2017. december 29., péntek

Békés új esztendőt!
Írta: Dr. Makrai Tibor


"Az élet csak visszafelé érthető meg, de előrefelé kell élni." (Sören Kierkegaard)
Az esztendő fordulóján, - vagy ahogy Kányádi Sándor írja, amikor „férfiasan kezet fog múlttal a jövendő" - a fenti gondolat jutott eszembe. Ebben az időszakban az ember egy kicsit elcsendesedik és értékeli az eltelt időt.
Ilyenkor érdemes megállni és visszanézni az elmúlt esztendő eseményeire, hálát adni Urunk gondviselő és bűnbocsátó kegyelméért, számba venni csodatételeit, ajándékait, megköszönni azt, hogy hűtlenségünk ellenére is hű maradt és megőrzött bennünket, velünk volt a próbatételek és nehézségek idején.
De lehet más lelkülettel is visszatekinteni: bosszankodni az elszalasztott lehetőségek miatt, sajnálkozni a bennünket ért veszteségeken, felemlegetni sérelmeinket, elpanaszolni a megélhetési nehézségeinket, mennyi baj ért bennünket.
Igaza van az ókori gondolkodónak: Az embert nem maguk a dolgok, hanem az a mód zavarja meg, ahogy a dolgokat látja."(Epiktétosz).
Hasznosabb megelégedett, hálás szívvel visszatekinteni, és békességgel magunk mögött hagyni az elmúlt esztendőt, mint elégedetlenkedve és siránkozva.
Mindennek ugyanis következményei vannak az előttünk álló esztendő megítélését illetően is. Előbbi esetben nyugodtan és békés szívvel tudunk az új évre tekinteni, hiszen az az Isten, aki az elmúlt évben velünk volt, az ezután is velünk lesz. A másik lelkület aggodalmaskodva néz a jövőbe, milyen veszteségek, milyen betegségek érnek majd bennünket, milyen mértékben terjed ki a válság, hogyan fogok megélni. Fontos az, hogy mire vagy kire nézünk az elmúlt esztendő értékelésében és az új év várásában.


Tanács az új esztendőre:
Tekints magadba, és elcsüggedsz, tekints magad köré, és félelem fog el, tekints Jézusra, és békesség lesz az osztályrészed.


Bíztatással Újítja Évünk Kezdetét


A polgári légi közlekedés eddigi legsúlyosabb szerencsétlensége (nem számítva a 2001. szept.11-i tragédiát) történt 1977. március 27-én, a Kanári szigeteken, a tenerifei repülőtér kifutópályáján. A ködös időben két Boeing-747-es repülőgép ütközött össze még a földön, 583 ember halálát okozva. Az egyik gép pilótája az indulással nem várta meg az irányítótorony engedélyét, így az összeütközés elkerülhetetlen volt. A pilóta azt gondolta, hogy helyesen cselekszik, de tévedett. Pedig minden pilótának már a kiképzés elején meg kell tanulnia, hogy nem a saját elgondolásai, döntései szerint vezeti a repülőt, hanem az irányítótorony utasításai alapján. Különösen igaz ez rossz látási viszonyok között. Az irányítótoronyban levő személyzet látja át a helyzetet, ő tud biztonságosan vezetni.

Igaz ez a mindennapi életünkben is. Azt sem látjuk, hogy a következő percben mi fog történni, nem hogy a következő évben. Az előttünk álló esztendő eseményei ködben vannak: „sűrű sötét van mindenfelé”. Rémisztő híreket is hallunk válságról, globális problémákról, megoldhatatlannak tűnő nehézségekről; biztosnak látszó erkölcsi tájékozódási pontok tűntek el. Emiatt sokan félnek az új esztendőtől.

A keresztyén ember Mennyei Atyja azonban az „irányítótoronyban” ül, aki követte a múltját, figyelemmel kíséri a jelenét, és már látja a jövőt és a teremtett világ következő eseményeit is. Ő tud tehát biztonságosan vezetni, nyugodtan rábízhatjuk magunkat az új esztendőben is. Ne a saját fejünk után, elképzeléseink szerint döntsünk, hanem Urunk bölcs tanácsait vegyük figyelembe, aki felajánlja segítségét, Igéjével és Szentlelkével vezet bennünket, így nyugodt és vidám szívvel léphetünk át az új esztendőbe.


Dr. Makrai Tibor / Mátészalka

Ígéret 2013-re is: „Bölccsé teszlek, és megtanítlak téged az útra, amelyen járj; szemeimmel tanácsollak téged.” (Zsolt 32,8)






Emlékezz, felejts, célra tarts!
Írta: Dr. Makrai Tibor



Ezen a héten búcsúzunk a 2014. évtől, és Isten kegyelméből elkezdjük a következő esztendőt. Ez az időszak a vissza- és előretekintés, az értékelés, valamint a tervezés ideje is.

A mögöttünk levő év eseményeinek számbavételekor jellemezzen bennünket a hálás emlékezés és a jótékony felejtés! Emlékezzünk Istenünk gondviselő, hordozó szeretetére: „Emlékezzetek meg az ő csodáiról, amelyeket cselekedett!” (Zsolt 105,5); viszont felejtsük el a bennünket ért sérelmeket, megvallott bűneinket, és ne emlegessük veszteségeinket! Fogadjuk meg a neves angol írónő tanácsát: „Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb időn át haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk, ami fáj.” (Charlotte Bronte).

