2017. február 3., péntek

A megbocsátani nem tudó ember nem lehet közösségben a megbocsátó Istennel. (Fosdick)


A szemlélés még nem tapasztalás.


Amint az ember a hegyi patakot felhasználja a malmok hajtására, úgy használja fel gyakran Isten az istentelenek haragját a maga gyermekeinek a nevelésére.


Az Isten iránti hála nem egyéb, mint elismerése annak, hogy Ő az, aki ad, és mi csak elfogadjuk Tőle.



Egészségesek szeretnénk lenni? Derült öregséget akarunk? “Pazaroljuk el” szeretetben az életünk!
(Gyökössy Endre)


Én Uram, én Istenem!
Úgy állok előtted,
mint koldus a gazdag ember előtt.
Kérlek, segíts nyomorúságomon, irgalmas!
Úgy állok előtted, Uram,
mint szolga az ura előtt.
Lelkem számára koldulok tőled ételt és italt.
Add rám a szeretet köntösét,
hogy eltakarjam vele bűneimet!
Úgy állok előtted, Uram,
mint barát a barátja előtt,
és kérlek, vonzz magadhoz
kimondhatatlan szereteteddel;
ne engedj tőled soha eltávoznom,
hogy mindig a tiéd legyek!
Úgy állok előtted, Uram,
mint gyermek az atyja előtt,
és kérlek, ne tagadd meg tőlem
atyai örökségem!
Canisius Szent Péter


„Ha dolgaimat elbeszélem, te meghallgatsz. Taníts meg rendelkezéseidre!” (Zsolt 119,26) Ha tegnap felismertük közelségét és bennünket kereső szeretetét, akkor bizalmunk is lesz elmondani neki belső félelmeinket és külső nyomorúságunkat. Már az is felszabadítóan hat ránk, ha tudatosítjuk, gondolatban és szóban meghatározzuk a kérdéseinket. Amikor így „tárgyiasultak” nehézségeink, jobban meg tudjuk vizsgálni őket, elvesztik bénító hatalmukat felettünk. Ez már a mennyei segítség kezdete! (Missura Tibor)


Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy megőrizd a nyugalmad. Ha nincs, nem engedheted meg, hogy elveszítsd.
Mahatma Gandhi


Ha Isten bezörget ajtómon, nem vonakodhatom Őt bebocsátani. (Victor János)


Olyan különös felismerni azt, Uram,
hogy, mint a kövek a patakban,
úgy vagyunk együtt,
haladunk, sodortatunk,
találkozásainkban csiszolódunk,
Általad.
S hogy miért itt van a helyem?
Válaszra én csak úgy találok,
ha máshogyan kérdezek.
Hogy hogyan lehetek
itt, Veled és igazán
a helyemen?
Hajdú Zoltán Levente


Sose félj az árnyékoktól, egyszerűen csak azt jelentik, hogy a közelben ragyog a Fény.



