2017. október 27., péntek

A kegyelem himnusza (A reformáció időszerűsége 1.)

„Az Istennek, a Bibliában közölt drága üzenetei közül fénylő csillagként emelkedik ki az ő kegyelmének dicsőségéről szóló fenséges kinyilatkoztatás, az Efezus 2,8-9 rész.
A kegyelem himnuszának is nevezhető, himnikusan szárnyaló stílusban írt sorok az irgalomban gazdag Istenről beszélnek, aki a kárhozatra méltó bűnösöket megmentette az örök életre.
A reformátorok szívét is ő, a kegyelemben gazdag Isten ragadta meg, akik ezt követően örömmel hirdették őt kortársaiknak is.
Az Isten ragyogó irgalmasságáról szóló bibliai tanítás ma is, itt, köztünk is tökéletesen időszerű. De időszerű nem csak közöttünk, hanem az Istentől elidegenedett, sőt őt halottnak tekintő, önmagát istenítő, de önmegváltással sikertelenül próbálkozó boldogtalan emberek számára is. És időszerű a formális vallásosságban élő, névleges keresztyének között is.
Így időszerű, és örökre időszerű lesz mindenki számára, aki magát az Úr Jézus Krisztusban hívő, Szentlélekkel elpecsételt embernek tartja.”

(Részlet a Biblia Szövetség reformációra, az Isten irgalmas szeretetére hálával emlékező ünnepi istentiszteletének igehirdetéséből – 2017.10.14.)

„Mert kegyelemből nyertetek üdvösséget, a hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez, nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék.” (Ef 2,8-9)




A szék

Többünk szomorú tapasztalata, hogy ebben az évben – a Kálvin év dacára – az egész Európát, sőt a világot is gyökeresen átformáló reformáció alig nyer említést a magyarországi médiában, még kevésbé a mindennapi életben. Viszont annál több szó esik a halottak napjáról. A protestáns hívő embereknek meg kellene vizsgálniuk, hogy nem vették-e át kritikátlanul a világ és a holt vallások gyakorlatát. Elhunyt szeretteik emléke ápolásának természetesen helye van; de, vajon tudja-e, mit tesz az, aki gyertyát gyújt, mécsest állít a sírra, vagy az elhunytakért imádkozik? Akár azért teszi, hogy „az éjfélkor feljövő szellemeknek” világítson, akár az elhunytak lelki üdvéhez akar így hozzájárulni, mindenképpen pogány és ige-szerűtlen gyakorlatot követ.

Isten, figyelmünket a még köztünk lévő embertársaink felé irányítja, akiknek most még továbbadhatjuk békeajánlatát, a Jézus keresztjéről, váltságáról, bűnbocsánatáról szóló örömhírt. Ezért is volt számomra különösen szívet melengető történet az, amivel az elmúlt napokban találkoztam.

Valaki arra kérte lelkészét, hogy látogassa meg súlyosan beteg édesapját. Az idős ember örömmel fogadta a látogatót, és mindjárt fel is tárta azt, ami szívét nyomta: „Soha nem tudtam imádkozni, pedig érzem, hogy most erre volna a legnagyobb szükségem. Egyszer, fiatal koromban, azt hallottam, úgy kell imádkozni, hogy magam mellé képzelek egy széket, amin Jézus ül, és elmondom neki mindazt, ami a szívemen van. De ezt soha nem tettem meg.” „Akkor tegye meg most, még nem késő!” – bíztatta a lelkész, majd rövid beszélgetés, igeolvasás és imádság után távozott.

Néhány nap múlva az idős ember lánya apja halálhírével kopogtatott. „Békességben ment el?” – érdeklődött a lelkész. „Csendben elaludt, de egészen különös helyzetben találtunk rá. Előzőleg az ágyához húzta a karosszéket, és a fejét a támlájára hajtotta. Vajon mit jelenthet ez?” „A lehető legjobbat! – válaszolt a lelkész – Bárcsak mindannyian így mehetnénk el ebből a világból!”


Dr. Mikoliczné Virág / Pécel

Jézus Krisztus hívogatása: „… aki hozzám jön, azt semmiképpen nem taszítom el.” (Jn 6, 37)


Bezzeg az én időmben!

Asszonyórán a gyülekezetben is érzékelhető generációk közötti szakadékról beszélgettünk. A mai fiatalok már nem keresnek meg bennünket kérdéseikkel, sőt, messze elkerülik az időseket. Bezzeg, amikor mi fiatalok voltunk, mennyit beszélgettünk az öregekkel! - mondták többen is. Elfeledkezünk arról, hogy azért volt ez így, mert akkor az idősek érdeklődtek felőlünk, kedvesen számon tartottak minket, mindig volt jó szavuk hozzánk, esetleg megdorgáltak, ha divatozni akartunk. Most pedig azt várjuk, hogy a fiatalok számon tartsanak minket, szeretnénk még fontosnak érezni magunkat közöttük is, esetleg arra vágyunk, hogy megoszthassuk velük receptjeinket. És gyakran csalódást érzünk, ha köszönés helyett átnéznek rajtunk.
Pedig valószínűleg fiataljainknak is sokat jelentene, ha emberszámba vennénk őket, lehet, hogy a hit útján való elindulásukhoz vagy továbblépésükhöz éppen a mi bizonyságtételünk segítené őket. Bátran kezdeményezzük a barátságot, tegyük meg mi az első lépést! Így élhetjük át, hogy egyek vagyunk a Krisztus testben.
De keressük a nálunk idősebbekkel is a kapcsolódási pontokat – amíg lehet. Örömet szerzünk nekik, és mi is gazdagszunk élettörténetüket, áldásaikat hallgatva.
A Bibliában nem találkozunk külön ifjúsági, idős, középkorú, házaspári, illetve magányosok alkotta gyülekezettel, hanem a Krisztus testtel, ahová mindenki beletartozik, ahol közösen élik meg az áldásokat, az Úr ígéretét és a közösség csodáját – mindazt, amit a világ hírből sem ismer.
Jézus Krisztus:

“Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, amint mi egyek vagyunk (...), hogy tökéletesen eggyé legyenek, és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem...” (Jn 17,22-23)


Felelj!
Írta: Bálintné Gyöngyi


Mozdulatlanul ülni; lapozgatni a padon lévő könyvben; kotorászni az iskolatáskában; zsebkendőt használni; nagy buzgalommal írni valamit – ezek a feleltetést megúszni vágyó diák stratégiái. Mindenki kidolgozza módszerét, ha nem szeretné, hogy tanárának pásztázó tekintete megakadjon rajta. Jómagam akkor néztem a legártatlanabb arccal, egyenesen és nyíltan tanárunk szemébe, amikor egyáltalán semmit sem tudtam. Mivel a pedagógusi vadászszenvedély olyanokra irányult, akik kétségbeesetten bújtak előle, én – becsületességről és felkészültségről árulkodó ábrázatommal – többnyire elkerültem a szóbeli vallatást.
Söderblom uppsalai érsek (1866-1931) rendszeresen látogatta a rábízott gyülekezeteket. Nem csupán látogatta, hanem feleltette is. Nem csupán a gyermekeket, hanem a felnőtteket is. Az istentisztelet után bennmaradt a gyülekezet a templomban, hogy tagjai levizsgázzanak abból, mit is hisznek valójában. Elképzelem, mi történne egy jelenkori istentiszteleten, ha feleltetésre kerülne sor. Hogyan ülne ki az emberek arcára a döbbenet, a felháborodás (mi köze hozzá, hogy én mit hiszek?), vagy a lusta diák szorongó félelme. Vajon kiállnánk-e egy ilyen vizsgát a reformációval kapcsolatban? Talán a jelentősebb személyeket, évszámokat ismerjük. Valószínűleg a búcsúcédulák is eszünkbe jutnának. De mit jelent számunkra a speyeri és augsburgi birodalmi gyűlés, az „anathema" kifejezés, a schmalkaldeni háború? Az Ige mely állításai körül folytak vérre menő küzdelmek? S mi tartjuk-e magunkat az ott-akkor-úgy megkínlódott és letisztult igazságokhoz s az élő Igéhez: Krisztushoz? Aki hitre jutott, annak még jócskán tanulnia kell. Aki tanul, az tud felelni. Aki felel – abból válhat felelős hívő ember.

„De te maradj meg abban, amit tanultál, és amiről megbizonyosodtál, tudván, kiktől tanultad."
(2Tim 3,14)


FELTÁMADÁS

Az első nagy igazság, amit a Szentírás hangsúlyoz, az, hogy a feltámadt test a meghalt testtel azonos, de csak lényegében, anélkül, hogy a két test (meghalt és feltámadott) egymással minőségileg is azonos lenne. Mert a Szentírás valójában nem a hús feltámadását hirdeti, hanem a testét… Azt is tudjuk, hogy test és vér nem örökölhetik az Isten országát, sem a romlandóság a romolhatatlanságot.

Milyen lesz tehát az a test, amely föltámad? Lényegében azonos lesz a régivel, azaz a megholttal, de még sem lesz olyan, mint az volt; azaz nem lesz gyenge, romlandó, gyalázatos, érzéki, erőtlen és halandó, hanem mindennek a legdicsőségesebb ellentéte, azaz romolhatatlan, erővel teljes, dicsőséges és lélekkel teljes.

