2017. július 28., péntek


Csodálva, imádva



Megunhatatlannak vélem, bár annyi ideig sosem próbálhattam, ameddig szeretném: az alföldön végig nyargaló, a látóhatár messzi szélét fürkésző tekintet élményére gondolok. Arra a változatosságra, amitől szemünk is, személyünk is gyógyul: fókuszálhatok a lábam mellett ugráló szöcskére, az ujjam hegyén egyensúlyozó katicára, majd egy hirtelen váltással több kilométeres távlatokhoz edződhetnek a látóizmaim. Alföld-élmény hiányában jelenleg számítógépeim háttérképei kínálnak puszta-élményt.
Neves költőnk szembehelyezte az alföld iránti szeretetét a hegycsúcsok csodálatával: „Tán csodállak, ámde nem szeretlek, S képzetem hegyvölgyedet nem járja.” – vallja a nem különösebben sértődékeny Kárpátoknak. Emberként vele tartok, alföldi és kis-alföldi felmenőimtől örökölt mentalitásomnál fogva. De hívő emberként üzenetet találtam abban, ahogy Petőfi Sándor az alföldet szerethetőnek, a hegyvidéket csodálhatóak tartja.
Az embernek mindkét irányra szüksége van az egészséges lelki élethez. Úgy vagyunk teremtve, hogy csodálnunk, imádnunk kell valakit. Ez a valaki születésünktől fogva mi magunk vagyunk. Táguló világunk később embereket, embercsoportokat avat imádata tárgyává. Amikor azonban Isten személy szerint megtalál minket, helycserére mozdul a szívünk: életünkben ő lesz egyre erőteljesebb, csodálatosabb, fenségesebb középponttá. Isten hatalmasságának tudata ugyan átrendezi az ember életét, de még nem az igazi: még nem nyújt biztonságot és nem nyit meg távlatokat. Isten azonban nem csupán csodálható, hanem szerethető is. Jézusban emberré lett, hogy saját dimenzióink közt is megismerhessük személyiségét, és valljuk: Isten szerető és szerethető Úr. Csodálva és imádva, viszontszeretve tekinthetünk rá.
Az unoka-altató esti ének sorai – „pásztortüzek égnek messze, messze-messze, más határon, az alföldi rónaságon” – többet jelent immár romantikánál. Az embert szerető Jó Pásztor tüzei égjenek minden keresztyén közösségben, itthon és más határon!
„Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és alázatos lelkűvel is. Felüdítem az alázatosak lelkét, felüdítem a megtörtek szívét.” (Ézs 57,15).


GYÜMÖLCSSZEDÉS

Miután tavaly szerény volt a gyümölcstermés, a nyár kezdetén már nagyon vártuk az első sárgabarackok megjelenését. Az évtizedes, égbe nyúló fákról sajnos alig lehetett létrával valamit elérni, ezért többnyire meg kellett várni, amíg megérve lepotyognak.

Ha a fák környékén nincs frissen lenyírva a növényzet, akkor a fűben nem könnyű észrevenni az apró barackokat. Néha felküldtem a gyerekeket a telek végében lévő fákhoz, de hamar visszatértek, jelezve, hogy nincs barack. Ha magam jártam utána, először nekem is úgy tűnt, hiába jöttem. De mihelyt közelebb mentem, és alaposan végigpásztáztam a terepet, akár egy vödörnyit is össze tudtam szedni. A kamrában ilyen nem létező barackból sorakoznak a lekvárok. Persze, ehhez minden egyes szemért külön le kellett hajolni, kiválasztani, melyik használható, melyik nem, kihalászni akár a csalán közül is.

Keresgélés közben sokszor jutott eszembe, hogy olykor hasonló az igeolvasásunk is. Átfutunk egy szakaszt, és úgy érezzük, nem mondott nekünk semmit. Talán azért, mert már előre elhatároztuk, hogy mit is szeretnénk hallani, vagy azért, mert önmagunkat keressük még az igében is. De jobb, ha ilyenkor mégsem csukjuk be a Bibliát, hanem megpróbáljuk alaposabban megérteni, hogy mit jelent ki Isten önmagáról az olvasott részben. Hiszen elsősorban erre adatott nekünk az Ige! Ehhez vállalni kell az ezzel járó fáradságot. Annak, aki Jézust szeretné jobban megismerni, számos kincset – igazi táplálékot – tartogat a Biblia.


