(R. Szabó István)


VILLÁT A KÉZBE!

Márta, gyülekezetének legidősebb tagja volt. Mindig sugározta magából a hit, remény és szeretet üzenetét. Egyszer orvosai szembesítették azzal, hogy egy addig rejtve maradt tumor miatt már csak kevés idő maradt hátra az életéből. Ekkor üzent lelkészének, hogy látogassa meg őt otthonában, ahol a betegségén túl arról is beszéltek, hogy nem fél a haláltól, mert az Úr jóságát tapasztalta hosszú élete során, és felkészült az elköltözésre. Végül a temetés részleteire terelve a szót, ezt mondta:

– Amikor eltemetnek, az egyik kezembe egy villát tegyenek!

– Villát? – kérdezte meglepődve a lelkész. Miért akarja, hogy villával temessék el?

Az asszony ezt a magyarázatot adta: Jól emlékszem azokra a gyülekezeti vacsorákra, amiken az évek során részt vehettem. Ezeken, az igazán kellemes összejöveteleken, amikor az étkezés már majdnem véget ért, a tányérok leszedésénél néhány alkalommal valaki odahajolt hozzám, és a fülembe súgta: Tartsa meg a villáját! És én rögtön tudtam, hogy ez mit jelent. Azt, hogy nagyszerű desszert következik, nem holmi gyümölcskocsonya, vagy puding, hanem fenséges csokoládétorta, vagy meggyes pite! Így, ha azt mondták, hogy tartsam meg a villámat, biztosan tudtam, a java még hátra van! Ezért azt szeretném, hogy amikor a gyászolók ellépnek a ravatalom előtt, ezt kérdezve bökdössék egymást: Minek az a villa?

Azt akarom, hogy akkor mondja el nekik, hogy megtartottam a villámat, mert a java még hátra van!


Horváth Mária / Pécel

„Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki nagy irgalmából újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra.” (1Pt 1,3-4)



Volt ház, nincs ház

A mai magyar társadalom egy elöregedő társadalom. Ezt a képet híven tükrözi az utcánk is. Egyre több a lakatlanná vált, elöregedő ház. A közvetlen szomszédunkban is egy ilyen volt. Szemet gyönyörködtető, vadszőlővel befutott emeletes villa. Mivel tulajdonosa és utolsó lakója immár több, mint másfél évtizede meghalt, tavaly már az összes ajtót és ablakot is benőtte az ősszel ezer színben pompázó természetes burkolat. Évek óta féltünk kicsit attól, hogy az erre járó, rosszindulatú csavargók, látva, hogy a ház üres, birtokukba ne vegyék. Végül ez év tavaszán a külföldön élő örökös eladta. Az új tulajdonos első dolga pedig az volt, hogy lebontatta. A patinás öreg ház felszámolása félelmetes élmény volt, és rendkívül gyorsan, néhány nap alatt lezajlott.
Elsőnek érkezett egy óriási vas-krokodil, közel emberméretű fogakkal. Ahogyan lánctalpain bekúszott a szomszédos kertbe, úgy éreztük, egyből lebontja – csak úgy mellékesen, baleset gyanánt – a minket elválasztó kerítést. Aztán hozzálátott a nyílászáróitól és a palatetőtől immár megszabadított ház „elfogyasztásának”. Óriási porfelhő kísérte harapásai nyomán az emeletes villa egyetlen munkanap leforgása alatt kő-, tégla-, fa-hulladék- és porhalmazzá változott. Majd két vagy három nap alatt ez a nyögve közlekedő óriás hatalmas dömperek platóira kanalazta a romokat. Még egy hét sem kellett ahhoz, hogy Márta néni háza a földdel egyenlővé váljon. Kő kövön nem maradt; volt ház, nincs ház!
A Szentírás telis tele van ítéletként megvalósuló, legkülönbözőbb helyek és népek elleni jövendölésekkel. Jézus Krisztus is így beszélt Jeruzsálem pusztulásáról. „Nem marad itt kő kövön, mely le nem romboltatik” (Mt 24,2). Évek, sőt hosszú évtizedek teltek el addig, amíg Urunk szavai valóra váltak, de valóra váltak. Az ilyen beteljesedés látványa és tapasztalata megrendítő, még akkor is, ha egy lakatlan öreg ház tétetik a földdel egyenlővé. Az Úr Jézus próféciájának a valóra válásáig talán sokan mondták: "Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert mióta az atyák elhunytak, minden úgy maradt…” (2Pt 3,4). Holott a Szentírás minden ígérete és fenyegetése beteljesedett és be fog teljesedni, ahogyan a Jeruzsálemről szóló is valósággá lett. Tudjuk, „a mostani egek és a föld” (2Pt 3,7) a tűznek tartatik fent, „amikor az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta lévő dolgok is megégnek” (2Pt 3,10) – bármilyen elképzelhetetlen is, nem fog elmaradni!
Ne feledjük tehát: „Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson” (2Pt 3,9)

