2017. március 31., péntek

A cél felé
Írta: Benedek Csilla

Ülünk a vonaton, és nézzük a visszafelé futó tájat, fákat, házakat, embereket. Gyorsan változik a kép, és miközben élvezzük a rohanó vonat sebességét, a célállomásra gondolunk: fogadtatásunkra, számba véve azokat, akik várnak majd bennünket, s mindazokra az eseményekre, helyzetekre, amik azután következnek...

Ugyanúgy, mint életünk egészében: miközben rohanunk az időben, mögöttünk sorakoznak az átélt események, közöttük az elmulasztott, megismételhetetlen helyzetek, az örömteli pillanatok – s mindeközben közelebb és közelebb jutunk a célállomáshoz, az örökkévalóság kapujához. Vágyakozás-teli félelemmel egyre gyakrabban gondolunk a megérkezés pillanatára: „Ott fogad engemet, Mesterem, Jézusom, hogy vele örökké ott legyek."

Mivel még semmilyen tapasztalatunk sincs a földi élet végállomásáról, ezért csak a Biblia beszámolójára támaszkodhatunk. De ez elég is nekünk, mivel „az Isten Igéje, igazság". Az a valaki, aki végig kísérte földi létünket – ígéret van rá, hogy – tárt karokkal vár majd a végállomáson, ahová most még csak – sok egyéb feladat közben, de – izgalommal teli várakozással készülünk.

Mint, ahogyan Pál apostol is tette:

„...azokat, amelyek mögöttem vannak, elfelejtve, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nekifeszülve célegyenest futok..." (Fil 3,13-14)




A szegények reménysége

Szegény környéken lakunk, tragikus sorsú emberek élnek gyülekezetünk környezetében. A gyerekek nagy részét nulla-nullás (0-0) esélyűnek hívom. A 0-0 azt jelenti, hogy emberileg semmilyen esélyük sincs normális, anyagilag nem kiszolgáltatott életre. Olyan családban nőnek fel, ahol az alkohol, cigaretta, a munkanélküliség mindennapos tény. S a pénztelen nyomor kiúttalanságba, reménytelenségbe torkollik.

„Segíts magadon, s az Isten is megsegít!” – hallatszik a jól szituált, tehetős tanács. De miként segíthet magán az a gyerek, aki nyolcadikos korára még mindig hatodikos, csak azért, mert iskolaidőben nem költik fel reggel a szülei? Négyes-ötössel kezdte a tanévet, iskolaév végén mégis „semmilyen” lett a bizonyítványa. Érdeklődő kérdésemre, „Ha segítettek volna, nem buktam volna meg” – volt a lelket facsaró, panaszos válasza.

Ő az, akitől évekkel ezelőtt, egy, a gyülekezetbe látogató egyházi főember vizsgakérdésére, „Miért jársz templomba?” – ezt válaszolta: „Mert szeretem az Úr Jézust!”

A jobb sorsúak hamar meg tudják állapítani, ki miért érdemli meg a sorsát, sokszor készek a válaszaik. Nekem nincsenek kérdéseim, s emberi válaszaim sincsenek ezekre a tragikus életekre.

De a húsvét, a feltámadás azt a reményt táplálja lelkemben, hogy Isten ismeri az övéit. Ígérete szerint: „megbánhatatlanok az ő elhívásai”, s ez az elhívás szól a nullaesélyű embernek is, még akkor is, ha mi nem ismerünk sorsukkal kapcsolatos alternatívákat.

A szünidőben rendszeresen nyaralni visszük ezeket a nehéz sorsú gyermekeket. Vágyunk, hogy legyen erőnk, kedvünk tenni a nullaesélyű emberért, hiszen övék a nagypéntek és övék a húsvét is! Övék Krisztus, akit Isten adott a világért, akinek feltámadása életet adott, s ad ma is a világnak. Nekem és az elesetteknek is.

Klenóczky Sándor / Salgótarján

Pál apostol: „Ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét; hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok.” (2Kor 8,9)





"Áldjad én lelkem az Urat, aki megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet..."


Zsolt 103,2-3

A fény után



A jó közérzet - hogyha van - ajándék,
s ha nincsen, úgy is hál'adásra ok,
mert fény után nyúl vágyva minden árnyék,
az Úr után, KI könyörülni fog.

TEREMTŐ ATYÁNK!
Köszönjük Neked az egészség mindennapi csodáját, testünk épségét, jó közérzetünket. Bocsásd meg, hogy gyakran vétünk ellene! Köszönjük a betegségek próbáit, kegyelmed gyógyító munkáját és csodáit is. TE ismered testünk, lelkünk titkait, jövőnk felől is látod sorsunk alakulását. TE légy a mi gyógyítónk, megvilágosítónk a JÉZUS KRISZTUSÉRT!
Ámen.