Mikoliczné Virág / Pécel

„Én igazságban nézem a te orcádat, megelégszem a te ábrázatoddal, amikor felserkenek.” (Zsolt 17,15)


Határsértők

Mindig is nagy kísértést és vonzalmat jelentett a Latin-Amerikában, nehéz politikai vagy anyagi helyzetben élő embereknek bejutni és letelepedni az Amerikai Egyesült Államokba. Ezért sokan attól sem riadtak vissza, hogy illegális úton, a mexikói határon átszökve kerüljenek az „amerikai álom” közelébe. A határsértésre készülők legújabb zseniális ötlete az volt, hogy cipőjük talpára olyan gumidarabokat erősítettek, ami tehénpata lenyomatot hagy. Így tévesztve meg a járőröző határőr katonákat – azon a határvidéken, ahol a csordákban egyébként számtalan jószág legel szabadon.
Sok ember a Mennyországba jutásra is hasonló vágyakozással tekint. Mennyei Atyánk egyetlen lehetséges „útvonalat” kínál a bejutásra: Jézus Krisztus bűntörlő áldozatának elfogadását. De az Isten által ajánlott egyetlen lehetőség sokak számára csak alternatívának tűnik, amit emberi leleménnyel szeretnének pótolni. Ők azon ügyeskednek, hogy jócselekedeteikkel hagyjanak olyan nyomot a világban, ami Istent megengeszteli, és amivel szélesre tárul előttük a Mennyország ajtaja. Urunkat azonban nem téveszti meg ez az illegális határátlépési kísérlet, ami így nem is biztosít bejutást az áhított mennyei otthonba.
Vegyük komolyan Jézus szavait:
„Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14,6)



Hikikomori
Írta: Margit István


A közelmúltban döbbenetes híradás jelent meg a világhálón: Japánban több százezer fiatalnak feltűnően problémásak az emberi kapcsolatai: talán évek, sőt évtizedek óta nem hagyják el szobájukat, nem járnak iskolába, nem dolgoznak, nem tisztálkodnak, és nem, vagy csak korlátozottan kommunikálnak környezetükkel. Nem lusták ők, hanem súlyos pszichiátriai betegségben szenvednek, aminek neve: hikikomori. Európában eddig csupán néhány ilyen esetet írtak le, de várhatóan számuk a közeljövőben meg fog sokszorozódni.

A hikikomori tehát tipikusan távol-keleti jelenség. Kialakulásának részben kulturális okai vannak, hiszen amíg a nyugati világban a szülők nagy része egy idő múlva megelégelné gyermeke bezárkózását, és szakember segítségét kérné, vagy egyszerűen rátörné az ajtót, addig a japán szülők rendkívül türelmesek, és időt adnak gyermekeiknek, remélve, hátha kinövik hóbortjukat.

Tipikusan a középosztálybeli családok elsőszülött fia hikikomori, mivel rá nagy nyomás nehezedik: helyt kell állnia az iskolában és a munkában, ezzel hálálva meg a család belé fektetett pénzét és bizalmát. Feltehetően ebben gyökerezik a rettegés az iskolától, később a társadalomtól. A tünetek pedig sokkal rosszabbak az agorafóbiánál (nyílt tértől való félelemnél): a hikikomoris emberek egy része nem csak fél kimenni az utcára, ahol másokkal – idegenekkel vagy ismerősökkel – találkozhat, de a szüleivel sem hajlandó találkozni.