2017. szeptember 8., péntek

Bajok, csőstől

Az utóbbi időben mintha egyre több szomorú hí­rt hallanék testvérektől, ismerősöktől. Gyógyí­thatatlan betegségről, reménytelenné vált családi kapcsolatokról, egzisztenciálisan kilátástalan élethelyzetekről. A bajok olykor annyira súlyosak, hogy az együttérzésen kí­vül szinte lehetetlen bármit is mondani. Vajon nem tűnik részvétlenségnek, ha ebben a helyzetben az Úr iránti bizalomra emlékeztetek, és arra, hogy őhozzá folyamodni sohasem hiábavaló? - tűnődöm. De azért is nehéz bí­ztatót mondani, mert a súlyos bajok, tragédiák láttán mi, magunk sem tudunk bí­zó lélekkel Jézusra tekinteni. És van, amikor úgy érezzük, hogy nem a szavaknak, hanem a fizikai vagy anyagi segí­tségnek lenne itt az ideje. Ugyanakkor a válságos helyzetben mindegyikünknek nélkülözhetetlen szüksége van a reményre. Ezért a legtöbb, amit ilyenkor bajba jutott társunkért tehetünk, hogy tekintetét, hitét az Úrra irányí­tjuk; várjon őtőle megoldást, könnyebbséget, békességet! De ez csak akkor nem fog kegyes beszédnek, kioktatásnak hatni, ha magunk is gyakoroljuk azt, hogy dolgainkat - kérdéseinket, csüggedéseinket, megszégyenüléseinket, félelmeinket, de örömeinket is - az Úr elé tárjuk.

Az tud hiteles lelki támaszt nyújtani, aki maga is ismeri a Szentlélek vigasztalását


Dr. Mikoliczné Virág / Pécel

Pál apostol hálás örvendezéséből:
"Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalmasság Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket."
(2Kor 1,3-4)


"És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg."
Ésaiás 53,5

Add tudnom...!

Add tudnom, amit értem tettél,
add értenem, mit elvégeztél,
nyisd meg szemem fénylő csodádra:
a Golgotára!

Véredben szívem megmosódjon,
elcsöndesüljön égi szódon,
éltem legyen megváltott élet,
szolgáljon Néked!

ISTEN BÁRÁNYA! MEGVÁLTÓ URUNK!
Értjük? - Nem értjük: Tiéd a kereszt, miénk a szabadság. Csak legalább ámulni tudnánk! Bocsásd meg nekünk, hogy - noha talán évtizedek óta ragaszkodunk Hozzád - ma sem fogjuk fel igazán a kereszt, halálig való engedelmességed titkát. Bűneinket hozva hadd boruljunk Eléd szégyenkezve mégis, azzal a vágyakozással, hogy Irántad való hálából életünket Neked szentelhessük.
Ámen.


Egy tálca sütemény


Heti üzenetként nem a sütemény fogyasztás fontosságát szeretném az olvasó szívére helyezni, hanem egy igehirdetésben hallott gondolatot továbbadni. A lelki fegyverzetről szóló szemléltető mondat szerint az ördög nagyon is jól tudja, hogy mik a ránk jellemző kísértések, és olyan süteményes tálcát nyújt felénk, amin biztosan rajta lesz a mi kedvenc csemegénk is.
Ezt tovább gondolva jutottam arra, mennyire fontos, hogy tisztában legyünk azokkal a területekkel, ahol különösen is kísérthetők vagyunk. Az 1János 2,16-ban jó támpontot találunk ehhez.
Miután ezt a kérdést tisztáztuk, érdemes az életünk véletlennek tűnő történéseit ennek fényében megvizsgálni – lehet, hogy azért érnek sorozatos kudarcok, mert Isten éppen ezekkel szeretne ébresztgetni, sőt kijózanítani? Azért, hogy tisztogathasson?



„Józanok legyetek, vigyázzatok, mert a ti ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán szertejár, keresve, hogy kit nyeljen el. Álljatok ellene, erősek lévén a hitben…” (1Pt 5,8-9a)



EZERSZÍNŰ ŐSZBEN

Megváltóm, ezerszínű őszben / dícsérlek téged. / Bár, ezerszínű lehetne az ének!

Izzó-lángoló vörös színűvel / magasztalnám értem hullt, drága véred. / Aranyló színűvel szereteted, / bronzszínűvel minden nap új kegyelmed.

Nincs annyi színe az ősznek, / amennyi a csodálatos Tebenned!

Ezerszínű magasztalással / szeretnék hálátadni neked, / dícsérni és áldani téged! / Fogadd el ezt az őszi éneket!


Túrmezei Erzsébet

"Dícsérjétek az Úrnak nevét, mert az ő neve dicső egyedül; az ő dicsősége égre-földre kihat!" (Zsolt 148)


HALLÓ!

– Halló! Igen, a Biblia Szövetség képviselője vagyok, parancsoljon!

– Én (középkorú női hang, bemutatkozik) arról érdeklődnék, hogy Uniós támogatás igénybevételéhez tudna-e gazdasági társaságunk önöknek segíteni?

