2019. július 7., vasárnap

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A papok új családja


Hogyan lehetne megkívánni a paptól, hogy mindent elhagyjon: apát, anyát, testvéreket, földet…, ha cserébe nem kapna, a papi életközösség formájában, egy új családot? Jézus gyakorlata nem ez volt!

Kérte ugyan övéitől, hogy hagyjanak el mindent, és úgy kövessék őt..., de ugyanakkor közösségi életet, új családot kínált fel, illetve biztosított számukra, egészen odáig menően, hogy a Vele való mindennapos együttélés során javaikat is megosztották egymással.

Nagy szükség van rá, hogy előmozdítsuk a papok effajta testvéri közösségét, éspedig konkrét, kézzelfogható módon: az anyagiaktól az egészségig, a lelki élettől a tanulmányokig. A papok között erősebb, elevenebb és konkrétabb kötelékek vannak, mint egy természetes családban. Más szóval, olyan papokra gondolok, akik Jézussal élnek, aki jelen van közöttük (vö. Mt 18,20).

Amikor sok pappal kapcsolatba kerültem, úgy éreztem, fontos segítenem őket, hogy otthonra leljenek, olyan helyre, ahol családként élhetnek. Úgy látom ugyanis, hogy az, akinek nincs otthona, ahol családban érezheti magát, szükségszerűen sok nehézséggel találja szembe magát.

Toni Weber: Otthont készíteni a papoknak





A papság csúcsa


A papok gyakran rengeteg dologgal foglalkoznak, de amikor észreveszik, hogy száz kezdeményezésből csak egy sikerül, akkor jön az elbátortalanodás és a stressz, és kétségeik támadnak: Eltévesztettem a hivatásom? Érték még egyáltalán a cölibátus? A papnak miért kell lemondania arról, hogy családja legyen?

Nekem is voltak ilyen gondolataim, amikor a (kommunista) kormány megtiltotta, hogy bármi szolgálatot végezzek az Egyházban, és tíz éven át Prága utcáinak kirakatüvegeit tisztítottam. Helyzetem arra kényszerített, hogy keressem papi önazonosságomat – a lelkipásztori szolgálat gyakorlása nélkül. Látszólag haszontalanul, anélkül, hogy egy közösséget vezethettem volna.

Jézus segített, aki a keresztre szegezve nem tehetett csodákat, nem prédikálhatott, de – elhagyottságában – csupán hallgatva és szenvedve eljutott papi életének csúcsára. Őbenne találtam meg igazi papi önazonosságomat. Ez örömmel és békével töltött el.

Azután megértettem, hogy ez az önazonosság nem szerezhető meg örökre a megvilágosodás és kegyelem egy pillanatával, hanem folyamatosan keresnünk kell, különösen a sötétség és fájdalom pillanataiban.

Miloslav Vlk bíboros

Az egyetemes családért


Jézus meghívása világosan feltételezi a természetes családtól való elszakadást azért, hogy egy új, természetfölötti család tagjai lehessünk. Jézus nem azt mondja, hogy nem kell szeretni és tisztelni szüleinket, hiszen egyetlen „i” betű vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből. A hivatás az, ami megköveteli, hogy Isten országának hirdetéséért tökéletesen szabadok legyünk a családtól.

Véleményem szerint ebben fedezhetjük fel a papságra való meghívás és a cölibátus közötti mély összefüggést, mert a Jézus követésére szóló, az egyetemes család java érdekében vállalt meghívás magában foglalja a természetes családtól való elszakadást.

Ha így tekintünk a dolgokra, a cölibátus nem lemondás. Csak akkor látjuk negatívan, ha megfeledkezünk arról, hogy a meghívott személy arra van rendelve, hogy Jézusban minden hívő atyjává legyen és az emberi nem nagy családjában testvérekké szülje őket.

Pasquale Foresi: Az egyház mai nehézségei






Az evangélium szépsége elragad


Nem elég sajnálkozni romlott világunk felett vagy elítélni azt. Az sem elég ebben a kiábrándult korban, ha az igazságról, a kötelességekről, a közjóról, lelkipásztori programokról, az evangéliumi követelményekről beszélünk.

Együttérző és szerettel teli szívvel kell beszélnünk, annak a szeretetnek tapasztalatával, mely örömmel ajándékoz és lelkesít. Sugározni kell mindannak a szépségét, ami igaz és helyes a világban, mert egyedül ez a szépség ragadja meg a szíveket, és vezeti Istenhez őket.

Carlo Maria Martini bíboros

Hívás az életszentségre


Soha nem tudjuk eléggé hangsúlyozni, hogy Isten életszentségre szóló hívására adott személyes válaszunk mennyire alapvető és meghatározó. Ez a föltétele nem csupán annak, hogy személyes apostolkodásunk gyümölcsöző legyen, hanem szélesebb értelemben annak is, hogy az Egyház arcán visszatükröződjön Krisztus fénye (vö. LG 1), és így az embereket elvezessük arra, hogy felismerjék és imádják az Urat.

