2017. június 2., péntek

A VIHAR URA

A Pünkösd előtti hét iszonyatos vihara napokig tépázta kertünk fáit, és ezt tette a szomszédéval – sőt, a szomszéd város, ország fáival is, miközben tonnaszámra tolta, űzte az esőtől terhes fellegeket a térség fölé; én pedig azon gondolkodtam, hogy ehhez képest milyen kicsiny az ember – egész technikai civilizációjával együtt! Nagy zajjal feltol a felhők fölé egy repülő tárgyat, s ehhez elhasznál több köbméternyi üzemanyagot (értékes, földbe zárt napenergiát); mégis, milyen szánalomra méltó erőlködés ez ahhoz a fenséges erőhöz képest, ami egy ilyen viharban tárul elénk!

A szélvihart sem felébreszteni, sem lecsillapítani nem áll hatalmunkban, legfeljebb gyenge utánzatát állítjuk elő nagy erőlködéssel, és kis hatókörrel. A legtöbb, amit tehetünk vele, hogy figyeljük kialakulását, és időben próbálunk elbújni előle.

De van, aki parancsol a szeleknek és viharnak is. Jónás próféta könyvében (1,4) olvassuk, hogy „Az Úr(Isten) nagy szelet bocsátott a tengerre. Nagy vihar támadt a tengeren...”

S ahogyan képes vihart támasztani, úgy elmulasztani is. Jézus Krisztus, amikor lecsendesítette a vihart a Genezáreti tavon, akkor a hajóban utazó útitársai döbbenten kiáltottak fel (Mt 8,27): „Ki ez, hogy a szelek is, a tenger is engedelmeskednek neki?”

Ki ez? – Ő, aki kezdetben teremtette a mennyet és a földet!

Dr. Viczián Miklós / Budapest

Isten „...ez utolsó időkben Fia által szólt hozzánk, akit mindennek az örökösévé tett, aki által a világot is teremtette, aki dicsőségének szavával fenntartja a mindenséget...” (Zsid 1,1-3)




Diadalmenet

Amikor a Római Birodalomban a császár, az imperátor vagy a hadvezér egy sikeres hadjáratról vagy egy csatából győztesként hazatért, pompás diadalmenetet készítettek a számára. A győzelem babérjaival megkoszorúzva állt a diadalkocsin, amit gyönyörű paripák húztak. Mögötte meneteltek a győztes tisztek és katonák, akik a zsákmányolt kincseket és a legyőzött ellenségtől rabolt javakat hozták magukkal. Őket követték a legyőzött fejedelmek, hadvezérek és katonák, valamint a legyőzött népek férfiai, asszonyai és gyermekei.
A diadalmenet előtt azonban a papok azokat az isteneket és bálványokat hordozták, amiket tiszteltek a Római Birodalomban, és nagy tömjénezőket lóbáltak. Ezzel mutatták ki isteneiknek a nekik járó hálát az ellenség felett aratott győzelemért. A diadalmenet minden részén és oszlopán szétáradt az elégett fűszereknek ez a bódító illata, ami a papok füstölőjéből szállt fel. A győztesen hazatérő rómaiak számára ez az illat életet, jólétet és diadalt jelentett. Őket tisztelettel és ujjongással vették körül, ők gazdag zsákmánnyal tértek haza. Számukra ez az „élet illata volt életre”, és dicsőséges élet várt rájuk. Azonban a legyőzöttek, leigázottak és foglyok számára – akiket egy ilyen diadalmenetben magukkal hoztak – ez az illat borzalmas rabszolgaságot, embertelen jogfosztottságot, kegyetlen kivégzést, azaz erőszakos halált jelentett. Számukra ez a „halál illata volt a halálra”. A papok áldozati füstölőjében mindig csak egyetlen illat volt: ez némelyek számára pompás életet, másoknak kegyetlen halált jelentett.
Amikor a népek apostola, Pál, leírta az alábbi mondatokat a korinthusi gyülekezetnek, mindenki tudta, mit akar ezzel üzenni: Csak egyetlen dicsőséges Király és Győztes van, aki a véres kereszten, a dicsőséges feltámadásban és a diadalmas mennybemenetelben örökre legyőzött minden ellenséget, mint amilyen a bűn, a halál és az ördög, és a Kolossé 2,15 szerint, mint legyőzötteket nyilvánosan kipellengérezte és diadalmenetben meghurcolta. Ezekkel a szavakkal mutatta be Pál apostol a hívővé vált korinthusiaknak – és most számunkra is – Jézus Krisztus hatalmas megváltói művét.”