Az új esztendőre való készülésben pedig az alábbi történet segítsen bennünket!

Ifjú földművesek versenyeztek, egy darab ugart kellett felszántaniuk. Az volt a mérték, hogy ki tudja a legegyenesebb barázdát szántani. A legtöbbje csak görbe barázdát szántott. Amikor a jutalom kiosztására került a sor, az elhangzott kérdésre: Mire figyeltél szántás közben? – a görbe barázdát szántók ilyen válaszokat adtak: az eke szarvára; az eke vasára; a barázdát néztem. Az viszont, aki egyenes barázdát szántott, ezt mondta: Én a lovak között arra, a messze lévő, egyedül álló fára figyeltem.

Ha különböző emberi vélekedésekre hallgatunk, ha önmagunkra vagy a körülményeinkre nézünk, akkor letérünk az Isten által kijelölt utunkról. Az új esztendőben nézzünk csak fel és egyenesen előre, Jézusra – a hit elkezdőjére és bevégzőjére – és akkor életünk útja egyenes lehet. Azon járva nem tévesztjük majd el a célt!


„Testvéreim, én magamról nem gondolom, hogy már elértem volna, de egyet cselekszem: azokat, amelyek mögöttem vannak, elfelejtve, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nekifeszülve célegyenest futok Isten felülről való elhívása jutalmáért, amely Krisztus Jézusban van.” (Fil 3,13-14)






Év-fordulóra

Ezen a héten hagyjuk magunk mögött az óesztendőt, és lépünk át az új évbe. Ilyenkor megérinti az embert az elmúlás szele, és gondolkodóba esik élete, sorsa, jövője felől. Az elmúlt esztendő mulasztásai, bűnei nyomasztják, és a következő év számára ismeretlen eseményei félelmet keltenek. Az alábbi vers (Túrmezei Erzsébet Jó reggelt kegyelem!) sorait a mögöttünk levő és az előttünk álló esztendő napjaira is érthetjük. Nagyszerű lehetőség, hogy a múlt terheit és a jövő okozta bizonytalanságot, félelmeket letehetjük hatalmas és kegyelmes Urunk kezébe. Bátorítson bennünket annak tudata, hogy gondviselő Istenünk kegyelme napról napra ránk árad! Bízzad Újra Életed Krisztusra!

A tegnap terhe már a tegnapé, / A holnap árnya még a holnapé. / Minden új reggelen örök útitársam köszönthetem: / Jó reggelt, Uram, Jézus, jó reggelt öröm, / Jó reggelt békesség, jó reggelt kegyelem! / Jó reggelt, Uram, Jézus, jó reggelt öröm, / Jó reggelt békesség, jó reggelt kegyelem!"


„Minden reggel meg-megújul; nagy a te hűséged!" (Jer.Sir 3,23)


Hideg napok


 Hideg téli nap volt. A völgyben sorakozó házacskák barátságosan pipáltak a hótehertől hajladozó fák között. A kis házakba behúzódva, egy fedél alatt melegedtek a nagy családok: apró gyermekek, dolgos szülők, lassuló életű nagyszülők. Várták az idő melegebbre fordulását a januári szürkeségben. A helyszín, az Alpok nyugati karéjában rejtőző Piemont hegység, a dátum: 1655. A házak lakói pedig reformált hitű valdensek, Vald Péter XII. századi előreformátor késői követői.
Langyos tavaszi fuvallat helyett azonban egy fagyos hír fut házról-házra. Szavoja hercegének futárai hozzák a hírt: vagy részt vesznek a vasárnapi misén gyermektől öregig mindahányan, vagy el kell hagyniuk földjüket, házukat, mindenüket. A herceg számára nem volt kétséges a válasz, hisz tél volt, és minden vagyonuk ide kötötte a kis völgy lakóit… de nem így történt. Mindannyian felkerekedtek, és a völgy távoli felső végébe menekültek hittestvéreikhez. Szavoja hercegének kegyetlensége itt is utolérte őket. Miután földjeiket és házaikat idegenek foglalták el, a herceg katonákat küldött utánuk, akik 1655 húsvét hajnalán lemészárolták a teljes közösséget.
Hogy jön ez ide? – kérdezheti a kedves olvasó. Nem valami vidám újévi köszöntés kellene ilyenkor? A 2017-es év a reformáció éve. Amikor itt, a mai Magyarországon békében ünnepeljük az újévet, ne feledjük, hogy hittestvéreink az évszázadok folyamán sokszor életüket is kockára tették, de hitüket nem tagadták meg. Kísértéseink közt merítsünk erőt hitvalló elődeink példájából!
„Azért mi is, akiket a bizonyságok ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőteret.” (Zsid 12,1)


