2019. július 6., szombat

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A földi javakban való részesedés


Ugyanaz a bizonyosság, hogy Isten jelen van a másikban, vezet bennünket az ember és ember közötti kommunióra (kölcsönös megosztásra), amely az anyagi javakban való közös részesedést is megkívánja.

Az anyagi javak közösségét – amely társadalmilag talán legjelentősebb újdonsága volt az első keresztény közösségeknek – nem tekinthetjük csupán önkéntes vállalásnak… Hatékony próbája ez annak, hogy az ember miként válaszol Isten személyes szeretetére, és ebből következően a felebarát iránti szeretetnek is.

Ez is egy módja annak, hogy a veszítés által kiteljesedjünk: elszakadunk a bálványoktól, hogy eljussunk az egymással való közösségre. Ha egy felebarátom szükséget szenved, és én nem adok neki a sajátomból – az egyházatyák megfogalmazása szerint –, gyilkos vagyok. S amikor adok annak, aki hiányt szenved, valójában visszaadom Istennek azt, ami az övé…

Silvano Cola

A legédesebb kötelesség


Mi Isten élő eszközei vagyunk: az Ő szolgái, akik az Ő szavát visszhangozzák, az Ő tabernákulumai, jelenlétének történelmi és társadalmi jelei az emberek között, Isten emberek iránti szeretetének sugárzó tűzhelyei. E csodás ténynek velejárója papi életünk első és legédesebb kötelessége: Krisztussal való bensőséges kapcsolatunk a Szentlélekben, az Atyával (vö. Jn 16,27). Hiteles, személyes, benső kapcsolatban éljünk Vele, amelyet féltőn óvunk a kegyelem állapotában, és tudatosan ki is fejezünk a Vele folytatott párbeszédben és a szeretetteljes szemlélődésben. Nekünk szólnak Jézus utolsó vacsorán mondott szavai: „maradjatok meg szeretetemben” (Jn 15,9;15,4). Krisztus szolgájának legjellemzőbb sajátossága a Vele való egység és az Ő kinyilatkoztatása utáni vágyakozás.

VI. Pál pápa: Papszentelési homília, Bogotá, 1968.






A „teljes” családért


A férfi, akit pappá szenteltek, elhagyja otthonát, és a világ lesz az otthona: apja, anyja, testvérei többé nem csak, vagy nem elsődlegesen azok, akikkel közös a vére, hanem azok, akiktől helyzete eltér: a kitagadottak, névtelenek, szegények, akikre senki sem figyel. Kikerül saját családjából, hogy a teljes családot szolgálja.

Igino Giordani

Az átalakulás útja


Az Egyház történelmében, különböző módokon, mindig fölmerült a komolyan gyötrő kérdés: Mit tegyünk? Úgy tűnik, az embereknek nincs ránk szüksége, haszontalannak tűnik mindaz, amit teszünk.

Magaménak érzem kérdéseiteket és problémáitokat. Én is megszenvedem őket. De egyrészt mindannyian együtt akarunk szenvedni e problémák miatt, másrészt a szenvedés által át is alakítani a problémákat, mert éppen a szenvedés az átalakulás útja, és szenvedés nélkül nincs átalakulás.

Ez az értelme a földbe hullott búzaszem példabeszédének is: csak a szenvedő átalakulás folyamata hoz majd gyümölcsöt, és így tárul fel a megoldás is.

A szívünkbe kell fogadnunk világunk nehézségeit, és Krisztussal együtt szenvedve kell átformálnunk ezeket a problémákat, és ezáltal saját magunkat is. S amilyen mértékben mi magunk átalakultunk, úgy láthatjuk meg Isten Országának jelenlétét, és mutathatjuk meg másoknak is.

XVI. Benedek: Aosta egyházmegye papjainak, 2005. július 25.

Azért beszélünk, mert megtaláltuk


Mindnyájan tudjuk, milyen nehéz ma egy fiatalnak keresztényként élni. A kulturális közeg, a média egészen mást kínál, mint a Krisztushoz vezető út. Lehetetlennek tűnik Krisztusra mint az élet középpontjára tekinteni és úgy élni, ahogy azt Jézus elénk tárja. Mégis úgy látom, hogy sokaknak már nem elég annak az életvitelnek az ajánlata, amely végül is üressé tesz bennünket.