Mindenekelőtt fogadjuk el Pál apostol esedezését, hogy engesztelődjünk ki Istennel (vö. 2Kor 5,20), és teljes szívvel, elszánt és bátor lélekkel kérjük az Urat, hogy távolítson el mindent, ami elválaszt bennünket Tőle és ellentétes a küldetéssel, amit kaptunk. Az Úr – biztosak lehetünk benne – irgalmas és meg fog hallgatni minket.

XVI. Benedek: Papokhoz intézett beszéd, 2005.

Mindenkit szívünkbe fogadni


A Keresztrefeszített Jézus, aki bár gazdag volt, értünk szegénnyé lett, és „megalázta önmagát, szolgai alakot öltött” (vö. Fil 2,7-8) –, meg tudja tanítani a papoknak azt a hiteles keresztény magatartást, melyet minden rájuk bízott ember felé fordulva gyakorolniuk kell: a szolgálatot.
Krisztus ilyen, és ilyennek akarja a papot. Szolgálni, eggyé válni mindenkivel a végsőkig, a bűnt kivéve, hogy minél többeket megnyerjen Krisztusnak (vö. 1Kor 9,19). Késznek lenni a párbeszédre minden felebaráttal, megérteni őket, mindenkit befogadni a szívünkbe.
Ha a lelkipásztor papi szolgálatának alapja ez az odaadó szeretet lesz, ez a szívvel végzett szolgálat, akkor tanúja lesz annak, hogy az Egyház reá bízott részében kivirágzik az a csoda, amelynek megmutatására ma a Szentlélek a keresztényeket hívja: a királyi papság. Meggyőződéses keresztények, akik számára a hitből fakadó kötelességek nem merülnek ki néhány vasárnapi teendő elvégzésében, hanem megélik a keresztségüket azáltal, hogy pillanatról pillanatra meghalnak Krisztusban, az iránta való és az egymás között megélt szeretetben, és benne új életre támadnak.

Chiara Lubich

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A falak leomlanak

Krisztus a kereszten ledöntötte a falat, mely embereket választ szét. Odaadva testét egyesít bennünket saját Testében, hogy egészen eggyé váljunk.

Krisztus Testének közösségében egyetlen néppé válunk, Isten népévé, ahol – Szent Pált idézve – nincs többé görög vagy zsidó, körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár vagy szittya, szolga vagy szabad, hanem Krisztus minden mindenben (Kol 3,11).

Krisztus ledöntötte a népeket, fajokat, kultúrákat elválasztó falakat: Benne mindannyian egyek vagyunk.

XVI. Benedek pápa beszéde a Római Főegyházmegye pasztorális gyűlésén, 2009


Az Egyház karizmatikus dimenziója


Mindig ámulatba ejtő a Lélek közbelépése. Megdöbbentő újdonságokkal járó eseményeket indít el, gyökeresen megváltoztatja az embereket és a történelmet.

Ez volt a II. Vatikáni Egyetemes Zsinat felejthetetlen tapasztalata is, amikor az Egyház a Lélek vezetésével újra felismerte, hogy a karizmatikus dimenzió az Egyház lényegi alkotóeleme.

„A Szentlélek az Isten népét nemcsak a szentségeken keresztül és a papi szolgálatokkal szenteli meg, vezeti és ékesíti erényekkel, hanem ajándékait 'tetszése szerint juttatva kinek-kinek' (1Kor 12,11), minden rendű és rangú hívőnek különleges kegyelmeket is ad, … az Egyház megújhodása és továbbépítése érdekében." (LG 12)

Az Egyház felépítésében az intézményi és a karizmatikus aspektus szinte koesszenciális (egyformán lényegi) vonás. Bár különböző módon, de együttműködnek az Egyház életében, megújulásában és Isten népének megszentelésében.

II. János Pál pápa beszéde 1998 Pünkösd vigíliáján

Élő sejtek


Ha a világ városaiban járva körültekintesz, utópiának mondanád Jézus végrendeletét, ha nem gondolnál Jézusra, aki szintén ehhez hasonló világot látott maga körül, s akit élete tetőpontján mintha maga alá temetett volna ez a világ, mintha legyőzte volna a rossz.

Ugyanolyannak látta a világot, amilyennek mi, de Ő nem kételkedett. Éjszaka – miközben imádta a mennyet fent az égben és a mennyet önmagában, ahol a Szentháromság, az igazi Lét lakozott –, a konkrét Mindenséget szemlélte, míg odakint az utakon a mulandó semmi tűnt tova.

