2017. október 27., péntek

A kegyelem himnusza (A reformáció időszerűsége 1.)

„Az Istennek, a Bibliában közölt drága üzenetei közül fénylő csillagként emelkedik ki az ő kegyelmének dicsőségéről szóló fenséges kinyilatkoztatás, az Efezus 2,8-9 rész.
A kegyelem himnuszának is nevezhető, himnikusan szárnyaló stílusban írt sorok az irgalomban gazdag Istenről beszélnek, aki a kárhozatra méltó bűnösöket megmentette az örök életre.
A reformátorok szívét is ő, a kegyelemben gazdag Isten ragadta meg, akik ezt követően örömmel hirdették őt kortársaiknak is.
Az Isten ragyogó irgalmasságáról szóló bibliai tanítás ma is, itt, köztünk is tökéletesen időszerű. De időszerű nem csak közöttünk, hanem az Istentől elidegenedett, sőt őt halottnak tekintő, önmagát istenítő, de önmegváltással sikertelenül próbálkozó boldogtalan emberek számára is. És időszerű a formális vallásosságban élő, névleges keresztyének között is.
Így időszerű, és örökre időszerű lesz mindenki számára, aki magát az Úr Jézus Krisztusban hívő, Szentlélekkel elpecsételt embernek tartja.”

(Részlet a Biblia Szövetség reformációra, az Isten irgalmas szeretetére hálával emlékező ünnepi istentiszteletének igehirdetéséből – 2017.10.14.)

„Mert kegyelemből nyertetek üdvösséget, a hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez, nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék.” (Ef 2,8-9)




A szék

Többünk szomorú tapasztalata, hogy ebben az évben – a Kálvin év dacára – az egész Európát, sőt a világot is gyökeresen átformáló reformáció alig nyer említést a magyarországi médiában, még kevésbé a mindennapi életben. Viszont annál több szó esik a halottak napjáról. A protestáns hívő embereknek meg kellene vizsgálniuk, hogy nem vették-e át kritikátlanul a világ és a holt vallások gyakorlatát. Elhunyt szeretteik emléke ápolásának természetesen helye van; de, vajon tudja-e, mit tesz az, aki gyertyát gyújt, mécsest állít a sírra, vagy az elhunytakért imádkozik? Akár azért teszi, hogy „az éjfélkor feljövő szellemeknek” világítson, akár az elhunytak lelki üdvéhez akar így hozzájárulni, mindenképpen pogány és ige-szerűtlen gyakorlatot követ.

Isten, figyelmünket a még köztünk lévő embertársaink felé irányítja, akiknek most még továbbadhatjuk békeajánlatát, a Jézus keresztjéről, váltságáról, bűnbocsánatáról szóló örömhírt. Ezért is volt számomra különösen szívet melengető történet az, amivel az elmúlt napokban találkoztam.

Valaki arra kérte lelkészét, hogy látogassa meg súlyosan beteg édesapját. Az idős ember örömmel fogadta a látogatót, és mindjárt fel is tárta azt, ami szívét nyomta: „Soha nem tudtam imádkozni, pedig érzem, hogy most erre volna a legnagyobb szükségem. Egyszer, fiatal koromban, azt hallottam, úgy kell imádkozni, hogy magam mellé képzelek egy széket, amin Jézus ül, és elmondom neki mindazt, ami a szívemen van. De ezt soha nem tettem meg.” „Akkor tegye meg most, még nem késő!” – bíztatta a lelkész, majd rövid beszélgetés, igeolvasás és imádság után távozott.

Néhány nap múlva az idős ember lánya apja halálhírével kopogtatott. „Békességben ment el?” – érdeklődött a lelkész. „Csendben elaludt, de egészen különös helyzetben találtunk rá. Előzőleg az ágyához húzta a karosszéket, és a fejét a támlájára hajtotta. Vajon mit jelenthet ez?” „A lehető legjobbat! – válaszolt a lelkész – Bárcsak mindannyian így mehetnénk el ebből a világból!”


Dr. Mikoliczné Virág / Pécel

Jézus Krisztus hívogatása: „… aki hozzám jön, azt semmiképpen nem taszítom el.” (Jn 6, 37)


Bezzeg az én időmben!

