2017. december 1., péntek

A kegyelem Isten természetfeletti adománya, egy olyan ajándék, ami nem tartozik a természeteshez, sem mint alkotóeleme a természetnek, sem mint a természetből következő valami, sem mint a természet igénye, sem mint olyan ami kiérdemelhető. A kegyelmet szeretetből kapjuk.
A kegyelem által Isten önmagához vezeti és önmagával egyesíti a lelkeket. A kegyelem Isten ajándéka, amelyből mindenkinek annyi jut, amennyit kap és amennyit ebből be is fogad.


A legdicsőségesebb munkában sem óvhatjuk meg magunkat az ellaposodástól és lelki megszegényedéstől. Teremtő erőket csak a Teremtővel való tartós közösségben nyerhetünk. (Kroecker)


A világ összes sötétsége sem képes egyetlen gyertya fényét kioltani!


Az öröm akkor kezdődik, amikor abbahagyod saját boldogságod keresését azért, hogy megkísérelj másokat boldoggá tenni. (Michel Quoist)


Az újjászületésnél nem a régi ház tatarozásáról, hanem annak lebontásáról van szó. Nem a szív renoválását, hanem egy új szív, és egy megújhodott lélek elnyerését jelenti.
Spurgeon


„Azon a napon megnyílik majd a szád, beszélni fogsz, és többé nem kell hallgatnod.” (Ez 24,27a)
Mintha valami nagy titokról lenne szó, amelyről nem lehet beszélni. De talán nem is a tilalom most a lényeg, hanem a felszabadító ígéret. „Azon a napon”– a próféta bizonyára alig várja azt a napot. Kérdés még, hogy miről fogok beszélni. Biztos vagyok benne, hogy Istenről, arról, amit ő kijelentett, amit személyes kapcsolatunk során átéltem vele kapcsolatban. Remélem, hogy másokat is érdekel majd, és azon a napon mások is fognak beszélni. (Heinemann Ildikó)


Bízzunk Urunkban. Aki aggodalmaskodik, az Isten felelősségét veszi a saját vállára.


EGYSZERŰ VERS A KEGYELEMRŐL


Csodákat próbáltam:
arannyal, ezüsttel
hívtam a népeket,
jöjjenek énhozzám!
Hiába, hiába,
az arany nem kellett,
az ezüst nem kellett,
nem jöttek énhozzám.

Elmondtam naponta
tíz hegyibeszédet,
gyönyörű szavakat,
igéző szavakat,
hiába, hiába:
egy fül sem fülelte,
egy szív sem szívelte
a hegyibeszédet.

Tüzet is akartam
rakni az erdőben:
nyulacska ne fázzék,
őzike ne fázzék, -
hiába, hiába!
Gyújtófám kilobbant,
és a tűz nem akart
gyúlni az erdőben.

…S egyszer csak maguktól
gyűlnek az emberek,
együgyű szavamtól
sírásra fakadnak,
ránéznem alig kell
s a tűz is felszökken, -
az Úr áll mögöttem.
Dsida Jenő

Gyakran kicsinyke gyermek tolvajok másznak be egy-egy keskeny ablakon vagy egy résen a házba, hogy a nagyobbaknak ajtót nyissanak. (Servier)


Ha megújultunk lelkületünkben, akkor nem fogunk zúgolódni sorsunk miatt; Isten dicsőítése fog áradni szívünkből állandóan. Az Isten által ránk helyezett komoly felelősség – a lelkek megmentése – fogja lekötni teljesen szívünket és elménket. Annyira, hogy nem lesz időnk megpróbáltatásainkról, áldozathozatalainkról beszélni… (E. G. White)


Hát becsaphatlak-e Téged, Uram?
Járhatok-kelhetek-e álarcban Teelőtted?

Ha tévedéseimben álarctalanul,
bűneimben Téged becsapni nem akarva
Előtted megállok,
Rád – és magamra – akkor találok.