Leállás



Az ó év utolsó és az új év első napjai köszöntenek ránk ezen a héten.
Ebben az időszakban sok üzem, gyár leáll, életünk is lelassul, és jut idő a számvetésre, az előretekintésre. Álljunk le mi is, hogy visszaemlékezhessünk a mögöttes esztendőre, átgondolva, mennyi jót tett velünk Mennyei Atyánk!
- Ha elkezdjük előszámlálni a sok jótéteményt, elámulhatunk, hogy megszámlálhatatlanul sok az: „Sokat cselekedtél te, Uram Istenem, a te csodáiddal és terveiddel mi érettünk; semmi sem hasonlítható hozzád; hirdetném és elbeszélném, de többek, semhogy elszámlálhatnám.” (Zsolt 40,6)
- Ha betegségben vagy szenvedésben tapasztaltuk meg segítségét, adjunk neki hálát ezért is: „Mert ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de kezei meg is gyógyítanak.” (Jób 5,18)
- Tartsunk bűnbánatot az elmúlt esztendő vétkei miatt, hiszen azok számosabbak a fejünk hajszálainál. Valljuk meg, majd fogadjuk el Isten bűnbocsátó kegyelmét, hátunk mögé vetve bűneinket!
- Figyelmeztessen az elmúlt esztendő arra, milyen gyorsan telnek a napok, hónapok és évek, ezzel a gyorsasággal múlnak el életünk esztendei: „A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk.” (Zsolt 90,10)
- Legyünk hálásak az Úrnak az új esztendőért is, amit engedett megérnünk, és a gyorsan múló idő késztessen bennünket az Úrral való találkozásra:
Tegnap terhét nem viselem,
Holnap terhét nem ismerem,
Ma árad rám a kegyelem.
- Végül pedig az új esztendőt minden gondjával, félelmével együtt tegyük Mindenható Urunk kezébe, és fogadjuk meg a zsoltáros tanácsát:


„Hagyjad az Úrra a te útadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti.” (Zsolt 37,5)



"Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trónus felől: Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük."

(Jelenések 21,3)


"Íme!" - a találkozás örömkiáltása ez. Az ég kiált a földre, a föld az égre - immár nem szakítja el őket egymástól a bűn. "Íme, lássátok, örvendjetek!" Az ember elszakadt Istentől, de az Isten nem szakadt el az embertől, vele van, vele lakozik, mellette, benne él. Sátorként, mindennapi lakásként veszi körül.
A Sátornak célja van velünk: közösséggé, néppé, gyülekezetté, egyházzá tesz. Azért, hogy Isten tanúi legyünk a világ végezetéig. Hogy befogadjuk egymást. Ebben a sátorban lesz nyilvánvalóvá az Isten dicsősége. De hogyan? Általunk, ha nem szégyelljük a Krisztus evangéliumát, ha fáj nekünk, hogy sokan még nem hallottak az Úrról.


Egy régi keresztyén legenda szerint Gábriel arkangyal megkérdezte Jézust: - Te azt mondtad a te tanítványaidnak, hogy "elmenvén tegyetek tanítványokká minden népeket." De Uram, mi lesz, ha ők nem hirdetik az evangéliumot? Ha lusták, trehányak? Milyen más módszert gondoltál ki?
- Jézus lehajtotta a fejét, és azt mondta: - Gábriel, nincs más módszerem, csak ez!

(Visky Ferenc)

"Megkoronázod az esztendőt jóvoltoddal, és a Te nyomdokaidon kövérség fakad."
Zsolt. 65,12


Új esztendő hajnalán

Új esztendő hajnala van,
Hozzád jövök fényért, Uram.
Nem egyedül: hozom megint
Színed elé szeretteim.

Megállok a kereszt alatt,
Ott hallgatom áldó Szavad,
Rád bízom az életemet.
Szenteltessék meg a Neved!

Mindenható Isten, Mennyei Atyánk!

Köszönjük, hogy megérhettük ezt az új esztendőt. Áldásod után sóvárogva állunk a jövő előtt, ami emberi mértékünk szerint eléggé kilátástalan, de tudjuk, hogy Neked semmi sem lehetetlen. Engedd meg, hogy leborulva, de nyitott szemmel nézzünk fel Rád most, reménykedő hittel, hogy Te ezt az esztendőt is megáldod, sőt megkoronázod jóvoltoddal. Maradj velünk és újíts meg bennünket a KRISZTUS JÉZUSBAN!

Ámen.


Mulandóság - maradandóság
Az év első hetében még friss élmény az óesztendő búcsúztatása. „Ismét egyik esztendeje, Istentől kimért ideje telék el a múlandóságnak” – énekeltük az istentiszteleten. Elmúlt egy esztendő, öregebbek lettünk, és ilyenkor különösen is megérinti az embert az elmúlás szele. Megtapasztalja azt, amit a 90. Zsoltár írója is átélt: „… úgy elmúlnak esztendeink, mint egy sóhajtás. Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő… olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.”

Megkísért a gondolat, hogy életünknek vége lesz; és az idő múlását tapasztaljuk testünkben is: erőnk fogy, nehézkesebben mozgunk, egészségünk romlik, feledékenyebbek leszünk – mindezek életünk közelgő végéről árulkodnak. Ahogyan egyik ismerősöm fogalmazott: „Részletekben halunk meg”. A kellemetlen gondolatokat sokan a hangos zenével, mulatozással, petárda-durrogtatással próbálják elhallgattatni.

Mindeközben próbál az ember maradandót alkotni, nyomot hagyni, ami halála után is őrá emlékeztet majd másokat. Kőből, fából, gondolatokból készít alkotásokat, de az idő múlásával elkorhad a fa, szétmállik a kő, feledésbe merülnek az eszmék. Láthatjuk, hogy a több száz évvel ezelőtt élt emberek közül már csak néhányuknak neve és műve maradt fenn; csak a töredékre emlékezünk. Mindez azért, mert az ember halandó, így a halandó alkotása is mulandó.