Magyarországon nem tudnak hikikomoris betegről. Mint társadalmi jelenség remény szerint el is kerüli majd hazánkat. Ugyanakkor egy bizonyos területen mégis csak jelen van: mégpedig egyházainkban. Gyülekezeteink jelentős hányada évtizedek óta a hikikomori-keresztyénség kultuszát ápolja. Tagjai bevonulnak a templom falai védelmébe, nem hajlandók észrevenni mindazt, ami körülöttük történik, és nem szívesen kommunikálnak a külvilággal. Nem tudják, vagy nem akarják felismerni, hogy az egyháztól távol élőknek ugyanúgy (ha nem jobban) szükségük van Krisztusra, megváltásra, mint azoknak, akik már hosszú ideje ott ülnek a templompadokban.
Jézus ezt mondta tanítványainak:


„Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el azért, és tegyetek tanítvánnyá minden népet!” (Mt 28,18-19)






"Igaz beszéd ez és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én."
1 Tim 1,



Sokat vétkeztünk

Sokat vétkeztünk, számtalan
bűn megvallása hátra van.
Hány szégyen mardos, vád hat át!
- De ismerjük a Golgotát!
Minden bűnt felvitt Ő oda,
a múltnak ránk már nincs joga.
JÉZUSSAL újat kezdhetünk,
s ki ellenünk, ha Ő velünk?!

MI ATYÁNK, KI VAGY A MENNYEKBEN!
TE ismered a mi szívünket, múltunkat, egyéni és kollektív bűneinket, rejtőzködő természetünket. Vidd véghez bennünk a SZENTLÉLEK által, hogy egyen-egyenként mély alázattal, őszinte bűnvallással boruljunk Eléd, megtartatásunkat, bűneink bocsánatát egyedül Tőled várva a JÉZUS KRISZTUS áldozatáért.
Ámen.


Küszöb

A copfos tudta jól, hogy a nyitott kapun nem szabad kilépni. Igen, a kapu nyitva volt, mert vártuk az énekkar tagjait, de a forgalmat egyirányúra terveztük: csak befelé. Kifelé senki, főleg nem 3 éves kor alatt. A szandál azonban bizsergett a leányzó talpa alatt, és elindult. Tudta, hogy rajta van a szemünk, ezért megtorpant a küszöbön, huncutul hátranézett, és feltette a kérdést, mintegy szánkba adva azt: „Hát te meg hová mész?” Igen, ez a mi szerepünk szokott lenni. Mert rosszalkodás felé indulva biztonságot ad és visszahúz a nagyok kérdése: Hová mész? Mire készülsz?
Mi, „nagyok” is kicsik és kísérthetőek vagyunk. Elindulunk olyan irányba, kokettálunk olyan szituációkkal, amelyek túl vannak a határon: az Istenünk által felállított rend határain. Tudjuk jól, mi vallunk kárt, ha átlépjük. Nem is akarjuk igazán, csak jól esne egy személyes mondat az Úrtól. Vágyunk arra a biztonságra, amit tekintete és szava ad, még ha dorgálnia kell is. Sokan lépnek helytelen irányba pusztán azért, mert kíváncsiak: észre veszi-e valaki? Számon tartja-e őket valaki? Fontosak-e egyáltalán, hiányoznának-e bárkinek?
„Hát te hová mész?” – ez a kérdés ott lebeg az emberiség felett, és végighúzódik a történelmen. Átléptük a határt, de Isten utánunk szól. Szeme rajtunk, és nem térhetünk ki előle. Azt gondolod: bárcsak ne látna? Bárcsak lenne egy Isten-mentes hely? Nem, nem vágysz erre igazán! Valójában arra vágysz, hogy hiányozz a családi asztaltól, hogy fájjon az üres helyed az Atyának. Fáj. Nem fogja a dacot azzal táplálni, hogy könyörög; nem fogja rád erőltetni az atyai ház rendjét, biztonságát és örömeit. De hív, hazavár és életed utolsó percéig kérdi: Hát te hová mész?

„Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak? Ha a mennybe szállnék, ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott is jelen vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék, kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem.” (Zsolt 139,7-10).




"Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?"

(1Kor 4,7)

Saját dicsvágyunk foglyai vagyunk, de szeretünk úgy tenni, mintha urai lennénk a világnak, vagy legalábbis nyomorult helyzetünknek. Képzelt méltóságunk börtöne mulatságos, de nem merünk nevetni magunkon, mégha néha meg is sejtjük, milyen kisszerűen élünk. Nem akarjuk tudomásul venni, hogy rabok - hiúságunk rabjai - vagyunk. Mint Oscar Wilde, aki így élcelődött valakivel, amikor az meglátogatta őt a börtönben: "Kérem, ne vegye rossz néven, hogy nem kísérem ki."
Az is ősi bűn bennünk, hogy a világ közepének véljük magunkat.