Őrizz, Uram, hogy innen, Tetőled,
ettől a bűnbánó őszinteségtől
soha nem tévedhessek el!
Hajdú Zoltán Levente


Isten képes a lelkemben található űr kitöltésére, és egyedül csak Ő képes rá.


Jellemünket nem a külső körülmények alakítják, hanem imádkozó életünk.


„Kerestem köztük valakit, aki építené a falat, és odaállana a résre színem elé az országért, hogy ne pusztítsam el, de nem találtam.” (Ez 22,30)
A megelőző versekben Ezékiel így panaszkodik Jeruzsálem omladozó falait látva: „Prófétái mázolják a habarcsot, hiábavalóságot látnak, hazugságokat jósolgatnak nekik, amikor ezt mondják: »Így szól az én Uram, az Úr…« – pedig az Úr nem szólt.” (28. v.) Az olyan igehirdetők prédikációja, akikhez az Úr nem szólt, mégis az Úr nevében beszélnek, csupán habarcs, amely alkalmatlan az Isten országának a lelki épületén, az egyház omladozó falán tátongó rések befalazására. Azoknak az igehirdetőknek a szava viszont, akik által valóban Isten szól, erős tégla, amely alkalmas az újrafalazásra, az épület megmentésére. (Véghelyi Antal)

Légy az, amivé felebarátaid akarod, hogy váljanak. Ne szavad, hanem lényed legyen prédikációd.
Henri Frederic Amiel


„Most azonban, miután megismertétek Istent, vagy még inkább: Isten ismert meg titeket, hogyan térhettek vissza ismét az erőtlen és szegény elemekhez?” (Gal 4,9)
Az igazi kincset vacak holmira csak a bolond cseréli el, aki nincs tisztában a kincs értékével, egyediségével. Ha valaki Istenhez tartozik, mégis más gazdát keres, az nem tudja, mit veszíthet, mit nyert Istenben. Atyánk közelsége ugyanis azt hozza magával, hogy mindaz, amiben hittünk, amibe életreményünket helyeztük, semmivé válik, mert benne megtapasztaltuk a mindent. (Eszlényi Ákos)


„Uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható! Örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük őt!” (Jel 19,6–7)
Krisztus küldetésében e földön sok szenvedés és gyötrelem vár övéire. Jézus a vajúdás kínjainak mondja ezeket: olyan kínoknak, amelyek között a lélek ujjongó öröme megfogan és megszületik a hűséges küldöttben. Ez az öröm pedig immár elvehetetlen. Nem veheti el semmiféle emberi rend, de nem veheti el még a halál sem. Ahogyan azt ő ígérte: „Örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek.” (Jn 16,22) (Tamásy Tamás)
Adventi várakozás


Talán harmadik osztályos lehettem, amikor iskolai farsangra készültünk. Jelmezemet évről évre édesanyám készítette, akkor éppen egy korábbi ruhát akart újjá alakítani, ezért szétbontotta az előzőleg már sikert aratott darabot, hogy némi új anyag felhasználásával más jelentést adhasson neki. A varrással lassan haladt, mert csak esténként, munka és a család egyéb igényeinek kiszolgálása után keríthetett erre sort; de abban biztosak voltunk, hogy a farsang napjára elkészül a mű.

Ám az egyik nap váratlan dolog történt: az iskolában kihirdették, hogy aznap lesz a farsangi bál. Ez éppen egy héttel korábban volt, mint az általam ismert dátum.

Most mit csináljak? A ruha nincs készen, szüleim pedig dolgoznak. Kétségbeesve ballagtam haza, mert tudtam, hogy az, ami otthon vár, még nem nevezhető jelmeznek. Hiába válogattam a felismerhetetlen formájú és rendeltetésű, rojtos szélű és gyűrött anyagok halmazában, mégsem tudtam eldönteni, hogy az egykori vagy a készülő jelmez részeit tartom-e a kezemben. Mivel a farsangi részvétel kötelező volt, ezért magamra öltöttem az épebbnek tűnő ruhadarabokat. Ám azok nagyon szánalomra méltóan mutattak rajtam, és semmiképpen sem hasonlítottak a megálmodott jelmezhez. Tudtam, hogy ezzel nem aratok majd sikert.

