2017. július 7., péntek

"Állj félre az Isten elől, hogy el ne pusztítson."

(2Krón 35,21)

Elolvasandó:
2Krón 35,20-26

Így szól Jósiás királyhoz Nékó, Egyiptom királya. Jósiás különlegesen jó király, véget vet a bálványozásnak, megtisztítja a templomot, helyreállítja az istentisztelet rendjét, hosszú évek után újra illendően ünnepli meg az Egyiptomból való kivonulást, a páskha ünnepét. A templom megtisztítása során találják meg Mózes ötödik könyvét, és amikor felolvassák neki, meghallja benne Isten szavát, és sírva fa-kad. Ez az Isten útján járó király azonban nem hiszi, hogy Nékón át valóban Isten szólna hozzá, a figyelmeztetés ellenére csatába száll vele és elesik, helyére az egyiptomiak állítanak királyt.
A páskha nagyszabású megünneplése után, amikor megemlékezett a nép arról, hogyan szabadította meg Isten a gonosz fáraó kezéből, könnyen gondolhatta azt a király, hogy Egyiptom uralkodója csak Isten ellensége lehet. Könnyen gondolhatta, hogy Isten soha nem választhatja a fáraót arra, hogy a királyhoz szóljon. Könnyen gondolhatta, hogy egyiptominak semmi köze nem lehet Istenhez.

Csakhogy evvel Isten dicsőségét csorbította.
Nem nehéz meglátnunk magunkat ebben a történetben. Meghalljuk Isten szavát a Szentírásból, meghalljuk a templomban, mélyen meg is érint bennünket, de vannak, akikről határozottan úgy gondoljuk, általuk semmi esetben sem szólhat az Úr. Legyenek ezek a zsidók, arabok, románok, cigányok, ateisták, kommunisták, karizmatikusok, bármiféle csoport, akikről meg vagyunk győződve, hogy nem lehetnek Isten eszközei. Sőt alkalom adtán még Isten kegyelméből is kizárnánk őket, és észre sem vesszük, hogy ezáltal magunkat kárhoztatjuk.
A bűnösök közül első vagyok én (1Tim 1,15) - mondja Pál, s ha nem ezzel az indulattal állunk meg mindenki előtt, akkor Isten kegyelmét kicsi-nyeljük le. Ha azt gondoljuk, van bárki is, akihez eleve kevesebb köze lehet Istennek, mint mihozzánk, akkor magunkról mondunk ítéletet.

(Nádori Gergely)




ÉN

Én rossz úton vagyok,

Csodálkozom, hogy sokszor botladozok.

Hallom, van kiút,

Látom, most már feledhetek minden bút.

Akarom, hogy ezt megtehessem,

A mennybe én is veletek mehessek.


Úgy teszek, mint ki boldogan él, de

Úgy érzem, belül felkavar egy gyönge szél.

Megérintem fájó sebeimet,

Aggódom, mégis ki gyógyíthat meg?

Sírok, mert sokszor fáj a múlt,

De vár rám is a keskeny út.



Megértem, hogy sok minden téged is bánt,

Mondhatnám, mindez nekem is fájt.

Álmodozom, milyen jó lenne már,

Próbálok segíteni, hogy te is felállj.

Remélem, beválik-e próba,

Ő szüntelen veled lesz újra meg újra,

Nem hagy majd téged sem lehullni a porba.


Jánószky Márta (15 éves) / Nyíregyháza (A vers, a Biblia Szövetség egy hete végetért ifjusági konferenciáján, Annafürdőn született)

Az igazi hálaáldozat: „Hálával áldozzál az Istennek, és teljesítsd a felségesnek fogadásaidat! És hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged, és te dicsőítesz engem.” (Zsolt, 50, 14-15)



ERŐSEBB AZ ACÉLNÁL

Az embertpróbáló időjárás a kert növényeit is gyötri. Az ősszel ültetett csemete körül szikrát vet a szerszám vasa a kiszikkadt, kemény talajban, megizzasztja a gazdát az öntözéshez szükséges tányér kialakításakor.