A koldus minden kedden beállít a jótevőjéhez. Egy alkalommal azonban a szokásos összegnek csak a felét kapja. A gazda így magyarázkodik:
- Tudod, múlt hét végén volt az esküvőm. Elég szegény leányt vettem feleségül. Most spórolnom kell.
A koldus erre kifakad:
- Na nézd, az én költségemre házasodni. Hát ez mégiscsak nagy szemtelenség!
Valahogy így vagyunk Istennel is, mint ez a koldus. Semmink sincs, amit nem neki köszönhetnénk, mégis mindent magunknak tulajdonítunk, vagy azt gondoljuk, egy csomó minden csak úgy kijár nekünk Istentől. Ha elmarad valami, amit a mi megítélésünk szerint Ő kellett volna hogy megadjon, akkor Isten a hibás.
Nem riadunk vissza attól, hogy Istent hibáztassuk, ha már nincs kire kenni a saját bűnünket. A lényeg az, hogy mi sohase legyünk hibásak. Legfőképpen a dicsőséget irigyeljük el tőle, ami Őneki bizonnyal és jogosan kijár.
Ha elkezded csak
Őt dicsőíteni, végre békére lelsz.

(Horváth Levente)





NYÁRI VIHAR

A nyártól a pihenést, a gondtalan nyaralást várjuk. Azonban ilyenkor is történnek váratlan balesetek, halálesetek, tragédiák. Egy lelkész így bíztatta gyülekezete tagjait: „A próbák tekintetében háromféle ember van: egyesek éppen most vannak a vihar kellős közepén, mások most evickélnek ki a viharból, a többiek pedig éppen most tartanak befelé.”

Majd így folytatta: „A vihar azonban nem azt bizonyítja, hogy Isten magunkra hagyott. Mert sokszor ezzel ébresztgeti a nélküle élő embert. A benne hívők számára pedig Jézus Krisztus a nehéz időkben is Megtartó. Sőt, ilyenkor világosabban értjük szavát, mint a nyugalmasabb időkben, és szeretetét valóságosabban tapasztaljuk meg, mint valaha.”


Dr. Mikolicz Gyuláné / Pécel

A Zofóniás 3,17-ben ekként biztosít Isten a szeretetéről: „Veled van Istened, az Úr, ő erős és megment. Nagy örömmel örül neked, megújít szeretetével…”

Védelem – szögesdrót nélkül


Sűrűn használt szó napjainkban a kerítés. Igen, mindenki és minden védelemre szorul. Nemcsak országoknak és magánbirtokoknak van határa, amit védeni kell, hanem az emberi testnek és léleknek is: a védőoltás, az erkölcsi nevelés, a tiltó táblák, a sorompók mind-mind védelmet nyújtó kerítések. Számtalan széthullott család, börtönépület, elvonókúra, zárt osztály jelzi az áttört, semmibe vett határokat.
Minden kerítés közül a leghatékonyabb védettséget Isten Igéje jelenti az ember számára. Az ószövetségi törvényeket követően (azokkal teljes összhangban) az újszövetségi kegyelem kerítése kínálja Isten népe számára a védelmet.
Ez azonban, nem a félelem szögesdrótjából készült, hanem az Isten szeretetéből fakadó evangéliumból. Az Úrhoz való tartozás örökre szóló védettséget és biztonságot nyújt mindenkinek, aki védelmet keresve hozzá menekül!



„Így szól az Úr – tűzfal leszek körülötte, és megdicsőítem magamat benne!” (Zak 2,4)




VELED, CSAK LENNI JÓ, ELLENED: NEM!

Csocsózik a család. Párban játszunk, apuka, anyuka, gyerekek. A kisebbek még alig érik fel az asztalt, éppen hogy látják a pályán a labdát, de mindenki pörget – amit egyébként a közfelkiáltással megszavazott szabályok szerint nem lehetne –, mindenki játszani akar.

-„Legyen csocsó-bajnokság!” – „Jó, de ki-kivel lesz?” – „Most játszunk úgy, hogy először én vagyok vele, utána cserélünk, és te leszel vele.” – „Én, apával akarok lenni!” – „Én is!”