*

Ez a történet jutott eszembe, amikor az adventi várakozásra gondoltam. Sokak számára ugyanis, akik az ígéret várományosai voltak, az első advent is váratlanul teljesedett be. Pedig a zsidók évszázados várakozása és számtalan isteni ígéret után érkezett a Messiás. De ők mégsem készültek jól a fogadására. A sok beteljesült prófécia ellenére váratlanul érte őket Jézus megjelenése.

Ma is adventben élünk. Nem csak azért, mert a karácsonyi ünnepet megelőző hetekbe léptünk, hanem, mert Jézus Krisztus mennybe menetele óta visszajövetele ígéretének beteljesedését várjuk. Az ezt megelőző eseményekre is vonatkoznak ígéretek, amikből napjainkban egyre több megvalósulni látszik. Mindezeket azért tudatta velünk, hogy népe felkészülve várja érkezését.

Urunk visszajövetele közel van; a fehér ruhák elkészültek, a menyasszonyi sereg pedig boldog izgalommal készül a vőlegény fogadására.

Horváth Mária / Pécel

Ahelyett, hogy örülne



Az orvosi rendelő előterében várakozó emberek – közöttük gyermekes szülők is – türelmetlenül várták, hogy mikor hangzik fel a hívást jelentő nevük. Amikor az egyik kisfiút szólították, apukája, gyermekével az ölében, felugrott, majd sietett az ajtó felé. De a 4-5 éves forma ifjú nem így gondolta, és rémült kiáltozással próbált kiszabadulni az apai ölelésből. Az ajtóba kapaszkodva tiltakozott, végül is becsukódott mögöttük az ajtó. A váróterem elcsendesedett, mindenki megkönnyebbült, ami sajnos nem tartott sokáig, mert a gyerek kiszabadult édesapja kezéből, majd kivágva az ajtót, ordítva rohant a folyosón – két asszisztensnő futott utána. Néhány perc után betessékelték őt a rendelőbe, az ajtót pedig bezárták. Az egyik várakozó fiatal férfi így kommentálta az esetet: Hisztizett és menekült, ahelyett, hogy örülne, hogy végre bejutott!
Sokan viselkednek hasonlóan akkor, amikor Isten igéje néven szólítja, azaz a Szentlélek betessékelné őket az Úr gyógyító színe elé, vagyis az üdvösségre!

„Ezért így szól az én Istenem, az Úr: Íme, a Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szegletkövet, erős alappal. Aki hisz, az nem fut el!” (Ézs 28,16)






"Életem ideje kezedben van..."
Zsolt. 31,16

Magasba tart utam

Magasba tart utam,
Mélység feszül alattam.
Porszem vagyok, URAM,
felfénylek sugaradban.

Időm kezedben van,
Pályám tudod, kimérted.
Minden tettem, szavam
Hála legyen s dicséret!

Atyánk, Istenünk!
Köszönjük Neked, hogy örök végzésed folytán mi is idejöhettünk élni. Áldott légy érte, hogy porszem voltunk ellenére szemmel tartasz, hűtlenkedésünk ellenére szeretsz és magasságaid felé ragad bennünket a LÉLEK. Maradj velünk múló időnkben, s ha földi pályánk végén megérkezünk Hozzád, hadd vihessük magunkkal a hálát a bűneinkből való szabadulásért, a megtartatásért.
Ámen.