Salamon király tapasztalatként írta le: „Rájöttem, hogy mindaz, amit Isten tesz, örökké megmarad…” (Préd 3,14). Úgy is fogalmazhatunk, hogy csak az marad meg örökké, amit Isten cselekszik. Minden tette maradandó, örök. Ő a bűnös ember megváltásában is maradandót alkotott, hiszen a Föld alapjainak felvettetése óta áll Jézus Krisztus keresztje, amely a megváltást hirdeti.

A halandó ember élete az örök élettel lesz halhatatlan; azé, aki elfogadta a Jézus Krisztusban felkínált isteni kegyelmet, a megváltást. És azok a cselekedetei lesznek az örökkévalóság szempontjából is maradandóak, amit benne és általa az élő Jézus Krisztus cselekszik.


Dr. Makrai Tibor / Mátészalka

ÚJRAKEZDÉS


Újévkor sokan szeretnének újat kezdeni, vagy, ahogyan gyakran mondják, újra kezdeni. Különös, hogy az újat kezdeni akarók szándékát az a tapasztalat sem töri meg, hogy az ember lényegében mindig csak a régit folytatja, nem tud kibújni saját bőréből.

De lehet egyáltalán újat kezdeni? Vajon nem az a fő bajunk, hogy egy ember sem rendelkezik az újrakezdés képességével?

Valaki azt mondta: „Én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég…” (Jel 1,8), ami azt is jelenti, hogy a világmindenségben kizárólag Jézus Krisztus rendelkezik azzal az isteni tulajdonsággal, hogy tud újat kezdeni. Nélküle minden újrakezdés kudarcra van ítélve.

Bennem is csak ő kezdhet újat, ezért kell vele a legszorosabb hit- és életközösségbe kerülnöm.


Dr. Sípos Ete Álmos / Tápiószele

Mózes imádságából: „Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon, és méltóságod fiaikon! Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!” (Zsolt 90.)

2017. december 22., péntek

A következő sem lesz jobb?

Az emberiség számottevő része évről évre babonás várakozással tekint az új számmal kezdődő évre. Úgy gondolja, hogy erős elhatározásokkal, sőt fogadalmakkal is segítheti, hogy új, jobb érkezését jelentse a következő esztendő. Majd eltelik néhány nap, esetleg hét, és kiderül, hogy – a reményteli várakozás, ígéret és komolynak tűnt fogadkozás ellenére is – csupán a régi ismétlődik. Ennek oka az, hogy a körülmények változhatnak ugyan az új esztendőben, de maga az ember ugyanaz maradt, az élet pedig a régi taposómalomban folytatódik. És 2010-ben is beigazolódik majd a közmondás: „Soha nem jön jobb.”

Az újévi hamis és romantikus álmodozás, majd az azt követő pesszimista kijózanodás folyamata alól csak a hívő keresztyén ember lehet szabad. Ő ugyanis felismerte, hogy az ember, mint Isten teremtménye, egyedi darab, akivel teremtője személyesen törődik, foglalkozik. Isten személyes bánásmódja pedig rendkívül változatos, gyengéd, ugyanakkor célratörő. Olyan, mint a szobrászé, aki tudja, mit akar formálni a márvány tömbből. Ez a személyes isteni bánásmód teszi a keresztyén életet igazán izgalmassá, fordulatokban gazdaggá.

A hívő tehát Újévkor ehhez hasonló kérdéseket fogalmaz meg: Vajon, Isten, mit cselekszik majd életemben? Mivel ajándékoz meg az új esztendőben? A pillanatnyilag megoldhatatlannak tűnő gondjaimat miként (talán egyetlen mozdulattal?) fogja megoldani?


Dr. Sípos Ete Álmos / Tápiószele



Pál apostol bizonyosságával kívánnak a honlap szerkesztői áldott új esztendőt!: "Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az ő gazdagsága szerint dicsőségesen a Krisztus Jézusban." (Fil 4, 19)

"Bizony hamar eljövök. Ámen. Bizony JÖVEL URAM JÉZUS!"
Jel. 22,20

Hányszor másra várunk,
s fáj, hogy nem jön el.
Nőtttön nő hiányunk...
ÚR JÉZUS, jövel!

Hol az élet gondja,
hol felhő föd el,
S lelkünk félve mondja:
ÚR JÉZUS, jövel!

Szánd meg árva néped
távol és közel,
lásson újra Téged,
ÚR JÉZUS, jövel!

Megváltó Urunk!
Bocsásd meg nekünk, hogy visszajöveteled várása, reménysége oly sokszor elhalványul bennünk. Az élet gondjai, a gazdagság csalárdsága gyakran felhőzik el dicső Személyed, noha sejtjük, hogy közel vagy már, az ajtó előtt. Kérve kérünk: szánd meg maga körül forgó népedet! Szabadíts neg bennünket minden hamis várakozástól s ragyogtasd fel újra igéretedet, hogy eljössz hamar. Gazdagítsd meg hitünket és szolgálatunkat ebben a szent várakozásban az ATYA ISTEN dicsőségére.
Ámen.