Nekünk is hozzá hasonlóan kell cselekednünk. Akkor észreveszed, immár nyitott szemmel, hogy miközben a világot és dolgokat szemléled, már nem te, hanem másvalaki tekint rájuk. Krisztus néz benned és újra látja a vakokat, akiknek megnyithatja a szemét, a némákat, akiknek megoldhatja nyelvét, a bénákat, akiket újra megtaníthat járni. Vakokat, akik nem látják Istent magukban és maguk körül; mozgásképtelen bénákat, akik nem veszik figyelembe az isteni akaratot, amely a szívük mélyéről örök mozgásra, az örök Szeretet mozgására sarkallja őket.

Meglátod és felfedezed igazi önmagadat: Krisztust. Ő énednek legigazibb, a többiekben is jelen lévő valósága. Miután felismerted Őt önmagadban, újra egyesülsz Vele a testvérben. Így lángra lobbantod Krisztus Titokzatos Testének egy sejtjét: Isten családi tűzhelyét, élő sejtet, amelyben ott él a továbbadásra váró Tűz és a Fény.

Chiara Lubich

Lemondás az önállóságról


János evangéliumában gyakran előfordulnak ezek a szavak: „Amit nektek mondok, nem tőlem van, hanem az Atyától ..., a tettek, amelyeket véghezviszek, nem tőlem vannak, hanem az Atyától...”

Jézus az Atyával szemben látszólag lemond minden önállóságról. Pedig Jézus az az emberi-isteni személy, aki a történelemben megtestesülve nyilvánvalóan függ az adott kor struktúráitól és kultúrájától. A valóságban azonban teljesen szabad, annyira, hogy képes felajánlani életét és meghalni az emberiségért.

Senkinek sincs nagyobb szeretete annál – tehát senki sincs annyira közel Isten tökéletességéhez, mint az, aki életét adja másokért. Az élet odaadása magában foglalja az önmagunktól és az emberektől való elszakadást, a lemondást saját javainkról, ötleteinkről, kultúránkról, lelkünk gondozásáról, kezdeményezéseinkről. Vagyis élni az evangéliumi tanácsokat.

Mi tehát az engedelmesség, ha nem a szegénység? Nem lenni, és nem birtokolni. Mi az engedelmesség, ha nem a szüzesség, vagyis ha egyszerűek vagyunk, s nem ragaszkodunk magunkhoz, másokhoz, és semmilyen dologhoz?

Silvano Cola






Mária szemével


János azért tudta olyan magasan szárnyalva szemlélni az Igét, Aki kezdettől fogva Istennél volt és Isten volt, mert Isten anyja lakott vele. Ez a rendkívüli együttélés, azzal a személlyel való közösség, aki „megjegyezte mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk szívében” (Lk 2,19), megnyitotta szemét. Látta az Egyházat, annak jövőjét, küzdelmeit és győzelmét, mivel előtte állt az Egyház modellje.

A Szűz az Egyház mintaképe, ezért a papok, akik valamennyien az Egyház építésére kaptak meghívást, akkor tudják legjobban végezni feladatukat, ha Máriára tekintenek. Ha a papok Máriával közösségben élnek, akkor ő, mint az egység édesanya, megmutatja nekik, hogyan kell formába önteni a szeretetet a szívekben és a szívek között, hogyan kell Krisztus testét felépíteni aszerint a legtökéletesebb szeretet-párbeszéd szerint, amely maga a Szentháromság.

A papok, a szerzetesek vele, az Egyház Édesanyjával, az egység Édesanyjával tudják megvalósítani hivatásukat, hogy hiteles módon a „párbeszéd emberei” legyenek. Vele együtt lesznek az egység építői, „hogy mindnyájan egy legyenek” (Jn 17,21).

Chiara Lubich

Szeretve szenvedni


Két módja van a szenvedésnek: szenvedni szeretettel és szenvedni szeretet nélkül. A szentek mind örömmel, türelemmel, állhatatosan szenvedtek, mert szerettek. Mi haraggal, bosszúsan és fásultan szenvedünk, mert nem szeretünk. Ha szeretnénk Istent, boldogság töltene el, hogy szenvedhetünk szeretetből Azért, Aki elfogadta, hogy értünk szenvedjen.

Azt mondjátok, hogy ez nehéz? Nem, ez könnyű, vigasztaló, édes: csupa öröm! Csak szeressünk, amikor szenvedünk, és szenvedjünk, amikor szeretünk.

Aki elébe megy a keresztnek, a keresztektől egyre távolabb kerül. Talán találkozik a kereszttel, de örül ennek a találkozásnak: szereti, bátran hordozza. A kereszt egyesíti őt a mi Urunkkal. Megtisztítja és szabaddá teszi ettől a világtól. Eltávolítja szívéből az akadályokat, és átsegítik az életen – ahogy a híd segít átjutni a víz fölött.

Vianney Szent János