Fiatalember a padlón



Gondolom, hogy a fenti címet olvasva nem túlságosan pozitív kép jelenik meg az olvasók előtt. Mi oka lehet egy fiatal férfinak, hogy a padlóra kerüljön? Alkoholos vagy egyéb bódító szertől származó befolyásoltság? Legyőzhetetlen fáradtság? Rosszullét? Hajléktalanság? Esetleg átvitt értelemben kell gondolnunk a padlóközeli állapotra?
Megnyugtatásként írom: semmi ilyesmiről nincs szó.
Az egyik hétköznap kora délelőttjén személyvonatra szállt fel az említett fiatalember, aki az utasok között nem talált magának könnyen elfoglalható ülőhelyet, ezért leült a vonat tiszta padlójára. Furcsa jelenet. A szemem sarkából láttam, és nem tudtam mire vélni cselekedetét.
Azonban, amikor többed magammal leszálláshoz készülődve elhaladtam mellette, még szokatlanabb, de számomra szívmelengető látványon akadt meg a tekintetem. És nem csupán az enyém.
A fiatal férfi a Szentírás olvasása miatt telepedett le a padlóra. Lábait maga alá gyűjtve, Bibliáját az ölében, Bibliaolvasó Kalauzát maga mellett a földön tartva a legnagyobb természetességgel olvasta a kikeresett igeszakaszt. Az az elszántság látszott rajta, hogy az Urával való személyes kapcsolatfelvételnek nem lehet akadálya a kényelmes ülőhely hiánya. Igeolvasásra és imádkozásra megfelelő hely – ha kell – a vonat padlózata is, inkább, mint hogy a nagyon fontos találkozás kárt vagy késedelmet szenvedjen.
Ma, amikor mindenfelől azt halljuk és érzékeljük, hogy az emberek nagy hányada előtt nincs már isteni tekintélye a Szentírásnak, felfedezhettük egy hívő keresztyén ember hétköznapi cselekedetében az Úr iránti különleges tiszteletet.

„Folyamodjatok az Úrhoz, az ő hatalmához, keressétek orcáját szüntelen!” (Zsolt 105,4)


Kit várjunk?
Írta: Dr. Viczián Miklós
Várhatunk valamit, és várhatunk valakit. Első esetben váradalmunk tölti ki gondolatunkat, az utóbbiban a közelgő találkozás és együttlét öröme. Váradalmunk gyakran csal meg, mert nem azt kapjuk, amit vártunk, de beteljesedése feledteti az űrt, amit a vágyott személy hiánya okozott.
Az emberiség történetén végighúzódik ez a kettősség. Az első emberpár váradalma az volt, hogy az isteni teljes bölcsesség birtokosa lehet, s helyette – a Sátánra hallgatva – az Istennel való életközösség hiányát kellett megtapasztalnia. Azóta mindannyian evvel a hiánnyal a szívünkben születünk.
Az Ószövetség népe várta a Messiás eljövetelét. Ehhez a váráshoz váradalmak is csatlakoztak. Erős királyt, népfelszabadítót vártak, aki békét, gazdagságot, függetlenséget hoz. A Messiással való személyes kapcsolatnál hangsúlyosabbak lettek a remélt ajándékok. Mivel váradalmaik nem teljesedtek be, ezért nem ismerték rá arra, akit annyira vártak: „Saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt" (Jn 1,11).
Mi, adventkor már nem a kis Jézus megszületését várjuk, hanem azzal a győztes Megváltóval ünnepelhetünk, „aki halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért" (Rm 4,25). Most azonban még csak hit által van közösségünk a győztes Úr Jézus Krisztussal, ezért megmaradt adventi várakozásunk is, aminek alapja Krisztus ígérete: „Bizony hamar eljövök". „Ámen, jöjj, Uram, Jézus!"


„Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, ugyanígy fog visszajönni, ahogyan felmenni láttátok őt a mennybe." (Csel 1,11)







LEHETSÉGES A LEHETETLEN


Sokan mondták már, hogy hívőként élni nagyon nehéz. Erre válaszolta valaki, hogy a hívő élet nem könnyű és nem nehéz, hanem lehetetlen annak, aki a maga erejéből akarja teljesíteni azt.

A hivő ember ugyanis, amikor a keskeny úton jár, akkor a félelmetes szakadék fölötti kötélen egyensúlyoz.