– Sajnos, olyan pályázatokat nem írnak ki, amire mi is pályázhatnánk.

– Valóban nem? Sajnálom. Önök, ugye a Biblia Szövetség? Tényleg, mivel is foglalkoznak? Persze, biztosan a Biblia olvasására szeretnék az embereket rábírni. Én is református vagyok, kántorizálni szoktam a templomban. De – sajnos – nem olvasom a Bibliát. Pedig lehet vásárolni olyan könyvecskéket is, amik segítik a rendszeres olvasást. Biztosan önök is kiadnak ilyeneket. De, hát miért is nem olvasom én is rendszeresen az igét? Na, jó, ma hazamegyek, és előkeresem a Bibliámat, s elkezdem az olvasását. Köszönöm, hogy felhívhattam önt. Viszont hallásra!


(Valós telefonbeszélgetés 2010. szeptemberében)

„Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélysége! Mely igen kifürkészhetetlenek az ő ítéletei, kinyomozhatatlanok az ő útjai!” (Rm 11,33-36)



Iskolában

Tanár: az Úr. Tankönyv: a Bibliánk.
Jól tesszük, hogyha készülünk nagyon,
Nem jártuk még ki ezt az iskolát,
mégis minden nap vizsga-alkalom.

Füle Lajos

„De arra gondolok szívemben, és ezért mégis reménykedem: az Úr kegyelme, hogy még nincsen végünk, mert nem fogy el irgalmassága! Minden reggel megújul, nagy a te hűséged! Az Úr az én örökségem, mondja a lelkem, ezért benne bízom. Jó az Úr azokhoz, akik benne remélnek, a lélekhez, amely keresi őt.” (JSir 3,21-25)


Nagyon, nagyon jó reggelt kívánok


Rozál, szegről-végről anyai nagynéném, idős korában megtisztelt bizalmával, és az orvosa lehettem. Amikor betegsége úgy fordult, hogy kórházba kellett feküdnie, ez sohasem rémítette meg, hanem valami hihetetlenül üde és kedves módon tudta azt Isten kezéből fogadni. Nem kérdezte, hogy miért éppen most, miért éppen ő, hanem képes volt a tényt, mint újabb feladatot, az Úr Jézus kezéből elvenni. "De jó!" – mondta ilyenkor –, "Az Úr Jézus ismét a kórházmisszióval bíz meg".
Ha Rozál beköltözött az osztályra, ott megpezsdült a lelki élet. Minden kórteremben prédikációkat hallgattak, és evangéliumi könyveket olvastak. A kórteremben, ahol feküdt, egymásnak adták a betegek a kilincset. Mindenkihez volt vigasztaló, bátorító, erőt adó szava, és szólt, terjedt az evangélium a Krisztusban kapható új életről. Sohasem tudtam rájönni a titkára, hogyan ért el olyan sokakat. Ha befeküdt, ennek áldását néhány nap alatt szinte minden kórteremben élvezhették a betegek.
Az osztály dolgozóit is mindig felvidította, ahogyan idős arcán átragyogott a Krisztus. Reggel szeretett mindenkinek „Nagyon, nagyon jó reggelt!” kívánni.
Végül hosszú, szenvedésekkel teli betegségben költözött át a mennyei hazába. Ezalatt is vigyázhattam rá. Így tanúsíthatom, hogy a „siralom völgyén” áthaladása közben is még mindig áldás volt betegtársai számára. Valóban „források völgyévé” tette azt a körülötte élők számára.

„Ha a siralom völgyén mennek át, forrássá teszik azt.” (Zsolt 84,7)





NYOMON VAGYUNK

Barátnőmmel közös esti kerékpározásunknak vannak rendszeres útvonalai: néha a városszéli halastót látogatjuk meg, ahol legutóbb egyhetes kecskegidákban gyönyörködhettünk, máskor az út két oldalán összeboruló fák árnyékában – mint egy zöld alagúton keresztül – kerekezve élvezzük a horizont alá hanyatló, izzó tűzgolyó csodálatos látványát, a lombokon átszűrődő sugarak fényét.

Miközben e gyönyörű világ Teremtő Urának tettét csodáljuk, van lehetőségünk megvitatni az ÉLET kis és nagy kérdéseit is. Aláfestő zenét egy-egy vörösbegy, pinty vagy feketerigó éneke szolgáltat a legszebb harmóniában.

Egyik alkalommal elhagytuk megszokott útvonalunkat, és felfedezőútra indultunk. Az erdőn átvezető ösvény nagyon keskeny, hepehupás, gödrös, köves volt. Nem fért el egymás mellett a két pár kerék, csak egymás után haladhattunk. Barátnőm elől, én utána, szorosan a nyomában. Egyszeriben csak azt vettem észre, hogy nem látok előre, a távolba, nem látom az utat, csak az ő hátát és hátsó kerekének nyomvonalát. Nem láttam az előttem lévő köveket, sem a kátyúkat, csak remélhettem, hogy azokon majd győztesen, borulás nélkül keresztülhajt, vagy kikerüli őket. Ahhoz, hogy előre, hosszabb szakaszt belássak, le kellett maradnom tőle.

