2019. július 8., hétfő

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A klerikalizmus ellenszere

A klerikalizmus az a Jézus által világosan elítélt torzulás, amelynek ki van téve minden, a vallási élet területén tevékenykedő „szakmabeli”. Abban nyilvánul meg, hogy magasabb rendűnek érzik magukat, vagy úgy prédikálnak másoknak, hogy közben ők maguk nem élik meg azt, amiről beszélnek. Keresik a kiváltságokat és az elismerést. Ezek mind az emberi gyöngeségből adódnak, ami az élet minden területén jelentkezik. Ezért sajnos elkerülhetetlen, hogy a vallásos közegben is előforduljon. Nekünk nem azon kell aggódnunk, hogy ne legyünk ellenségesek a klerikusokkal vagy a világiakkal, hanem igyekeznünk kell újraélni Jézus életét, és afelé haladni, amit Szent Pál mond: „Már nem én élek, hanem Krisztus él bennem.” (Gal 2, 20). Ez a legjobb ellenszer a klerikalizmus ellen.

Pasquale Foresi






A művészetek művészete

Minthogy sok helyi egyházban egyre súlyosabb a paphiány, viszont a liturgikus funkciók iránti érdeklődés nem veszít az erejéből, az a veszély lép föl, hogy a pap élete könnyen szent cselekmények sorozatos végzésévé válhat - mégpedig anélkül, hogy felebarátaival mély, személyes kapcsolat alakulna ki.
Ahhoz, hogy a közösség és a párbeszéd embereivé váljunk, mindenki felé teljes figyelemmel kell fordulnunk: Isten minden gyermeke végtelen értéket jelent.
Nagy Szent Gergely Lelkipásztori Szabályzata az évszázadok során igen nagy hatással volt a lelkipásztorok életére. Szerinte “a művészetek művészete abban áll, hogy képesek vagyunk a szolgálatunkra bízott embereket Istenhez vezetni. De hogyan lennénk képesek mások vezetésére anélkül, hogy folytonosan mély, személyes kapcsolatokat alakítanánk ki velük? Krisztus szeretetében és igazságában, meghallgatva felebarátunkat, kiüresítve magunkat valamennyi embertársunk befogadására?

Toni Weber





A pap az imádságban születik

Az imádság Isten szentségéből fakad, és ugyanakkor válasz erre a szentségre.

Egy alkalommal ezt írtam: „Az imádság teremti meg a papot és a pap az imádság által teremtődik.”

Igen: a papnak mindenekelőtt az imádság emberének kell lennie, akinek meggyőződése, hogy az Istennel való bensőséges találkozásnak szentelt idő mindig a leghasznosabb idő, mert nem csak önmagának, hanem apostoli munkájának is az válik javára.

II. János Pál: Ajándék és titok, 1996





Hiteles Krisztusok

Ma minden korábbinál nagyobb szükség van a hitelességre: már nem elegendőek a csupán pappá szentelt emberek: Krisztus-papokra, áldozat-papokra van szükség az emberiségért. Hiteles Krisztusokra, akik mindig készek mindenkiért meghalni.

Ha a pap életében ez a szeretet mércéje, nem kell félnie, hogy haszontalanul tölti idejét, nem kell azon töprengenie, hogy foglalkozást váltson-e.

Látni fogja az Egyház rábízott darabkáját kertté válni: nyilván konkollyal, gyűlölettel, de termékeny szeretettel is, amely nem korlátozza kisugárzását saját mezejére, hanem azon túl is hat.

Mint Ars, igen, mint Ars, ahol a plébános Isten után népének mindene lett, és az emberek messziről eljöttek, hogy magukba szívják Krisztus illatát, hogy táplálkozzanak belőle, hogy éljenek.

Mondjuk ki tisztán, mondjuk ki hangosan: azért, hogy éljenek!

Mert Krisztus nélkül, Krisztus-papok nélkül ez a mai világ sem tud élni a maga csodálatos, rendkívüli felfedezései ellenére sem. Haldoklik, meghal.

Egyedül Krisztus az Élet.

Chiara Lubich: A pap Krisztus mása

Mária, az emberiség virága

Az egész emberiség kivirágzik Máriában. Mária az emberiség virága. A bűn szennyétől foltos világ a Szeplőtelenben kivirágzik. A bűnös emberiség virágba borult a ragyogóan szép Máriában!

És ahogyan a piros virág hálás a zöld növénykének, a gyökereknek és a trágyának, melyek kivirágoztatták, így Mária is – mert mi, bűnösök voltunk azok, akik miatt Isten kigondolta Máriát.