Gaál Éva grafikusművész illusztrálta találóan ezt a helyzetet: A mélység fölött kifeszített kötélen lépked egy gyermek, akinek kezében nem a szokásos segítséget adó rúd, hanem a Biblia van, és ő azzal egyensúlyoz. A kötél alatt pedig ott a félelmetes és sötét szakadék partjai között kifeszített háló.

A sikeres átjutást az írott igébe vetett hit, az annak való engedelmesség segíti, de a kötélről engedetlensége, kísértésben történt bukása miatt leeshet a vándor. A biztonságot maga, Isten biztosította a Krisztusban adott kegyelme védőhálóját feszítve ki a kereszten. A leesés fájdalmas, megalázkodásra indító esemény, kegyelme pedig mindig bátorító, bizalmat keltő és egyre jobban az Úrhoz bilincselő.

Benedek Csilla / Pécel

„Az egeken száguld segítségedre, és fenségében a felhőkön. Hajlékod az örökkévaló Isten, alant vannak örökkévaló karjai” (5Móz 33,26-27)

Miért magányosan?

"Nem jó az embernek egyedül lenni" – Isten így rendelkezett, és mi érezzük ennek a kijelentésnek valóságtartalmát. Éppen ezért ad biztonságot az, ha élnek körülöttünk emberek, ha jelen vannak a családtagok, körülvesznek a testvérek. Különösen igaz ez akkor, ha segítségre szorulunk. Ám előfordul, hogy amikor szükségünk lenne valakire, akkor, aki segíthetne, elfoglalt, így átéljük azt a keserű helyzetet, hogy "nincs emberünk".
Amikor ilyen elhagyatva érezzük magunkat, akkor a hívő ember számára Jézus ismét felkínálja segítségként önmagát. Hiszen a nagy nyüzsgésben és emberekre való várakozásunkban el is feledkeztünk már arról, hogy őrá van legnagyobb szükségünk. És akkor – ebben az elhagyatottságban – ismét megtapasztalhatjuk hűségét, a vele való kapcsolat örömét.


Pál apostol: "Mert benne lakozik az istenség egész teljessége testileg, és ti benne vagytok beteljesedve" (Kol 2,9-10).






"Nem tagadtad meg a fiadat, a te egyetlenegyedet, azért gazdagon megáldalak."

(1Mózes 22,16)

A hitben élők mindent másképp látnak. Ha Ábrahám nem élt volna hitben, akkor nem látta volna másképp azt, amire felszólította őt az Isten. Gyilkosságra szólította fel, nem?
Vajon miért botránkozunk meg néha az Isten arcán vagy kérésén? Miért viszolygunk ettől a történettől, hogy Ábrahámnak fel kell áldoznia a tulajdon fiát? Miért nehéz megérteni, hogy az Isten engedte megtörténni a legszörnyűbb borzalmakat ezen a földön? Miért nehéz helyesen látni? Azért, mert nem hitből látunk.