A meghalt test tehát csak magja a feltámadottnak. A feltámadt testet tehát nem a mennyből hozzák az üdvözültek magukkal, s nem mennyei, lelki elemekből van az összetéve, hanem a meghalt földi test romolhatatlan magvából és lényegéből származik, de úgy, hogy annyira lelkivé lesz, hogy nem romlandó húsból és vérből fog állani, hanem lelkivé vált testből, amely lényegében azonos ugyan a régivel, de mégis más, mert dicsőséges, csodálatos és romolhatatlan. És amikor eljön az óra, akkor Jézus megszenteli és átváltoztatja meghalt testünk eme romolhatatlan csíráját és azt cselekszi, hogy az újra kihajt és kivirágzik, mint ahogyan a jácinthagyma újra kihajt és kivirágzik, ha a télnek álma elmúlt fölötte. És így nyerjük el azt a sokkal dicsőségesebb testet, amelyben a lélek és a test újra egyesül.

Dr. Sebestyén Jenő (Református dogmatika, 1940. 14/a.§. A feltámadás)

Az emberi test „Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban, elvettetik gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben, elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben. Elvettetik az érzéki test, feltámasztatik a lelki test.” (1Korintus 15.)


Különleges vendég
Írta: Móréhné Ági


Pár hónapja különleges vendégünk volt, nagy megtiszteltetés volt a látogatása. Nagyon szép órákat töltöttünk együtt. A vendégség azonban átmeneti állapot, a szívünknek oly kedves látogató is hazament. De azóta is gyakran visszaidézem a beszélgetésünket, még ma is merítek az akkor elhangzottakból.
A minap eszembe jutottak Jézus szavai a Máté evangéliumából, aki önmagáról mondta: „nagyobb van itt Salamonnál". A legkülönlegesebb vendégnél is különlegesebb személy kínálja azóta is nekünk a társaságát: JÉZUS. Ha élünk a lehetőséggel, és elfogadjuk őt, akkor azt ígéri, hogy velünk lesz "minden napon a világ végezetéig". Nem mint vendég, hanem mint családtag, mint életünk állandó résztvevője. Aki támasz, tanácsadó, menedék. Aki velünk lesz a szép és a nehéz napokon, éjjel és nappal. Aki elől nem lehet semmit rejtegetni – nem úgy, ahogyan én szoktam a vendégek jövetelekor: leterítem a vasalatlan ruhákat egy színes takaróval. Aki ki nem mondott gondolatainkat is ismeri. Akinek mindig van szava hozzánk, és ölelő karjaiban állandóan biztonságban lehetünk.
Különleges ajándék, ha átélhetjük jelenlétének valóságát! Nagy dolog tehát, ha befogadtuk őt, de még értékesebb, hogy ő befogadott minket.
A Biblia Jézus Krisztusról:


„Az Ige testté lett, és közöttünk lakozott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal." (Jn 1,14)



Megigazításunk örömüzenete, a kereszt evangéliuma (A reformáció időszerűsége 2.)

A megigazulásban (megigazíttatásban) Isten, a Szentlelke által hitre ébresztett bűnösnek Krisztus tökéletes igazságát ajándékozza oda, merő kegyelemből, teljesen.
Ez a megigazulás nem folyamat (a megszentelődés viszont folyamat is kell, hogy legyen!), hanem az új élet kiindulópontja; és Krisztus igazsága soha, semmiképpen nem válik „saját igazságunkká”. Ehhez kell ragaszkodnunk, minden kompromisszum nélkül!
A megigazulás / megigazíttatás tehát Isten fölmentő, megszabadító ítélete ránk vonatkozóan, annak alapján, hogy helyettünk és értünk az Úr Jézus Krisztus elhordozta bűneink kárhoztatását a kereszten, Isten pedig igazolta a feltámadásában őt és azt, hogy elfogadta Fiának engesztelő áldozatát („halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért” – Róm 4,25).
Ezt a „megigazultságot” nem lehet „gyarapítani”, hanem élni lehet belőle! Tehát: „gazdagon teremjétek az igazság gyümölcseit Jézus Krisztus által Isten dicsőségére és magasztalására” (Fil 1,11). Isten akaratának cselekvése – az ő dicsőségére – a megigazulás gyümölcse: mint ilyen, elengedhetetlen következmény!
Az Isten előtti helyzetünk és a hívő életünk gyakorlati állapota közötti feszültséget Luther így fejezi ki: „Simul iustus et peccator” – „egyszerre igaz és vétkező” a Krisztusban hívő ember. De az ajándékba kapott megigazultság állandó ösztönzéssé kell, hogy váljon a hit engedelmességében!

(Részlet a Biblia Szövetség reformációra, az Isten irgalmas szeretetére hálával emlékező ünnepsége egyik szekciójában elhangzott előadásból – 2017.10.14.)

„Miután most már megigazultunk az ő vére által, még sokkal inkább megmenekülünk a haragtól ő általa.” (Róm 5,9)




"Nem fizetvén gonosszal a gonoszért, avagy szidalommal a szidalomért, sőt ellenkezőleg áldást mondván, tudva, hogy arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek."
1 Péter 3,9

A Golgotán át

Megtorlások megtorlással
nem gyógyíthatók.
Hol fegyverek elnyomják, ott
nem értik a szót.
Embernek nincs képessége
megbocsátani
csak akkor, ha hatalmat ád
hozzá VALAKI:
békénkhez a Golgotán át
vezet biztos út,
másként mindig újrakezdünk
harcot, háborút.

MINDENHATÓ ISTEN!
Mivé is lenne életünk, jövőnk, hogyha TE bűneink szerint cselekednél velünk! Áldott légy érte, hogy elküldted értünk FIADAT, KI sokunk bűnét hordozta és mindnyájunkért imádkozott. Könyörülj meg gyűlölködő, bosszúért lihegő világunkon s benne mindazokon, akiknek az áldás helyett csak az átokhoz van kedvük! Ne engedd, hogy elemésztődjenek önpusztító és másokat pusztító indulataikban. Óvj bennünket attól, hogy a rosszért rosszal fizessünk!
Ámen.




SZÍVMELENGETŐ ÍGÉRET

Mostanában csodálkozom rá igazán, hogy Isten mennyire elébünk siet szeretetével. Tanultuk és álmunkból felriasztva is mondjuk, de valóban szívből hisszük-e, tudjuk-e, hogy szeretetteljes Istenünk van?

Más vallásokban az istenségeket komoly erőfeszítéssel és félelemmel igyekeznek a hívek megközelíteni, kiengesztelni, jóindulatra hangolni, az eredmény viszont mindig elmarad.

Nincs még egy olyan Isten, mint a mi Atyánk, aki bőséges szeretetével előlegezi iránta való érdeklődésünk legkisebb szikráját is, és minden cselekedetünket megelőzve hajol le hozzánk kegyelmével. A mindenség Teremtőjének arra is van gondja és szeretete, hogy a porszem embert ne hagyja kétségek között hánykódni, hanem a Szentírás számtalan helyén iránta való jóindulatáról biztosítsa őt. Csak egyet idézek a megszámolhatatlan sokaságú isteni szeretet-bizonyítékok közül (lásd: keretes rész!).

Horváth Mária / Pécel

„Hiszen még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.” (Rm 5,7-8)



Villamoson



Gyengén halló lévén az ezt tanúsító igazolvánnyal ingyen utazhatok a helyi járatokon. A kedvezményt a velem utazó kísérő is igénybe veheti.
A minap a villamosra felszállt egy ellenőr két rendész kísértetében. Az ellenőr az igazolványom bemutatását tudomásul vette, és tovább lépett. Aztán arra lettem figyelmes, hogy átellenben egy idősebb férfi zavartan kutat a táskájában, majd megállapítja, hogy nincs itt a bérlete, és mint mondta, fogalma sincs, hogy hol lehet. Az ellenőr tájékoztatta őt a további teendőkről, amit a férfi megadóan tudomásul vett. Látszott rajta, mennyire idegen számára ez a szituáció. Megszántam. Odaszóltam az ellenőrnek, hogy az én igazolványom két személy részére érvényes, és ez esetben nem lehetne-e ez az utas a kedvezményezett, mintha hozzám tartozna? Az ellenőr meglepődött az ötlet hallatán, de nem volt ellene kifogása, és az éppen odaérkező rendész is rábólintott. Az utasnak csak ennyit mondtak: "El van rendezve", és tovább mentek. A férfi csak nézett értetlenül, majd hozzám fordult, hogy "Mi volt ez?" Elmagyaráztam, ő pedig a további szakaszon végig hálálkodott.
Mikor elköszöntünk, eszembe jutott, hogy egyszer majd nekem is felelnem kell Isten, a bíró előtt. De Jézus majd mellém áll, és tanúsítja, hogy "Én, hozzá tartozom" – így elmarad a megérdemelt büntetés.

„Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki nagy irgalmából újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által romolhatatlan, szeplőtlen és hervadhatatlan örökségre…” (1Pt 1,3-5)
Később, a jelenetet magamban fölidézve, újabb összefüggések jutottak eszembe. A férfi utazott, és ha nem is volt róla tudomása, bizonyos szabályokat nem tartott be. A feje fölött hármasban megtanácskoztuk a védelmét, és döntés született felmentéséről (Pactum Salutis). Ő közben és mindezért nem tett semmit. Majd, amikor felfogta, mi is történt, hálával telt meg a szíve. Ezután sem kellett tennie semmit, hogy ne büntessék meg, nem is tehetett, csak kinyilvánította a köszönetét.
Amikor a hivatalos személyek távoztak, a következő állomáson nekem is le kellett volna szállnom. De felmértem, hogy most már nem hagyhatom magára védencemet, így néhány megállót még vele utaztam. Igen, mi is teljesen biztosak lehetünk abban, hogy Megváltó Jézusunk, ígérete szerint, életünk végéig elkísér majd.