Egy napóra vallomása


„Mutatóm árnyéka a jel,
Mely múltat s jövőt kettészel,
Előtte áll a leendő óra,
Fölötte embernek nincs hatalma.
Vissza nem térő vonala mögött
Ott az elmúlt óra, mely elszökött.
Csak egy óra van a kezedben:
A most, melyen az árnyék pihen."


A fenti gondolatok kijózanítóan hatottak rám. Mennyire élek céltudatosan? Vagy éppen a napi események csak úgy sodornak magukkal? Megdöbbentő volt számomra David Livingston élete történetének eme kis részletét olvasni: „… tízéves korában napi tizennégy órán át egy dumbartoni pamutszövödében dolgozott. Egyértelműen lett volna mentsége arra, hogy nem tanul, és nem használja ki a naponta megmaradó kevés szabadidejét. Ő azonban megtanult latinul, és tizenhat évesen Horatiust és Vergiliust olvasta, huszonhét éves korában pedig befejezte orvostudományi és teológiai tanulmányait.”

Nem a túl kevés idő a probléma vagy a képességek hiánya, hiszen mindenki számára ugyan annyi idő áll rendelkezésre, és a képességek is adottak. A probléma gyökere a látás hiányában van: ismeri-e élete célját és küldetését, és ennek fényében képes-e szelektálni? Háttérbe szorítja-e a kevésbé fontosat, és előtérbe helyezi az életére vonatkozó, az Isten akarata szerinti feladatokat? William James szerint: „Életünket akkor használjuk fel a legjobban, ha olyasmire szánjuk, ami tovább tart annál.”


„Jól gondoljátok meg azért, hogyan járjatok: nem mint esztelenek, hanem mint bölcsek. Áron is megvegyétek az alkalmat, mert a napok gonoszok. Azért ne legyetek esztelenek, hanem értsétek meg, hogy mi az Úr akarata.” (Ef 5,15-17)




"És (az Isten) letöröl minden könnyet a szemükről."

(Jelenések 21,4)


Mit siratunk? Vakságunkat, engedetlenségünket; azt, hogy nem akartunk Isten sátorában, népeként élni. De Ő a sírásban is megelőzött: "sírni fog az én lelkem a rejtekhelyeken a ti kevélységetek miatt és zokogva zokog" - hangzik Jeremiás próféciája. (Jer 13,17) Nem magát siratja Jézus, hanem bennünket. A sírás a legférfiasabb dolog a világon.
Ám a vigasztalásban is munkája részeseivé tesz bennünket az Úr - ez alól sem húzhatjuk ki magunkat. Vegyük fel a szegény, a nyomorult, az utcagyerek, az árva gondját, hogy eltöröltessék a szemükről a könny.

Egy fiúcska készült az óvodába, és azt mondta az édesanyjának: - Anyuka, adjál nekem az óvodába két zsebkendőt! - Adok, drága gyermek; de miért kell kettő? - Az egyik nekem kell. - És a másik? - Olyan sokan szomorúak a társaim közül. A másik azért kell, hogy letörüljem az ő könnyeiket.
Nekünk hány zsebkendőnk van? Egy sincs? Vagy van egy egész csomaggal, de mind papírból? A papír zsebkendő hamar elázik. Annyi letörölni való könny van! És Ő azt mondja, hogy nem lesz több könny, ha hirdetjük azt, Aki egyedül el tudja venni az árvaságot.
(Visky Ferenc)




Fény a sötétben

Késő este volt. A főúton szálltam le az autóbuszról, és a megszokott útvonalon indultam hazafelé. Az egyik utcába kanyarodva megtorpantam, mert az előttem álló útszakasz teljes sötétségbe borult. Még néhány lépés, és már a főút közvilágításának fénye sem szűrődött tovább, hogy segítsen a tájékozódásban. Ha nem lapult volna táskámban zseblámpa, nem tudom, hogy mennyi idő alatt és milyen sikerrel botorkáltam volna el a következő kivilágított szakaszig. A kis világító eszköz erős fényét úgy irányítottam, hogy jóval távolabbi szakaszt világítson meg, mert az út túloldalán is poroszkált valaki. Csak reméltem, hogy lámpámból némi fény az ő útjára is vetődik.
Azok az embertömegek jutottak eszembe, akik életüket teljes sötétségben, bármilyen tájékozódási pont vagy helyes eligazítás nélkül élik le. Sokszor voltam már fültanúja olyan beszélgetésnek, amikor az egyik „nem látó” a másik „vaknak” igyekezett jó szándékú, de teljesen használhatatlan tanácsot adni élete következő lépéséhez.
A keresztyén emberek kezében ott van a Szentírás, ami életük útjára vet fényt, és tanácsol. Isten útmutatása nélkül ők is csak sötétben botorkálnának. Az Igét azonban nem csupán a saját hasznunkra forgathatjuk, hanem segíthetünk megvilágítani a mások előtt álló sötét útszakaszt is.