(forrás: Joachim Langhammer: Példázatok, igaz történetek c. könyv, Evangéliumi Kiadó és Iratmisszió)

„Hálát adok Istennek, aki mindig diadalmenetben hordoz minket a Krisztusban, és az ő ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt. Mert mi a Krisztus illattétele vagyunk az Isten számára mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között; ezeknek halál illata halálra, amazoknak pedig élet illata életre. És ki alkalmas erre?” (2Kor 2,14-16)



ESZES ISMERET

Merre találjuk a Kölcsey utcát? – kérdeztük a falu központjában lassító autónkból az ott sétáló fiatalasszonytól. Nem ismerek ilyen utcát, de szerintem nincs is – volt a határozott válasz. Én sem tudom merre található, de bizonyos, hogy van ilyen. Higgyék el nekem, hiszen már ötven éve itt lakom – jött a használhatatlan segítség az utca túloldalán ácsorgó idősebb úrtól.

Számtalan olyan ember él közöttünk, akinek nincs ismerete Istenről, és meggyőződéssel vallja, hogy nincs is.

Számosan állítják, hogy lennie kell (olvasták? hallották? sejtik?), de bővebb ismeretük nincs róla. Például ők azok, aki talán már ötven éve ülnek a templompadban, de szívüket még sohasem járta át Jézus szeretetének melege.

A két csoportból hívogatja ki az Úr azokat, akikkel megismerteti magát, és ezután már készségesen segíthetik majd a rászorultakat a hozzá találásban.

Dr. Mikolicz Gyula / Pécel

„Azt mondja a balgatag az ő szívében: Nincs Isten.” (Zsolt 14,1) „A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme; és a Szentnek ismerete az eszesség.” (Péld 9,10)


Ima Lélekért
Mennyei Királyunk, szegények között a legszegényebb,
aki a tanítványaid szeme láttára fölemeltettél a mennybe,
visszatértél az atyai házhoz, mialatt az ég felhője
körülfogta a halál mélységeit megjárt testedet;
visszatértél, hogy elhalványuljon a látás,
és felragyogjon a Téged szeretők szívében a hit;
magukra maradt tanítványaid szeme láttára körülfogta testedet a bizonyságok fellege:
ugyanaz a felhő, amelyet Izrael Szentje vont maga köré, amikor meglátogatta népét,
elfedezve önnön ragyogását, amit emberi szem el nem hordozhat;
ugyanaz a felhő, amely a szolgaság házából kiragadott népet vezette fényes nappal
a pusztaságban a Jordánon túlra, elfedve a látható utat, és föltakarva a láthatatlant;
ugyanaz a felhő, amely a Szentek Szentjében elrejtette jelenléted látható jeleit, Láthatatlan Teremtőnk,
meghagyva téged ott is a hit homályában a színről színre látás első napjáig;
ugyanaz a felhő, amellyel visszatérsz a láthatatlanból a láthatóba, amikor minden szem
meglát Téged, mi is, akik egy akarattal átszegeztünk a sötétség péntekén:
Amikor azt kérjük tőled, Mindenható, teremts újjá bennünket,
kiöntvén ránk Szentlelkedet, bizony nem tudjuk, mit kérünk:
Mert éles fény a Lélek, amely elhatol a szív legmélyéig, a velők és vesék megoszlásáig,
és semmi nincs, ami előtte rejtve maradhatna;
Mert emésztő kettős tűz a Lélek, amely megpróbálja még az aranyat is,
hogy megtisztulván a Mennyei Vőlegénynek legyen ékessége;
Mert vihart hozó szélzúgás a Lélek: elterül, aki azt hiszi, erősen áll, holott ki állhatna meg őelőtte,
aki még a Fiútól sem vonta meg a szenvedések színig töltött poharát;
Nem tudjuk, mit kérünk, de Téged kérünk, Üdvözítőnk:
Szenteltessék meg a Te neved bennünk,
hogy szentek lehessünk
a Szent Lélek által, parancsod szerint.
(Visky András)