Mohón nyeli a száraz talaj a slagból vékonyan csordogáló vizet, amit az acélos penge kemény munkával sem tudott tökéletessé tenni, a lágy víz néhány perc alatt elvégzi, a fellazult talaj egyszerű mozdulattal eltávolítható, s az üreg könnyedén telik vízzel; a csemete megmenekült.

Úgy, amint az emberi kapcsolatokban is: a szeretet, a szelíd beszéd, az okos tanács, a gyengéd simogatás, az együttérző, vigasztaló, biztató szó, vagy a helyén mondott ige csodára képes. Mindarra, amit a törvény szigora, a kioktató kemény beszéd, az acélos akarat elérni képtelen volt.

Salamon király is ezt tanította.


Dr. Mikolicz Gyula / Pécel

„Türelemmel a fejedelmet is ki lehet engesztelni, és a szelíd beszéd megtöri a csontot” (Péld 25,15)



Megbocsátás napja
Írta: Horváth Mária


Így nevezik azt a napot, amit néhány könyvtár évente egy-két alkalommal meghirdet a könyvtárlátogatók számára. Akkor a lejárt határidejű kikölcsönzött könyveket késedelmi díj felszámítása nélkül lehet visszaszolgáltatni a könyvtárnak. Az azonban már a könyvtárvezetés döntésétől függ, hogy mennyire nagylelkű az ajánlatuk. Néha az évek óta vissza nem vitt könyvekre is érvényes a méltányos felajánlás, máskor a tartozásoknak csak egy szűk körére vonatkozik a teljes elengedés, más részükre kedvezményes díjat szabadnak ki, a régi tartozásokat pedig ekkor sem lehet semmissé tenni.

Ennél nagyszerűbb az a kezdeményezés, ahogyan Isten biztosítja a megbocsátást. Nála minden napon lehet jelentkezni a tartozás elengedéséért. Nincs időkorlátozás: nagyon régi, de vadonatúj bűnökre is kegyelmet ad a jelentkezőnek. Mennyiségi megszorítás sincs, és ezért nem utasít el senkit akkor sem, ha hatalmas, megbocsáthatatlannak tűnő, vagy éppen mások szemében jelentéktelen bűnök bocsánatáért fordul valaki hozzá.

Megbocsátásának viszont feltétele annak elismerése, hogy kegyelemre szoruló bűnös a hozzáforduló, akinek nem áll módjában rendezni a tartozását Isten felé. Majd hittel kell elfogadnia a valóságot, hogy adósságát Jézus Krisztus a szenvedésével már kiegyenlítette a golgotai kereszten.


„Mert a törvény cselekedeteiből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem őelőtte… Mert nincs különbség: mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének. Ezért Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által.” (Rm 3,20.22-24)



NE CSAK EGY KORTYOT!

Hidd el, hogy innod kell! - figyelmeztetem naponta többször a páromat. De nem vagyok szomjas! - jön az ellenvetés.

Ez a szelíd vitasorozat megint csak hitéletünkre terelte gondolataimat. Előfordul, hogy nem epekedünk az igeolvasás után. Ilyenkor talán nem az a megoldás, hogy sopánkodunk saját langyosságunk miatt. Az önvád egy határ után csak időhúzás. Inkább szólítsuk meg magunkat is így: Hidd el, hogy innod kell! Vedd magadhoz és kortyolj: a testednek víz, a lelkednek Ige kell; akkor is, ha nem vagy szomjas!

- Látod, mennyire jól esett? - mondom, amikor a tiltakozás ellenére lecsúszik egy fél üveg ásványvíz. Igen, így működünk. Az első korty után kívánkozik a többi, mert a szervezet tudja, mire van szüksége, csak nem figyelünk eléggé a vészjelzésre: a szomjúságra. Eltompulhat az Isten üzenete iránti igényünk is. Ha így van, ne magunknak higgyünk, ne dőljünk be lelki igénytelenségünknek, mert ez a kényelmesség kiszáradáshoz, fásultsághoz vezet. A fásulás nem más, mint folyadékhiány. A fásult hívő életében kevés az elfogyasztott és felhasznált Ige.