Miért lát rosszul az ember, ha nem az Ábrahám oldalán áll? A Zsoltárok könyvében azt olvassuk (18,26): "A tisztával tiszta vagy; s a visszáshoz visszás vagy." Isten olyannak látszik, amilyen én vagyok. Ha visszás vagyok, Isten arca is visszásnak, torznak látszik. Miért követel Isten ilyen nagy áldozatot Ábrahámtól? Miért kell lemondanom a gyönyörűségeimről, a hatalmi helyzetemről, a gőg és a büszkeség eddig elért nagy eredményeiről, arról, hogy vagyok valaki? Miért követeli az Isten, hogy mindent föladjak ahhoz, hogy enyém legyen az evangélium igazgyöngye? Ez a kérdés csak addig kérdés, amíg visszás vagy. Ha visszás vagyok, olyannak fog tűnni nekem Isten, amilyen én vagyok. De Isten mindig próbára tesz, hogy az Ő arcát nézed, vagy a magad alkotta istenarc tart fogva. Ábrahám engedelmességének, hitének a titka, hogy kész volt bármire Istenért. Ő, aki annyi év, annyi várakozás után, Sára meddősége ellenére megkapta az ígéret teljesedéseként a fiát, Izsákot, amikor azt követelte Isten: "áldozd fel", egy pillanatig sem habozott. Valahol itt van Ábrahám hitének a titka. Értjük-e ezt?
Nehéz nekem kimondani, hogy legyen meg a te akaratod az életemben, úgy ahogy a mennyekben. Megvallom, félek is ezt mondani. Hogy bármiben rendelkezésére álljak az Istennek? A tulajdon életem nem vehetem a kezembe? Mindenünnen ezt hallom, hogy "te vagy a magad ura, azt tehetsz magaddal, amit akarsz". Mi akarunk rendelkezni magunk fölött, mi akarunk istenek lenni saját életünk fölött. Marad a kérdés: Isten dicsőségére élsz, vagy pedig magadnak? Ne mondd, amit az egyik tanítvány, hogy "mindent megteszek, kész vagyok halálba, börtönbe is menni éretted, Jézus". Mintha csak azt mondta volna, "vígy minket a kísértésbe, hadd lásd, milyen hű leszek..." Az istenkáromlás határát súrolja az önhittség, hogy én bebizonyítom Istennek, hogy kedvességet találok előtte. Vele szemben ott van az élő hit sodrásában, szabadságában élő ember. Ábrahám soha nem mondott ilyet: tegyél próbára engem. Imádkozni sem tudunk addig, amíg visszás az istenképünk, amíg le nem rántja Isten az Ő arcára tett álarcokat, amit mi teszünk oda.
Tudod, mi az igaz szeretet? Amikor azt mondja a szerelmes a szerelmesének, olyannak látlak, amilyen vagy, és akármilyen vagy, mégis szeretlek. Isten ígéreteivel nem tudok mit kezdeni mindaddig, míg ez az engedelmesség, szeretet nincs meg bennem. Add föl a félelmedet, és engedd át magadat Istennek.
(Horváth Levente)
„Új csizmám a sárban...”
Írta: Levelekiné Zsömböly Ágnes



A város szélén, ahol laktunk, az utca olyan volt, mint a felszántott sártenger. A környéken még csak néhány kész vagy épülő ház árválkodott. Kényszerűségből mi is félig kész házba költöztünk be. Legkisebb gyermekünk akkor még nem volt önállóan járóképes, akit az útviszonyok miatt babakocsiban soha nem tologathattam.
Az egyik októberi reggelen arra ébredtünk, hogy viszonylag nagy mennyiségű hó esett az előző éjszaka. Olyan váratlanul, hogy a téli cipőket még le sem hoztuk a padlásról. Amikor megtörtént ez is, kiderült, hogy egyik gyermekünk lábára nincs megfelelő méretű téli cipőnk. Vékony talpú félcipőben pedig lehetetlenség és nagy felelőtlenség lett volna iskolába engedni a kicsit. Férjemet munkája több napra vidékhez kötötte, telefont találni pedig a környéken kb. egyórás túrát jelentett volna. Cipőt vásárolni az ölbeli és a cipő nélküli gyerekekkel képtelen ötlet lett volna. Szembesültem a ténnyel, ha nem olvad el a hó, akkor másnap sem tudom iskolába engedni őt. Szégyenletes és kellemetlen is volt számomra ez a helyzet. A megszokott házimunkát végezve magamban imádkoztam: Édes Istenem, egyedül te tudsz megoldást adni. Kérlek, segíts rajtam!
Még a délelőtt folyamán az egyik (látásból ismerős), hatgyermekes édesanya kopogott az ajtón, kezében egy pár – szinte vadonatúj – csizmával. Ma reggel gyorsan átnéztük a téli cipőket, és ez nem volt jó egyik gyerekünk lábára sem, talán ti tudjátok használni! – mondta, és sietve távozott. A csizma pontosan és kényelmesen ráillett a cipőtlenül otthon maradt gyermekünk lábára.


„Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok." (1Pt 5,7)