Jézus Krisztus mondta tanítványainak:

„Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20)


Mindig nagyon értékes volt számomra ez az okmány, aminek birtokosa vagyok, ami az utazásban segít – de a villamoson történt eset óta még inkább az. Bárki mellé odaléphetnék és használhatnám. Természetesen nem az a cél, hogy minden bliccelőnek pártját fogjam. Az igazolványnak nem ez a rendeltetése. De ha a szívem indítana, akkor megtehetném.
Ez a tény nagy titkot tett számomra érthetővé: Isten szuverenitását. Ő szabadon választja ki azokat, akiket meg akar menteni. Semmire nem kötelezhető, és tette nem kérhető számon. Aki áthágja a törvényt, annak jogos a büntetés. De közülük bárkit kegyelméből kiválaszthat, aki ezzel a választással már "nem megy ítéletre, hanem átment a halálból az életre". (Azt, hogy egy bliccelőnek kötelező az utazási vállalatnál rendezni az ügyeit, büntetését, mindenki helyén valónak tartja, de azt, hogy Isten igazságosan határoz az emberek bűnei miatt, mennyien kétségbe vonják!)
Megértettem, hogy a váltság lényege nem az, hogy hányan üdvözülnek, hanem hogy ennek az értéke felragyogjon! Ezért számomra még értékesebb az, amit Isten felőlem döntött, hogy a keresztfán kegyelmesen eltörölte bűneim kárhozatos büntetését.


„Mert Mózesnek ezt mondja (az Úristen): Könyörülök azon, akin könyörülök, és kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek. Azért tehát nem azé, aki akarja, nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róm 9,15-16)

2017. október 20., péntek

A MÁSODIK VILLÁMCSAPÁS


Az első villám egy Erfurt közeli mezőn csapott le közvetlenül a hazafelé tartó vándor mellett, aki döbbenetében megfogadta, hogy szerzetes lesz. A ’második’ pedig kiemelte ebből az életformából.

Akivel mindezek történtek: Luther Márton, egyike nagy reformátorainknak. Jelen sorokban az utóbbi élményről emlékezem meg, ami felszabadította Luthert fizikai és lelkiismereti bezártsága, szorongása, önsanyargató életmódja alól. Legjobb, ha őt magát bírjuk vallomásra, segítségként használva Virág Jenő Dr. Luther Márton önmagáról című nagyszerű könyvét:

„ Isten igazsága” – e kifejezés villámcsapásként hatott lelkiismeretemre. Megborzadtam, amikor hallottam. Ha Isten igazságos, akkor büntetnie kell. De amint egyszer a kolostor toronyszobácskájában tépelődtem e fölött az ige fölött: ’Az igaz embert hitből él’ (Rm 1,17), ezt gondoltam: ha nekünk hitből kell élnünk, és ha Isten igazsága minden hívőnek üdvösségére van, akkor az nem lehet a mi érdemünk, hanem csak Isten irgalmassága. (…) A Szentírás értelmét ebben a toronyban tette világossá előttem a Szentlélek. (…) Most kezdtem megérteni, hogy minket a kegyelmes Isten igazzá tesz a hit által. Úgy éreztem, mintha teljesen újjászülettem volna s minta tárt kapukon magába az Édenkertbe léptem volna be. Ettől fogva előttem az egész Szentírás más értelmet nyert. Amennyire előzőleg gyűlöltem az „Isten igazsága” kifejezést, annyira nagy lett most az a szeretet, melyet ez az én legkedvesebb igém hozott nekem…”

Ez a villámcsapás-szerű felismerés közel ötszáz esztendeje világítja be az egyház történelmét.

Bálintné Gyöngyi / Pécel

Dávid király bizonyságtétele Istenről: „Igazság és jogosság a te királyi székednek alapja; kegyelem és hűség jár a te arcod előtt” (Zsolt 89,15)


Határtalan irgalmasság


„Megbüntetem az atyák vétkét a fiakon, harmad- és negyedízig azokon, akik gyűlölnek engem. De irgalmasságot cselekszem ezerízig azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják a parancsolataimat.” (2Móz 20,5-6)
Családfámat nem tudom évszázadokra visszavetíteni. Legnagyobb igyekezettel is csak egyik üknagyapámig tekinthetek, aki teológiára járt, de nem lépett lelkészi szolgálatba. Hiszem, hogy hívő ember lehetett, akárcsak dédnagymamám, aki Bibliát olvasó és imádkozó asszony volt. Őtőlük számítva én a negyedik-ötödik generációt képviselem. A fenti ígéretre pedig ennek okán úgy tekintek, mint akinek életén Isten irgalmassága talán az ősök hitének folytatásaként is megvalósulhatott.
Ha kiszámoljuk, hogy milyen időintervallumot fog át az ezerízig tartó isteni ígéret – a generációváltást 20-25 évben szokás értelmezni – akkor az kb. 20.000 évre adatott. Mivel az emberiség múltja ennek még a felét sem teszi ki, ezért valószínűleg a világ teljes fennállását is meghaladja Istennek Jézus Krisztusban érvényesített irgalmassága.
Akit megrémít a büntetés harmadik- és negyedik generációig ható réme, az tudjon arról, hogy ez nem elkerülhetetlen végzetként teljesedik be! Isten mindazok számára ezerízig tartó irgalmasságot ígér, akik iránta való gyűlöletükön változtatnak. De az se keseredjen el, aki nem tud hívő elődökről a felmenői között, mert különleges kiváltság az irgalmasságot kipróbáló első generáció tagjának lenni!
„Az Isten szeretet; és a ki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is őbenne.” (1Jn 4,16)







Homo homoni lupus est (?)


Kisgyermekként kevés emlékem maradt az 56-os forradalomról. A családban viszont később is szóba került a Keleti pályaudvar elé kihelyezett őrizetlen láda, amibe a forradalmároknak gyűjtöttek pénzadományt, az összeölelkezve masírozó tüntetők boldogsága, az önkéntes segítők önzetlensége… Lehet, hogy igazuk van azoknak, akik a minden emberben meglévő jót és szeretetet hirdetik?

A boldog napokat követő évekről viszont már csak elvétve osztottak meg velünk információt a szülők, nagyszülők. A 70-es évektől ezért is volt bénító számunkra a híradás a besúgók több százezres hadáról, a kivégzésekről, kitelepítésekről, a meg nem alkuvó keresztyének hátratételéről, később Recskről, Kistarcsáról, a kínzásokról, megalázásokról, a pillanatok alatt szétrabolt tulajdonokról… A 90-es évektől pedig a lélegzetelállító bizonyítékokról, amik a keresztyén testvérekről, mint beszervezett besúgókról érkeztek.

Isten a történelemben számtalanszor bizonyította a még mindig hihetetlen tényt: nem szunnyad az emberben semmi jó, azaz „Homo homini lupus est” – ember embernek farkasa! (Plautus)

Ó, mi, nyomorult emberek és kedves magyar népünk! Ki szabadít meg bennünket ebből a halálos állapotodból?

Pál apostollal együtt reménységgel valljuk: „Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!” (Rm 7,14-25)

Dr. Mikolicz Gyula / Pécel





"Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik tehozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnyai alá, és te nem akartad."
Máté 23,37

HAZÁNKÉRT ma ki sír közülünk?
JÉZUS sírt Jeruzsálemért!
Sok bűn között ez is a bűnünk,
hogy szívünkig gondja nem ér,
nem fáj nagyon, hogyha nem épül,
s ha tán igen - az Ige nélkül.

ORSZÁGOK, NÉPEK ISTENE!
TE látod, hogy élünk mi - maroknyi nép - itt a Kárpát-medence közepén, "a történelem leghosszabb századában". Itt küszködünk megtörve és bizony már fogyva is, marakodva, gyanakodva, megtűrt bűnök között. Könyörülj rajtunk, ISTENÜNK, a JÉZUS KRISZTUSÉRT! Adj népünknek Evangéliumot, bűnbocsánatot, békességet - nem úgy, ahogy a világ adja -, védelmet is a Sátán erői ellen, kimenekedést is sokféle bajunkból. Tégy bennünket alkalmassá akaratod betöltésére, dicsőséged hordozására!
Ámen.