Mindenki apával szeretne párban lenni. – „Mert apa mindig győz.” – „Persze, mert apa, az ifisekkel minden pénteken gyakorolhat.” – „Jó, akkor most te vagy apával, de a következő játékban én leszek vele!”

Végül sikerül elosztani, ki-kivel lesz, elkezdődik a bajnokság, ki hevesebb, ki mérsékeltebb lelkesedéssel játszik, és viseli az eredményt–eredménytelenséget, hiszen apáék mindig győznek. Mindenkinek mindenkivel játszani kell.

– „De mi, mindig kikapunk, ez így nem ér, legyen visszavágó, és apa hagyja magát, hogy mi is nyerjünk!” – „Na, apa, hagyd már magadat veszíteni!”

Majd elhangzik a mindenki által jóváhagyott mondat: „Veled, csak lenni jó, ellened: nem!”

*

Eszembe jut a valós élet, és egyetértően ismételgetem: ”Uram, veled, csak lenni jó, ellened, nem, mert te, mindig győzöl!”


Sípos Ajtony Levente / SoltvadkeRT

Jézus Krisztus önmagáról: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön.” (Mt 28,18)

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A plébánia “kincsei”


Minden plébániának vannak kincsei. Az igazi kincsek a szegények, az üldözöttek, a szenvedők, a betegek, és mindazok a lelkek, akikbe a Szentlélek bővebben árasztotta ajándékait, hogy egy szegény és imádságos életet éljenek... Minden jó pásztornak értékelnie kell és lelkipásztorilag ki kell használnia ezeket a “kincseket” szolgálata számára, azoknak a lelkeknek üdvösségére, akik rá vannak bízva.
Különösen ki szeretnénk emelni a betegeket. Minden plébániának vannak betegei. Krónikus betegek, akik lassan elfogynak, mint a gyertya, és akik ágyukban, keresztrefeszítetten várják életük utolsó óráját. De a visszaeső betegek, meg az alkalmi betegek is.
A papnak, ha Krisztusnak, Mesterének példáját követi, aki kiemelt szeretettel fordult a szegények és betegek felé, ugyancsak elsőséget kell biztosítania ezeknek a gyermekeinek: “Beteg voltam, és meglátogattatok” (vö. Mt 25,36).
Giacomo Alberione: A papokhoz





A szeretet lendülete


A lelkipásztorok nem különülnek el a nyájtól, hanem annak részei; rájuk is vonatkozik a keresztény hivatás valamennyi követelménye. Szolgálatuk semmiképp sem jogosítja fel őket arra, hogy különálló kasztot alkossanak; sőt, arra rendeli őket, hogy a közösség szolgálatára legyenek, a közösség tagjai körében.

Félreértjük az általános papság lényegét, ha azt afféle jámborsági gyakorlattá, vagy „egyéni istentiszteletté” redukáljuk.

Isten igazi tisztelete – az istentisztelet – abban áll, hogy a világot átalakítjuk az isteni szeretet által, fő célja pedig az, hogy létrehozzuk és előmozdítsuk a közösséget. Amikor a papi nép a szeretetben odaadott életével egyesül Krisztus áldozatának dinamizmusával, a világban egyfajta szeretet-hullámot indít el, amely tovaterjed és átalakítja a világot.

Világos, hogy ennek a feladatnak jóval több köze van a közvetítő tevékenységhez, mint az ószövetség rituális áldozataihoz. Vitathatatlan tény ugyanakkor, hogy ezt lehetetlen volna megvalósítani a Pap-Krisztus közvetítő tevékenysége nélkül. Amit viszont lehetetlenség volna befogadni, ha Ő maga nem válna jelenvalóvá. Ezért van szükség olyan szolgálatra, ahol Krisztus hatékony módon láthatóvá válik.

Albert Vanhoye

Jézus karjaiban


Jézus eljövetele óta a hivatás története az Ő követésének története. Annyira követjük hivatásunkat, amennyire elkötelezzük magunkat Jézus követésére. Krisztus követése kizárólag a mi szabadságunktól, a mi válaszunktól függ. Ugyanakkor több mint pusztán és kizárólag emberi, saját erőnkből végbevitt cselekedet. Jézus követése abban áll, hogy az Ő karjára bízzuk magunkat, hogy Ő hordozhasson minket, miközben bizalommal rá hagyatkozunk.