Asszonyórán a gyülekezetben is érzékelhető generációk közötti szakadékról beszélgettünk. A mai fiatalok már nem keresnek meg bennünket kérdéseikkel, sőt, messze elkerülik az időseket. Bezzeg, amikor mi fiatalok voltunk, mennyit beszélgettünk az öregekkel! - mondták többen is. Elfeledkezünk arról, hogy azért volt ez így, mert akkor az idősek érdeklődtek felőlünk, kedvesen számon tartottak minket, mindig volt jó szavuk hozzánk, esetleg megdorgáltak, ha divatozni akartunk. Most pedig azt várjuk, hogy a fiatalok számon tartsanak minket, szeretnénk még fontosnak érezni magunkat közöttük is, esetleg arra vágyunk, hogy megoszthassuk velük receptjeinket. És gyakran csalódást érzünk, ha köszönés helyett átnéznek rajtunk.
Pedig valószínűleg fiataljainknak is sokat jelentene, ha emberszámba vennénk őket, lehet, hogy a hit útján való elindulásukhoz vagy továbblépésükhöz éppen a mi bizonyságtételünk segítené őket. Bátran kezdeményezzük a barátságot, tegyük meg mi az első lépést! Így élhetjük át, hogy egyek vagyunk a Krisztus testben.
De keressük a nálunk idősebbekkel is a kapcsolódási pontokat – amíg lehet. Örömet szerzünk nekik, és mi is gazdagszunk élettörténetüket, áldásaikat hallgatva.
A Bibliában nem találkozunk külön ifjúsági, idős, középkorú, házaspári, illetve magányosok alkotta gyülekezettel, hanem a Krisztus testtel, ahová mindenki beletartozik, ahol közösen élik meg az áldásokat, az Úr ígéretét és a közösség csodáját – mindazt, amit a világ hírből sem ismer.
Jézus Krisztus:

“Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, amint mi egyek vagyunk (...), hogy tökéletesen eggyé legyenek, és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem...” (Jn 17,22-23)


Felelj!
Írta: Bálintné Gyöngyi


Mozdulatlanul ülni; lapozgatni a padon lévő könyvben; kotorászni az iskolatáskában; zsebkendőt használni; nagy buzgalommal írni valamit – ezek a feleltetést megúszni vágyó diák stratégiái. Mindenki kidolgozza módszerét, ha nem szeretné, hogy tanárának pásztázó tekintete megakadjon rajta. Jómagam akkor néztem a legártatlanabb arccal, egyenesen és nyíltan tanárunk szemébe, amikor egyáltalán semmit sem tudtam. Mivel a pedagógusi vadászszenvedély olyanokra irányult, akik kétségbeesetten bújtak előle, én – becsületességről és felkészültségről árulkodó ábrázatommal – többnyire elkerültem a szóbeli vallatást.
Söderblom uppsalai érsek (1866-1931) rendszeresen látogatta a rábízott gyülekezeteket. Nem csupán látogatta, hanem feleltette is. Nem csupán a gyermekeket, hanem a felnőtteket is. Az istentisztelet után bennmaradt a gyülekezet a templomban, hogy tagjai levizsgázzanak abból, mit is hisznek valójában. Elképzelem, mi történne egy jelenkori istentiszteleten, ha feleltetésre kerülne sor. Hogyan ülne ki az emberek arcára a döbbenet, a felháborodás (mi köze hozzá, hogy én mit hiszek?), vagy a lusta diák szorongó félelme. Vajon kiállnánk-e egy ilyen vizsgát a reformációval kapcsolatban? Talán a jelentősebb személyeket, évszámokat ismerjük. Valószínűleg a búcsúcédulák is eszünkbe jutnának. De mit jelent számunkra a speyeri és augsburgi birodalmi gyűlés, az „anathema" kifejezés, a schmalkaldeni háború? Az Ige mely állításai körül folytak vérre menő küzdelmek? S mi tartjuk-e magunkat az ott-akkor-úgy megkínlódott és letisztult igazságokhoz s az élő Igéhez: Krisztushoz? Aki hitre jutott, annak még jócskán tanulnia kell. Aki tanul, az tud felelni. Aki felel – abból válhat felelős hívő ember.