Bálintné Gyöngyi / Pécel

Jézus panasza: "Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom, te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet." (Jn 4,10)



Ne telepítsünk bálványokat!


A növényvilágot leegyszerűsítve kétféle tulajdonságú csoportra oszthatjuk. Azokra, amelyeket a széltől is óvunk, szakszerűen ápolgatunk, öntözünk, tápoldatozunk, permetezünk, és mégis azt tapasztaljuk, hogy az első szellő, vagy a nap egyetlen kósza sugara visszafordíthatatlan kárt okoz a gyenge kis növényben.
A másik csoportot az olyan erőszakos fajok, gyomnövények képviselik, amik semmilyen gondoskodást nem igényelnek, sőt szélsőséges időjárási körülmények között is vígan léteznek, és kiirtani sem igen lehet őket.
Ez utóbbiak táborát erősíti a Kelet-Ázsiában és Észak-Ausztráliában őshonos bálványfa, ami betelepítéssel került Közép-Európába, és mára nálunk a legveszélyesebb inváziós fajként van jelen. Ez a növény rendkívüli sebességgel szaporodik és a kiirtására tett szakszerűtlen törekvések csak a még erőteljesebb terjedését segítik elő. A fagy sem árt neki, sőt serkenti a gyökérsarjak fejlődését. Fűrésszel és fejszével nem lehet kiirtani, hanem leghatékonyabban a fa injektálásával, amikor a méreganyagot közvetlenül a fa törzsébe juttatják.
A fent leírt jelenségek és bálványaink, bűneink között számos párhuzamot vélek felfedezni. Ugyanis, Isten irántunk való szeretetből kínálja számunkra a minőségi keresztyén életet. Ez azonban védelmet és ápolást igényel. De bűnös emberként gyakran vonzóbb számunkra az, amitől Urunk határozottan óv és tilt. Előszeretettel telepítünk az életünkbe bálványokat, mert azt gondoljuk, hogy azok gazdagabbá, izgalmasabbá és értékesebbé teszik az életünket. A vonzó, de ártalmas dolgok azután pillanatok alatt átveszik az irányítást, és fölé nőnek minden jónak. Ha pedig saját erőből szállunk szembe velük, hamar kudarcot vallunk. Mert nem lehet ezektől lagymatagon, önmagunkra támaszkodva, de főleg isteni útmutatás és segítség nélkül megszabadulni. Gyökeres irtásra, teljes elhatárolódásra van szükség, nem megoldás csupán a látható részek metszgetése.
Az Úr mindig is óvta népét a bálványoktól, mert azok elfordítják az ember szívét Istentől. Mégis, akárcsak a régiek, a mai felvilágosult emberek, sőt, sokszor még az önmagukat keresztyén hívőnek tartók is inkább hisznek a csillagok állásából kreált jóslatokban, imádják házi kedvenceiket, hivatkoznak a sorsra, vagy bármi más esztelenségre, egyszóval a teremtményt imádják ahelyett, hogy komolyan számot vetnének a mindenséget Teremtő Úrral.
Pedig Isten ószövetségi figyelmeztetése ma is érvényes, ami semmit sem veszített aktualitásából:
„(…) ne fajuljatok el, ne készítsetek magatoknak istenszobrot, és semmiféle bálványszobrot férfi vagy nő formájára, sem a földi állatok formájára, sem az égen repkedő madarak formájára, sem a földön csúszó-mászók formájára, sem a föld alatt a vizekben levő halak formájára! Ha szemedet az égre emeled, és látod a napot, a holdat és a csillagokat, az ég egész seregét, ne tántorodj meg, ne borulj le azok előtt, és ne tiszteld azokat; mert azokat az ég alatt levő többi népnek hagyta meg Istened, az Úr. Titeket azonban kézen fogott az Úr, és kihozott az egyiptomi vaskohóból, hogy az ő tulajdon népe legyetek.” (5Móz 4,16-20)



Nyár

Uram, áldalak a nyárban.