A fiataloknak érezniük kell, hogy nem olyan szavakat mondunk, amit magunk nem élünk, hanem azért beszélünk, mert megtaláltuk az igazságot, és minden nap úgy törekszünk újra és újra megtalálni, mint személyes életünk igazságát. Csak akkor lehetnek hitelesek szavaink, logikájuk akkor lesz látható és meggyőző, ha ezen az úton járunk, ha életünket az Úr életéhez hasonlóan akarjuk élni.

XVI Benedek: Róma város papjaihoz, 2008

Ha szeretsz, akkor létezel


Fontos úgy közelítenünk a papsághoz, hogy hisszük: képesek vagyunk meghalni mindenkiért, meghalni önmaguknak, mindenkiért. Ki kell oltanunk a tudni vágyás minden hevét, hogy csak szeretet legyünk. Isten Szeretet. Ha szeretsz, létezel. Ha nem szeretsz, nem létezel.
Úgy kell tekintenem a másik emberre, bárki legyen is az, hogy helyettesíthetetlen, egyedülálló a világon. Hányszor olvastuk Szent Páltól, hogy lehet prófétáló tehetségem, szétoszthatom mindenemet, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Az egész Evangélium lényege ebben áll: „Bármit tettél akár a legkisebbnek is, nekem tetted”. Bármit teszek akár a világ legszerencsétlenebbjének is, magának Jézusnak teszem.
Így lehet ragyogóvá tenni az éjszakát. Eljutni erre a meggyőződésre: ez az igazi felfedezés. Megértjük, hogy van végre egy jó út a világ számára.

Silvano Cola

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A fájdalom: találkozáshoz vezető út


Mély találkozás Krisztussal a fájdalom által lehetséges. Enélkül nem ismerhetjük meg, és nem találkozhatunk vele mélyen.

Miért éppen a fájdalom által? Ennek az az oka, hogy ha nem nyitjuk meg magunkat, nem találkozhatunk Krisztussal. Nem találkozhatunk Krisztussal anélkül, hogy önmagunkat kitárva ki ne üresednénk.

Megnyílni és üressé válni nem lehetséges anélkül, hogy azt ne kísérné a szív metsző fájdalma, mintha hegyes tőr járná át.

A Végtelen befogadásához a végesnek szét kell szakadnia.

Stefano Kim bíboros

A tabernákulum előtt


Fontos, hogy életetek középpontjában az Eucharisztiában való részesedés álljon, amiben Jézus önmagát adja nekünk. Ő, aki minden ember bűnéért meghalt, mindannyiótokkal közösségre kíván lépni. Azért kopogtat szívetek kapuján, hogy kegyelmét adja nektek.

Gyertek, hogy találkozzatok Vele a Legszentebb Eucharisztiában, gyertek imádni Őt a templomokba és időzzetek el a tabernákulum előtt térdelve: Jézus eltölt majd benneteket szeretetével és feltárja előttetek Szívének titkait.

Ha rá figyeltek, egyre mélyebben tapasztaljátok, hogy milyen öröm az Ő Misztikus Testéhez, az Egyházhoz tartozni, tanítványainak családjához, amelyet az egység és szeretet köteléke fog össze.

Ezenkívül megtanultok kiengesztelődni Istennel. Különösen a kiengesztelődés szentségében vár titeket Jézus, hogy megbocsássa bűneiteket, és kiengesztelődjetek szeretetével a pap szolgálata által. Ha alázattal és őszintén meggyónjátok bűneiteket, szolgájának szava által magának Istennek bocsánatát nyeritek el.

XVI. Benedek pápa: Üzenet a holland fiatalokhoz

A város fényét a Bárány adja


„Az angyal lélekben elragadott egy nagy magas hegyre, s ott megmutatta nekem a mennyből, az Istentől alászállt szent várost, Jeruzsálemet. Isten dicsőségét sugározta. Ragyogott, mint a drágakő, mint a kristálytiszta jáspis. A város falának tizenkét alapköve volt, rajtuk a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve.