„De te maradj meg abban, amit tanultál, és amiről megbizonyosodtál, tudván, kiktől tanultad."
(2Tim 3,14)


FELTÁMADÁS

Az első nagy igazság, amit a Szentírás hangsúlyoz, az, hogy a feltámadt test a meghalt testtel azonos, de csak lényegében, anélkül, hogy a két test (meghalt és feltámadott) egymással minőségileg is azonos lenne. Mert a Szentírás valójában nem a hús feltámadását hirdeti, hanem a testét… Azt is tudjuk, hogy test és vér nem örökölhetik az Isten országát, sem a romlandóság a romolhatatlanságot.

Milyen lesz tehát az a test, amely föltámad? Lényegében azonos lesz a régivel, azaz a megholttal, de még sem lesz olyan, mint az volt; azaz nem lesz gyenge, romlandó, gyalázatos, érzéki, erőtlen és halandó, hanem mindennek a legdicsőségesebb ellentéte, azaz romolhatatlan, erővel teljes, dicsőséges és lélekkel teljes.

A meghalt test tehát csak magja a feltámadottnak. A feltámadt testet tehát nem a mennyből hozzák az üdvözültek magukkal, s nem mennyei, lelki elemekből van az összetéve, hanem a meghalt földi test romolhatatlan magvából és lényegéből származik, de úgy, hogy annyira lelkivé lesz, hogy nem romlandó húsból és vérből fog állani, hanem lelkivé vált testből, amely lényegében azonos ugyan a régivel, de mégis más, mert dicsőséges, csodálatos és romolhatatlan. És amikor eljön az óra, akkor Jézus megszenteli és átváltoztatja meghalt testünk eme romolhatatlan csíráját és azt cselekszi, hogy az újra kihajt és kivirágzik, mint ahogyan a jácinthagyma újra kihajt és kivirágzik, ha a télnek álma elmúlt fölötte. És így nyerjük el azt a sokkal dicsőségesebb testet, amelyben a lélek és a test újra egyesül.

Dr. Sebestyén Jenő (Református dogmatika, 1940. 14/a.§. A feltámadás)

Az emberi test „Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban, elvettetik gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben, elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben. Elvettetik az érzéki test, feltámasztatik a lelki test.” (1Korintus 15.)


Különleges vendég
Írta: Móréhné Ági


Pár hónapja különleges vendégünk volt, nagy megtiszteltetés volt a látogatása. Nagyon szép órákat töltöttünk együtt. A vendégség azonban átmeneti állapot, a szívünknek oly kedves látogató is hazament. De azóta is gyakran visszaidézem a beszélgetésünket, még ma is merítek az akkor elhangzottakból.
A minap eszembe jutottak Jézus szavai a Máté evangéliumából, aki önmagáról mondta: „nagyobb van itt Salamonnál". A legkülönlegesebb vendégnél is különlegesebb személy kínálja azóta is nekünk a társaságát: JÉZUS. Ha élünk a lehetőséggel, és elfogadjuk őt, akkor azt ígéri, hogy velünk lesz "minden napon a világ végezetéig". Nem mint vendég, hanem mint családtag, mint életünk állandó résztvevője. Aki támasz, tanácsadó, menedék. Aki velünk lesz a szép és a nehéz napokon, éjjel és nappal. Aki elől nem lehet semmit rejtegetni – nem úgy, ahogyan én szoktam a vendégek jövetelekor: leterítem a vasalatlan ruhákat egy színes takaróval. Aki ki nem mondott gondolatainkat is ismeri. Akinek mindig van szava hozzánk, és ölelő karjaiban állandóan biztonságban lehetünk.
Különleges ajándék, ha átélhetjük jelenlétének valóságát! Nagy dolog tehát, ha befogadtuk őt, de még értékesebb, hogy ő befogadott minket.
A Biblia Jézus Krisztusról:


„Az Ige testté lett, és közöttünk lakozott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal." (Jn 1,14)



Megigazításunk örömüzenete, a kereszt evangéliuma (A reformáció időszerűsége 2.)