Aranykalászos határban

száll most hálával teli

trónusod elé az ének

tüzéért a nap hevének,

mert a szemet érleli.

Esőcseppek záporáért,

hajnalok hűs harmatárét,

mindenért az ég alatt

vigassággal áldalak.
Friss vetés, szép zöld ígéret

magot hozott és megérett,

s amint lengeti a szél,

zizegő, szelíd szavával,
hitet
tevő himnuszával

nagy jóvoltodról beszél.

Boldog, aki érti, hallja,

s míg aratni lendül karja,

miközben rend rendre dűl,

téged dicsér egyedül.
Minden kicsiny búzaszemben

térdre kényszerítesz engem,

csodatévő Istenem.

Kezed odatette áldva

a nyár gazdag asztalára

mindennapi kenyerem.

S asztalán a keresztfának

Fiadat is odaszántad,

hogy benne legyen nekünk

kenyerünk és életünk.

„Adjatok hálát neki, áldjátok nevét! Mert jó az Úr, örökké megmarad kegyelme, és hűsége nemzedékről nemzedékre.” (Zsolt 100,4-5)

Segíts a reménytelennek!


Nem tudom feldolgozni! Hogyan birkózzak meg a problémámmal? – hangzik el az elkeseredett kijelentés és kérdés számtalan reménytelenül küszködő ember szájából.
Mint aranyalmát ezüst tányéron (Példabeszédek könyve 25,11) nyújtsuk át embertársunknak Istennek – az ő igéjében – felkínált megoldását, ne üres emberi okoskodással próbáljunk segíteni, vigasztalni.
Az Úr előkészíti ezeket az alkalmakat, a beszélgetéseket, hogy valódi megoldást, megmenekülést találjon a szenvedő, sokasodjon Isten népe, és örülhessenek az angyalok a mennyben.

"Az Úr Krisztust pedig szenteljétek meg a szívetekben. Mindig legyetek készek megfelelni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek lévő reménységet." (1Pt 3,15)






"Titeket pedig barátaimnak mondottalak, mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam néktek."


János 15,15

Ábrahám

Hit által ment tovább,
nem tudva, hogy hová még,
fölszedte sátorát,
várta idegen tájék.
Hit által nyert erőt,
kétségein hatalmat,
ISTEN barátja volt!
ISTEN nevezte annak.

ATYA-FIÚ-SZENTLÉLEK ISTEN!
Csodálva, imádva tekintünk Rád s gondolunk szereteted felfoghatatlan valóságára. Hogyan köszönjük meg, hogy barátaidnak nevezel bennünket is JÉZUS KRISZTUS által, hogy kijelented magad nekünk és ránk árasztod áldásaidat?! Ha nem is tudjuk méltóképpen, szeretnénk megköszönni ezt a nagy-nagy kitüntetést hálás élettel, hűséges szolgálattal barátságod méltatlan részeseiként.
Ámen.