Mi Őbenne lehetünk, és ezáltal Ő mibennünk lehet. Ha Benne vagyunk, akkor a hivatás nem csupán egy bennünket felülmúló, megterhelő feladat, hanem olyan „lehetetlenség”, amely már átalakult és megváltatott. Jézus általi átalakulásunk és megváltásunk útja kétségtelenül abban áll, hogy közösségben vagyunk Vele, bízunk Benne és Vele élünk. Ez pedig végső soron azt jelenti, hogy a hivatás útja – keresztút.

Maga Jézus sem hagy efelől kétséget: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát és kövessen engem.”
Klaus Hemmerle püspök: Az emberek számára kiválasztva
Krisztus jelenléte, az Egyház misztériuma


Ahhoz, hogy megnyíljunk Krisztus előtt, és befogadjuk jelenlétét mint az Egyház misztériumának kulcsát, nekünk, hívőknek magunk között kell megvalósítanunk azt a nyitottságot és kölcsönös ajándékot, amelynek köszönhetően valóra válhat közöttünk Jézus ígérete: „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20)

A harmadik évezred hajnalán őszintén reméljük, hogy hitbeli vándorlásunk a jelenlévő Krisztus lelki terében ennek a jelenlétnek megújult eseményévé válik számunkra. Ő, a Keresztre feszített és Feltámadt Úr lobbantsa lángra szívünket, nyissa föl szemünket, világosítsa meg értelmünket, erősítse meg akaratunkat: „amint Te, Atyám bennem, és én tebenned, úgy legyenek ők is egyek bennünk, hogy a világ elhiggye, hogy te küldtél engem” (Jn 17,21).

Piero Coda: Ő él!

Megvalósult személyek és társadalom


Az első keresztény közösségek tökéletesen megértették Jézus üzenetét, és megélték közösségileg is: egy szív és egy lélek voltak. Végeredményben a Szentháromság titkát váltották életre, nem csupán a lelki élet, hanem a társas kapcsolatok szintjén is. Például az anyagi javak közössége hatékonyan igazolta azt, amit hittek és hirdettek. Számukra az, hogy egyrészt ragaszkodnak a hithez, ugyanakkor viszont nem a hit által fölkínált értékrend szerint cselekednek, hazugság lett volna. Hazugság, amely halált okoz. Nemcsak lelki halált, hanem az Egyház halálát is.

Ha ezért a célért dolgozunk, szenvedünk és végül meghalunk, az nemcsak Isten tervével vág egybe - amely az örök üdvösségre vezeti mind az egyes embert, mind az egész emberiséget -, hanem azt is jelenti, hogy emberi módon is felszínre tudjuk hozni képességeinket. Így bizonyos módon megélhetjük ugyanazt a kalandot, mint Jézus, az Istenember.

Silvano Cola

Miért mondjam el az én tapasztalatomat?


A jók örömmel hallgatják azoknak bűneit, akik immár bűntelenek; ugyan nem a bűn gyönyörködteti őket, hanem az, hogy a bűnök voltak s nincsenek többé. (…)
De ugyan mi haszonért akarnak engem megismerni? Talán szerencsét akarnak kívánni, ha hallják, mennyire megtértem hozzád kegyelmed erejében? Vagy imádkozni akarnak értem, ha viszont azt hallják, mennyire megakasztanak gyarlóságaim? Az ilyeneknek szívesen megmutatom magamat. Nem kis eredmény ugyanis, ha sokan hálálkodnak neked, Uram Istenem, énmiattam, s ha sokan könyörögnek hozzád érettem. Testvéreim lelke csak hadd szeresse meg bennem, amit szeretnivalónak mutatsz, és sajnálkozzék mindenemen, amit sajnálatosnak ítélsz. Testvér-lélek tegye ezt; ne a hozzánk nem tartozó, ne „az idegen fiaké, kiknek szája hiúságot beszél és jobb kezük a gonoszság jobbja” (Zsolt 143,7–8); az a testvér-lélek tegye, amely örül, ha jót talál bennem, s szomorkodik értem, amikor hibámat látja, mert akár dicsér, akár gáncsol, szeret.
Szent Ágoston: Vallomások