A megigazulásban (megigazíttatásban) Isten, a Szentlelke által hitre ébresztett bűnösnek Krisztus tökéletes igazságát ajándékozza oda, merő kegyelemből, teljesen.
Ez a megigazulás nem folyamat (a megszentelődés viszont folyamat is kell, hogy legyen!), hanem az új élet kiindulópontja; és Krisztus igazsága soha, semmiképpen nem válik „saját igazságunkká”. Ehhez kell ragaszkodnunk, minden kompromisszum nélkül!
A megigazulás / megigazíttatás tehát Isten fölmentő, megszabadító ítélete ránk vonatkozóan, annak alapján, hogy helyettünk és értünk az Úr Jézus Krisztus elhordozta bűneink kárhoztatását a kereszten, Isten pedig igazolta a feltámadásában őt és azt, hogy elfogadta Fiának engesztelő áldozatát („halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért” – Róm 4,25).
Ezt a „megigazultságot” nem lehet „gyarapítani”, hanem élni lehet belőle! Tehát: „gazdagon teremjétek az igazság gyümölcseit Jézus Krisztus által Isten dicsőségére és magasztalására” (Fil 1,11). Isten akaratának cselekvése – az ő dicsőségére – a megigazulás gyümölcse: mint ilyen, elengedhetetlen következmény!
Az Isten előtti helyzetünk és a hívő életünk gyakorlati állapota közötti feszültséget Luther így fejezi ki: „Simul iustus et peccator” – „egyszerre igaz és vétkező” a Krisztusban hívő ember. De az ajándékba kapott megigazultság állandó ösztönzéssé kell, hogy váljon a hit engedelmességében!

(Részlet a Biblia Szövetség reformációra, az Isten irgalmas szeretetére hálával emlékező ünnepsége egyik szekciójában elhangzott előadásból – 2017.10.14.)

„Miután most már megigazultunk az ő vére által, még sokkal inkább megmenekülünk a haragtól ő általa.” (Róm 5,9)




"Nem fizetvén gonosszal a gonoszért, avagy szidalommal a szidalomért, sőt ellenkezőleg áldást mondván, tudva, hogy arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek."
1 Péter 3,9

A Golgotán át

Megtorlások megtorlással
nem gyógyíthatók.
Hol fegyverek elnyomják, ott
nem értik a szót.
Embernek nincs képessége
megbocsátani
csak akkor, ha hatalmat ád
hozzá VALAKI:
békénkhez a Golgotán át
vezet biztos út,
másként mindig újrakezdünk
harcot, háborút.

MINDENHATÓ ISTEN!
Mivé is lenne életünk, jövőnk, hogyha TE bűneink szerint cselekednél velünk! Áldott légy érte, hogy elküldted értünk FIADAT, KI sokunk bűnét hordozta és mindnyájunkért imádkozott. Könyörülj meg gyűlölködő, bosszúért lihegő világunkon s benne mindazokon, akiknek az áldás helyett csak az átokhoz van kedvük! Ne engedd, hogy elemésztődjenek önpusztító és másokat pusztító indulataikban. Óvj bennünket attól, hogy a rosszért rosszal fizessünk!
Ámen.




SZÍVMELENGETŐ ÍGÉRET

Mostanában csodálkozom rá igazán, hogy Isten mennyire elébünk siet szeretetével. Tanultuk és álmunkból felriasztva is mondjuk, de valóban szívből hisszük-e, tudjuk-e, hogy szeretetteljes Istenünk van?

Más vallásokban az istenségeket komoly erőfeszítéssel és félelemmel igyekeznek a hívek megközelíteni, kiengesztelni, jóindulatra hangolni, az eredmény viszont mindig elmarad.

Nincs még egy olyan Isten, mint a mi Atyánk, aki bőséges szeretetével előlegezi iránta való érdeklődésünk legkisebb szikráját is, és minden cselekedetünket megelőzve hajol le hozzánk kegyelmével. A mindenség Teremtőjének arra is van gondja és szeretete, hogy a porszem embert ne hagyja kétségek között hánykódni, hanem a Szentírás számtalan helyén iránta való jóindulatáról biztosítsa őt. Csak egyet idézek a megszámolhatatlan sokaságú isteni szeretet-bizonyítékok közül (lásd: keretes rész!).