Választás elé kerültem: vagy bízom az ő vezetésében, ráhagyatkozva az általa hagyott nyomra, és pontosan követem – vagy magam akarom irányítani utamat, és lemaradok. Előző esetben hinnem kellett, hogy ő jó úton halad; de azt is, hogy olyanon, amin én is végig tudok menni. Nem akartam lemaradni.

Eszembe jutott, hogy pontosan így van Jézus követése is. Hívó szava: „Kövessetek engem…” (Mk 1,17) ilyen szoros felzárkózásra, igazodásra szólít. S akkor sem látok mást, „csak Jézust egyedül” (Mt 17,8), amíg ő látja az egész előttem lévő életutat, köveivel és mélységeivel. Hogy győztesen érhetek célba, arra ő a garancia, aki végigvezet rajta.


Partinka Klára / Nagyatád

„Mert arra hívattatok el, hiszen Krisztus is szenvedett értetek, példát hagyva nektek, hogy az ő nyomdokait kövessétek, aki bűnt nem cselekedet, sem álnokság nem hagyta el a száját.” (1Pt 2,21)

"Tegyetek tanítvánnyá minden népet..."

(Mt 28,19)

Nagyon sokan hangsúlyozzák, hogy az igazi, a tökéletes szeretet nem akarja birtokolni a másikat, szabadon engedi szeretete tárgyát. Ez mind szép és igaz, de sajnos csak idealizmus. A gyakorlatban hiú álomnak bizonyul. Sohasem vagyunk képesek rá, legfeljebb bebeszéljük magunknak, és kevélyen azt gondoljuk, hogy tudunk így szeretni.
Isten jól látja, hogy folyton arra törekszünk, hogy a másikat lekötelezzük, vagy ha éppen lehet, uraljuk is. Igénybe vesszük a szeretet jogán, bekebelezzük, elvárunk tőle sok mindent, korlátozzuk szabadságát, zsaroljuk érzelmileg ("Ha igazán szeretnél, megtennéd ezt vagy azt, akkor nem így bánnál velem." "Hát ezt érdemeltem tőled? Pedig, lásd, én mennyire szeretlek." stb.) Isten jobban ismer minket, mint mi magunkat. Ugyanakkor Ő valóban úgy tudott szeretni, hogy feláldozta magát értünk. Átélte azt a titkot, hogy csak akkor lehet a másikat szabadon, érdek nélkül szeretni és elengedni, ha megtagadjuk magunkat az érdekében, és nem csupán teszünk valamit érte. Azt is megengedte, hogy nemet mondjunk neki. Nem kényszer Őt viszontszeretni.

Azzal, hogy nem kötelezem el magam senki és semmi iránt, még nem tisztelem mások egyéni szabadságát. Ez csupán egy kényelmes és hazug magatartás, semmiképpen nem érdemli meg, hogy szeretetnek nevezzük. Olcsó tisztelet, bár ez is több, mint állandóan beleszólni mások dolgába.
Arra, hogy igazán szeressük és tiszteljük a másikat, csak egy esélyünk van, éspedig azáltal, hogy Isten is szeret és tisztel minket. Jézusban elkötelezte magát melletted. Nem szemlélte kívülállóként talajvesztettségünket, bűnös állapotunkat, a hitre való képtelenségünket, hanem felszabadított arra, hogy mindenkit úgy szeressünk, ahogy Ő szeretett minket. Ilyen módon az egész világot birtokba vehetjük, minden népet és minden embert, még Őt magát is! (1Kor 3,21-22) "Tegyetek tanít-vánnyá minden népet, mert minden népet nektek adtam. Annyi nép, annyi ember a tiéd, ahányért kész vagy elveszíteni magad, odaáldozni az életed."
Ez a világmisszió titka. De hogy még ezáltal se tudjon elterebélyesedni a birtoklásvágyunk, azt is mondja az Ige: "Minden a tiétek... ti viszont a Krisztuséi vagytok." (1Kor 3,23) Azaz én magam is birtokolt vagyok, végső soron senki nem az enyém. Mégis mindenkinek tartozom a tisztelettel, és Jézus önfeláldozó, bűnösökért elkötelezett szeretetének örömhírével. Azzal, hogy mindenkit e golgotai szabad szeretet tanítványává tegyek.

(Horváth Levente)


Van még valami?
Írta: Előd Erika


Szomszédasszonyom idősek otthonába költözött. A költöztetők többször is megkérdezték tőle: Van még valami? Azelőtt, amikor beléptem szépen berendezett lakásába, az volt a tapasztalatom, hogy ott mindenféle felesleges holmi nélküli rend és tisztaság volt. Amikor pedig ki kellett ürítenie fiókjait, szekrényeit, tárolóit, kiderült, hogy rengeteg a szükségtelen kacatja.