Kérjük, besorolni

Hollandiában jártunk autóval. Életünkben először. Örültünk a takaros házaknak, ápolt kerteknek. csatornáknak, gátaknak és szélmalmoknak. Minden olyan nyílegyenes, ragyogóan tiszta és színpompás – mint egy képeskönyvben. Egyszer csak az autópálya fekete aszfaltján megpillantottunk egy nagy, fehér betűkkel írt utasítást az autóvezetők számára: „Rendeződni tessék!” Igen, egészen nagy betűkkel, hogy el ne kerülje a figyelmünket, ott állt ez a felszólítás: „Rendeződni tessék!”
Nevetnünk kellett, hangosan nevetnünk. Annyira szokatlannak tűnt nekünk ez a megfogalmazás. Mégis, azonnal világos lett számunkra, hogy mit takar ez a holland kifejezés: „Rendeződni tessék!” Ezt jelentette: Figyelem! Fontos útelágazás következik! Kérjük besorolni!
Fontos útelágazások előtt nálunk is gyakran olvashatjuk a jelzőtáblákon a felírást: „Kérjük besorolni!” Az úttesten pedig nagy, fehér nyilak jelzik a lehetséges továbbhaladási irányokat. Jaj annak az autósnak, aki elmulasztja, hogy idejében „besoroljon”! Azt feltartóztathatatlanul sodorja magával a járművek áradata egy teljesen helytelen irányba.
„Kérjük besorolni!” – szól hozzád Isten Igéje. A nagy útelágazás felé tartasz ugyanis. A kegyelmi idő a végéhez közeledik. Merre akarsz menni? Balra akarsz kanyarodni, vagy jobbra? Ha nem „sorolsz be” idejében, akkor már nem lesz lehetőséged az útirány megváltoztatására. A besorolásnak jókor kell megtörténnie. Az ifjúkor éppen a legmegfelelőbb idő erre. Később már sokkal nehezebb elhagyni a helytelen utat.
A nagy útelágazás pedig közeleg. Nem tudhatod, milyen gyorsan jutsz oda. Ezért olyan fontos és sürgős a „besorolás”. Minden halogatás veszélyes. Isten Igéje félreérthetetlenül mondja: „Az idő közel” (Jelenések 1,3). Ma még hangzik feléd a felhívás: „Kérjük besorolni!” Ma még van idő bűnbánatra és megtérésre. Ma még érvényes Jézus Krisztus meghívása:

„Aki énhozzám jön, én azt semmiképpen ki nem vetem” (Jn 6,37)




Mit tegyek, hogy elnyerjem?


Résnyire nyílik az erfurti kolostor egyik cellájának ajtaja. Az ágostonos rend egykori lakója így emlékezik az ott töltött időre: „Szigorúan megtartottam a mindennapi imádsággyakorlatot. Ha sok dolgom volt, a kánoni imádságokat össze szoktam gyűjteni tizennégy napról…ezekkel a lapokkal teleszórtam a padlót. Ezután akár egy egész hetet, vagy három napot szakítottam magamnak, bezárkóztam a szobába, nem ettem, nem ittam, míg az egész padlót üresre nem imádkoztam. Végül egész negyedévnyi köteget gyűjtöttem össze, s e fölött olyan sokáig imádkoztam, hogy szinte halálos beteg lettem… Igen terhes munka volt ez, valóságos börtön és purgatórium, amelyben gyötrődtünk. De erről ti már mit sem tudtok.” (Virág Jenő: Dr. Luther Márton önmagáról)

Dehogynem, kedves Luther! – mondhatnánk. Az evangélium kifényesítésére, Krisztus uralmának helyreállítására odaszánt életű reformátor munkássága, vagy puszta jelenléte felkavaró volt. Nem csupán egyházi körökben, de a polgári élet számos területén hozott heves és helyeselhető változásokat. Közvetlensége, sajátos humora – „lutheri hilaritás” – egyszerű, egyénien fűszerezett stílusa naggyá teszi a Megváltót, és vonzóvá Jézus követését minden nemzedék számára.

Bár ne tudnánk semmit arról a gyötrődésről, amit megtérése előtt átélt cellájában! De amíg ember az ember – még ha hívő is -, észrevétlenül beszüremkedik életrendjébe a teljesítménykényszer. Meg lehet „keresztelni” a cselekedetekhez fűződő szoros viszonyunkat. Igét is találunk rá bőven! Csak ki kell ragadni, megfosztani környezetétől egy-egy mondatot, s az aranymondás máris vezércsillagként fénylik, tompítva annak a Jézusnak a fényét, aki mondta. Hány hívő gyötrődik a szüntelen imádság, a gyümölcstermés kötelezettsége, az önmegtagadás, én-temetgetés terhei alatt. Mindig kevésnek érzi, amit produkál, de ezt így fejezi ki: „Nem használ engem az Úr”.

Ráadásul mi nem csak saját padlónkat szórjuk tele végigmorzsolandó tennivalókkal, de szívesen csúsztatunk be a szomszéd cella ajtaján is olyan üzeneteket, amelyek megterhelik az ott lakót: Kevés vagy, nem így kell, jobban örül az Úr annak, ha… Jobb esetben csak azon görcsölünk, hogy ne legyünk görcsösek. Lelki relaxációs versenyben veszünk részt: ki tudja lazábban elengedni magát Isten tenyerén? Így válhat ez is teljesítménnyé.

Egyénenként kell visszatalálnunk Urunkhoz, egyenként átélni elfogadó szeretetét, és minden külső recepttel, jó tanács mellett, vagy ezekkel szemben ezt a kapcsolatot éltetni, stabilizálni.

Ja! De ez se váljon teljesítménnyé!

Bálintné Gyöngyi / Pécel

„Senki tőletek a győzelmi pálmát el ne vegye, aki alázatoskodásban és az angyalok tiszteletében tetszeleg..., test szerinti gondolkozással ok nélkül felfuvalkodik, és nem ragaszkodik a Főhöz...” (Kol 2,16-23)



REFORMÁCIÓT!


Történelmünk számtalan eseményét őrzi emlékezetünk, de ünnepeink között csak azok kaptak helyet, amelyeknek a jövő nemzedékek számára is van mondanivalója. A reformáció is azért lett ünneppé számunkra, mert 1517. október 31-nek máig ható üzenete van. Miközben az őszi erdőben száraz faleveleken lépkedünk, és körülöttünk minden az elmúlásról beszél, ez, az évről évre visszatérő október végi ünnep a megújulás csodájának lehetőségét hirdeti: Újuljatok meg, hiszen lehet megújulni!

Igen, lehet megújulni, mert annak feltételei ma éppúgy adottak számunkra, mint annak idején. A hanyatlásnak indult egyház megújhodása elsősorban nem emberi teljesítmény, hanem Isten újjáteremtő műve volt. Az Úr, ma sem kisebb. Annak az Istennek, aki az idők végén egyszer mindent újjátesz majd, a mi életünk mostani megújítása sem túl nagy feladat.

Lehetséges a megújulás, mert ma is él az a Jézus Krisztus, akinek váltsághaláláért mindez megtörténhet; és van Bibliánk is, amelyben megtalálhatjuk őt. Van reményünk, mert Isten meghirdetett kegyelme még mindig érvényes.

Isten tőlünk csak egy dolgot kíván a megújulás érdekében: hitet. Egy bizalommal teli döntést, amivel Jézus Krisztus kezébe tesszük újulásra váró életünket, hogy változtasson bennünket új teremtményekké.

Molnár Sándor / Biatorbágy

„Amint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, óh, Isten!” (42.Zsoltár)



Sokan versenyeznek



A média emberek ezreiben ébreszti fel a hírnév utáni vágyat, akik tv programokban énekelnek, táncolnak, vetélkednek, hogy tapsot, ismertséget és pénzt nyerjenek. Szeretnének híressé válni, hogy ezzel kikerüljenek a szürke tucat-emberek tömegéből. Mások a Facebook-ot használják arra, hogy önmagukat a világ elé tárják az általuk fontosnak vélt vagy semmitmondó történések közlésével. Mindez mutatja ezeknek az embereknek életpályáját, élete értelmét, a számukra meghirdetett versenyek célját.
Isten is rendelkezett gyermekei, a hívő keresztyének életpályájáról, ami különleges és komoly versenypálya. Pál apostol arra bíztatja őket, hogy fussák meg a pályát, de ott nem egymást kell legyőzniük, fölülmúlniuk, mivel Jézus Krisztusban futnak, és benne érnek célba, mint győztesek.
Pál apostol vallomása:
„Testvéreim, én magamról nem gondolom, hogy már elértem volna, de egyet cselekszem, azokat, amik mögöttem vannak elfelejtve, azoknak pedig, amik előttem vannak, nekifeszülve, célegyenest futok Isten felülről való elhívása jutalmáért, ami Krisztus Jézusban van.” (Fil 3,13-14)




Soli (?) glória!
Írta: Dr. Mikolicz Gyula
Néhány napja az egyik magyarországi párt kongresszusán a pártelnök arról beszélt, hogy a jelenlegi miniszterelnök kormányának jelszava: „Soli Deo gloria", azaz egyedül Istené a dicsőség. Ezzel ők élesen szemben állnak, mert azt mondják, „Soli Homini gloria!", vagyis egyedül az emberé a dicsőség.
Viszont a Bibliából tudjuk, hogy Isten a dicsőséget másnak nem adja, példa erre Nebukadneccar és fia, Bélsaccar, de Heródes Agrippa király is. Pétert, mint tanítványt viszont boldognak mondja Jézus a róla való bizonyságtételéért. És boldogok voltak a történelem tanúi mind, akik Isten dicsőségét felismerhették: a királyok, akik isten-szolgai minőségükben kormányoztak (Rm 13,1), a vértanúk, akik halálukkal is dicsőítették őt, a reformátorok, akik az igéből nyerték a felismerést. És boldogok vagyunk mi is, mert a reformáció népeként örömmel vallhatjuk, hogy minden dicsőség egyedül Istené. De mi maradt akkor nekünk? Arcunk pirulása...