Hálával tartozunk neki az üdvösségért, ő pedig nekünk az életéért. Milyen szép Mária! Benne a teremtés borul virágba, a teremtés öltözik szépségbe. Az egész kivirágzott teremtés, akár egy fa koronája: íme, Mária. Isten az Égből belészeret a virágok eme Virágába, megtermékenyíti őt a Szentlélek ereje, s Mária megszüli az Égnek és földnek a gyümölcsök Gyümölcsét: Jézust.

Chiara Lubich





Mária, egészen Isten Igéje

Mária a Szentháromságba foglalt ritka és egyedülálló teremtményként egészen Isten Igéje volt, teljesen Isten Igéjébe öltözött (vö. Lk 2,19.51). Ha ugyanis a Fiú – az Ige – az Atya ragyogása, akkor Mária Isten megvalósult Igéje, aki páratlan szépségben tárult fel előttünk.

És hogy a Szűzanya teljes egészében Isten Igéje volt, azt a Magnificatból tudhatjuk meg (vö. Lk 1,46-55), melynek eredetisége abban áll, hogy mondatai a Szentírásból származnak.

Torinói Szent Maximosz mondja: „A szövetség ládája megőrizte bensejében a Törvényt, Mária pedig szívében hordozta az Evangéliumot… A szövetség ládájából megszólalt Isten hangja, Máriában pedig testté lett az örök Ige és közöttünk élt.”

Minden kereszténynek olyannak kellene lennie, mint Máriának, jóllehet az ő tökéletessége egyedülálló. Minden kereszténynek az a feladata, hogy Istentől kapott személyiségén keresztül újraélje Krisztust, az Igazságot, az Igét.

Minden falevél egyforma, mégis különböznek, ugyanígy van ez a keresztényekkel is, sőt az egész emberiséggel: valamennyien egyformák vagyunk, mégis különbözünk egymástól. Valóban mindegyikünk magában foglalja az egész teremtést. Éppen azért, mert mindenki az egyetlen teremtés része, azonosak vagyunk másokkal, ugyanakkor különbözőek is.

Chiara Lubich: Mária Isten tükre

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A mise: sok szív… egy szív


A szentmise a keresztény közösség egyik eredendő, központi cselekedete, amelyben az Egyház tagjai egy testként jelennek meg az oltár színe előtt. Szerves papi egységet alkotnak, kifejezik tiszteletüket a legszentebb áldozat bemutatásában, és a szentáldozás által tényleges kapcsolatba kerülnek egymással és Istennel, a Fővel.

A szentmisébenn a sok szív egyetlen szívet alkot, sok ember válik egészen eggyé misztikus formában, szolidaritást vállalnak egymással, és kapcsolatban vannak közösségük gyökerével, Istennel. Közösségi életünk így találkozik az istenivel. Az Egyház teste vagyunk, ezért szoros egységben élünk egymással. Küldetésünkből fakadóan pedig elvisszük Istent az emberekhez, és az embereket Istenhez emeljük. Az embereknek isteni, szakramentális erőt igyekszünk adni, olykor evangéliumi figyelmeztetést is, közben pedig az oltár tüzében felajánljuk saját gyengeségeinket és kudarcainkat.

Igino Giordani: Mi és a papok

A Szentlélek szót kér


Csodálatos élmény volt számomra, amikor a hetvenes évek elején először kerültem szorosabb kapcsolatba olyan mozgalmakkal, mint a Neokatekumenális Út, a Comunione e Liberazione vagy a Fokoláre, s megtapasztalhattam azt a lelkesedést és lendületet, amellyel megélték hitüket, s ennek a hitnek az öröméből fakadóan szükségét érezték, hogy másoknak is továbbadják, amit ajándékul kaptak.

Ez idő tájt (...) úgy tűnt, mintha a Zsinat nagy virágzása után a tavasz helyett beköszöntött volna a fagy, s mintha az új dinamizmust fáradtság váltotta volna fel. (…) De hol volt Isten? És az Egyház, az új struktúrák létrehozását kísérő számtalan vita és erőfeszítés után nem volt-e fáradt és erőtlen? (...)

S ekkor hirtelen történt valami, amit senki nem tervezett meg előre. A Szentlélek, úgymond, ismét szót kért, és a fiatalokban újra növekedésnek indult a hit. Válaszuk nem menekült a „ha” és a „de” fedezékébe, nem keresett kiutat, hitüket teljes egészében életet adó ajándékként élték meg.

Joseph Ratzinger






Bővül a kör


Az első lépést mindig nekem kell megtennem. Úgy kell élnem, hogy mások Krisztust, az Ő szeretetét találják meg bennem, s az lebilincselje őket. Úgy kell közelednem feléjük, hogy észrevegyék, nem evilági módon közelítek hozzájuk (vö. 2Kor 5,16). Nem a saját érdekemet keresem, sem pedig valamiféle segítséget vagy pótlékot, nem a szimpátia vagy az ellenszenv vezérel engem, hanem úgy fogadom őket, mint magát az Urat.