Mi mindannyian nagy költözés előtt állunk, ki előbb, ki később ebből a földi létből az örökkévalóságba távozik majd. Ehhez időben kell elvégezni a lomtalanítást, mert ennél a költözésnél nem fog ez a kérdés felhangzani: Van még valami, amit magával visz? Előtte érdemes megválni az értéktelen, de eddig fontosnak tartott és szívhez nőtt kincsektől (amik lehetnek tárgyak, személyek, önigazság, másokról alkotott vélemény, büszkeséggel eltöltő eredmény és megtűrt vagy rejtegetett bűn), nehogy az itt maradók szembesüljenek mindezek következményével.

Az üdvösség és a hely Jézus Krisztus kegyelméből a hívő emberek számára már készen van, érdemes megfogadni tehát Jézus tanácsát:


„Szerezzetek magatoknak el nem avuló erszényeket és elfogyhatatlan kincseket a mennyekben, ahol a tolvaj nem fér hozzá, sem a moly meg nem emészti!” (Lk 12,33)


Világítunk!

A sarkvidéki hideg szél és a nappal is uralkodó sötétség a kunyhóba kényszerítette az eszkimókat. Fogytán volt már a fókazsír – egyetlen kincsük, ami nemcsak egyetlen ételük volt, de a mécsesben is ez táplálta a derengő fényt. A kunyhóban hosszú csend után a családfő megszólalt: El kell döntetnünk, hogy eszünk vagy inkább világítunk! A súlyos kérdést ismét hosszú hallgatást követte, hiszen a családtagok jól tudták, hogy a fókazsír utolsó maradékairól van szó. Végül több sóhajszerűen halk, de elszánt válasz érkezett a kunyhó mélyéről: Világítunk!
A felejthetetlen történetet Borbély Béla lelkipásztor, a Biblia Szövetség első elnöke hagyta ránk. Szavai azért is szóltak erővel, mert ő maga is a világítást szolgálatát választotta a világ kínálta jóllakás helyett.
Most, amikor A Biblia Szövetség megalakulásának 25. évfordulóját ünnepeljük, egyénekként és közösségként tegyük fel újra a kérdést magunknak: Célunk, a test és a szellem táplálása, az érvényesülés, a jólét és a biztonság keresése – vagy a Jézusban megismert világosság továbbadása? Az igének engedelmes élet fog világítani.

Jézus Krisztusról tesz bizonyságot az apostol:

„Benne volt az élet, és az élet volt az emberek világossága." (Jn 1,4)

2017. szeptember 1., péntek


A víz a falból jön...

Pár évtizede, amikor még az ivóvíz nem számított ennyire értéknek a közgondolkodásban, mint manapság, mesélte valaki, hogy a szomszédos Ausztriában, a TV-ben futott egy reklám, amiben egy gyerek bőséggel csurgatta otthon a vizet, és amikor az édesapja rászólt, hogy takarékoskodj a vízzel, a gyerek nagy szemekkel rácsodálkozott: Minek, a víz jön a falból!
Távoli analógiaként ez jutott eszembe a nyáron, miután bevonódtam több szünidei rendezvény, csendeshét, konferencia rendezésébe. Ezeknek egy része a Biblia Szövetséghez kötődik, de van közte más keresztyén szervezethez, gyülekezethez köthető is.
Amikor csak résztvevői vagyunk egy rendezvénynek, természetesnek vesszük, hogy van szállás, étkezés, gyülekezésre alkalmas hely, program, segédanyag (énekeskönyv, vetítő stb.), hiszen megfizettünk érte. S ha késve jövünk – vagy előzetes bejelentés nélkül betoppanunk –, akkor is minden rendelkezésünkre áll, sőt el is mehetünk előbb, ha más programunk akad, hiszen mindez működik automatikusan, nélkülünk is.
„… a víz a falból jön …” – igen, de amíg elér a falig, bizony sok ember gondos munkáját igényli!
Így van ez rendezvényeinkkel is. A szervezők már jó előre – esetenként egy évvel korábban – kezdik az előkészületeket. Sok személy összehangolt munkáját igényli az, hogy minden időre a helyén legyen. Mind erre csak akkor szoktunk felfigyelni, ha valamilyen okból elakad a víz, vagy piszkos folyik a csapból… Ezért – így, nyár végén – emlékezzünk meg azokról, akik felkutatják a tiszta víz lelőhelyét, és eljuttatják hozzánk az éltető vizet! A testet, de a lelket éltetőt is!
Jézus mondja: „aki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert az a víz, amelyet én adok, örök életre buzgó víz forrása lesz benne.” (Jn 4,14)