„Nincsen, Uram, hozzád hasonló az istenek között, és nincs műveidhez hasonló sem." (Zsolt 86,8)



Szabadítás



Mindenkinek van valamilyen szenvedélye, én szenvedélyesen szeretem elhagyni a kis Suzukim kulcsát. Változatos formában tudom mindezt elkövetni. Íme, álljon itt egy példa a sok közül!
Az autókat a Felvidék gyönyörű városának, Lőcsének hangulatos, macskaköves kis utcájában parkoltattuk, majd átsétáltunk a belváros gyönyörű főterére.
Amikor csepergősre fordult az idő, siettünk vissza a gépkocsikhoz. Ki-ki gyorsan bedobta magát a saját járművébe, utastársaimmal mi is ezt tettük volna – de nem találtam a kulcsot. Izgatottan kutattam a táskámban, majd – a város szépségeiről most már tudomást sem véve – lázas sietséggel jártuk be ismét a fél belvárost, keresve azt a rejtekhelyet, ahol elbújt a kis haszontalan. Gyorsan ereszkedett a város fölé az esti homály, és a kulcs sehol! A kocsi hátsó ülésén viszont ott hevert egy pulóver – lehet, hogy az takarja? Erről viszont csak akkor bizonyosodhatunk meg, ha kinyitjuk az ajtót… Vagy feltörjük. Esetleg kinyittatjuk. Talán egy rendőr által kirendelt, jó útra tért autó-tolvajjal…
Kétségbeesetten imádkoztunk, közben az egyik társautós GPS-e segített rendőrőrsöt találni, ahol németül nem, viszont egy kicsit angolul értettek, és nagyon segítőkészen, tizenöt perc alatt a mozdíthatatlan kocsink mellé szállították azt a bizonyos jó útra tért mestert. Kezében kis zsineg (hurokkal a végén) és egy műanyag feszítő lap, és ha valaki nem figyelt feszülten, már le is maradt az eseményről: a kocsim ajtaja kinyílt. A pulóver alatt pedig békésen szunyókált a mindenhol keresett kulcs. Efféle mesterembernek talán még senki nem volt olyan hálás, mint akkor én, ott!
És Istennek az irgalmas szeretetéért, amivel az idegen nyelvű városban, esőben, kétségbeejtő helyzetünkben kirendelte a segítő kezeket.

„… minden jó adomány és tökéletes ajándék felülről való, és a világosság atyjától száll alá…” (Jak 1,17)

2017. október 13., péntek

A helyes kiskutyák

Ülök egy villamosmegálló padján, és olvasom a keresztlányomtól imént kapott, a magányosságról írt keresztyén füzetet. Mellém ül egy fiatalabb (mindenesetre nálam fiatalabb) nő, és azt mondja: „Milyen helyesek ezek a kiskutyák.” Körülnézek – mert én is szeretem a kiskutyákat – „Hol vannak?” – kérdezem. „A maga füzetében” – válaszolja. „Tényleg, eddig észre se vettem” – mondom – „különben ez egy magányosságról szóló füzet”. „Magányosságról? Az pont nekem való, nemrég költöztem haza Németországból ide, a XI. kerületbe, és nem ismerek itt senkit. 11 évig laktam Németországban, a lányom pedig vidéken él.”
Kérdezem tőle, hogy katolikus-e. Mondja, hogy nem, hanem református. „Na, akkor pont jó helyen lakik, mert nézzen csak oda, ott szemben egy református templom van, menjen el vasárnap délelőtt az istentiszteletre, hátha talál ott barátokra.”
Közben megérkezik a villamos, mindketten felszállunk, és tovább beszélgetünk. Odaadom neki a füzetet, nem akarja elfogadni mondván, hogy még én sem olvastam. „Nem baj, majd én még beszerzem valahol, tartsa csak meg, és olvassa el!” „Jó, de visszaviszem majd magának. Adja meg a telefonszámát.” Gondoltam, tényleg nem rossz ötlet, hogy feljöjjön hozzám. Telefonszámot cseréltünk, majd elváltunk. Otthon imádkoztam ezért az asszonyért, hogy szólítsa meg őt az Úr azzal a füzettel.
Nem hívtam fel, gondoltam, megvárom, amíg ő jelentkezik. Ez néhány nap múlva meg is történt. Telefonhívására úgy meglepődtem, hogy letegeztem. Erre ő is visszategezett, és pár nap múlva fel is jött a lakásomra. Nagyon jó beszélgetés volt, és baráti kapcsolatba kerültünk. Mondom neki, hogy épp jövő héten lesz nálunk evangélizáció, egy erdélyi lelkész fog beszélni. Megígérte, hogy eljön, és valóban ott volt. Nem ért rá minden este, mert közben a lánya megbetegedett, de másnap ismét eljött. Nem akartam kérdéseimmel zaklatni, hogy mit értett meg, mire jutott – hanem imádkozom érte, hogy Isten Lelke munkálkodjon a szívében. Az egyik alkalom után ezt mondta: „Ez nagyon jó volt”.
Rövidesen elutazik, de kapcsolatban maradunk, és az a reménységem, hogy keresi őt az Úr és meg is fogja találni. Ennek eszköze volt az, amikor megszólított a két kiskutya ürügyén. (Amelyik közül különben az egyik kismacska volt. De ez már igazán nem számít…)
„Mindig legyetek készek megfelelni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek lévő reménységet. De szelídséggel, félelemmel … tegyétek...”


A PONTOS IDŐ

A toronyórára nézve meglepődtem, mert valótlan időt mutatott. Hiszen ott nyolc óra sem volt még, karórámon pedig már fél kettő. Miközben a látottakon méltatlankodtam, a toronyban fél kettőt kongattak.

Bizony, ez az óra szomorú tapasztalati igazságról prédikált akkor számomra. Azokról a hitben élő emberekről, akik a szájukkal Isten igazságait helyesen „hasogatják”, de hétköznapi életük attól eltérőt mutat. Hiszen Mennyei Atyánk azzal bízott meg mindenkit, hogy „életnek beszédét” tárja mások elé. A környezet számára az üzenet akkor hiteles, ha azt a ’beszélő’ életvitelével összehasonlíthatják, és a kettő fedi egymást.

A keresztyéneknek a pontos időt kell mutatnia, mivel későre jár már, és közel az a pillanat, amikor lejár a kegyelem ideje. A sötét éjszakában egy-egy hiteles élet ragyoghatja Isten dicsőségét: őt hirdeti, róla beszél, őt magasztalja, őrá mutat.

Igazítsuk tehát óránkat Istenéhez, hiszen az minden korban és helyzetben egyedüliként mutatja a pontos időt! A földön ehhez igazodik minden.

Az idő pedig feltartóztathatatlanul múlik, egészen addig, amikor már idő többé nem lesz.


Benedek Csilla / Pécel

Tanács a keresztyéneknek: „Igyekezz kipróbált munkásként megállni az Isten előtt, mint aki nem vall szégyent, és helyesen hasogatja az igazság beszédét.” (2Tim 2,15)



Betakarítás



Az időjárás-jelentés talaj menti fagyot jelzett, így a kiskertben kényszerű szürettel, szomorkodva menekítettem a zöldségféléket. A januárban elkezdett palántanevelés, majd ültetés, karózás, kötözés, kapálás, gondozás, a reménykedő várakozás az első termésekig közel fél évet ölelt fel, s alig két hónap volt, amikor már örülhettünk a termésnek. Most pedig még két nap, és fagyott kóró lesz a ma még harsogó zöld lombozat. Pedig számtalan apró rügy, sok-sok virág, zöld bogyó ígér még teli kosarat, gazdag termést. Ki az, aki ilyenkor nem kesereg?
Igen, kesereg, aki hálátlan. Aki a bőséges termést felélve is csak szomorkodni tud, és nem a „boldog aratás” hálás öröme tölti be szívét. Pedig az Úr az idén megőrzött a már szinte menetrendszerű aszálytól, megkímélt a jégesőtől, alattomos kártevőktől, és a várakozáson felüli termésből nemcsak a családnak, de ajándékozásra is bőven jutott.

„Mindenki szeme rád figyel, és te idejében megadod eledelüket. Kinyitod tenyeredet, és ingyen megelégítesz minden élőt.” (Zsolt 145,15-16)


"Boldog, aki a nyomorultra gondol, a veszedelem napján megmenti azt az Úr."
Zsolt 41,2

Vánszorog egy sóhaj utánam

Vánszorog egy sóhaj utánam,
valakié, ki itt vagy ott
fázik, szorong, szenved magában:
"Simogass meg, mert meghalok!"




KEGYELMES ISTENÜNK, ATYÁNK!
Köszönjük, hogy megláttál minket nagy nyomorúságunkban, megszántál és megváltottál SZENT FIAD vére árán. Boldog, akinek TE vagy erőssége. Késztess bennünket a boldogság forrásának megmutatására, szereteted továbbadására mindazok felé, akik kételkednek s vígasztalan magányban vergődnek bajaikban és bűneikben. Nyisd meg szemeinket, hogy meglássuk őket és segíthessünk rajtuk a Te küldetésedben, a Te szereteted szerint.
Ámen.





Emlékük legyen áldott!

A Krisztus utáni első néhány évszázadban a gladiátorok vad üvöltése, az oroszlánok csontropogtató csámcsogása lett hitvalló életük nyeresége. Nérótól Diocletianusig számtalan császár, helytartó a legfőbb ellenséget bennük látta. Majd következett az ismeretlen évszázadokba vesző történelem, de újra nevesítve találkozunk velük a husziták, valdensek és reformátorok üldöztetésekor.

