2019. július 16., kedd

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

Aki „jobb” másoknál


Aki szeret, az nem gőgös, nem szeret uralkodni a többieken, nem halljátok soha, hogy korholná mások hibáit, nem szeret arról beszélni, amit mások csinálnak. Aki szeret, az nem vizsgálja, mi a másik tettének mozgatórugója, soha nem hiszi, hogy jobban teszi a dolgát másoknál, soha nem helyezi magát a mellette lévő fölé. Ellenkezőleg, azt hiszi, a többiek mindig jobbat tesznek, mint ő.

Ugyanúgy megfelel neki, ha felebarátja kedvez neki; és ha megvetésben van része, nem sértődik meg, mert azt gondolja, hogy még nagyobb megvetésre is méltó lenne.

Látjátok, ahhoz, hogy szeressük a Jóistent és a felebarátot, nem szükséges sem nagyon műveltnek, sem nagyon gazdagnak lenni: elég minden tettünkben Isten tetszését keresnünk, elég jót tenni mindenkivel. A rosszal éppúgy, mint a jóval, a bennünket rágalmazókkal ugyanúgy, mint azokkal, akik szeretnek minket.

Vianney Szent János





Csak Jézus az élet


Tetteitek annyira lesznek eredményesek, amennyire lelki tartalékaitok növekszenek. Valóban, a benső élet ad erőt az apostolkodáshoz, mert ez az alapja az evangéliumi munkás életszentségének. Ez védi meg őt a külső szolgálatok veszélyeitől, ez erősíti és sokszorozza meg energiáit, ez ad neki vigasztalást és örömet, alapozza meg szándékának tisztaságát, nem engedi elcsüggedni, szükséges feltétele tettei termékenységének, vonzza Isten áldását, az apostolkodást megszentelővé teszi, és természetfeletti kisugárzást ad neki.

Isten azt akarja, hogy a cselekedeteknek Jézus adjon életet. Amikor az Isteni Mester azt mondja: „Én azért jöttem, hogy életük legyen” (Jn 10,10) és „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6), egy alapvető elvet akart bevésni apostolainak szívébe: csak ő, Jézus, az élet. Következőleg ahhoz, hogy részesedhessünk ebben az Életben és közölhessük azt másokkal, bele kell gyökerezniük az Ember-Istenbe.

VI. Pál pápa a Pápai Brazil Kollégiumnak, 1964.





Ember ember mellett

Íme a modern idők nagy varázsa:
behatolni a legmagasabb szemlélődésbe
és megmaradni elvegyülve a többiek között,
ember ember mellett.

Még többet mondanék: beleveszni a tömegbe,
hogy átitassuk az istenivel,
miként a kenyérdarab elázik a borban.

Ennél is többet mondanék:
részeseivé válni Isten terveinek
az emberiséggel,
fénykévéket vetni a tömegre,
és ugyanakkor megosztani az embertárssal
gyalázatot, éhséget, ütéseket,
kérészéletű örömöt.

Mert a mi időnk
és minden idők vonzereje
nem más, mint az elgondolható
legemberibb és legistenibb:
Jézus és Mária,
Isten Igéje, egy ács fia,
a Bölcsesség Széke, családanya.

Chiara Lubich

Fiatalok és idősek


Láttam nagyon különböző természetű, szellemi képességű és korú plébánosokat és velük együttdolgozó segédlelkészeket, akik jó lélekkel fordultak egymás felé. Így fokozatosan eljutottak arra a bizalomra, hogy jól kiegészítették egymást a lelkipásztori munkában. Eljutottak az egymást építő szeretetig és az egyetértésig, jó példát adva ezzel a rájuk bízott népnek. Mi segítette őket ebben? Együtt elmélkedtek, tudtak egymásnál gyónni, igazságosan osztották be fizetésüket, a fiatal átvette az idős tapasztalatát, az idős pedig támogatta a fiatalabb kezdeményezéseit.

Milyen az idős pap? Átadja tudását a fiatalabbnak, irányítja őt, bizalommal fordul felé, szent környezetet biztosít számára. Úgy fogadja őt és úgy viselkedik vele, mint munkatársával, szeretettel kíséri és tiszteletteljesen figyelmezteti, bizalommal van iránta. Van bátorsága, hogy a jövő plébánosát, vagy talán a saját utódát nevelje ki belőle, ezért kibontakoztatja minden jó adottságát. Mindenekelőtt azonban szereti őt, és valóban a javát akarja.

Milyen a fiatal pap? Alázatos, alkalmazkodó, a plébánosáról csak jót mond, készséges a munkára, elfogadja vezetését, jó hírét viszi, és megvédi az idősebb pap személyét és lelkipásztori tevékenységét. Minden jót megtesz, amire lehetősége van, így készül föl egy későbbi, esetleg szélesebb körű szolgálatra.