Isten angyalai

Egy elhagyatott aluljáró vezetett át az út túloldalára, ezt kellett használnom az átjutáshoz. Nyugtalanság lett úrrá rajtam, ezért az Úrhoz fohászkodtam: Segíts! Őrizz meg a bajtól!
Ahogy elindultam az aluljáró irányába, a válasz megérkezett: Isten „két angyalt” küldött rendőr egyenruhában. Felderültem, és elmondtam nekik, hogy így még nem örültem rendőrnek, mint most. Megköszöntem jelenlétüket, de legfőképpen mennyei Atyámnak a beteljesített ígéretét (veled vagyok, hogy megőrizzelek téged, akárhova mész – 1Móz 28,15), amit akkor eszembe juttatott.
A Biblia az angyalokról: “Nemde szolgáló lelkek azok valamennyien, akiket szolgálatra küldtek el azokért, akik örökölni fogják az üdvösséget?” (Zsid 1,14)


Istent imádni


Az imádat azt jelenti, hogy személyiségünket alávetjük a Szentháromság Istennek:

  • lelkiismeretünket megragadja szentsége,
  • gondolatainkat és értelmünket táplálja igazsága,
  • képzeletünk megtisztul szépségétől,
  • szívünket megnyitja szeretete,
  • akaratunkat alávetjük céljainak.

Ezek együtt az istenfélő csodálat legdicsőségesebb kifejeződését jelentik mindannak, amire az ember képes lehet. (William Temple idézet)

„Egy bűnös életű asszony meghallotta, hogy Jézus a farizeus házánál van vendégségben, és egy alabástrom edényben drága kenetet hozott, megállt Jézus mögött, a lábánál, és sírva, könnyeivel kezdte öntözni a lábát, és a hajával törölte meg, majd csókolgatta, és megkente drága kenettel.” (Lk 7,37-48)



JÉZUS HIRDETŐTÁBLÁJA


Ha a városban sétálunk, vagy begördülünk egy parkolóba, és felfedezzük a keresztyének jeleként használt halas matricát valamelyik autó hátuljára ragasztva, akkor öröm tölt el bennünket, és ujjongunk: „Jé! Milyen jó, egy másik keresztyén!”. Ha csak ennyit jelentene az összetartozásunk, ez kevés lenne, hiszen ezzel nem tudnánk meggyőzni a világot arról, hogy ismerjük Jézust, ugyanis „Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” (Jn 13,35).

Az egymás iránti szeretet a mi igazi jelünk. Miért a szeretet? Mert ez a legmeglepőbb cselekedet ebben a bűnnel megterhelt világban. Az önmaga megelégedését kereső, irigy társadalomban, ahol mindenki a saját maga istene, egy önzetlen cselekedet olyan, mint a fellobbanó gyufa fénye a fenyegető sötétségben. Annyira más, és annyira jóleső látvány, hogy azt mindenki észreveszi. Hasonlóan, a szeretet megnyilvánulása is – bár lehet olyan halk, mint a suttogás, mégis – félreérthetetlenül Isten nevét kiáltja. A keresztyének egymás iránti szeretete Jézus hirdetőtáblája a világ számára, és nekünk ezt kell „cipelnünk” bármerre megyünk: „Gyerekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal” (1Jn 3,18).

Ha mi, keresztyének alkalmazkodunk mindahhoz, ami körülvesz bennünket, akkor egymás között hajlamosak vagyunk a szeretetlenségre és az ezzel járó ellenségeskedésre. A jézusi szeretet azonban meglepő dolgokra képes. Váratlan esemény a világnak, de nekünk megszokott kell, hogy legyen.

Weberné Zsikai Mária / Budapest

János apostol: „Aki nem szeret, nem Ismerte meg Istent, mert Isten szeretet.” (1Jn 4,8)




"Kőfalaidra, Jeruzsálem, őrizőket állattam,egész nap és egész éjjel szüntelen nem hallgatnak; Ti, akik az Urat emlékeztetitek, ne nyugodjatok!"
Ézsaiás 62,6

Tágítsd a kört!

Kis sugarú körben mozogsz, szivem!
Magad körül forogsz: szeretteid
s egy-két barát szorong csak udvarán
ütött-kopott imáidnak, holott
egész világ megváltásért eseng...
Tágítsd a kört! Tekintsd a végtelent!

URUNK, ISTENÜNK!