De templomot nem láttam benne, mert a Mindenható, az Úr, az Isten és a Bárány a temploma. A városnak nincs szüksége sem napra, sem holdra, hogy világítsanak, mert az Isten dicsősége ragyogja be, világossága pedig a Bárány.

Fényében járnak a nemzetek, és a föld királyai elhozzák bele dicsőségüket. Kapuit nem zárják be soha, hiszen ott nincs éjszaka. A népek odahordják kincseiket és értékeiket. Nem jut oda be tisztátalan, sem gonosztevő, sem hazug, csak azok, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe.

Jelenések könyve 21,10-11.14.22-27.

Az új Család


Mária anyasága, mely a Názáretben kimondott igennel kezdődött, a Kereszt alatt teljesedik be. Bár – ahogy Szent Anzelm írja –„Mária, igenjének pillanatától kezdve mindannyiunkat méhében hordoz”, a Szent Szűz krisztushívők iránti anyai hivatása és küldetése ténylegesen akkor kezdődött, amikor Jézus így szólt hozzá: „Asszony, íme a te fiad” (Jn 19,26).

Amikor a haldokló Krisztus a kereszt magasából látta az Anyát és mellette a szeretett tanítványt, fölismerte annak az új Családnak a kezdetét, amely hamarosan kibontakozott a világban, az Egyház és az új emberiség csíráját.

Isten Fia így teljesítette be küldetését: Szűztől született, hogy a bűnön kívül mindenben részese legyen emberi természetünknek, az Atyához való visszatérés pillanatában pedig nekünk hagyta a világban az emberi nem egységének szentségét: „az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében egyesített” Családot.

XVI. Benedek pápa: Homília Efezusban, 2006

Krisztus áttetszősége


A papok arra kaptak meghívást, hogy folytassák Krisztusnak, az egyetlen és legfőbb pásztornak a jelenlétét azáltal, hogy életstílusát megvalósítva láthatóvá teszik őt a rájuk bízott nyájban. Miként Péter első levelében olvashatjuk: „A köztetek élő presbitereket kérve kérem – magam is mint presbiter és Krisztus szenvedésének tanúja, aki a jövőben megnyilvánuló dicsőséget is közlöm veletek –, legeltessétek Isten rátok bízott nyáját. Gondoskodjatok a nyájról, nem kényszerből, hanem Isten akarata szerint szívből; nem kicsinyes haszonlesésből, hanem jó akarattal; nem is uralkodva rajtuk, hanem mint a nyáj példaképei. Amikor majd megjelenik a pásztorok Fejedelme, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját." (1Pt 5,1-4)

A presbiterek az Egyházban és az Egyházért a Fő és Pásztor Jézus Krisztus szentségi megjelenítői, tekintéllyel az Ő szavát hirdetik, főként a keresztség, a bűnbánat és az Eucharisztia szentségében az Ő irgalmas és üdvösséget kínáló gesztusait ismétlik, az Ő szerető gondoskodásával adják életüket a nyájért, melyet összegyűjtenek és elvezetnek az Atyához Krisztus által a Szentlélekben. Egyszóval a presbiterek azért vannak és dolgoznak, hogy hirdessék az Evangéliumot a világnak, és építsék az Egyházat a fő és pásztor Krisztus nevében.

II. János Pál: Pastores dabo vobis 15.

Rítus és egzisztencia


A papság krisztológiai megalapozásának fejlődése (ld. Zsidókhoz írt levél), illetve annak egyháztani felvetései (ld. 1Pt) nagy változást mutatnak a kultikus szertartás és a papság értelmezésében: a rituális megnyilvánulások helyett a papság egzisztenciális mibenléte kerül előtérbe.

Krisztus papsága nem egy ünnepélyes szertartásban valósult meg, hanem egy történelmi eseményben: saját életének felajánlásában.

Az Egyházban megélt papság nem szertartások végzését jelenti, hanem valódi egzisztenciális átalakulást, amely nyitottá tesz a Szentlélek és az isteni szeretet működésére. Ebből a – sajátosan keresztény – szempontból mondhatjuk, hogy a felszentelt papok állnak a királyi papság szolgálatában és nem fordítva.

Albert Vanhoye: A papság régen és ma