Giacomo Alberione





Tartsunk rendet a munkában


Való igaz, hogy vannak pillanatok és helyzetek, amelyekben sürgős segítségre és gyors ritmusra van szükség. De vannak más körülmények is, mégpedig gyakran, amelyeket tévesen ítélünk halaszthatatlannak, s amelyekben indokolatlanul vesszük el az időt a belső, lelki élettől.

Sok papi lélek sodródik a folytonos aktivizmus által, azzal a kifogással, hogy kötelességként végez olyan dolgokat, amelyek nem volnának azok, s amelyeket olykor el lehetne hagyni, el lehetne halasztani vagy csökkenteni lehetne. Az aktív életben könnyű szélsőségekbe esni, amelyeket pedig mindenképp el kell kerülni. A papok soha nem hagyhatják el az imádságot, mert mindig abban találhatják meg a fényt, és abban találhatják meg sok bajra a gyógyulást. Jézust kell az első helyre tenniük; de ennek érdekében rendet kell tartaniuk munkáik terén...

Szép dolog, valóban, mérték nélkül átadni önmagukat, de csak akkor, ha előbb megerősítették lelküket a Szentlélek működésével, és megkapták Tőle az ő tisztaságát, az ő erejét, az ő fényét és az ő szeretetét.

Conchita Cabrera De Armida: Krisztus papjai





Válasz a rejtett éhségre


A mai modern és elvilágiasodott társadalomban, annak terein és utcáin is – ahol egyébként a hitetlenség és a közömbösség látszik uralkodni, ahol mintha a rosszat többre értékelnék a jónál, és ezzel azt a látszatot keltik, mintha Babilon legyőzné Jeruzsálemet – jelen van a vágy, egy csírányi remény, valami várakozó zsongás. Ahogy Ámosz próféta könyvében olvassuk: „Igen, jönnek majd napok – mondja az Úr, az Isten –, amikor éhséget bocsátok a földre: éhséget, de nem kenyérre, szomjúságot, de nem vízre, hanem az Úr szavának hallgatására” (8,11).

Erre az éhségre akar válaszolni az Egyház evangelizáló missziója. A föltámadt Krisztus is arra szólítja föl a bizonytalankodó apostolokat, hogy lépjenek túl védett környezetük határain: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! ... és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek” (Mt 28,19-20). A Bibliát átszövik az ilyen fölszólítások, hogy „ne hallgass”, „kiálts teli torokból”, hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan”, hogy őrállók legyünk, akik belekiáltanak a közömbösség csendjébe.

Püspöki Szinódus, 2008., 10. üzenet

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

Egység a különbözőségben


A végső cél az egység, vagy úgy is mondhatnánk, hogy az egész teremtett világ szentháromságossá alakítása. Amilyen Isten szentháromságos mivoltában, olyanná lehetünk mi is, és olyanná is kell válnunk: kommunió-egységgé, sokféleségből születő egységgé, egységes sokszínűséggé.

Ha mindezt képpel szeretnénk kifejezni, azt mondhatnánk, hogy Krisztus testévé kell válnunk, amelyben olyan szoros kapcsolatban állunk egymással, mint a test különböző tagjai és szervei. Valamennyien kölcsönösen osztoznak az életben, hogy Krisztussal, a Fővel és a Szentlélekkel mint éltető lélekkel felépítsék Krisztus egyetlen testét az Atyaisten dicsőségére.

Gisbert Greshake: Papnak lenni ma

Ne roskadjunk magunkba szenvedéseink miatt


Jézus a kereszten való szenvedése és az elhagyottság kiáltása által egyesítette az embereket Istennel és egymással. Ott valóban magára vett minden bűnt, minden fájdalmat és széthúzást, és legyőzte ezeket.

Annak ellenére, hogy abban a pillanatban mérhetetlenül elszakadva érezte magát az Atyától, kimondta: „Kezedbe ajánlom lelkemet!”

Nekünk sem szabad megállnunk, ha az övéhez hasonló fájdalommal találjuk szemben magunkat. Ne torpanjunk meg a megrázkódtatás miatt, hanem szeretettel lépjünk tovább.

Legelőször is tekintsünk szívünk mélyére, és mondjuk az Elhagyott Jézusnak: „Te vagy az egyetlen kincsem!” Aztán vessük bele magunkat abba, amit Isten kér tőlünk a következő pillanatban, például szeressük azokat a testvéreket, akik előttünk állnak.

Nem roskadhatunk magunkba személyes szenvedéseink miatt. Az egész világ fájdalma a miénk, mert keresztények vagyunk, Jézus követői.

Chiara Lubich: A keresztre feszített és elhagyott Jézus






Szabadság önmagunktól

Az engedelmesség: szegénység, szabadság önmagunktól. Azt mondják, hogy ez a legnehezebb, hiszen olyasvalamiről vagy valakiről lemondani, amely vagy aki rajtunk „kívül” van, nem annyira nehéz, viszont önmagunkról lemondani, az bizony keménynek látszik.