Horváth Mária / Pécel

„Hiszen még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.” (Rm 5,7-8)



Villamoson



Gyengén halló lévén az ezt tanúsító igazolvánnyal ingyen utazhatok a helyi járatokon. A kedvezményt a velem utazó kísérő is igénybe veheti.
A minap a villamosra felszállt egy ellenőr két rendész kísértetében. Az ellenőr az igazolványom bemutatását tudomásul vette, és tovább lépett. Aztán arra lettem figyelmes, hogy átellenben egy idősebb férfi zavartan kutat a táskájában, majd megállapítja, hogy nincs itt a bérlete, és mint mondta, fogalma sincs, hogy hol lehet. Az ellenőr tájékoztatta őt a további teendőkről, amit a férfi megadóan tudomásul vett. Látszott rajta, mennyire idegen számára ez a szituáció. Megszántam. Odaszóltam az ellenőrnek, hogy az én igazolványom két személy részére érvényes, és ez esetben nem lehetne-e ez az utas a kedvezményezett, mintha hozzám tartozna? Az ellenőr meglepődött az ötlet hallatán, de nem volt ellene kifogása, és az éppen odaérkező rendész is rábólintott. Az utasnak csak ennyit mondtak: "El van rendezve", és tovább mentek. A férfi csak nézett értetlenül, majd hozzám fordult, hogy "Mi volt ez?" Elmagyaráztam, ő pedig a további szakaszon végig hálálkodott.
Mikor elköszöntünk, eszembe jutott, hogy egyszer majd nekem is felelnem kell Isten, a bíró előtt. De Jézus majd mellém áll, és tanúsítja, hogy "Én, hozzá tartozom" – így elmarad a megérdemelt büntetés.

„Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki nagy irgalmából újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által romolhatatlan, szeplőtlen és hervadhatatlan örökségre…” (1Pt 1,3-5)
Később, a jelenetet magamban fölidézve, újabb összefüggések jutottak eszembe. A férfi utazott, és ha nem is volt róla tudomása, bizonyos szabályokat nem tartott be. A feje fölött hármasban megtanácskoztuk a védelmét, és döntés született felmentéséről (Pactum Salutis). Ő közben és mindezért nem tett semmit. Majd, amikor felfogta, mi is történt, hálával telt meg a szíve. Ezután sem kellett tennie semmit, hogy ne büntessék meg, nem is tehetett, csak kinyilvánította a köszönetét.
Amikor a hivatalos személyek távoztak, a következő állomáson nekem is le kellett volna szállnom. De felmértem, hogy most már nem hagyhatom magára védencemet, így néhány megállót még vele utaztam. Igen, mi is teljesen biztosak lehetünk abban, hogy Megváltó Jézusunk, ígérete szerint, életünk végéig elkísér majd.


Jézus Krisztus mondta tanítványainak:

„Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20)


Mindig nagyon értékes volt számomra ez az okmány, aminek birtokosa vagyok, ami az utazásban segít – de a villamoson történt eset óta még inkább az. Bárki mellé odaléphetnék és használhatnám. Természetesen nem az a cél, hogy minden bliccelőnek pártját fogjam. Az igazolványnak nem ez a rendeltetése. De ha a szívem indítana, akkor megtehetném.
Ez a tény nagy titkot tett számomra érthetővé: Isten szuverenitását. Ő szabadon választja ki azokat, akiket meg akar menteni. Semmire nem kötelezhető, és tette nem kérhető számon. Aki áthágja a törvényt, annak jogos a büntetés. De közülük bárkit kegyelméből kiválaszthat, aki ezzel a választással már "nem megy ítéletre, hanem átment a halálból az életre". (Azt, hogy egy bliccelőnek kötelező az utazási vállalatnál rendezni az ügyeit, büntetését, mindenki helyén valónak tartja, de azt, hogy Isten igazságosan határoz az emberek bűnei miatt, mennyien kétségbe vonják!)
Megértettem, hogy a váltság lényege nem az, hogy hányan üdvözülnek, hanem hogy ennek az értéke felragyogjon! Ezért számomra még értékesebb az, amit Isten felőlem döntött, hogy a keresztfán kegyelmesen eltörölte bűneim kárhozatos büntetését.