Boldog feltámadásunk nyitánya
Írta: Dr. Sípos Ete Álmos


Keveset értett meg a karácsony üzenetéből az, aki az eseményekben csupán egy szomorúan romantikus történetet lát, és a betlehemiek által be nem fogadott házaspár történetéből egyedül ezt az – mint elembertelenedett világunknak szóló – üzenetet következteti ki, hogy: Szeressük egymást! A Fiú Isten testet öltését ugyanis nem szabad kizárólag a születés eseményeiből vizsgálni. Mi már tudjuk, hogy az a kisgyermek a dicsőségbe öltözött Király Krisztus, aki nemcsak leszállt értünk a Földre, hanem aki helyettünk elszenvedte a kereszten a bennünket igazságosan sújtó isteni ítéletet, és ő az, aki a harmadik napon feltámadt a sírból, és dicsőséggel ment fel a mennybe.
Ismerjük tehát a titkot, hogy az első karácsonyon megszületett gyermekben maga, a megváltó Isten jelent meg testben, ezért az a nap minden Jézusban hívő ember számára az egyetlen vigasztaló, boldog feltámadásra és örökéletre jogosító eseménnyé lett. 2012-ben is ennek a ténynek örüljünk mindnyájan!

„Mert nyilvánvalóan nagy a kegyesség titka: Aki megjelent testben, megigazult lélekben, látták az angyalok, hirdették a pogányok között, hittek benne a világon, felvitetett dicsőségben." (1Tim 3,16))

"Én rendeltelek titeket arra, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon."

(Jn 15,16)

Uram, Jézusom! Te látod, hogy az efféle "utolsó napokon" - szédítő tervek, iskola, szerelem, jó hírnév, cseresznye-virágzás, vagy éppen naptári év végnapjain - mi minden gyűl össze az ember torkában! Kis magyar búbánat mandulaíze, nagy világpolgár nekirugaszkodás frissítő mentája, nem is tudom. Éreztél egykor Te magad is ilyesmit? Tizenévesen, vagy inkább úgy harminc körül? Amikor még egyszer végignéztél Kapernaum mezején, hogy aztán végképp Jeruzsálemnek fordulj? Ilyenkor mindig mérlegkészítést emlegetnek. Számadást.

Bár nem rajongok az efféle műveletekért, belátom, elkerülhetetlen az ilyesmi. Pontosan egy éve a fenti szavakkal bocsátottál útnak. Elküldtél, hogy gyümölcsöt teremjek, és azt ígérted, megmarad a termés. Hányszor megtörtént: boldog voltam, igazán telve mindenféle lelki jóval, roskadozott a fa - csak éppen nem mentem sehová. Nem vittem belőle senkinek. Lusta voltam. És kicsinyhitű. Ugyan, éppen az én vigasztalásom, levelem, örömöm, kompótom, ige-versem, virágszálam, társaságom kell majd valakinek! És önző is. Magam majszoltam a drágalátos gyümölcsöket, míg képemre nem száradt ragacsos levük, mint augusztusban a görögdinnyéé szokott, a fülünk tövéig. Máskor meg küldés nélkül is elmentem, tépve téptem lelkem zöldellő fügefa-lombjait: semmi. És azt adtam, díszes kis zacskókba csomagolva. De Te megígérted: lesz valami, mégis lesz valami, ami visszamarad az idő vesszőkosarában. Egyszerűen nem igaz, hogy minden kihull belőle. Épp ellenkezőleg, minden, de minden olyan szó-, érzés-, gondolat-, kívánság- vagy cselekedet-gyümölcs benne marad, ami Tebenned fogant, mint igazi tőben. Minden, amit az elmúlt évben is önzetlen, tiszta szeretetből tehettem. Kevés ez, sok ez? Te vagy Bírám, Uram. Bírám és Barátom. Aki elküldesz, és aki a megérkező-nek kitárod az ajtót. Ezt köszönöm meg a mai estén - mandulaízű, mentás szavaimmal.

(Visky S. Béla)



Minden út Jézushoz vezet

Észrevettük-e már, hogy a betlehemi pásztoroknak megjelenő angyal és a napkeleti bölcseket tanácsoló csillag – sőt Heródes király biblia-tudósai is – egységesen azt az utat mutatták meg, amelyen elindulva, az egyszerű pásztorok és az ókori „akadémikusok” is a Betlehemben földre érkezett Messiás Krisztushoz jutottak el?
Karácsony egyik fontos üzenete az, hogy minden Isten által rendelt út a világegyetem egyetlen urához, Jézus Krisztushoz vezet! Ha tehát valaki a Bibliáját hittel olvassa, netalán bármilyen tudományágat elfogulatlan előítélet nélkül művel, illetve ha egyéni életsorsát helyesen szeretné értelmezni, akkor lehetetlen, hogy ne jusson el Krisztushoz! Ha pedig nem talál el az ember Krisztushoz, akkor csak féligazságok zsákutcájába érkezik, még ha Nobel-díjat kap is életművéért.
Ugyanis a názáreti Jézus Krisztus az Alfa és az Ómega – tehát a te életednek kezdete és a végcélja is.
„Pásztorok (…) őrködtek éjszaka a nyájuk mellett. És íme, az Úr angyala megjelent nekik (…), és így szólt: Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek, amely minden nép öröme lesz, mert Dávid városában ma megszületett nektek az Üdvözítő, aki az Úr Krisztus.” (Lk 2,8-20)


SEBES ÜNNEP SEBESÜLTEN


Életveszélyessé vált a karácsony előtti utazásom. Főútvonalon haladva, többször is hirtelen fékeznem, dudálnom kellett, mert a szemből jövők, nem törődve a forgalommal, türelmetlenül előzték egymást. Rohantak karácsonykor is.