A többieknek meg kell tapasztalniuk, hogy Jézusból élek, inkább az ő hangját követem, mint a saját meglátásaimat vagy mások véleményét. Látni fogják, hogy életem az Ő szavára az Ő szentségeire épül, és Őt hallgatom az Egyház tanúságtevőiben és küldötteiben. Mindenekelőtt pedig ott keresem Jézust, ahol a legjobban szeretett engem, vagyis a nehézségekben, a sötétségekben, melyek számomra a kereszten való elhagyottságának és halálának „szakramentuma“.

Előbb-utóbb találkozom majd olyanokkal, akik követik ezt az életet, (…) és őket nem mi választjuk. A kör kibővül, és új sejtek alakulnak a Jézus nevében összegyűlt emberekből.

Klaus Hemmerle





Mária szemével


János azért tudta olyan magasan szárnyalva szemlélni az Igét, Aki kezdettől fogva Istennél volt és Isten volt, mert Isten anyja lakott vele. Ez a rendkívüli együttélés, azzal a személlyel való közösség, aki „megjegyezte mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk szívében” (Lk 2,19), megnyitotta szemét. Látta az Egyházat, annak jövőjét, küzdelmeit és győzelmét, mivel előtte állt az Egyház modellje.

A Szűz az Egyház mintaképe, ezért a papok, akik valamennyien az Egyház építésére kaptak meghívást, akkor tudják legjobban végezni feladatukat, ha Máriára tekintenek. Ha a papok Máriával közösségben élnek, akkor ő, mint az egység édesanya, megmutatja nekik, hogyan kell formába önteni a szeretetet a szívekben és a szívek között, hogyan kell Krisztus testét felépíteni aszerint a legtökéletesebb szeretet-párbeszéd szerint, amely maga a Szentháromság.

A papok, a szerzetesek vele, az Egyház Édesanyjával, az egység Édesanyjával tudják megvalósítani hivatásukat, hogy hiteles módon a „párbeszéd emberei” legyenek. Vele együtt lesznek az egység építői, „hogy mindnyájan egy legyenek” (Jn 17,21).

Chiara Lubich

Nem alkalmazkodó, hanem irgalmas


Méltán a képmutatók közé számítják, aki a fegyelem külszíne alatt a kormányzás szolgálatát uralkodással cseréli föl. Még súlyosabb az a vétek, ha a gonoszok között inkább az alkalmazkodás, mint a fegyelem őriztetik meg.

Azért szükséges, hogy midőn a javítandó bűn sebét az alattvalókban bekötözik, az gondos mérséklettel történjék s az elöljáró úgy gyakorolja a vétkesekkel szemben a fegyelmezés jogát, hogy az irgalmasság érzületéről se feledkezzék meg. Legyen gondja rá a lelkipásztornak, hogy alattvalóit megértve anyja, figyelmezése által pedig atyja legyen. Éspedig – figyelmes körültekintéssel – úgy, hogy ne legyen se az ítélkezés szigorú, se a megértés elpuhult. Valóban sokat rombol a büntetés vagy könyörületesség, ha egyiket a másik nélkül gyakorolják.

Nagy Szent Gergely: A lelkipásztorkodás törvénykönyve






Szeretet és szenvedés, szenvedés és szeretet


Ami igazán termékennyé teszi a lelkeket a földön, az a végtelen szeretetből következő fájdalom, amely örök életre szóló értéket ad neki.

A lelkiéletben a szeretet szenvedés, és a szenvedés szeretet. A szeretet gyökere a szenvedésben van, nem azért, mert a szenvedés ott van az Atyában, minden létező eredetében. A szeretet azért gyökerezik a szenvedésben, mert a szenvedést, a bűn következményét eltörölte és megváltotta az Atya termékeny szeretete, aki összetör minden fölöslegeset, megnemesíti mindazt, amit megérint, szeretetté és érdemmé alakítja még a szenvedést is. A szeretetnek szeretet a gyökere, mivel a Kereszt a megváltó fájdalom oltára, a minket üdvözítő termékeny szeretet oltára.

A lemondás hány fajtájával kell szembenéznie egy papnak, hogy jól végezze föladatait, hogy megszentelődjön és megszenteljen!

Milyen elszánt vággyal ölelnék át a papok a Keresztet, ha tudatában volnának, hogy a termékenység a fájdalom által érkezik az Atyától.

Conchita Cabrera de Armida