„Mert Mózesnek ezt mondja (az Úristen): Könyörülök azon, akin könyörülök, és kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek. Azért tehát nem azé, aki akarja, nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róm 9,15-16)
A BIBLIA
A Biblia: szövétnekünk;
utunkra vet világot.
A Biblia: erős alap.
Tedd rá egész világod!
A Biblia: hű fegyverünk,
megvéd ezernyi bajban.
Kenyér: tápláló, éltető,
örök s kifogyhatatlan.
A Biblia: gyönyört adó,
csodásan zengő hárfa.
Hallgasd, figyelve hangjait,
szíved – lelked kitárva.
Az Ige fölfelé vezet
s az égi célt mutatja.
Ki hozzáméri életét:
megáldja égi Atyja.
Az Ige: kulcs, az égi hont
lelkünk előtt kitárja.
Ki mindhalálig hű marad,
ott élet üdve várja.


A Biblia azt tanítja: “Szeresd felebarátidat, mint tenmagadat.” Ez azt jelenti, hogy először önmagunkat kell tudnunk szeretni, és önmagunknak kell tudnunk megbocsátani, hogy azután valóban szeretni tudjuk felebarátinkat.


A hit nem érdem, hanem a lelkem kinyújtott karja, amelyikkel elfogadhatom Istennek minden ajándékát.


„Amikor meghallotta Jób három barátja, hogy mennyi baj érte őt, eljöttek, és mellette ültek a földön hét nap és hét éjjel; de egyik sem szólt egy szót sem, mert látták, hogy milyen nagy a fájdalma.” (Jób 2,11.13)
Sírni a síróval – sokszor gondoljuk azt, hogy túl kevés. Hét nap és hét éjjel csak ülni Jóbbal a porban szótlanul… Nem időpocsékolás? A problémákat meg kell érteni, meg kell magyarázni, meg kell oldani lehetőleg minél gyorsabban. A szívünk mélyén rettegünk azoktól a helyzetektől, amelyekben szavakat sem találunk. Borzasztó, hogy nem tudunk mindent megoldani! Időt, esélyt kellene adnunk arra, hogy megtapasztaljuk a mélységekben a puszta jelenlét, együttlét áldásait. A lelki közösség, a hűség, a megértés, az együtt szenvedés segít hordozni a hordozhatatlant. Ugye értjük, miért említi az evangélium a Jézust szenvedésében is kísérő, megoldani semmit nem tudó csöndeseket? Így készíti az Isten az imádság talaját és az ő megoldását. (Cserhátiné Szabó Izabella)


„Amit megígértél, hatalmaddal be is teljesítetted a mai napon.” (1Kir 8,24b)

„Vigyél el kirándulni, apa!” „Jól van, kislányom, majd!” „Naaa, léccííí!” „Jól van, már mondtam, hogy majd elviszlek!” „Ígérd meg!” „Jó, megígérem…” A kislány azonban napokig nem hagyta békén az apját. Az adott szó valahogy nem volt teljesen meggyőző… Aztán egyik nap kapott az apjától egy kirándulós hátizsákot. És a gyermeki hitnek ennyi elég volt. Így lehetett a Jézusról szóló prófécia múlt idejű az Ószövetség idejében. (Zsíros András)

„Dicsérjétek az Urat! Milyen jó Istenünkről énekelni!” (Zsolt 147,1) Luther Márton egyszer azt mondta, hogy a legjobban akkor bosszantjuk az ördögöt a pokolban, ha Istent dicsérő énekeket énekelünk. És ebben lehet némi igazság, hisz az éneklésben óriási erő rejlik. Gondoljunk csak bele, milyen felemelő érzés, amikor sok ember közösen énekel Istenről! Ilyenkor mindegy, hogy korál vagy új ének; ha szívből jön, ha önfeledt, akkor megdöbbentő módon átélhetünk valamit Isten nagyságából, és megérezhetjük, milyen végtelenül jó hozzá tartozni. Nemet mondani a keserűségre… (Pongrácz Máté)


Egy meggondolatlan szó viszályt szíthat; egy kegyetlen szó összetörhet egy életet. Egy kedves szó enyhítheti a terhet, egy örömteli szó felvidíthatja a napod. Egy jól időzített szó csökkentheti a nyomást, egy szeretetteljes szó gyógyíthat és áldást hozhat.