Bolero



Az elegáns pálcakezeléséről híres karmester észrevétlen kézmozdulatára, alig hallható dobpergéssel kezdődik az előadás. A témaként szolgáló egyedi dallam Maurice Ravel saját leleménye, ami a több mint negyedórás darab „folyamán végig változatlan alakban, de mindig más hangszínnel szólal meg: először fuvolán, majd klarinéton, fagotton, Esz-klarinéton, oboa d’amorén, trombitán és különféle szaxofonokon, miközben az eredetileg csak a kisdob által megszólaltatott kíséret is egyre fokozódik. A darab vége felé lépnek be a még erőteljesebb fa- és rézfúvósok, hogy azután a teljes nagyzenekar vigye tovább a feszültséget. A fokozás egy ponton túl azonban nem folytatható: a darab végül hirtelen ’összeomlik’, és ezzel le is zárul.” (Pannon Filharmonikusok) A nézőtér – a feszültség hatására – tapsorkánban „robbant fel”. (Máshol készült felvétel: https://www.youtube.com/watch?v=dZDiaRZy0Ak )
Valószínű, hogy más is párhuzamot vont már az élmény és élettapasztalata között – a sikeresen felépített, egyre kiteljesedni látszó, majd váratlan tragédiába zuhanó, Istennel nem számoló életek, házasságok, karrierek sokaságát juttatva eszébe. A csecsemő oly kedves egyedi gügyögésétől, sajátos dallamától, első lépésétől a mászóka lépcsőfokáig, amit követ a nyíladózó értelem, a nagybetűs Élet meghódítása, szakmai elismerések, a szerelmi lángolás… A „Megy ez neked!”, „Csak akarnod kell!”, „Nincs lehetetlen!”, „Előtted, vagy lábaidnál a világ!” csábító jelszavai – mindez a környezet bámulatától vagy féltékenységétől kísérve…
És akkor, váratlanul, a legrosszabbkor, a még kívánatosabb lehetőség kapujában kézbesítik az orvosi diagnózist, gyászjelentést, érkezik a szirénázó mentőautó vagy csak egy adóellenőr, esetleg a munkahelyi főnök hívat, bekopog a házasságba a hívatlan harmadik…
És akkor, hirtelen, talán néhány másodperc alatt minden „összeomlik, és ezzel le is zárul”. Ezzel szemben változatlanul érvényes Jézus Krisztus figyelmeztetése és ígérete:


„Mindaz, aki hallja tőlem ezeket a beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonló a bölcs emberhez, aki kősziklára építette házát. És ömlött az eső, jöttek az árvizek, fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba, de nem dőlt össze, mert kősziklára épült…” (Mt 7, 24-29)



Cserépedény élet

Írta: Bori Gáborné Éva
A mi kincsünk cserépedényben van – villant eszembe az ige – amikor kézbe vettem az ajándékba szánt, gravírozott tollat.
Unokánknak szántuk. Gyengébb minőségűt vettünk, hogy ne kívánja meg tőle senki, de drága, jó minőségű betétet tettünk bele. Neve gravírozását kedvességként és biztonságként szántuk. Igen ám, de a vékony fémlemez nem bírta a beavatkozást, és benyomódott. Bár sérült volt, de mégis hordozta tulajdonosa nevét.
Számomra ez kitűnő illusztráció volt az ige megértéséhez: drága kincset kaptunk gyenge cserépedény testünkbe, és ezen is viselhetjük tulajdonosunk nevét, hiszen „Jézus Krisztus tulajdona vagyok".
(P.S.: Persze, mi pótoltuk – drágább kivitelüvel – az elrontott tollat.)
„...kincsünk pedig cserépedényekben van..." (2Kor 4,7)




"Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztusnak törvényét."

Gal. 6,2


Valakiért

Valakiért valamit meg kell tenni.
Először púp a háton,
majd háborító kötelesség,
végül nehéz zsák,
mit görnyedezve kell cipelni
valahová, s akkor derül ki
csak róla, hogy telve arannyal,
mikor elvittük már s letettük.

Útonlevők, mi,
megértjük-é még idejében,
hogy életünkből az marad meg,
amit másokért tettünk?!

Istenünk, Atyánk!
Súlyos terhek alatt görnyedezők, keresztet hordozók között élünk, olykor magunk is roskadozva. Köszönjük, hogy TE MAGAD segítesz emelni terheinket, feltárva előttünk a titkot is: könnyebbedik, ha máséból veszünk föl! Nyisd meg szemünket a körülöttünk élők bajainak meglátására határainkon innen és túl, hiszen boldog, aki a nyomorultra gondol. Fogadd el értük való imádságainkat is, tanítsd meg népedet másokért élni.
Ámen.


"És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki a férje számára van felékesítve."