Útvesztő

A sokféle szekta, vallási és filozófiai irányzat, divat útvesztőjéről beszélgettünk, s már-már oda jutottunk, hogy szinte lehetetlen ebben a kusza kavalkádban tájékozódni, megtalálni a helyes utat, amikor Isten egy régi emléket elevenített fel bennem.
Egy belgiumi tanulmányút kapcsán, a 80-as évek elején – ritka kegyként – egész családommal nyugatra utazhattunk. Felpakolva tücsköt-bogarat, útra keltünk. Áthaladva Ausztrián és az akkori Nyugat-Németország délibb tartományain, jól haladtunk az autópályán. Csak a gázt kellett nyomni (no meg időnként utántölteni), de a sima, széles út könnyű haladást biztosított, az elágazások előtt pedig a jelzőtáblák egyértelműen eligazítottak. Így értünk el a Ruhr vidék sűrűn lakott ipari centrumához, és a táblák hirtelen „elszaporodtak”.
A tempót tartani kellett, mert a soksávos autópályán elsodor a forgatag, ha nem tart „lépést” a sofőr. De ki győz egyszerre figyelni az előtte, mögötte, jobbra, balra nyüzsgő járművekre, meg a megszámlálhatatlan táblára is? El sem tudom olvasni az idegen neveket, nemhogy feldolgozni agyamban, hogy melyik merre is mutat. Egy darabig próbáltam küzdeni az árral, amíg lassan rájöttem, hogy nem kell mindent elolvasni, csak azt kell figyelni, hogy melyik táblán olvasható a VÉGCÉL. Ami más feliratot tartalmaz, az nem érdekes, kár vele terhelni a figyelmemet. Így a legsűrűbb útvesztőn is eltévedés nélkül át tudtunk kelni.
A Ruhr-vidék útrengetegében megtanultam, hogy a szekták és filozófiák kusza világában is hasonló módon lehet eligazodni. Mindig csak a célra nézve! Aki próbálja mindet megismerni, végül célt téveszt. Én Pál apostollal vallom:
„Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél…” (1Kor 9,26)

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A papok új családja


Hogyan lehetne megkívánni a paptól, hogy mindent elhagyjon: apát, anyát, testvéreket, földet…, ha cserébe nem kapna, a papi életközösség formájában, egy új családot? Jézus gyakorlata nem ez volt!

Kérte ugyan övéitől, hogy hagyjanak el mindent, és úgy kövessék őt..., de ugyanakkor közösségi életet, új családot kínált fel, illetve biztosított számukra, egészen odáig menően, hogy a Vele való mindennapos együttélés során javaikat is megosztották egymással.

Nagy szükség van rá, hogy előmozdítsuk a papok effajta testvéri közösségét, éspedig konkrét, kézzelfogható módon: az anyagiaktól az egészségig, a lelki élettől a tanulmányokig. A papok között erősebb, elevenebb és konkrétabb kötelékek vannak, mint egy természetes családban. Más szóval, olyan papokra gondolok, akik Jézussal élnek, aki jelen van közöttük (vö. Mt 18,20).

Amikor sok pappal kapcsolatba kerültem, úgy éreztem, fontos segítenem őket, hogy otthonra leljenek, olyan helyre, ahol családként élhetnek. Úgy látom ugyanis, hogy az, akinek nincs otthona, ahol családban érezheti magát, szükségszerűen sok nehézséggel találja szembe magát.

Toni Weber: Otthont készíteni a papoknak





A papság csúcsa


A papok gyakran rengeteg dologgal foglalkoznak, de amikor észreveszik, hogy száz kezdeményezésből csak egy sikerül, akkor jön az elbátortalanodás és a stressz, és kétségeik támadnak: Eltévesztettem a hivatásom? Érték még egyáltalán a cölibátus? A papnak miért kell lemondania arról, hogy családja legyen?

Nekem is voltak ilyen gondolataim, amikor a (kommunista) kormány megtiltotta, hogy bármi szolgálatot végezzek az Egyházban, és tíz éven át Prága utcáinak kirakatüvegeit tisztítottam. Helyzetem arra kényszerített, hogy keressem papi önazonosságomat – a lelkipásztori szolgálat gyakorlása nélkül. Látszólag haszontalanul, anélkül, hogy egy közösséget vezethettem volna.

Jézus segített, aki a keresztre szegezve nem tehetett csodákat, nem prédikálhatott, de – elhagyottságában – csupán hallgatva és szenvedve eljutott papi életének csúcsára. Őbenne találtam meg igazi papi önazonosságomat. Ez örömmel és békével töltött el.