Az ellenreformációban messzire világító máglyák tüze mellett győzelmi tort ült felettük a római egyház; a magyar honban tizedeli őket még a török horda is; érseki és püspöki áldással pedig nyúzza a császári katonaság; az azt kísérő szabadságharcokban a hitből és hazaszeretetből vállalt önkénteségük teszi próbára életüket.

A 18-19. században a hivatalos protestáns egyházak részéről gúny és kiközösítés lett osztályrészük, majd a modern teológia felsőbbrendűsége tiporta sárba a Jézus Krisztusba vetett gyermeki hitet.

Különleges ellenségnek kijáró elbánásban részesítette őket mind a nemzeti, mind a szovjet/magyar szocializmus, és számtalan keresztyén hitvalló mártír neve lenne olvasható az 1956-os forradalom és az azt követő megtorlások, de a gulyáskommunizmus talán soha fel nem állítandó emléktábláin is.

Bátor helytállásuk példa az októberi neves eseményekre emlékező hívő embereknek. Élettörténetük a bibliai Zsidókhoz írt levél hithősökről szóló fejezetének folytatása, s mi tudjuk, hogy a felsorolás folytatódni fog...

Ők megőriztettek hitük megtagadásától, méltóvá tette keresztyénségüket az Úr a mártírságra. Emlékük legyen áldott!


Dr. Mikolicz Gyula / Pécel



„Azért mi is, akiket a bizonyságok ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőteret. Nézzünk a hit elkezdőjére és bevégzőjére, Jézus Krisztusra...” (Zsid 12,1-2)


Halhatatlanok


A Halhatatlanok Társulatát 1996-ban egy portrésorozat nyomán hozták létre hazánkban. A társulatba a nagyközönség választja be azokat, akik a kultúráért, művészetért és a társadalomért sokat tettek. Ezeknek a lábnyomát rögzítik, majd nemes anyagba öntik, és egy bizonyos helyen a járdába építik.
Mi-mindent megragad az ember, hogy eljusson a halhatatlanságra! Ezért is neveznek el egyesekről utcát, másoknak köztéri szobrot állítanak, de ezt segíti az élet- és önéletrajz, családfakutatás, a Guinness rekordok könyve, Ki, Kicsoda? kiadvány stb.
A mennyei halhatatlanságot, örök létet azonban egyedül Jézus Krisztusban készítette el Isten az ember számára. Nem az egyén saját teljesítménye alapján, hanem az ő Fia tökéletes áldozata által!
Jézus Krisztus lábnyoma maradandóvá lett itt a földön, „és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek”. (1Pt 2,21)


Kisebbség vagy maradék?
Írta: Mikolicz Gyuláné


Egy nemzetközi találkozón a határon túli magyar lelkész bemutatkozásként elmondta, hogy ő sokszorosan kisebbségben érzi magát: mint magyar az idegenek közt, valamint református ott, ahol más az államvallás, és azon belül is, mint egy nem túl nagy létszámú keresztyén szervezet tagja.
Nemcsak határon túl, hanem határon innen is hajlamosak vagyunk öröklött vagy önként vállalt kisebbségi létünk miatt elnyomottnak érezni és sajnálni/sajnáltatni magunkat. Olykor kényelmetlennek érezzük, hogy mások vagyunk, mint a nagy átlag, hogy kilógunk a sorból. Pedig a Bibliában sehol nem olvasunk olyat, hogy a többséghez tartozni feltétlenül jó dolog. Sőt! Jézus tanítása szerint a széles út, amin sokan járnak, kárhozatba visz.
Egy mostanában olvasott könyv azt értette meg velem, hogy kisebbséghez tartozni lehet egyenesen kiváltság is! Az Ige maradéknak nevezi azokat, akik a korszellemmel, elvárásokkal, sőt kényszerrel is dacolva hűségesek maradnak Urukhoz, ragaszkodnak rendeléseihez. Akár Izrael, akár az emberiség történelmét, vagy az egyháztörténelmet vizsgáljuk, megfigyelhető, hogy Isten mindig a maradékon keresztül vitte előre üdvözítő tervét. Gondoljunk csak Illésre, Dánielre vagy a reformátorokra. Ezekben a hetekben, amikor történelmünk és hitünk hőseire emlékezünk, adjunk külön hálát azért, ha olyan kisebbséghez – maradékhoz tartozhatunk, akik ismerhetjük Isten megváltó tervét, és annak továbbvivői lehetünk!



„Így tehát most is van maradék a kegyelemből való választás szerint" (Rm 11, 5)

Protestáns déja vu?

1517 ősze. Egyházi vezetők aggódnak a német kisvárosból futótűzként terjedő mozgalom miatt, ami akadályozza a búcsúcédulák zavartalan árusítását, ezzel veszélyeztetik a római székesegyház felépítésének tervét.

2011 ősze. A Magyar Rádió péntek reggeli beszámolója szerint az Amerikában és Európában futótűzként terjedő (bankok és bankárok ellen szervezett) tüntetések okán aggódnak az egyik európai főváros neves protestáns székesegyházának lelkészei, mert a tüntetések miatt a turistáktól származó bevételek elmaradása érzékenyen érinti a székesegyház költségvetését.


Dr. Mikolicz Gyula / Pécel

Fontos hír a világ alapjainak felvettetésétől kezdve: „Így szól az én Uram, az Úr: Majd én magam keresem meg juhaimat, és én viselem gondjukat.” (Ez 34,11)


Úton

Úton lenni luxus – sokan gondoljuk ezt hasonló módon, mindazok, akik egyszerre több helyen is felelősséget viselünk. Egyrészt szívesen maradnánk tovább ott, ahol éppen dolgunk van, de máris indulni kell a következő helyre, ahová viszont szeretnénk azonnal odaérni. De az már luxusnak számítana, ha csak úgy „mennénk” az utcán. Lépdelni és nézelődni? – ezt nem engedhetjük meg magunknak. Hajszoltságot érzünk vezetettség helyett. Pedig Isten életünk vezetését kínálja. Pedig igazából a gyaloglás az én időm. Ilyenkor lehet felidézni a reggeli igét, ilyenkor lehet imádkozni azokért is, akiknek köszönök útközben. A lépésekbe ágyazott belső lecsillapodás sokszor bölccsé tesz a következő tennivalók átgondolásához, vagy éppen valami egészen új elhatározáshoz, ami nem jutott volna eszembe, ha csak úgy ott teremhettem volna, ahol nem csupán lenni, hanem tenni akarok. Úton lenni tehát nem luxus. Ez az én időszakom az Úrral. Milyen jó, hogy sem az emmausi tanítványok nem érhettek haza, sem Pál nem juthatott Damaszkuszba egy szempillantás alatt. Mennyivel szegényebbel lennénk mi is azok nélkül a változások és tanítások nélkül, amelyek útközben történtek velük, illetve hangzottak el. Tartsuk ajándéknak, ha kiléphetünk az ajtón, mert nem természetes, ha van az embernek lépésnyi ereje! Tartsuk ajándéknak, ha várnak valahol, akár emberek, akár csak tennivalók! De a legnagyobb ajándék az Úr, aki mellénk szegődik akárhol vagyunk. Így szóltak egymáshoz a tanítványok az emmausi úton:

"Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?" (Lk 24,32)



Végtagok nélkül
Írta: Margit István


Szabadon élni címmel jelent meg két esztendővel ezelőtt az Egyesült Államokban egy önéletrajzi ihletésű kötet, amit már több nyelvre is lefordítottak, és szinte mindenütt bestseller lett. A könyv szerzője a szerb származású, Ausztráliában élő Nick Vujicic. A 29 éves fiatalember nem mindennapi jelenség. Egy ritka és kegyetlen betegség, a tetra-amelia szindróma következtében karok és lábak nélkül született, de Istennek úgy tetszett, hogy éppen ilyen állapotában akarja őt felhasználni. Fiatalon hitre jutott, és mindjárt szolgálatot vállalt a helyi gyülekezetben, ahol édesapja volt a lelkipásztor. Megtanult mindent, amit más, egészséges ember könnyedén elvégez: szörfözik, zenél, számítógépezik. Kicsiny, csökevényes talpaival focizik, fogat mos, fotózik. Egy ideig még cirkuszi akrobataként is működött. A közelmúltban megházasodott: malajziai lányt vett feleségül, most várják első gyermeküket. A világot járva – bizonyságtételével – emberek millióknak ad reményt, segítve nekik, hogy leküzdjék nehézségeiket. Amit hirdet, azt meg is éli, s ettől lesz hitelessé. Szavaiból biztatás és szeretet árad, egyetlen vágya, hogy másokon segítsen; ahogy könyvében is írja: „Hiszem, hogy teljes életet élek. S azt szeretném, hogy ezt az életet mások is megtapasztalják, olyanok, akik most talán próbák, nehezek alatt vannak. Előadásaimban arra törekszem, hogy adjak valamit másoknak abból a hihetetlen gazdagságból, amivel a Mindenható megajándékozott engem”


Margit István / Pécel

Jézus szavai a vakon született koldushoz: „Ítélet végett jöttem a világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, vakok legyenek.” (Jn 9)