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A „tanácsadó”* tulajdonságai
(Az egyháztanács tagjainak erényei)
Képes jóindulattal/szeretettel tekinteni az élet komplexitására, az egyházon belül és azon kívül egyaránt. A rideg, irgalom nélküli tanácsokból, még ha az evangéliumra hivatkoznak is ("ezt írja elő az Evangélium, tehát meg kell tenni!"), hiányzik ez az alapvető képesség. Nem veszik tekintetbe az emberi gyarlóságot, a fokozatosság elvét. (…)

Annak mély átérzése, hogy a tanács: ajándék. Mivel ajándék, imádságban kell kérni és nem szabad feltételezni, hogy már eleve birtokoljuk. Mivel ajándék, nem ragaszkodhatunk hozzá. A tanács nem fegyver, amivel a magam javára falhoz állíthatok másokat, hanem a közösséget szolgáló ajándék. (…)

A tanácsadás a keresés és a kreativitás pillanata. A szóban forgó kérdést sietség nélkül meg kell vizsgálni, elmondani az első gondolatot, ami eszünkbe jut, tekintetbe véve ugyanakkor más, korábbi eseteket illetve körülményeket és azok megoldásait. (…)

Jézus arcát és a hozzá hasonuló Egyház arcát szemléli. (…) Az Egyházban a döntések célja az, hogy az Egyház minél inkább Urának képmására alakuljon. (…) Az Egyház testvéri formája Jézus arcának visszatükröződése, s minden egyházi útkeresés célja.

Carlo Maria Martini




Az Egyház alaptörvénye


Mi az az összetartó erő, amely össze tud tartani egy plébániát vagy a Krisztus után vágyakozó emberiséget? Mindenki tudja, hogy ez a szeretet. Csodálatos ajándék, szóval ki nem fejezhető erény!

A szeretet Istentől ered, aki a szeretet által Önmagát közli az emberekkel, és az kiárad emberről emberre. Az égből száll alá, mint áldást hozó királyi folyó. Istennek a jósága, aki szereti az embereket, és arra hívja őket, mintegy belülről ösztönözve őket, hogy egymást is szeressék.

Ez az Egyház alaptörvénye. Ha elméletileg nézzük, a szeretetet könnyű hirdetni, lehet róla szépen beszélni vagy közösen megvallani – gyakorlása azonban nagyon igényes és nehéz. Ez azonban nemcsak egy végrehajtható és aktuális feladat, hanem éppen ez mutatja meg igazán, milyen Egyházunk élete.

VI. Pál pápa beszéde a S. Maria Consolatrice plébánián (1964)

Életállapotok: egymás számára rendelve


A közösség-Egyházban az életállapotok úgy kapcsolódnak egymáshoz, hogy kölcsönösen egymáshoz vannak rendelve. Alapvető tartalmuk közös, sőt egy és ugyanaz: valamennyien ugyanannak a keresztény méltóságnak és az életszentségre szóló egyetemes hivatásnak módozatai a szeretet tökéletességében. E módozatok különbözők és kiegészítik egymást, úgy, hogy mindegyiknek megvan a maga saját, eredeti és összetéveszthetetlen arculata, ugyanakkor mindegyikük kapcsolatban van a másikkal és azok szolgálatában áll.
Így a világi életállapotnak sajátossága a világi jelleg, amely azonban egyházi szolgálatot valósít meg akkor, amikor a maga módján tanúskodik és emlékezteti a papokat és szerzeteseket arra, hogy valójában mi a földi és mulandó valóságok jelentése Isten üdvözítő tervében. A szolgálati papság különböző helyeken és időkben az Üdvözítő Krisztus szentségi jelenlétének maradandó záloga. A szerzetesi állapot az Egyház eszkatologikus jellegét, vagyis Isten Országa felé törekvését tanúsítja, amit a szüzességi, a szegénységi és engedelmességi fogadalom jelenít meg, és bizonyos módon elővételez.
Minden életállapot – akár összességükben, akár egymással való kapcsolatukban – az Egyház növekedésének szolgálatára van; mind különböző módozatok, melyek az Egyház "közösségi misztériumában" mélységesen egyek, és egymás között dinamikusan egybehangolódnak az Egyház egyetlen küldetésében.