Elég egyetlen hazugság a szülők vagy tanítók részéről és az ifjú személyiség elkerülhetetlen bizalmatlansággal kezdi mustrálgatni egész környezetét.
Stefan Zweig


Ha gyorsan akarsz haladni, menj egyedül. Ha messze akarsz jutni, menj a többiekkel.


Ha már nincsen tenéked semmi igazságod Isten előtt: mutasd fel Neki a Jézus Krisztus megtört testét és véres áldozatát, mint a te igazságodat és érdemedet. (Ethán)


Hallgatni mikor beszélni kell ugyan olyan nagy hiba, mint beszélni, mikor inkább hallgatni kellett volna.


„Jézus mondta: „Ti se kérdezzétek tehát, hogy mit egyetek, vagy mit igyatok, és ne nyugtalankodjatok. A ti Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van ezekre.”” (Lk 12,29–30)
A félelem nélküli élet – szemben az üres magabiztossággal – nem tulajdonság, ugyanis kizárólag ajándékba kapjuk – napról napra. Ebben a jézusi fél mondatban érkezik hozzánk: „Atyátok tudja…” Ő ismeri, látja, számon tarja valamennyiünk életét, testi és lelki szükségletét. Semmi és senki sem kerüli el a figyelmét. Mint atya, szeretettel gondoskodik az övéiről. Ezért nincs miért aggódnotok! Bízzatok! Atyátok Isten! Ma és holnap is az! (Eszlényi Ákos)


Mindig megtörténik az, amiben igazán hiszünk; éppen a hitünk teszi megtörténtté. És úgy vélem, semmi sem történik addig, amíg teljes szívünkből nem hiszünk benne. (Frank Lloyd Wright)


Ne félj a tökéletességtől! Úgysem éred el sohasem. (Salvadore Dali)


ÖSSZEKULCSOLT KEZEK

Az ifjú térdelni látott egy öreget.
Ki összekulcsolt kézzel halk imát rebegett.
- Nem értelek apó! Miért hajtasz fejet?
- Kihez beszéltél? Tán elment az eszed?
Közel s távol nincsenek emberek, kik hallották volna a beszédedet?
Bölcs mosolyra húzódott most az öreg szája.
- Tudd meg fiam, hogy az Úrhoz szól a hála.
- Ki az az Úr kit mindenki emleget? – kérdi most az ifjú kémlelvén az eget.
- Nem látok egyebet, csak néhány felleget, fölöttük meg a ragyogó kék eget.
Ott van Ő mindenütt! – szólalt meg az apó.
Sóhaja a szél a lágyan fújó.
A szeme tó, hogy belemerülj.
Arca tükör, hogy szembesülj.
Ujjai ágak, min gyümölcs terem.
Hangja, a balzsam égő seben.
Karja, ölelő vigasztaló.
Szava, sötétben a fényhozó.
Ő szól, ha hallod a madár énekét.
Őt érzed, ha iszod forrásnak vizét.
Szemeddel kémlelsz, de nem látod sehol?
A szívedet kérdezd, az válaszol!
Összekulcsolódik egy öreg s egy ifjú kéz.
Az Úr szeretettel reájuk lenéz.
Az öreg most elővesz egy tenyérnyi könyvet.
- Fiam, látott ez már sok örömet, s könnyet.
Neked adom. Ismerd meg jobban az Urat, s Fiát.
S az ifjú elfogadta a BIBLIÁT.



Robert L. Thornton írta le egyik emlékét: Amikor egyszer a szüleim nem tudtak megegyezni, édesapám fölugrott az asztaltól, megragadott két papírlapot, és így szólt édesanyámhoz: – Soroljunk föl mindent, amiben nem értünk egyet egymással. Édesanyám írni kezdett. Apám figyelte őt néhány percig, aztán ő is írni kezdett a papírlapra. Anyám továbbfolytatta, és valahányszor megállt, apám ismét írni kezdett. Végül befejezték a följegyzést. – Cseréljük ki a panaszainkat – mondta édesapám. Kicserélték egymás listáit. Édesanyám könnyezett, amikor rápillantott apám listájára. A lapon végig ezt a mondatot látta sokszor egymás után: “Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek.”