Azután megértettem, hogy ez az önazonosság nem szerezhető meg örökre a megvilágosodás és kegyelem egy pillanatával, hanem folyamatosan keresnünk kell, különösen a sötétség és fájdalom pillanataiban.

Miloslav Vlk bíboros

Az egyetemes családért


Jézus meghívása világosan feltételezi a természetes családtól való elszakadást azért, hogy egy új, természetfölötti család tagjai lehessünk. Jézus nem azt mondja, hogy nem kell szeretni és tisztelni szüleinket, hiszen egyetlen „i” betű vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből. A hivatás az, ami megköveteli, hogy Isten országának hirdetéséért tökéletesen szabadok legyünk a családtól.

Véleményem szerint ebben fedezhetjük fel a papságra való meghívás és a cölibátus közötti mély összefüggést, mert a Jézus követésére szóló, az egyetemes család java érdekében vállalt meghívás magában foglalja a természetes családtól való elszakadást.

Ha így tekintünk a dolgokra, a cölibátus nem lemondás. Csak akkor látjuk negatívan, ha megfeledkezünk arról, hogy a meghívott személy arra van rendelve, hogy Jézusban minden hívő atyjává legyen és az emberi nem nagy családjában testvérekké szülje őket.

Pasquale Foresi: Az egyház mai nehézségei






Az evangélium szépsége elragad


Nem elég sajnálkozni romlott világunk felett vagy elítélni azt. Az sem elég ebben a kiábrándult korban, ha az igazságról, a kötelességekről, a közjóról, lelkipásztori programokról, az evangéliumi követelményekről beszélünk.

Együttérző és szerettel teli szívvel kell beszélnünk, annak a szeretetnek tapasztalatával, mely örömmel ajándékoz és lelkesít. Sugározni kell mindannak a szépségét, ami igaz és helyes a világban, mert egyedül ez a szépség ragadja meg a szíveket, és vezeti Istenhez őket.

Carlo Maria Martini bíboros

Hívás az életszentségre


Soha nem tudjuk eléggé hangsúlyozni, hogy Isten életszentségre szóló hívására adott személyes válaszunk mennyire alapvető és meghatározó. Ez a föltétele nem csupán annak, hogy személyes apostolkodásunk gyümölcsöző legyen, hanem szélesebb értelemben annak is, hogy az Egyház arcán visszatükröződjön Krisztus fénye (vö. LG 1), és így az embereket elvezessük arra, hogy felismerjék és imádják az Urat.

Mindenekelőtt fogadjuk el Pál apostol esedezését, hogy engesztelődjünk ki Istennel (vö. 2Kor 5,20), és teljes szívvel, elszánt és bátor lélekkel kérjük az Urat, hogy távolítson el mindent, ami elválaszt bennünket Tőle és ellentétes a küldetéssel, amit kaptunk. Az Úr – biztosak lehetünk benne – irgalmas és meg fog hallgatni minket.

XVI. Benedek: Papokhoz intézett beszéd, 2005.

Mindenkit szívünkbe fogadni


A Keresztrefeszített Jézus, aki bár gazdag volt, értünk szegénnyé lett, és „megalázta önmagát, szolgai alakot öltött” (vö. Fil 2,7-8) –, meg tudja tanítani a papoknak azt a hiteles keresztény magatartást, melyet minden rájuk bízott ember felé fordulva gyakorolniuk kell: a szolgálatot.
Krisztus ilyen, és ilyennek akarja a papot. Szolgálni, eggyé válni mindenkivel a végsőkig, a bűnt kivéve, hogy minél többeket megnyerjen Krisztusnak (vö. 1Kor 9,19). Késznek lenni a párbeszédre minden felebaráttal, megérteni őket, mindenkit befogadni a szívünkbe.
Ha a lelkipásztor papi szolgálatának alapja ez az odaadó szeretet lesz, ez a szívvel végzett szolgálat, akkor tanúja lesz annak, hogy az Egyház reá bízott részében kivirágzik az a csoda, amelynek megmutatására ma a Szentlélek a keresztényeket hívja: a királyi papság. Meggyőződéses keresztények, akik számára a hitből fakadó kötelességek nem merülnek ki néhány vasárnapi teendő elvégzésében, hanem megélik a keresztségüket azáltal, hogy pillanatról pillanatra meghalnak Krisztusban, az iránta való és az egymás között megélt szeretetben, és benne új életre támadnak.