Egykor Mária és József több mint egy hétig gyalogolt Názáretből Betlehembe – eközben (légvonalban) kb. 120 km utat tettek meg. (Ma ezt a távolságot gépkocsival, kényelmes tempóval, másfél – két óra alatt megtehetnénk.) Kétezer évvel ezelőtt a közlekedőknek rengeteg idejük maradt egymásra, a hosszú úton mindent megbeszélhettek. Ma pedig minden idegszálammal arra kellett figyelnem, hogy túléljem az őrült rohanást egy rövidebb útszakaszon is.

Sebesen akarunk mindent elintézni és villámgyorsan ünnepelni, ezért a betlehemi Királyhoz lelkünkben sebesülten érkeztünk meg. Nem maradt időnk elcsendesedni; beszélgetni egymással és a ma is megszólítható Krisztussal. Pedig Jézus időt, helyet kérve, ma is kopogtat a szív ajtaján. Szeretne házigazda maradni az ünnepek múltával is.

Javaslatunk az esztendő utolsó, és a következő év első napjaira: Adj időt életed Urának, hogy elmondhassa számodra gondolatait, bátran járulj elé imádságban, tárd ki előtte agyonhajszolt életedet!


Szász Lídia Dóra / Kisbér

Jézus üzenete János apostol közvetítésével: „Nézd, az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat, és megnyitja az ajtót, bemegyek hozzá, és vele vacsorázom, és ő én velem.” (Jel 3,20)






Szemléletünktől függ?
Írta: Dr. Viczián Miklós


A közlekedési baleset után a rendőr a vétkes autó vezetőjétől kérdezi, hogyan történt az ütközés.
– Feleségemmel megállapodtunk, hogy idegen városban én figyelem a forgalmat, ő pedig a táblákat.
– És milyen táblát látott utoljára? – fordult a rendőr az asszonyhoz.
– Azt, hogy „Drogéria szalonunk megnyílt" – jött a válasz.
Nem mindegy tehát, hogy miként szemlélünk egy eseményt. Jézus Krisztus születéséről például három evangélista is készített beszámolót. Ugyanazt az eseményt háromféleképpen mutatják be. Máté a nagypolitika felől: bölcsek, királyi udvar, intézményes gyerekgyilkosság, menekülés Egyiptomba, Lukács a szülés idejére, helyére – még a pólyálásra – is kitér, János pedig az esemény kozmikus jelentőségét tartja említésre méltónak: „az Ige testté lett, és közöttünk lakozott".
Amikor karácsonyt ünneplünk, szemléletünktől függ, hogy mit látunk: csak a sok munkát és költséget, ami az előkészületekkel jár, vagy szépen díszített fát, mosolygó gyermekarcokat, és az értékes ajándékok feletti örömöt, esetleg Jézus Krisztust, akinek születésnapját ünnepeljük. Ha őt is, akkor hogyan? Kisdedként, akinek a napkeleti bölcsek ajándékokat hoztak, akihez a környékbeli pásztorok látogatóba érkeztek – vagy pedig így:



„Benne volt az élet, és az élet volt az emberek világossága. (...) Mindazoknak, akik befogadták, akik hisznek az ő nevében, hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek." (Jn 1,1-14)


Vikinek lehet élete!


Egy lelkészkolléga mesélte néhány napja, hogy az alsósok tantermébe lépve, a táblán megdöbbentő üzenetet olvasott: „Nincs életem! Viki”. Egy idős embertől, aki sokféle próbával, szenvedéssel tűzdelt életútjára tekint vissza, még csak-csak elfogadnánk egy ilyen megállapítást: Nem volt életem. De ha egy őszinte gyermeki hang szólal meg így, az rendkívül elgondolkodtató.
Bár egyfelől Vikinek ez a vallomása általánosan igaz minden emberre, hiszen ki az, aki ne keresné az életet, az értelmes életet, az élet értelmét? S ki az, aki ne vallana kudarcot újra és újra a találással? És a keresők között néhány ezzel az őszinte felkiálltással fakad ki: Nincs életem!
Másfelől viszont akár fiatalon, akár idős korban nyilatkozik így valaki, a karácsonyi ünnep különös üzenetet, tanácsot közvetít számára, ezt: Lehet életed! De csak annak, aki már eljutott a felismerésre, és lemondott önmaga megtalálásáról! Mivel azon az első karácsony éjjelen Jézus személyében az ÉLET jött el a világba. Ő azért érkezett, mert nélküle nem volt élet itt a földön.
Persze születnek emberek, élőlények, és van küzdelem és siker, meggazdagodás és elszegényedés, egészség és betegség, csak a legfontosabb nem található: az ÉLET. Mert az élet több, mint az előbbiek együttesen. A tantermi táblára írt gyermeki vallomásból pontosan ez a felismerés sejlik át! Nem feltétlen a betevő falat, a ruházat, a saját szoba, barátnők, vagy a pénz hiányzik, hanem az ÉLET.
Az a valami, ami igazából VALAKI. A karácsonykor földre érkező, majd később, felnőttként embertársait tanító, gyógyító, halottat feltámasztó Jézus ezt mondta magáról: ÉN vagyok az ÉLET, és én azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek mindazok, akik befogadnak engem!
Kedves Olvasó, kedves Viki!
Amíg őt nem fogadtad be, addig valóban nincs életed, de akié a Fiú, azé az élet! A Biblia Jézus Krisztusról:
„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő kezdetben istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Benne volt az élet, és az élet volt az emberek világossága.” (Jn 1,1-4)