II. János Pál: Christifideles Laici 55.





Minden helyzetben teljes bizalom

Fiam, ha Istennek szolgálni kívánsz,
légy állhatatos a jámborságban és az istenfélelemben,
és készülj fel a megpróbáltatásra!
Alázd meg szívedet és légy állhatatos,
hajtsd füledet a bölcs igék befogadására;
ne légy elhamarkodott a kísértés napján!
Viseld el, ha Isten késni látszik;
ragaszkodj Istenhez és tűrj,
hogy végül is gyarapodjon életed!
Fogadd el mindazt, ami rád ki van szabva,
tűrd el, szenvedve bár,
és viseld békével megaláztatásodat,
mert az aranyat és ezüstöt tűzben teszik próbára,
a kedves embereket pedig a megaláztatás kemencéjében.
Bízzál Istenben, ő majd gondodat viseli;
remélj benne, akkor egyenes úton járhatsz,
maradj félelmében, és öregedjél meg benne!
Akik félitek az Urat, várjátok irgalmát;
el ne pártoljatok tőle, hogy el ne essetek!
Akik félitek az Urat, higgyetek benne,
akkor nem marad el jutalmatok;
akik félitek az Urat, bízzatok benne,
akkor gyönyörűségtekre lesz az ő irgalma.

Sir 2,1-9

Szabadon szárnyaló emberek


Mit kérek Tőled? Liberos! A Te szabadságod szerinti szabad papokat, mindentől elszakadottakat, a test szerinti apától, anyától, testvérektől, szülőktől, a világ szerinti barátoktól szabadokat. Akadályok és aggodalmak nélküli, sőt saját akaratukhoz sem ragaszkodó papokat.

Liberos! Szeretetből teljesen Neked szentelt és akaratodat megtenni kész embereket, a Te szíved szerint való embereket. Saját terveik ne térítsék el és ne állítsák meg őket (…), s mint új Dávidoknak, kezükben legyen ott a kereszt és a rózsafüzér.

Liberos! Embereket, akik mint a földről felszállt felhők, mennyei harmattal vannak tele, és készek oda repülni, ahová a Szentlélek fuvallata viszi őket.

Liberos! Olyan embereket, akik mindig rendelkezésedre állnak, mindig készek a feljebbvalók parancsában engedelmeskedni neked, ahogy Sámuel (…), akik mindig készek nekiiramodni és mint az apostolok, mindent elviselni Veled és Érted. (…)

Liberos! Mária igaz gyermekeit, akik az ő szeretetéből fogantak és teremtettek, ő hordozta őket méhében, ő táplálta és tanította, támogatta és kegyelmével gazdagította őket.

Mikor jön már el a tiszta szeretet tüzének lángja, amelynek mindenütt fel kell lobbannia a földön?

Montforti Grignion Szent Lajos

Üdvösséghozó párbeszéd


Vianney Szent Jánostól mi papok nemcsak a bűnbánat szentségébe vetett kifogyhatatlan bizalmat tanulhatjuk meg, hogy azt újra lelkipásztori működésünk középpontjába helyezzük, hanem az „üdvözítő párbeszéd” módszerét is, amely ebből fakad.

Az arsi plébános más-más módon viszonyult a különféle bűnbánókhoz. Azok, akik Isten megbocsátása iránti mély és alázatos vággyal járultak gyóntatószékéhez, bátorításra találtak nála, hogy elmerüljenek „az isteni irgalom áradatában”, amely mindent elsodor erejével.

Azoknak szívében, akik lagymatag és közönyös bűnbánatot tartottak, megbánást ébresztett, arra kényszerítve őket, hogy saját szemükkel lássák Isten fájdalmát az ő bűneik miatt az őket gyóntató pap arcán.

Azoknak viszont, akik már mélyebb lelki életre vágyakozva és arra készen érkeztek hozzá, föltárta a szeretet mélységeit, s megmutatta nekik, milyen kimondhatatlanul szép Istennel egységben és az ő jelenlétében élni.

XVI. Benedek pápának a papság évét meghirdető levele