(Jelenések 21,2)


Először Jézust látom, és azután az égből alászállott Mennyei Jeruzsálemet, az Ő gyülekezetének, az elhívottaknak kiábrázolódását, mely úgy ereszkedik alá, mint a férje számára felékesített menyasszony. Nem ő ékesítette fel saját magát, hanem felékesíttetett! Ne cicomázzuk magunkat, hagyjuk abba önnön lelki ékesítgetésünket. Halljuk meg azt, amit Péter hallott: "más övez fel téged" (Jn 21,18) - "más ékesít fel téged, más tesz téged menyasszonnyá, te nem tudod magadat kedvessé tenni Neki." Engedjük, hogy Ő maga ékesítsen föl bennünket. Annyi mindent magunkra öltünk, hogy tetsszünk ennek a világnak, annyi mindennel felcicomázta magát az Egyház a történelem folyamán! Hagyjuk, hogy Jézus tegye széppé népét, gyülekezetét.

Sok a nyomorúság az Isten népén belül. Nem vagyunk eszményiek - van rajtunk szeplő bőven. De ezt a népet önmagának hívta el az Isten; és számomra nagy kitüntetés, ha ennek a népnek a kötelékébe tartozhatom.

(Visky Ferenc)





FRONTHATÁS

Múlt heti párbeszéd egy hetedikes osztályból: – Tanárnő, ma front van, azért vagyunk ilyenek! – Nálam is front van, vegyetek elő papírt, dolgozatot írunk.

Már szinte megszokott érzés lett számunkra, hogy a reggeli kávé mellett megjelenik a tünetegyeztetés: itt fáj, ott fáj, nem aludtam jól stb. Az orvosmeteorológia lassan önálló tudománnyá növi ki magát, ugyanis ezrek igyekeznek megfelelni a követelményeknek: ma álmosnak kell lennem, holnap hisztis leszek, azután pedig fejfájás fog gyötörni. A „megmondta a tévé is” mentségül szolgál az önuralom, a bocsánatkérés, az egészségesebb életmód ellen.

A távoli múlt történelemformáló fronthatása (amelyről így tudósít az Ige: „Tizenkét órától egészen három óráig sötétség lett az egész földön, a nap elhomályosodott…” ) azóta is arra emlékeztet, hogy az egyetlen, igazán pusztító légköri tevékenység: az Istennek a haragja a bűn és a bűnhöz ragaszkodó ember iránt. Ez alá a harag alá hajtotta oda magát Jézus Urunk, aki valóban mondhatta volna, hogy itt vagy ott fáj – de szótlan maradt, mert ismerte szenvedése értelmét.

A héten még kitart a hideg, ok lesz ez mindenféle bajra és hangulatzavarra. Mégis felemelő és görcsoldó hatása van az örömhírnek: Isten szeretetében elrejtőzve élhetünk. Szeretetében, ami nem olyan, mint a jövő-menő frontok.


Bálint Gyöngyi / Pécel

Jézus Krisztusról: „… betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta, az ő sebei árán gyógyultunk meg…” (Ézs 53)


Gonosz idő
Írta: Dr. Mikolicz Gyula


„A múlt héten gyönyörű hóesés volt mínuszokkal, hótorlaszokkal, végre élvezhettük a tél szépségeit. Két nap múlva már a pluszok röpködtek, most pedig napok óta eső esik, a hó eltűnt, és holnaptól ismét fagy és havazás jön, s ez így megy már hetek óta. Gonosz az idő!" – kesergett a minap egyik ismerősöm.
Ha feladatunkként szabta volna Isten, hogy mi alakítsuk ki a teremtettségnek megfelelő időjárást, akkor ahány ember, annyiféle változat születne. Lenne is nagy összevisszaság és öldöklő háborúság az akaratok érvényesítésére. S mivel fenntartotta magának a világ kormányzását, így – bár a mindenre kiterjedő összefüggéseket megismerni nincs lehetőségünk – keresztyén emberként (mégis) felfedezhetjük a gonosz időnek titulált időszakokban is kegyelmes munkájának szerető vonásait.
Például azt, hogy immár jó reménységgel megúszhatjuk a tavaszi hirtelen hóolvadás tragikus következményeit, hogy a téli hónapok minden vízcseppjét mohón felissza a lazán fagyott föld.
S mindezekben reménytelien kecsegtet az Úr az idei illatos kenyérrel, zamatos körtével, madárdallal és bőséggel.
Talán mégsem olyan gonosz ez az idő.