Adok EGY esélyt



„Adok egy esélyt Istennek.” – mondja ismerősöm, és mondják rajta kívül sokan. És elmennek EGYSZER templomba, istentiszteletre, meghallgatnak EGY előadást vagy igehirdetést, belekóstolnak EGY zenei válogatásba, netán EGY konferencia EGY napján részt vesznek. És mint akit lespricceltek vízzel, odébbállnak, és úgy döntenek: ez nekik nem kell. „Nekem nem jött be a keresztyénség.” – vallotta egy felső tagozatos hittanos. Ő is adott egy évnyi esélyt Istennek, majd etikára váltott. A szülői álbölcsesség pedig rábólintott. Ezek az emberek úgy érzik, senki nem vádolhatja őket azzal, hogy olyasmit utasítanak el, amit nem ismernek. Holott tényleg nem ismerik. Az egyreggeles, egyórás kaland nem nevezhető kapcsolatnak sem emberrel, sem Istennel.
A két fenti megnyilvánulásban leginkább az fájt, ami vérévé vált korunk emberének: az én-központúság. Én adok esélyt annak, akitől függ az életem? Isten érezze magát megtisztelve, és produkálja magát abban az órában, amikor tiszteletemet teszem az ő köreiben? Pimaszság ez a javából. Ha egy mondattal kellene eltalálnom a keresztyénség lényegét – mert tegyük fel: valaki adna nekem egy esélyt erre –, az így szólna: nem Isten van értem, hanem én élek, élhetek Istenért.
A középpontból ki kell lépni, a „mi tetszik nekem, mi kellemes nekem, mi üdít fel engem” létformának búcsút inthetünk, van rá lehetőségünk, a cél pedig nemes és csodás. Az esélyeket nem mi osztogatjuk, Isten az, aki ad nekünk egy esélyt. Esetleg kettőt-hármat, akár többet is. Akkor adja, amikor ő jónak látja. Mi, emberek pedig ragadjuk meg a lehetőséget, amikor ő közeledik! Ez senkinél nem marad el, Isten mindenkit felkeres. Veszélyes lenne elmulasztani a vele való találkozást pusztán azért, mert az Úr nem találta el a mi lelkileg ínyenc, kóstolgatós pillanatainkat.

„Megváltott engem, hogy ne jussak a sírba, és életem a világosságban gyönyörködhessen.
Mindezt kétszer-háromszor is megteszi Isten az emberrel, hogy visszahozza őt a sírból, és ráragyog az élők világossága” (Jób 33,28-29).




"Azért, ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden."
2 Kor 5,17

Minden új lett

A régi elmúlt, minden új lett,
nincs talmi kincsért rohanás.
Ki KRISZTUSBAN van, új teremtés,
nemcsak "javított kiadás".
Más útja van, más vonzza, mást vall,
kit újjászült a LÉLEK által.

ATYÁNK A JÉZUS KRISZTUSBAN!
Mi, akik életünk elfolyt idejében csak a test cselekedeteiben gyönyörködtünk, nagy hálával borulunk Eléd most bűneink bocsánatáért, a KRISZTUSBAN nyert új életért, új értékekért. Hisszük, hogy TE mindent újjá akarsz tenni, gyermekeidet és egyházadat is meg akarod újítani a SZENTLÉLEK által, hogy alkalmassá váljunk küldetésed betöltésére. Adj nekünk folyton élő és ható reformációt, Igédnek és akaratodnak való engedelmességet!
Ámen.


"Menj, kelj ismét útra a pusztán át..."

(1Kir 19,15)

Elolvasandó:
1Kir 19,9-18

"Nagy búsulásom van az Úrért, a Seregek Istenéért" - mondja Illés, és kinek másnak, mint magának Istennek panaszkodik. Nincs is más, akihez szólhatna, hiszen, mint mondja: "Izrael fiai elhagyták szövetségedet, lerombolták oltáraidat, prófétáidat pedig fegyverrel ölték meg, egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni."

Nem kell prófétának lenni ahhoz, hogy átéljük a helyzetet, amiről Illés beszél. Gyakran esik meg velünk, hogy egyedül maradunk, csak azért, mert ragaszkodunk az Istenhez. Ilyenkor persze a kis dolgok is nagyokká nőhetnek. Illéstől sem kívánta a király, hogy tagadja meg az Istent, hogy ne áldozzon neki, ne higgyen benne, csak azt, hogy ismerje el a Baált is, áldozzon annak is. Nem tűnik ez olyan nagy dolognak, Illés mégis tudja, hogy nem teheti meg. Ilyen Baálokból, amik helyet követelnek maguknak az Isten mellett, ma is van bőven, és az sem ritka, hogy a környezetünk-ben mindenki térdet hajt előttük.
Illés nem bírja már a megbélyegzettséget, a kitaszítottságot, a magárahagyatottságot, elfut és az Istennél keres menedéket. Szavai, a kétségbeesés szavai hatalmas súlyúak. "Egyedül maradtam" - mondja az Istennek. Vége a Szövetségnek, nincs többé Izrael, nincs többé választott nép, hiszen "elhagyták a te szövetségedet". És ha nincsen választott nép, akkor nincsen Messiás sem, nincsen megváltás sem, akkor csak ítélet van, kegyelem nélkül.
Az Isten azonban nem vigasztalja a kétségbeesett Illést, nem búsul vele együtt, nem siratja vele együtt a szövetséget. Ehelyett feladatot ad neki, munkára küldi, hiszen van még hétezer ember, aki nem hajtott térdet a Baálok előtt. Hiszen nem veszhet el az a nép, melyből a Messiás jön majd el. Illés sem lehet hát egyedül. Ha a halálra keresett, az életéért menekülő Illés nem lehetett egyedül, mi mégannyira sem, hiszen a mi Krisztusunk megmondta: "veletek vagyok minden napon" (Mt 28,20).