„Igéd mécses a lábam előtt, és ösvényem világossága.” Zsolt 119,105


Gyűrött reklámszatyor



Busszal utaztam, a velem szemben ülő férfinak egy régesrégi, gyűrött, üres papírszatyor volt a kezében. Fel se tűnt volna, ha az utastárs hosszú perceken át nem azon dolgozik, hogy az évtizedes gyűrődéseket kisimítsa. Próbált mutatós darabot varázsolni a tejlesen elhasznált táskából, körmeivel még az éleit is vasalgatta. Persze próbálkozása eredmény nélkül maradt. Jobb időkben a szatyor mutatós darab lehetett, felirata alapján régi híres cég reklámozására gyárthatták. Mára azonban látványosan kikezdték az évek.
Ilyen volt a mi keresztyén hívő életünk is. Kisgyerekként szépen indult minden, aztán az idő és a bűn is rajtunk hagyta kézjegyét. Gyűrődések, szakadások keletkeztek, végül már alig-alig lehetett felismerni, hogy mi volt a rendeltetésünk. Mi pedig rengeteg időt, energiát fordítottunk arra, hogy a ráncokat kisimítsuk, hogy tartsuk a látszatot. Lepleztük sebeinket, takargattuk bűneinket, fogadalmat tettünk, hogy holnaptól megváltozunk. De minden próbálkozásunk kudarccal végződött. Kerestük a hatásos megoldást: valami új, külső kapcsolat, esetleg lakóhely – de ezek sem hoztak tartós változást.
Aztán életünk egy pontján megérkezet Isten a megoldással: Jézus Krisztus odalépett hozzánk ezekkel a szavakkal: “szeretlek, enyém vagy”! És mi elhittük ezt, nem tudtunk többé takarózni mondva csinált magyarázatokkal, bevallhattuk előtte nyomorúságunkat, bűneinket. Jézus pedig betakart a bűnbocsánat fehér ruhájával, láthatóvá lett rajtunk kézjegye, pecsétje, ami arról árulkodik, hogy ki a mi gazdánk. Hogy életünk nem hasonlít már üres, tartalmatlan, gyűrött táskához, hanem Jézus kisimította azt; és betöltötte igéjével, Lelkével, a vele való páratlan kapcsolattal – mindennel, ami életünknek értelmet ad.


“Azért, ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.” (2Kor 5,17)


KINEK A HASZNA?

Szereted a kritikus embereket? Én ki nem állhatom, ha valakinek folyton van valami megjegyzése, rögtön mindent jobban tud. Azért nem szeretem, mert előfordul, hogy magam is ilyen vagyok.

Máris kész a konfliktus, oda a szeretet. A lelki életed pedig abban mutatkozik meg leginkább: hogyan szereted Istent, és jössz ki az emberekkel. Mindez persze mindaddig nagyon jól hangzik, amíg össze nem kerülsz a családoddal, vagy azzal a bizonyos „nehéz ember”-rel. És akkor rögtön felbukkan a kritika, és kész a kívánságlista: „Bárcsak jobban támogatnának a barátaim, bárcsak jobban megértene a férjem ebben a dologban, bárcsak elismernék már végre az értékeimet, bárcsak ne lennének annyira pletykásak! Bárcsak ők jobban viselkednének!” De Pál apostol a fájó pontunkra tapint, és azt mondja, nem érted a helyzetet. Csak rájuk akarod kenni a felelőséget, mivel ez a dolog nem róluk szól, hanem rólad. Nem tudod megváltoztatni szüleidet, testvéred házastársát, kollégáidat, szomszédidat. Egyetlen dolgot tudsz megváltoztatni, a saját reakcióidat.

„Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál, és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.” (Fil 2, 3-4) A „nézze” szó annyit jelent, mint kikutatni, kikémlelni. Vizsgáld meg, hogyan nézhetnéd más hasznát a magadé helyett! Mennyi időt is töltünk el azzal, hogy magunkat tartjuk egyedül fontosnak? Rettenetesen sokat. Belefáradunk, mégis kitartóan végezzük. Van azonban ennél rafináltabb változat is: folyamatosan fenntartani a látszatot, hogy mások hasznát keresem, de valójában csak a magamét. Ez az igazán kimerítő.