„Áldjad, én lelkem, az Urat! Uram, Istenem, igen nagy vagy te, ékességet és fenséget öltöztél magadra! (...) Megöntözi a hegyeket a magasból, alkotásai gyümölcséből megelégíti a földet. Füvet sarjaszt az állatoknak és növényeket az emberek hasznára, hogy táplálékot nyerjenek a földből..." (104. Zsoltár)


Hathárom

A minap emlékműsorként közvetítette a televízió az Aranycsapat nevezetes londoni mérkőzését. A laikus nézőt elkápráztatta a csapatjáték, a küzdőszellem, hogy mindenki azt csinálta, ami a feladata volt, azon a helyen harcolt (harcolt!), ahol azt kijelölték számára. S nem lanyhult a fegyelem, a lelkesedés, pedig megtehették volna, hiszen három góllal vezettek… Szemet és szívet gyönyörködtető volt a küzdelmük, pedig nyakukba csak hervadó koszorút helyeztek.
Mennyivel inkább igaz ez a lelkesedés, kitartás, csapatjáték a Menny polgárainak győztes csatájában. Emlékezzünk csak Gedeonra és harcosaira (Bírák 7): „A középső éjjeli őrség kezdetén (…) kürtölni kezdett mind a három csapat, összetörték a cserépkorsókat, és a bal kezükben tartották a fáklyát, jobb kezükben pedig a kürtöt, hogy kürtölhessenek, és így kiáltottak: Fegyverre! Az Úrért és Gedeonért! És ott állt mindenki a maga helyén a tábor körül.” Az Úr munkája minden korban csak a Szentlélek irányítása alatt, csapatban, engedelmesen és egyénieskedéstől mentesen végezhető.

„Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk (…), ezért vegyétek fel az Isten teljes fegyverzetét, hogy ellenállhassatok azon a gonosz napon, és mindent legyőzve megállhassatok!” (Ef 6, 12-13)





MEGADATOTT


Harckocsik és tízezrek Kairó főterén, Magyarországról lázítják hazánk ellen az Uniót, Oroszlányban földrengés, tárgyalások a tiszai ciánszennyezés ismétlődése ellen, vészes arányú az influenza térhódítása, elnéptelenedő erdélyi magyar falvak – ezek, s ehhez hasonló hírözön terhel hetek óta bennünket. S az egyik kereskedelmi tv esti híradójában (néhány másodpercre) adásba kerül egy erdélyi falucska (Ábránfalva) templomkertjének faragott kopjafája, a rajta olvasható örömhírrel:

Megadatott feltámadnunk.

Igen, de nem érdemből, jussként vagy a halál természetszerű folytatásaként, esetleg, mert van bennünk valami romolhatatlan szellemi rész. Feltámad az életre – akinek megadatott: Isten irgalmasságából, Jézus szerelméből.

Beteljesül akkor, amikor már nem lesz Egyiptom, magyar (de román, szász vagy cigány) házak sem találhatók majd a néhai Erdélyben, és a Tisza sem folyik sehová.

Lélek emelő, szívet melengető ez, a korunk hívő gondolkodását is megszégyenítő biblikus szemlélet: Megadatott feltámadnunk. Biztosan így lesz, mert változtathatatlan döntés.