(Nádori Gergely)



Rövid vagy hosszú az emberi élet?

A minap autóval utaztunk számunkra eddig ismeretlen helyre. A cél túl távolinak tűnt, az utazást pedig hosszúnak véltük. A visszafelé út viszont már sokkal rövidebbnek tűnt, majd haza érkezve megállapí­tottuk, hogy nem is tettünk meg olyan nagy távolságot.
Sokszor ismétlődik ez a megállapí­tás a mindennapokban. Fiatalként úgy gondolja az ember, hogy végtelenül hosszú életút áll előtte, megöregedve és visszatekintve pedig megállapí­tja, hogy mégis csak túl rövid volt, és az idő mintha elröpült volna felette. Az időhöz kötött lehetőségeket először végtelennek gondoljuk, ezért könnyelműen bánunk velük. Van olyan ember, aki egy hetes szabadságát is a nagy lehetőségek időszakaként tervezi meg, majd pedig meglepődik azon, hogy milyen gyorsan eltelt a hét, és szinte semmi sem fért bele az elképzeléseiből. Az idő Istentől kapott különleges ajándékunk; amiben élünk, és mégsem a miénk, de mégis el kell vele egyszer majd számolnunk. Ezt a megfoghatatlan, megállí­thatatlan és el nem raktározható időt arra kaptuk a mi időn kí­vülálló, hatalmas Urunktól, hogy a világot gazdagabbá, szebbé tegyük az ő megismerésével és másokkal való megismertetésével. A rendelkezésünkre álló időkeret ehhez pontosan elégséges lenne, de visszatekintve mégis azt kell megállapí­tanunk, hogy nagyon sokat pocsékoltunk el belőle haszontalanná lett egyebekre.

Benedek Csilla / Pécel

"Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szí­vhez jussunk!"
Zsolt 90,12

Szeptember


/Lukátsi Vilma versével kívánunk tudásban, bölcsességben gyarapodást, áldott tanévet minden kis és nagy diáknak!/



A Balaton parttalan kéksége,
kerekek alá sodródó utak,
patakpart, erdő, barangolások…
- Az útjelző már más irányt mutat!

A hintáról könnyedén leugrasz,
lihegve állsz meg szaladás után,
nedves hajad szél szárítja szépen,
lassan párba álltok egymásután…

Kapuk tárulnak, berreg a csengő:
az iskolán át az életbe jutsz.
Lelked mélyéről zengjen az ének:
Veni Sancte Spiritus!



„Az Úrnak félelme az ismeret kezdete. A bölcsességet és az erkölcsi tanítást csupán a bolondok vetik meg.”

(Biblia, Példabeszédek könyve 1,7)




Tankönyvcsomag
Írta: Bálintné Gyöngyi


Névre szóló tankönyvcsomagot vehettek át a diákok szeptember első napjaiban. Nincs tapasztalatom arról, mennyire gördülékenyen történt mindez. Tapasztalat hiányában pedig nem értékelhetem az erről szóló híreket. Azt viszont talán helyesen gondolom, hogy a névre szóló egyúttal személyre szabottat is jelent. Ha az iskolákban nem is, Isten iskolájában bizonyosan. A hívő ember a megtérése után nyomban diákká válik – sőt, már megtérése közben is az. Kicsivé lesz a nagy Szabadító előtt, tanulni vágyik tőle, többek között a szelídség és alázatosság óráit veszi: egyik sem gyorstalpaló tanfolyam.

Volt üzenete annak a régi módszernek, amikor vidéki iskolákban egy tanteremben tanultak különböző korú, eltérő évfolyamhoz tartozó diákok. Nem működhetett ez anélkül, hogy az oktató ne ismerte volna egyenként a rábízott gyerekeket. Isten ma is így oktat minket: nagyon eltérő érettségi fokú, a hit útján hosszabb-rövidebb ideje járó tanítványait. Tankönyvcsomagunk is személyre szabott: mindnyájan más-más területen szorulunk erősödésre, tanulásra, világosodásra. Az is előfordul, hogy az idei csomagban olyan tananyaggal találkozunk, amivel már tavaly is, azelőtt is, talán hosszú évek óta próbálunk megbirkózni. Isten nem buktat, de életfogytig meghosszabbíthatja annak a leckének elsajátítását, amiben nem haladunk előre. Vizsgánk mégis kitűnő, mivel Jézus élete lett a miénk. Belehalt abba, hogy nekünk ajándékozhassa. Tanulmányaink célja ezen túl már az, hogy minél inkább megközelítsük ajándékba kapott vizsgaeredményünket, ezzel szerezve örömet Istennek, és növelve nevének szépségét itt a földön.


„Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és lelketek nyugalmat talál.” (Mt 11,29)






UGORJ!

Henri Nouwen-t, aki lelkészként szolgálta Istent, rendkívüli módon érdekelte a cirkuszi trapézművészek munkája és élete. 1991-ben Németországban töltötte szabadságát, ahol édesapjával ellátogatott egy cirkuszba. Ott látta először a Flying Rodleighs elnevezésű dél-afrikai ugrócsoportot. Mutatványuk lenyűgözte Henrit, akikkel később megismerkedett.

„Egyszer Rodleigh-val, az ugrócsoport vezetőjével beszélgettem a lakókocsijában, ahol ezt mondta: ’Amikor ugrom, tökéletesen bíznom kell abban, akinek el kell kapnia engem. Az igazi sztár Joe, aki elkap. Neki kell a legmegfelelőbb pillanatban megfogni engem, amikor közeledem hozzá. Miután megcsináltam szaltóimat, egyszerűen feléje nyújtom karjaimat, és várom, hogy megragadjon, és biztonságban átvigyen a helyemre. A legrosszabb, amit egy ugró tehet, az, hogy megpróbálja megfogni az elkapó kezét. Ha én megragadnám Joe csuklóját, el is törhetném, vagy ő törhetné el az enyémet. Az ugrónak az a dolga, hogy ugorjon, az elkapónak pedig, hogy elkapjon. Az ugrónak nyújtott karral, nyitott kézzel abszolút bíznia kell, hogy az elkapó várja őt, és megtartja.”

A beszélgetés mélyen felkavarta a lelkészt, aki aznap ezt írta naplójába: „Ő el fog téged kapni! Bízzál, bízzál, bízzál!”


Budai Judit / Gyula

A mózesi áldásból: „Hajlékod az örökkévaló Isten, alant vannak örökkévaló karjai.” (5Móz 33,27)






ÚGY GONDOLOM

Úgy (esetleg: azt) gondolom… – ma már ilyen bevezetővel kezdi a riportalanyok számot tevő része a kérdésekre adott válaszát, de az előadók és az igehirdetők is szívesen élnek a magyarázat indoklásának ezzel a módjával. Futótűzként, néhány év alatt terjedt el ez a fantáziátlan beszéddivat.

Talán angol hatás ez nyelvünkre (mint a stílustalan „az egy dolog”, illetve a jó helyett a „Szép napot!”), és így vált majmolt közhellyé. Lehet, hogy a téma miatti bizonytalanságát rejti a megszólaló a fura szókapcsolat mögé, de bizonyára szerepet kap a személyes ego fontosságának hangsúlyozása is. Bármelyik is okozza a mára már általánossá vált használatot, én "úgy gondolom”, egyik sem szolgálta magyar nyelvünk szépségét.

Különösen fájó számomra az, amikor Isten Igéjének magyarázatánál találkozom az így kezdődő felvezetéssel, hiszen mégis csak egyedül az a fontos, ahogyan azt a Szentlélek gondolja.


Dr. Mikolicz Gyula / Pécel

„Az Úr beszédei tiszta beszédek, mint földből való kohóban megolvasztott ezüst, hétszer megtisztítva.” (Zsolt 12,7)

Védelem alatt

Több ország rendelkezik a vaskupolának nevezett védelmi rendszerrel, ami az ellenséges légi járművet, rakétát nagy pontossággal semmisíti meg még azelőtt, hogy az a védett területre becsapódna, és kárt okozna.
Hasonló védelmi rendszer lelki értelemben is létezik. Isten népe, és ezen belül is minden egyes, Jézus Krisztusban hitre jutott ember egy láthatatlan „vaskupola" alatt él. Jézus nemcsak kegyelmével és szeretetével veszi körül a kárhozatból drága áron kiváltott gyermekeit, hanem szárnyai árnyékába rejti el őket. Az ördög elindíthatja támadásának rakétáit, mesterlövészi ügyességgel célba is veheti a hívő embert, de működésbe lép a védelmi rendszer, ami elhárítja a támadást.
Előfordul, hogy célba talál az ellenség, de ez nem az isteni védelem hiányossága, hanem az ő megengedő terve szerint történik, és a találat lelkileg sosem öli meg Isten megváltott gyermekét. Ismernünk szükséges az ellenség gyilkos szándékát, és azt a lelki fegyverzetet (Efezusiakhoz írt levél 6. rész), amit a lelki „vaskupola" mellett is magukra kell öltenünk, amivel teljessé tehető a védelem.
Ha nem őrizne bennünket Istennek ez a hathatós védelme, és a lelki fegyverzetet nem használhatnánk, akkor már megsemmisített volna bennünket a Sátán gyűlölete.


„Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet." (Zsoltárok könyve 139,5