2017. október 6., péntek

Egy vödör gomba
Írta: Mikolicz Gyuláné


Egy vödör gomba
A napfényes, őszi délelőttön szelídgesztenyét szerettünk volna szedni az erdőben, ahol máskor már bőséges termést találtunk. Most nem jókor mentünk. Azonban mégsem kellett üres kézzel hazatérni, mert gesztenye helyett gombákat fedeztünk fel. Egyik különlegesebb volt, mint a másik: barna, sárga, rózsaszínű kalappal, némelyik tányérnagyságú. A vödör csakhamar megtelt. Boldogan vittük szerzeményünket a piaci gombavizsgálóhoz. A szakértő sorban szedegette ki a gombákat, fajtánként külön papírra gyűjtve. Társával, megtanácskozták, melyik milyen fajta, volt közöttük egészen ritkaságszámba menő is. Gratuláltak a gyönyörű vargányákhoz, galamb- és rókagombákhoz, farkastinóruhoz. Már a vödör közepén tartott, amikor hirtelen megállt a vizsgálat, s az eddigieket is visszaborította. „Ez bizony bukta" – hangzott az ítélet. Egy szerény külsejű, vézna, három centis fehér példányról kiderült, hogy gyilkos galóca. Hiába a sok értékes, ízletes példány, az egész menthetetlen lett. „Legjobb, ha még a vödröt is kidobják, mert a spórája is mérgező!"– tanácsolták.
Jakab apostol tanítása szerint „ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egészre nézve vétkessé lesz" (1,10). Milyen balga dolog is volna abban reménykedni, hogy az ítéletkor saját teljesítményünk alapján megállhatunk Isten előtt, hogy, értékeink, jó tulajdonságaink, jó cselekedeteink majd ellensúlyozzák aprócska bűneinket. Mai nyelven szólva: esélyünk sem lenne. De csodálhatjuk azt a tökéletes megoldást, amit az Atya Jézusban készített a benne hívőknek, aki


„egyetlen áldozatával örökre tökéletessé tette a megszentelteket" (Zsid 10,14).

"Hallgassatok rám, Jákób háza és Izrael házának minden maradéka, akiket magamra raktam anyám méhétől fogva, és hordoztalak születésetek óta; vénségetekig én vagyok az, és megőszüléstekig én visellek; én teremtettem és én hordozom, én viselem és megszabadítom."
Ésaiás 46,3-4

Csordultig

Mennek, egyre mennek,
éveim letelnek,
végük bár nem ismerem.
Csendes vizek mellett
Szelíden terelget
Hazafelé ISTENEM.

Hajszálaim hullnak,
csontjaim avulnak,
erőm lassan odavan,
de lelkem vidáman
fürdik a csodákban,
csordultig a poharam.

MI ATYÁNK!
Gyermekségünktől fogva a Te gondod voltunk, anyánk méhétől fogva TE voltál ISTENÜNK. Hálával köszönjük, hogy a mi szeretetünkkel össze nem mérhető, csodálatos szeretetedben élhetünk, ami JÉZUS KRISZTUS által lett a miénk. Áldott légy érte, hogy minden idegszálunkkal Beléd kapaszkodhatunk vénségünk idején is. Áldunk hordozó és elhordozó kegyelmedért, bűneink bocsánatáért, az örök élet reménységéért.
Ámen.

Isten népének orvosa voltam



Alig jöttem még ki az egyetemről, és szigorúan hatalom alá vetett fiatal orvos voltam – számtalan felettessel –, amikor édesapám kezdte hozzám küldeni a kedves hívő testvéreket, ha orvosra volt szükségük. Jött is hozzám mindenki Délvidéktől Kárpátaljáig, Erdélytől a Felvidékig… Apám egy mondattal igazított el Pál apostol Galatákhoz írt leveléből (6,10).
Lassan, lassan elfogadtam, hogy valóban ez Istentől kapott feladataim egyike, annál is inkább, mert idővel lehetőségem nyílt arra, hogy bárhonnan, a Kárpát-medence területéről érkező beteget fogadni tudjak. Nem egyszer fordult elő, hogy az asszisztens kérdésére: Honnan és miért pont ide jött? – titokzatosan válaszolt a beteg: Én, kérem, Lizás vagyok!
Maga, Liza néni is hozzám fordult idős korában. Első alkalommal „szívileg” rendesen elhanyagolt állapotban érkezett. Kérdeztem: Liza néni! Miért nem jöttél hamarabb?
Mert tudom, hogy nagyon szigorú vagy! – válaszolta.

„Annakokáért míg időnk van, cselekedjünk jót mindenekkel, kiváltképpen pedig a mi hitünknek cselédeivel.” (Gal 6,10)


Királyi papság


Az elmúlt évek egyik – már csaknem téli – reggelén a hegyi ösvényen baktattam rendelőm felé, és mellém szegődött, megszólított egy szakadt, lepusztult alak: torzonborz, borostás, lógó orrú férfi, egyszál csíkos, kincstári pizsamában.
- Tudja, hogy csak száz forint hiányzik a doboz cigimhez?
- Én soha, senkinek, semmit sem adok koporsószegre!
- Bocsásson meg, nem tudtam, hogy papnő! - felelte emberünk.
- Nem vagyok én papnő, csak egy gondolkodó ember – válaszolom, miközben utolérünk egy néhány lépéssel előttünk haladó férfit. A közeli alkohol-mentő lakója nyomban átkapcsol az új jelöltre, és szó szerint lenyomja ugyanazt a szöveget a doboz cigijéről. Mivel a válasz ismét nemleges, panaszkodni kezd:
- Ma már tíz embert kérdeztem meg, és senki nem adott nekem pénzt cigire.
- Nem is tudtam – veszem fel a beszéd fonalát –, hogy ilyen rendes országban élünk, ahol akadt tíz olyan ember, aki nem akarja megölni magát.

Az épület bejáratához érkezve hirtelen vége szakad a kis epizódnak, emberünk elfordul újabb áldozat után kutatva.
A lépcsőn felfelé haladva tovább visszhangzanak bennem a szerencsétlen szavai. Igaza van! – gondolom – Papnő vagyok Isten igéje szerint... (1Pt 2,9)
Ám milyen hitvány papnő! Ilyen esetekben nyílván nem helyes pénzt adni, szeretetet pedig nincs miből. Az egész nem volt több számomra, mint pengeváltás, ám az ige kardja helyett csupán jól köszörült szavakkal. Még igazi szánalom sem képes ébredni bennem e nyomorult iránt. Az Úr Jézus ránézett a gazdag ifjúra, és „megkedvelte” őt; ránézett egy-egy betegre, vagy az elárvult sokaságra, és „megszánta” őket.

Uram, bocsásd meg nekem, hogy ilyen irgalmatlan szívű vagyok! Jó lenne a te szemeddel látni az embereket, akikről ugyan tudom, hogy vakon és nyomorultul rohannak vesztükbe – de nekem ez nem igazán fáj! Bárcsak tudnám én is „megszánni” őket, tudnék irgalmas szívvel viszonyulni hozzájuk!
Dávid király vallomása a Szent Istenről:

„Az irgalmashoz irgalmas vagy…” (Zsolt 18,26)


KOLONTÁR HALOTT!

Iszaptárolón

átszakadt a gát,

iszap hömpölyög

úton, völgyön át.

Virágzó falut

most iszap borít –

halljuk szomorún

rádión a hírt.

Néptelen utcán

idős nő botol,

mögötte halkan

a halál lohol.

Üres otthonok

némán intenek,

hol vagytok szülők,

drága gyermekek?

Mind elfutottak

négy égtáj felé,

egy szál ruhában

fagyos tél elé.

Mindent elborít

vörös sírlepel,

rajta az írás:

Ember, mit teszel?!

Gyászdalt zeng a szél

Kolontár felett,

Kolontár halott,

immár vége lett!


Pecznyík Pál / Celldömölk



Bibliai tanács a keresztyén emberek számára: „… sírjatok a sírókkal.” (Rm 12,15)






Megoldás másként
Írta: Dr. Mikoliczné Virág


Félve érdeklődtem egyik kedves ismerősömtől, miként alakult helyzete a munkahelyén. Legutóbb ugyanis panaszkodott, hogy ellenséges légkör veszi őt körül. Legnagyobb meglepetésemre most arról számolt be, hogy minden egészen megváltozott. A közmunka program keretében számos új munkatárs érkezett, és megszűnt az a belterjesség, ami bennfentesekre és kirekesztettekre osztotta a kollégákat. Az előzmények ismeretében ámulva hallgattam őt, és nemcsak annak örültem, hogy a könnyek helyett mosolyt látok, hanem, hogy Isten látni engedett valamit abból, mennyire gazdag az ő tárháza, milyen kimeríthetetlenek lehetőségei...

Csüggedéseink oka gyakran az, hogy nem látjuk kibomlani azt a megoldást, amit mi annak vélünk. Énekeljük, hogy "Utad van számtalan sok, Uram, és eszközöd...", közben pedig ragaszkodunk ahhoz, hogy Isten a mi elképzelésünk szerint oldja meg a problémákat. Pedig ő, legtöbbször nem onnan közelít, ahonnan mi, és nemcsak azt akarja munkálni, amit mi fontosnak tartunk. Érdemes elengedni saját sémáinkat, és helyette inkább arra várni, miként akarja az Úr előrevinni tervét, amiben – kegyelméből – nekünk is részünk lehet.

Dr. Mikoliczné Virág / Pécel

„Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útjaitok az én útjaim, így szól az Úr! Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak útjaim a ti útjaitoknál és gondolataim gondolataitoknál!” (Ézs 55,8)






NE FÉLJ!