Chiara Lubich

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A falak leomlanak

Krisztus a kereszten ledöntötte a falat, mely embereket választ szét. Odaadva testét egyesít bennünket saját Testében, hogy egészen eggyé váljunk.

Krisztus Testének közösségében egyetlen néppé válunk, Isten népévé, ahol – Szent Pált idézve – nincs többé görög vagy zsidó, körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár vagy szittya, szolga vagy szabad, hanem Krisztus minden mindenben (Kol 3,11).

Krisztus ledöntötte a népeket, fajokat, kultúrákat elválasztó falakat: Benne mindannyian egyek vagyunk.

XVI. Benedek pápa beszéde a Római Főegyházmegye pasztorális gyűlésén, 2009

Az Egyház karizmatikus dimenziója


Mindig ámulatba ejtő a Lélek közbelépése. Megdöbbentő újdonságokkal járó eseményeket indít el, gyökeresen megváltoztatja az embereket és a történelmet.

Ez volt a II. Vatikáni Egyetemes Zsinat felejthetetlen tapasztalata is, amikor az Egyház a Lélek vezetésével újra felismerte, hogy a karizmatikus dimenzió az Egyház lényegi alkotóeleme.

„A Szentlélek az Isten népét nemcsak a szentségeken keresztül és a papi szolgálatokkal szenteli meg, vezeti és ékesíti erényekkel, hanem ajándékait 'tetszése szerint juttatva kinek-kinek' (1Kor 12,11), minden rendű és rangú hívőnek különleges kegyelmeket is ad, … az Egyház megújhodása és továbbépítése érdekében." (LG 12)

Az Egyház felépítésében az intézményi és a karizmatikus aspektus szinte koesszenciális (egyformán lényegi) vonás. Bár különböző módon, de együttműködnek az Egyház életében, megújulásában és Isten népének megszentelésében.

II. János Pál pápa beszéde 1998 Pünkösd vigíliáján

Élő sejtek


Ha a világ városaiban járva körültekintesz, utópiának mondanád Jézus végrendeletét, ha nem gondolnál Jézusra, aki szintén ehhez hasonló világot látott maga körül, s akit élete tetőpontján mintha maga alá temetett volna ez a világ, mintha legyőzte volna a rossz.

Ugyanolyannak látta a világot, amilyennek mi, de Ő nem kételkedett. Éjszaka – miközben imádta a mennyet fent az égben és a mennyet önmagában, ahol a Szentháromság, az igazi Lét lakozott –, a konkrét Mindenséget szemlélte, míg odakint az utakon a mulandó semmi tűnt tova.

Nekünk is hozzá hasonlóan kell cselekednünk. Akkor észreveszed, immár nyitott szemmel, hogy miközben a világot és dolgokat szemléled, már nem te, hanem másvalaki tekint rájuk. Krisztus néz benned és újra látja a vakokat, akiknek megnyithatja a szemét, a némákat, akiknek megoldhatja nyelvét, a bénákat, akiket újra megtaníthat járni. Vakokat, akik nem látják Istent magukban és maguk körül; mozgásképtelen bénákat, akik nem veszik figyelembe az isteni akaratot, amely a szívük mélyéről örök mozgásra, az örök Szeretet mozgására sarkallja őket.

Meglátod és felfedezed igazi önmagadat: Krisztust. Ő énednek legigazibb, a többiekben is jelen lévő valósága. Miután felismerted Őt önmagadban, újra egyesülsz Vele a testvérben. Így lángra lobbantod Krisztus Titokzatos Testének egy sejtjét: Isten családi tűzhelyét, élő sejtet, amelyben ott él a továbbadásra váró Tűz és a Fény.