Bocsásd meg nekünk magunk körül forgó, gyarló, erőtlen imádságainkat! Településünk, hazánk, egész világunk egyetemben kegyelemre, megváltásra szorul, könyörülj rajta, rajtunk mindnyájunkon! Köszönjük, hogy a SZENTLÉLEK esedezik értünk akkor is, mikor mi hallgatunk vagy elhallgatunk. Gerjeszd fel bennünk a másokért való felelősséget, hogy szüntelen közbenjáró imádsággal állhassunk Eléd gyülekezetünkért, egyházunkért, népünkért s a határokon túl élőkért is a JÉZUS KRISZTUS nevében.

Ámen.





Miért?
Írta: Benedek Csilla
Közép-Európa számos országában az árvízi jelentéseket figyelik az emberek, és ámuldoznak a gátakat megpróbáló, helyenként tragédiát jelentő vízszintemelkedéseken. Jelen sorok írásakor még nem lehet tudni, hogy hazánkban, a Duna melletti területen élők közül ki az, aki károsultja lesz az embert próbáló árvízi napoknak.

Sokakban merül fel ilyenkor a kérdés, hogy miért ér bennünket ennyi katasztrófa (hófúvás, tiszai-dunai árvíz, földmozgások, jégesők, belvizek, aszályok...). Mivel elfogadható magyarázatot nem kapnak, ezért a reakciójuk elégedetlenkedés, zúgolódás, istenkáromlás, legjobb esetben is fásult beletörődés.

Isten pedig – aki megengedi a nyomorúságot – hallgat és vár. Várja, hogy a kérdéssel őt keressék meg, és ő adhasson kielégítő választ, hiszen egyedül hatalmas Isten ő, aki teremtette, fenntartja, igazgatja a Földet. Ő adott életet mindennek. A tragédiák megmutatják az ember kiszolgáltatottságát, vágyat gerjeszthetnek az isteni gondviselés iránt, amit Jézusnak a földi gondoskodás melletti, az öröklét biztonságát is garantáló kegyelme elégíthet ki.

A nehezek, a tragédiák az isteni kegyelem előkészítői az őt keresőknek, a kegyelem hírnökei pedig a Krisztusban hívő emberek, akik ma is azért imádkoznak, hogy legyen Isten kegyelmes gondviselőnk a nehéz napokban, s indítson lelki megújulást a magyar nép között!

Mint ahogyan ezt már az Ószövetségben is hirdette a próféta:

„Bizony, így szól az Úr Izrael házához: Engem keressetek, és éltek!" (Ám 5,4)



Pedagógusnapra



Máig azokra az elöljáróimra gondolok szívesen – lett-légyenek bár tanítók, tanárok, gyülekezeti csoportvezetők vagy lelkipásztorok, illetve munkahelyi főnökeim –, akiknek elvárásai voltak, akik feladatokkal bíztak meg. Jórészt törlődtek viszont emlékemből azok, akik követelmények és egyértelmű iránymutatás nélkül foglalták el a magasabb rangot.
Szívesen emlékszem például a serdülőköri vezetőmre – lehettem 11-12 éves –, aki egy nyári táborozáson (most gyermek csendeshétnek mondanánk) reggeli áhítat megtartásával bízott meg. Amikor látta, hogy izgalommal készülődve csak küszködök a kijelölt bibliai szakasszal, leült mellém, és mintha csak beszélgetne velem, elmondta az áhítat bő vázlatát. Egy életre megajándékozott az igehirdetés örömével.
Gimnáziumi osztályfőnököm az osztálykirándulások és egyéb rendezvények szervezését bízta rendszeresen rám. Az ő tekintélye, tanácsa észrevétlenül állt az én munkám mögött. Egy életre megajándékozott a szervezés örömével.
Első munkahelyi főnököm a szakma nemzetközi folyóiratait rendszeresen körözte a beosztott mérnökei között. Aláírásunkkal kellett igazolni, hogy átnéztük, elolvastuk őket. Elvárta, hogy publikáljunk folyóiratokban, előadásokat tartsunk. Egy életre megajándékozott az igényes szakmai munka örömével.
Mind ezek mögött és fölött ott látom legfőbb pedagógusom meg nem szűnő, személyre szabott tervét, aki emberek által, általunk hajtja végre az egész világra kiterjedő sereggyűjtését. Köszönöm mindazoknak, akik elhozták nekem ezeket az előre elkészített jócselekedeteket!

Pál apostol szavaival: „Az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.” (Ef 2,10)