VIZSGA

Minden újjászületett keresztyén ember élete azzal kezdődik, hogy Isten iskolájának első osztályába kerül. Az első osztályból a másodikba akkor léphet, ha megtanulja a tananyagot. Az egyik fontos tantárgy a hálaadás.

Vigyázz, mert a hálaadás teljesen független attól, hogy mi történt veled! Ha ugyanis hiszed, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukat szolgálja, akkor az általad rossznak és fájdalmasnak ítélt események is hálaadásra kell, hogy indítsanak.

Az esztendő utolsó napjain is vizsgázunk hálaadásból. Ha visszatekintesz a 2011. évre, akkor panaszkodsz, sírsz, sóhajtozol vagy hálát adsz mindenért, ami veled történt, mert megláttad a nehezek mögött Krisztust? Továbbléphetsz végre a második osztályba, vagy ki tudja hányadszor, kezded újra az elsőt?


Dr. Sípos Ete Álmos / Tápiószele

Pál apostol tanácsa: „Mindenért hálát adjatok, mert ez Isten akarata Krisztus Jézusban számotokra.” (1Thessz 5,18)

2017. december 15., péntek

"Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát."

(Mt 2,11)

Elolvasandó:
Mt 2,1-12

Vajon kerestelek volna, ha Te meg nem keresel? Vajon rátaláltam volna-e házadra, ha Te nem vezetsz Magadhoz, Erőtlen Gyermek? Jól tudtad, miért éppen azoknak a bölcseknek, azoknak a pásztoroknak kellett Téged elsőkként meglátniuk: szükségem van az ő példájukra, hódoló leborulásukra, mert különben a születésed híre felett háborgó Jeruzsálemhez társulnék; együtt szakértősködnék a főpapokkal és írástudókkal, és együtt alakoskodnék Heródessel, buzgóságot színlelve, miközben szívemet a gyanakvás és düh feszíti.

Ó, hit, melynek elég a Hozzád vezető csillag, még ha utóbb ki is derül, hogy csupán két bolygó együttes fénye erősítette egymást! Ó, engedelmes bizalom, melynek elég a Szó, még ha méltatlan, a Heródes házánál lecövekelt írástudók kezei közül csendül fel a tekercsekről az útmutatás! Ó, önmagáról megfeledkező hódolat, melynek az a ház a Ház, amelyben Te vagy, feküdj bár mint rongyokba pólyált kisded, avagy mint gyolcsba göngyölt holt!
A Te ajándékaid ezek, egykor pólyák között fekvő, immár a felhőkkel eltakart Jézus! Együtt ajándékozod nekünk a hitet a feléd vezető úton levő akadályokkal, az engedelmességet a zavaró körülményekkel, miképpen a hódolat is ott bizonyul Tőled valónak, ahol rongyok, szenvedés és felhők takarják dicsőségedet.
Hadd magasztaljalak a Házért, ahol a Tieid közösségében Téged kereshetlek; ahol megtörténhet a csoda, mely talán annál is mélységesebb, hogy felismerték a Mindenség Urát egy kisdedben: felismerhetlek Tested tagjaiban, megváltottaid közösségében.
Hadd hozzam hát Neked, amim van! Hadd oldódjam ki a kapni vágyás kötelékeiből jelenlétedben, Te, önmagadban mindeneket ajándékozó, hogy csak Nálad, a Te szolgálatodban legyen értéke annak, ami jóvoltodból kerül birtokomba!
Testet öltött Ige, ki önmagadat adtad, hogy közösségünk legyen általad az Atyával! Lakozz bennem, és tégy késszé a szeretetre, közösségvállalásra, megtisztítva a fennforgás és bizonyítás hiú vágyától, és segíts imádatodban élnem! Ámen.

(Adorján Kálmán)

"Én világosságul jöttem e világra, hogy senki ne maradjon a sötétségben, aki énbennem hisz."
János 12,46

Világítson meg!

Világítson meg fénye most,
olvasszon ki jéghegynyi fagyból!
Háromszázhatvanötnapos
karácsonyod legyen s maradjon!

Mennyei Atyánk!
Micsoda lelki sötétségben élne ez a világ s mi valamennyien Nélküled! Köszönjük Neked, SZENT FIADAT, JÉZUS KRISZTUST, a világ világosságát, Aki testvérül született nékünk. Kérve kérünk, ne hagyj bennünket a bűn éjszakájában, világíts át szereteted fényével s adjál - az Ő érdeméért - örök karácsonyt!
Ámen.