Ha magunkat toljuk előre, semmi nincs jelen az Isten dicsőségéből, egyszerűen csak sekélyesek vagyunk, mesterségesek, műanyagok. Tudjuk, leges legbelül, hogy valami nincs rendben, valami üresség vesz rajtunk erőt és a düh. Hiszen az emberek nem úgy viselkednek, ahogy elvárnánk. Bizonytalan vagyok, de magabiztosnak szeretnék tűnni. Senkik vagyunk, és ezt tudjuk, de úgy teszünk, mintha lennénk valakik. Akkor kerülök igazán szembe ezzel a kérdéssel, ha megkérdezem magamtól: Mikor a legnagyobb a kísértésem arra, hogy hazudjak? Ha nem látszom elég tájékozottnak. Mert azt akarom, hogy az emberek azt gondolják, okos vagyok, otthon vagyok a mindennapi élet dolgaiban, a kultúrában, a zenében, a film világában. Bizonytalan vagyok, de magabiztosnak akarok látszani. Ez a fajta üresség határozottan zavaró. Valamit kezdeni kell vele. Vagy karrierista leszek, vagy belemenekülök valamibe, vagy, amit legtöbben teszünk, engedjük, hogy ez az érzés szétterjedjen a kapcsolatainkban. Embereket teszek Isten helyébe. Ezért vagyok haragos és kritikus, ezért idegesítenek az emberek, mert nem úgy viselkednek, mint Isten, sőt engem sem kezelnek úgy, mintha Isten volnék.

Hogyan jutok ki ebből? Másokat különbnek tartván magamnál.


Weberné Zsikai Mária / Budapest

"Semmit ne tegyetek önzésből..." (Fil 2,3)


Kolonc

Régi falusi szokás koloncot kötni a vadász hajlammal rendelkező kutya nyakára. Ezzel akadályozták meg, hogy egy tyúk vagy nyúl után vesse magát, elkapva azt. A kolonc kb. 30 cm-es farúd volt, ami a kutya nyakáról láncon a földre lógott, amit az első két lába között húzott, ezzel akadályozva őt a futásban.
Sokan mondhatnánk el magunkról, hogy Isten koloncot akasztott ránk, és ez akadályoz abban, hogy terveinket, vágyainkat elérjük. Ilyen kolonc lehet a nehezen elviselhető ember, a hosszú ideig próbáló betegség, a nehéz életkörülmény stb., ami keserűséget, vádat, depressziót válthat ki belőlünk.
Ne felejtsük el, hogy Isten alkotott minket! Ő az, aki tervei szerint formált, és ehhez tartoznak a rajtunk lógó koloncok is, hogy ne fussunk saját elképzeléseink után, otthagyva az Úrtól kapott utat és feladatot. Tudnunk kell, hogy ezek a koloncok csak saját mozgásunkban akadályok, de az ő tervei megvalósulásában nem. A koloncot elfogadva felszabadultan szolgálhatjuk őt!
Isten ajánlata: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz” (2Kor 12,9)



POLGÁRJOGOK


A Parlament lehetőséget adott arra, hogy a hazánktól ideiglenesen elszakított területeken élő magyar emberek (ismét) Magyarország állampolgárai legyenek. Öröm látni, amikor a tőlünk kényszerrel elszakított magyar emberek és utódaik meghatódottan, könnyes szemmel tesznek állampolgársági esküt, s lesznek hivatalosan is hazánk állampolgáraivá.

Még ezt is felülmúló lehetőség az, hogy Isten az ő országába való belépésre ad jogot az embereknek. Ez a jogosultság azzal is külömb a polgárjogi státusznál, hogy fiúságot jelent, amit Jézus Krisztus – a jogosítottak számára – a nagypénteki egyetlen és tökéletes, a golgotai kereszten bemutatott áldozatával, kibeszélhetetlen testi és lelki szenvedése és halála árán szerzett meg. Az Atya Isten alázatos és engedelmes szolgájaként egyrészt megváltotta őket a Sátán hatalmából, a bűneiktől, vétkeiktől, és ezek igazságos következményétől, az örök kárhozattól, másfelől pedig bűnbocsánatot, örök igazságot szerzett számukra! Vagyis ott és akkor, a Golgota keresztjén biztosította mindazt, amire szüksége van egy bűnös embernek ahhoz, hogy az Isten országa polgáraként élhessen már földi életében is. Minderre bizonyság, hogy Isten feltámasztotta Jézust a halálból.

Higgy az istenember Jézus Krisztusban, aki meghalt a kereszten, és feltámadott a harmadik napon, s aki az egyedüli megváltó és egyedüli Úr a mindenségben! Ha hiszel, akkor légy boldog ezen a húsvéton, hiszen jogod van már most örökkévaló békebirodalmának polgáraként élni! Ha pedig még nem hiszel, akkor elérkezett annak az ideje, hogy hittel elfogadd rád nézve is érvényesnek váltsághalálát, s letedd imádságban Jézus Krisztus előtt a polgársági esküt! Bizony, elérkezett ennek az ideje is!

Sípos Ete Zoltán / Szeged

Pál apostol és Szilász tanácsa az öngyilkosságra készülő börtönőrnek: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!” (Csel 16,31)