Talán azért van így, mert nem fogtuk föl, mennyire szükséges és építő ez a lemondás: a szabadságunkat veszélyeztető legnagyobb akadályok ugyanis éppen az önmagunkhoz való ragaszkodásból származnak. Teremtményi mivoltunkban hajlamosak vagyunk önmagunkat másokkal szemben előtérbe helyezni, míg az élet törvénye önmagunk megtagadását jelenti, azért, hogy igent mondjunk embertársunkra.

Végeredményben mi az engedelmesség? Tökéletes szeretet. Amikor teljesen szeretet vagy, nem a magad akaratát teszed, hanem a másikét, nem a saját személyes elgondolásodat választod, hanem megpróbálod a másik kezdeményezését kibontakoztatni. Ha pedig, adott esetben, a melletted lévő vagy veled élő felebarátod ugyanígy tesz veled, akkor ebben a szeretet-cserében maga a Szeretet van jelen.

Ekkor már nem a te kezdeményezésed vagy a társadé, nem a te akaratod vagy az övé valósul meg, hanem Isten akarata.

Silvano Cola

Szentháromságos bölcsesség


A kereszténység sajátossága minden bizonnyal abban rejlik, hogy személyes és közösségi életünk valamennyi területén megjelenik a Szentháromság lenyomata. Napjainkban újra meg kell tanulnunk mindent a Szentháromság fényében látni, felhasználva a modern gondolkodás és kultúra vívmányait. Csak így fogjuk tudni felülmúlni a hit és az élet, a kultúra és teológia közötti dualizmust.

Ha mindent a Szentháromság bölcsességén keresztül látunk, nem válnak majd szét az inkább egymást kiegészítő, mintsem egymással alternatívaként szemben álló dimenziók. Csak ezzel a szentháromságos gondolkodásmóddal találjuk meg az egyensúly és a párbeszéd útját.

Mivel Isten három személyben egy, s ez nem tud nem visszatükröződni az egész teremtett világban, meg kell tanulnunk a dolgokat az egymáshoz való viszonyukban látni, meg kell tanulnunk együtt haladni és egységben élni.

Toni Weber álma. Otthont teremteni a papoknak

Társadalmi kultúra, mely közösséget szül


Az Apostolok Cselekedeteitől kezdve jól látható, hogy a keresztény közösségek, amelyek az élő test törvényei szerint növekednek és terjednek, életvitelükben miként követik egy és ugyanazon vezérfonalat. Valamennyi közösség létalapját Jézus parancsolatának megélése jelenti: teljesen új és eredeti szemlélet ez, amely megkülönbözteti ezt az újfajta közösséget az összes többitől.

Az apostolok egész lelkipásztori tevékenységét össze lehetne foglalni abban az egyszerű szándékban, hogy mindenki az új parancsolat szerint éljen. Ebben jelenik meg a Törvény és a Próféták szintézise, ahogyan Jánosnál is olvashatjuk: „Ezt a parancsot kaptuk tőle: Aki Istent szereti, szeresse testvérét is.” (1Jn 4,21)

Az apostolok ezt a közösséget Jézussal élhették meg, és elsőként tapasztalták meg maguk között Isten Országát. Az ő feladatuk lett, hogy másokat is bevonjanak és részesítsenek ebből a közösségből, hiszen Isten eredendően ezt a „társadalmi kultúrát” akarta kinyilvánítani számunkra.

Silvano Cola

Visszatérni a lényeghez


Ahogy kapcsolatba kerültem az ázsiai népekkel és kultúrákkal, lassanként megértettem, hogy egyetlen dolog számít, és ez nem a beszéd, hanem az élet: továbbadni az életet. Éreztem annak igényét, hogy bizonyos gondolatokat, bizonyos meglátásokat tapasztalás útján „közvetítsek”.

Egy kis mag voltunk csupán, alig néhányan, de minden nap igyekeztünk kimondani: „Azért vagyunk itt, hogy életet adjunk Jézusnak közöttünk”. Közös életünk egyetlen indítéka az volt, hogy lehetővé tegyük a Föltámadott Jézus jelenlétét közöttünk. Egyedül emiatt kezdtük újra meg újra élni az Igét, megosztottuk tapasztalatainkat, szolgáltuk egymást.

Látva e népek és vallási kultúrájuk gazdagságát, azt mondtam magamban: nem sokat ér az elmélet, a filozófia, kultúránk sokszínűsége, ha mi keresztények nem vagyunk képesek felajánlani a közöttünk élő Feltámadott jelenlétét.

Meggyőződésem, hogy vissza kell térnünk a lényeghez, és újra fel kell fedeznünk, hogy ha a kereszténység elején a feltámadt Jézus volt a kérügma (az igehirdetés tartalma), akkor ma sem lehet más a kérügma, nem lehet más az örömhír, csak a Feltámadott.

Toni Weber