Dr. Mikolicz Gyula / Pécel



Isten ígérete: „Kiváltom őket a holtak hazájából, megváltom őket a haláltól. Hol van a tövised, halál? Hol a fullánkod, holtak hazája?” (Hós 13,14)



Szép bögre

Minap az egyik családtagomnak a legszebb, éppen karácsonyra kapott bögrében készültem meleg italt készíteni. Hevesen tiltakozott, hogy azt ne pazaroljam rá, „ahhoz nincs joga”, hiszen én kaptam ajándékba.
Elgondolkodtam, hogy ezek szerint nem bízik abban, hogy szívesen adom, sőt külön öröm számomra, ha ezzel is kifejezhetem szeretetemet?
A Bibliában megfogalmazott „maga választotta istentisztelet” (Kol 2,18-23) kifejezés jutott ekkor eszembe, és az, hogy a különféle vallási szabályoknak, tiltásoknak, előírásoknak, amikkel Isten szerint az ember csak önmagát terheli, de egyébként semmi tiszteletre méltó nincs bennük, talán ez a gyökere: az emberben megrögzült mélységes bizalmatlanság Isten felé. Mintha Jézus Krisztusban nem bizonyította volna tökéletes szeretetét!
A legjobb újévi elhatározás, ha elutasítjuk magunktól a bizalmatlanságot, a görcsös igyekezetet, és elhisszük, amit Isten az Igéjében kijelentett:

„Isten pedig a hozzánk való szeretetét abban mutatta meg, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” (Róm 5,8)



Veszélyes utakon
Január utolsó hetében családommal a Mátrában töltöttünk néhány napot. Hazautazásunk reggelére szépséges, vastag hótakaró fedett mindent. Autónkat jól megpakolva, majd hatan bevackolódva indultunk el a Mátraházán keresztül Gyöngyösre vezető úton. Aznap mindenképpen haza kellett érnünk, mert várt a vasárnapi szolgálat. Parádsasvárnál, ahol a hegynek fordul az út, keresztbe fordulva találtuk a szegedi távolsági autóbuszt. A szemből érkező, hólánccal felszerelt autókat látva jócskán elbizonytalanodtam: Vajon sikerül-e átjutnunk, hiszen hóláncunk nem, csak téli gumink volt.

Az elakadt járművet megkerülve mégis nekivágtunk az egyébként gyönyörű, behavazott hegyi szakasznak, amit takarítatlan, 20-25 cm-es friss hó borított. Bár hasonló útviszonyok között vezettem már gépkocsit, mégis bizonyos voltam abban, hogy a tapasztalatok – ha jelentenek is valamit – mégsem elegendőek. Ha az Úr nem őriz, akkor akaratlanul is baleset érhet. Így hát óvatosan, magamban imádkozva vezettem. Hála Istennek, minden különösebb esemény nélkül jutottunk túl ezen a veszélyes részen, és épségben értünk haza.

Az ember számtalan olyan életszakasszal találkozik, ami erőn felüli teljesítést követel tőle. Bizonytalankodik, szorong, fél, mert olyan kiszámíthatatlannak tűnik minden, és biztos abban is, hogy az élettapasztalatok sem segítenek. Mégis, mivel meg kell birkóznia a feladattal, elindul az ismeretlen felé...

Keresztyénként viszont abban a kiváltságban van részünk, hogy az ismeretlennel szemben nem kell egyedül próbálkoznunk, hanem szabad Jézust segítségül hívnunk, s ígéreteire hagyatkozva, kezére bízhatjuk magunkat és szeretteinket! És így általa bátorítottan, vele indulhatunk, az Úr pedig – ha dicsőségére szolgál és javunkra van, akkor – bizonyára átvisz minden nehézségen, gondoskodik átkelésünkről s boldog célba érkezésünkről.

Visszatekintve pedig mindig örömteli hálával emlékezhetünk meg az útról, amelyen hordozott, erősített és védett bennünket.


Sípos Ete Zoltán / Szeged



Ígéret az Istennel útra kelni vágyóknak: „Ha az Urat tartod oltalmadnak, a Felségest hajlékodnak, nem érhet téged baj, sátradhoz közel sem férhet csapás. Mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon, kézen fogva vezetnek téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben. Eltaposod az oroszlánt és a viperát, eltiprod az oroszlánkölyköt és a tengeri szörnyet.”(Zsolt 91,9-13)