Ne félj! – ezeket a szavakat többször is olvashatjuk a Bibliában. Bizonyos helyzetekben ezt jogosan értelmezhetjük így: Ne félj Jézustól! A Sátán is biztat ezzel: Ne félj Jézustól! Ne tarts tőle, ne vedd komolyan! Csak egyike ő a jelentős személyiségeknek.

De ha látja rajtad az Isten iránt ébredő érdeklődésedet, akkor taktikát vált, s már így bíztat: Jézustól félj! Megnyomorít, kizsákmányol, maradi leszel…

Jézus határozott felszólítása nem céltalan: ha hiszel neki, mostantól új életed lesz, ember halász leszel – ne félj!

(A debreceni BSz csendes nap – okt. 01. – záró szolgálata /Vincze András/ alapján)

És mondta Jézus Simonnak: Ne félj, mert mostantól fogva embereket fogsz halászni! (Lk 5,10)






Teher alatt nő a pálma!

Bizonyára ismerősen hangzik a latin eredetű idézet: Palma sub pondere crescit! A mondás valószínűleg abból a felismerésből fakad, hogy a pálmafa levelei a törzs csúcsáról hajlanak le, így minél nagyobbak és nehezebbek, a növény annál erősebb és vastagabb törzset növeszt a súly hordozásához. Ahogyan az egyre nehezedő leveleket húzza saját súlyuk, úgy engednek teret a többi levél számára is a növekedéshez. Ezért minél nagyobb a pálmafa terhe, annál dúsabb a koronája is.

A fenti mondás ezért arra utal, hogy az ember teste, lelke, személyisége akkor fejlődhet egészséges módon, ha azt megfelelő időben és kellő mértékben nehézségek és próbák érik. Ha pedig valakit még a széltől is óvnak, és az élet próbásabb eseményeit cukormázba vonják számára, akkor ez kárára lesz, mert nem erősödik kitartása és problémamegoldó képessége.

Minap egy áruház könyvespolcán kamaszlányoknak készített könyvön akadt meg tekintetem. A kiadvány a menstruáció várható nehézségeire segít felkészíteni a tiniket. A tájékoztatás mellett, a hónap mindegyik napjához volt valami "jó tanácsa" is: melyik napon milyen érzésekre és történésekre figyeljen fürkészően a kötet ifjú olvasója. Végül pedig még jegyzetelésre is kaptak lehetőséget: 1-31-ig ott sorakoztak a hónap napjai, és mellettük ez a kérdés árválkodott: Mit éreztél ma? – majd következett a kipontozott rész a válaszhoz.

Amikor a felkészítés bölcs szándékával megveszi ezt a könyvet serdülő csemetéjének valamelyik szülő, akkor ez a kiadvány arra is késztetni fogja olvasóját, hogy folyamatosan fürkéssze érzéseit. Így, a még fejletlen személyiségű fiatal "tudományos forrásból" kap ösztönzést arra, hogy állandóan "hőmérőzze" érzelmeit, figyelje teste és lelke rezdüléseit. Ezzel kezdetét veszi, és szüntelenül erősödik az önmaga körüli forgolódás.

A könyvecske nem a próbák megoldására és elviselésére készít fel, hanem arra, hogy olvasója ott is nehézséget szimatoljon, ahol szinte nincs is mit észrevennie.

Egy másik könyv, a Biblia, viszont ilyet sohasem tesz, mert nem bíztat arra, hogy igyekezzünk kicselezni és megúszni a próbákat. Mint ahogy arra sem olvasunk benne felszólítást, hogy ízlelgessük, boncolgassuk, vagy naplóban örökítsük meg a nehézségek idején felbukkanó érzéseinket.

A Szentírás arra buzdít, hogy a próbákban legyünk kitartóak, és a nehézségek elhordozásához Istentől kérjük az erőt. Urunk, az övéinek sem ígér cukormázzal bevont életet, rózsaszín felhőcskéket és szellőtől is védett oázisokat, de azt igen, hogy sohasem hagy magunkra. Nála megnyugvást találunk, bátorítást és erőt meríthetünk minden időben.


Horváth Mária / Pécel

Jézus tanácsa a próbákhoz: "Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek."
(Mt 11,28)



Üssenek tovább

A 19. században a Kaukázusban egy néptörzs Samül fejedelem vezetésével felszabadult a török szolgaság alól. A felszabadulás után a fejedelem hozzá akarta segíteni népét a gazdasági jóléthez. Elsőként szigorú törvényt hozott népe játékszenvedélye ellen. Akit rajtakaptak azon, hogy szerencse- vagy kockajátékot űz, azt nyilvánosan meg kellett korbácsolni. Egyszer azután megtörtént, hogy a fejedelem saját édesanyját érték tetten tiltott játék közben. Vajon a fiú kiszolgáltatja édesanyját a nyilvános megkorbácsolás büntetésének? Lehetetlen! A fejedelem azonban személyre való tekintet nélkül hozta a törvényt, a törvény a maga jogát követelte, az egész nép tekintete rajta függött. Mit tegyen a fejedelem? Samül három napra bezárkózott. Nyugodtan el akart gondolkodni azon, hogy édesanyja fiaként hogyan lehet és maradhat igazságos fejedelem a népével szemben.
Ezután megtörtént a hihetetlen. Samül fejedelem kiadta a parancsot édesanyja nyilvános megkorbácsolására. Amikor édesanyját nagy tömegtől körülvéve nyilvánosan odakötözték a cölöphöz, a fejedelem felkiáltott: „Kezdjétek!” Mielőtt azonban még a hóhérsegédek végigszánthattak volna az édesanyja hátán, a fejedelem az édesanyja elé vetette magát, és saját hátán fogta fel az ütéseket. A legények visszahőköltek. Samül fejedelem azonban fennhangon parancsolta, hogy üssenek tovább. Így vette magára az egész büntetést, amit az édesanyja érdemelt meg. A törvénynek így teljesen eleget tettek, édesanyja azonban sértetlenül távozott.
Igaz történet ez az anya iránti fiúi szeretetről. Ez az eset bibliai módon teszi számunkra nyilvánvalóvá, hogy mit jelent az isteni kegyelem. Nem a büntetés elhagyását, hanem a büntetés végrehajtását az ártatlan helyettesen. Mindannyian kiérdemeltük Isten büntetését a bűneinkért. De Isten Fia, aki tökéletesen bűntelen volt, magára vette a büntetést a mi bűneinkért, ahogyan azt az Ézsaiás 53,5-ben olvassuk: „Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen!” A büntetés az egyetlen bűnnélkülit sújtotta, amikor ő meghalt értünk a golgotai kereszten. Ezért, és csak ezért vagyunk szabadok. Az emberi kegyelem ezt mondja: Szemet hunyunk felette, felejtsük el; noha megérdemelted, de most a kegyelmet a törvény elé helyezzük. Ez a büntetés elengedése, amikor sérül a jog. Az isteni kegyelem, a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme azonban egészen más. A Szent és Igaz a legrettenetesebb halált szenvedte el értünk, istentelenekért és nem igazakért a kereszten. Ő a Közvetítő, aki szenvedése és halála által megbékéltette a bűnösöket Istennel. önmagán hajtatta végre a büntetést a mi bűneinkért, a büntetést az ártatlanon hajtották végre, aki sohasem vétkezett.
(Joachim Langhammer: Példázatok, igaz történetek c. könyv, Evangéliumi Kiadó és Iratmisszió)

„Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét, aki gazdag lévén szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok” (2Kor 8,9).

Vonások

Egyetlen perc alatt szétosztottuk magunk közt az újszülött vonásait. Földi életének második órájában még nem volt sem képessége, sem késztetése arra, hogy alkalomhoz és társasághoz illően rendezze arckifejezését. Ő egyszerűen csak aludt, és közben hasonlított. Azóta – gesztusait és fintorait látva – felhagytunk a rokon-azonosítással, és boldogan vesszük tudomásul: ember született ismét, előre eltervezett egyéniség. Nem a rokonok összerakó játéka, hanem Isten teremtő fantáziájának lenyomata ő.
Újjászületett keresztyénként mi is hordozunk vonásokat: annak a lelki vezetőnek, családnak a sajátosságait, akiket használva Isten örök élettel ajándékozott meg. Természetes jelenség ez, de a vonások sosem lehetnek fontosabbak magánál az életnél. Ha a gyermek nem fejlődik, nem növekszik, ostobaság lenne azzal foglalkozni, kire hasonlít. Az életmentés ennél sokkal fontosabb: rá kell vezetni az életben maradás feltételére, a táplálkozásra, hogy növekedjen.
A lelki növekedés alapja az Igével való táplálkozás, annak beépítése gondolkodásunkba és életgyakorlatunkba. Erre kell összpontosítanunk, és erre kell buzdítanunk mindenkit. Mivel beleszülettünk Isten családjába – ha beleszülettünk! -, arra fogunk hasonlítani, aki minket újjászült,
aki családjának a feje: Jézus Krisztusra. Hasonlóságunk pedig nem utánzás, hanem engedelmesség által bontakozik ki, ez nagy különbség! Mások utánzása nevetségessé, görcsössé tesz, amíg a Krisztusnak való engedelmesség nemessé érleli az ember jellemét.


„A bölcsesség derűssé teszi az ember arcát, és kemény arcvonásai megenyhülnek." (Préd 8,1)