Chiara Lubich

Lemondás az önállóságról


János evangéliumában gyakran előfordulnak ezek a szavak: „Amit nektek mondok, nem tőlem van, hanem az Atyától ..., a tettek, amelyeket véghezviszek, nem tőlem vannak, hanem az Atyától...”

Jézus az Atyával szemben látszólag lemond minden önállóságról. Pedig Jézus az az emberi-isteni személy, aki a történelemben megtestesülve nyilvánvalóan függ az adott kor struktúráitól és kultúrájától. A valóságban azonban teljesen szabad, annyira, hogy képes felajánlani életét és meghalni az emberiségért.

Senkinek sincs nagyobb szeretete annál – tehát senki sincs annyira közel Isten tökéletességéhez, mint az, aki életét adja másokért. Az élet odaadása magában foglalja az önmagunktól és az emberektől való elszakadást, a lemondást saját javainkról, ötleteinkről, kultúránkról, lelkünk gondozásáról, kezdeményezéseinkről. Vagyis élni az evangéliumi tanácsokat.

Mi tehát az engedelmesség, ha nem a szegénység? Nem lenni, és nem birtokolni. Mi az engedelmesség, ha nem a szüzesség, vagyis ha egyszerűek vagyunk, s nem ragaszkodunk magunkhoz, másokhoz, és semmilyen dologhoz?

Silvano Cola






Mária szemével


János azért tudta olyan magasan szárnyalva szemlélni az Igét, Aki kezdettől fogva Istennél volt és Isten volt, mert Isten anyja lakott vele. Ez a rendkívüli együttélés, azzal a személlyel való közösség, aki „megjegyezte mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk szívében” (Lk 2,19), megnyitotta szemét. Látta az Egyházat, annak jövőjét, küzdelmeit és győzelmét, mivel előtte állt az Egyház modellje.

A Szűz az Egyház mintaképe, ezért a papok, akik valamennyien az Egyház építésére kaptak meghívást, akkor tudják legjobban végezni feladatukat, ha Máriára tekintenek. Ha a papok Máriával közösségben élnek, akkor ő, mint az egység édesanya, megmutatja nekik, hogyan kell formába önteni a szeretetet a szívekben és a szívek között, hogyan kell Krisztus testét felépíteni aszerint a legtökéletesebb szeretet-párbeszéd szerint, amely maga a Szentháromság.

A papok, a szerzetesek vele, az Egyház Édesanyjával, az egység Édesanyjával tudják megvalósítani hivatásukat, hogy hiteles módon a „párbeszéd emberei” legyenek. Vele együtt lesznek az egység építői, „hogy mindnyájan egy legyenek” (Jn 17,21).

Chiara Lubich

Szeretve szenvedni


Két módja van a szenvedésnek: szenvedni szeretettel és szenvedni szeretet nélkül. A szentek mind örömmel, türelemmel, állhatatosan szenvedtek, mert szerettek. Mi haraggal, bosszúsan és fásultan szenvedünk, mert nem szeretünk. Ha szeretnénk Istent, boldogság töltene el, hogy szenvedhetünk szeretetből Azért, Aki elfogadta, hogy értünk szenvedjen.

Azt mondjátok, hogy ez nehéz? Nem, ez könnyű, vigasztaló, édes: csupa öröm! Csak szeressünk, amikor szenvedünk, és szenvedjünk, amikor szeretünk.

Aki elébe megy a keresztnek, a keresztektől egyre távolabb kerül. Talán találkozik a kereszttel, de örül ennek a találkozásnak: szereti, bátran hordozza. A kereszt egyesíti őt a mi Urunkkal. Megtisztítja és szabaddá teszi ettől a világtól. Eltávolítja szívéből az akadályokat, és átsegítik az életen – ahogy a híd segít átjutni a víz fölött.

Vianney Szent János