FILMRE VETTÜK JÉZUS SZÜLETÉSÉT

Az egyik adventi szombaton a karácsonyi történetről beszélgettem unokáimmal. Miután végigvettük az eseményeket, előkerült a Biblia is. Ahogy olvasom a szöveget, megszólal valamelyik: Játsszuk el, és vegyük filmre! – Hmm, és hogy gondoljátok? Csak hárman vagytok, és jelmezek meg díszletek sincsenek – próbáltam a lehetetlennek tűnő feladat miatt kifogást keresni. Nem baaaj, kezdjünk hozzááá! – fogták könyörgőre.

Megterveztük hát a jeleneteket. A könyvespolcról belógatott babák képezték a mennyei sereget, egy birkaprém-ágyelővel letakart díszpárna szolgát bárányként a betlehemi éjszakában, a narrátor szerepét én vállaltam (az operatőr és a rendező szerepe mellé), s a „színészek” hol Máriaként, Józsefként és vendégfogadósként, hol pásztorokként vagy napkeleti bölcsekként játszották el a történetet. Ami hiányzott a díszletből, azt pótoltuk gazdag fantáziával. Az egyes jelenetek közt tanultuk be a következő rész pársoros szövegét, s mire a végére értünk, ebédidő lett. Kipirult arccal, derűsen éltük át az Úr Jézus születését.

Talán hasonló élménye lehetett a betlehemi pásztoroknak is, akik nem felnőttes kifogásokat kerestek, hogy miért NE menjenek fel Betlehembe, hanem gyermeki hittel útra keltek. Hittek, mentek, láttak. A pásztorok pedig visszatértek, dicsőítve és magasztalva az Istent mindazért, amit pontosan úgy hallottak és láttak, ahogyan ő megüzente nekik. (Lk 2, 20)


Dr. Viczián Miklós / Budapest

Jézus imádságából: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3)


Halott az Isten?
Írta: Horváth Mária
A hívő élet mindennapi próbája az, hogy a láthatókról felemeli tekintetét az élő Istenre, és benne bízik. Erre figyelmeztet bennünket a Luther Mártonhoz köthető történet is.
Egyszer, amikor Luther doktort nagyon maga alá gyűrte az élet sokféle terhe, már-már kezdte elveszíteni bizalmát Istenben. Felesége (Katalin) látta, ahogy egyre kedvetlenebb az ura, ezért az egyik reggelinél gyászruhában jelent meg a családi asztalnál. Ez feltűnt Luthernek, és megkérdezte:
– Miért gyászolsz ma?
– Mert Isten halott – válaszolta Katalin.
– Lehetetlen asszony – mondta mérgesen Luther –, Isten nem halott.
– Hát, ha Isten nem halott, akkor miért viselkedsz úgy, mintha az lenne?

„Egy harcos sem elegyedik bele az élet dolgaiba, hogy megnyerje annak tetszését, aki őt harcossá fogadta." (2Tim 2,4)




Kettős advent


Eljött... Emléke csillagfényes,

Eljött... keresztje súlyos, véres,

Eljött... megváltott vére árán,

Nem bírt soha Vele a Sátán.



Eljön... Jele fölfut az égre,

Sír a Föld minden nemzetsége,

Eljön... meglátja minden ember

Leborulva és nyitott szemmel.


Füle Lajos



„Íme, hamar eljövök, a jutalmam velem van, és megfizetek mindenkinek a cselekedete szerint. Én vagyok az Alfa és az Ómega, az első és utolsó, a kezdet és a vég." (Jel 22, 12-13)







Karácsony – görbe tükörben

Elérkeztünk Karácsonyhoz: Jézus Krisztus születésnapjához. Ha a naptár helyesen számol, akkor ez már a kétezer-tizedik. Mi pedig ünnepeljük képzeletünkben most egy sokkal fiatalabb, alig 100 éves dédpapa születésnapját úgy, ahogyan a karácsonyt szoktuk! Nevezzük az ünnepelt dédpapát Istvánnak!

István születésnapjára készülve a nagynénik, nagybácsik, a fiatalabb szülők gügyögve kérdezgetik a gyerekektől, hogy: „Na! Mit fog hozni neked az Istvánka?”. Mások – kihasználva az ünnepből kinyerhető nevelési előnyöket – így fenyegetik a gyerekeket: „Ha nem eszed meg a spenótot, akkor nem fog hozni neked semmit az Istvánka!”. A család felnőtt tagjai pedig már hetekkel előbb azon tanakodnak, hogy milyen ajándékot adjanak: egymásnak.

És persze, István (dédpapa) születésnapja alkalmából minden család süt, főz, takarít, majd bevisz a lakásába egy fenyőfát, díszeket akasztanak rá, és aláteszik az egymásnak vásárolt ajándékokat. Fel sem tűnik a nagy készülődésben, hogy az ünnepeltnek elfelejtettek szólni. Jól elvannak egymással, hiszen az öreggel már úgyis nehéz beszélgetni. Mert ki is ismeri azokat a régi szereplőket, akikről az ő történetei szólnak?! Így születésnapja eltér minden egyéb születésnaptól, ugyanis az ünnepelt általában nem kap semmit.

Bár, István, már betöltötte 90. életévét, mégis minden születésnapján a születése körüli eseményekről – ha egyáltalán eszükbe jut az öreg –, valamint a korabeli politikai helyzetről, az osztrák elnyomásról, a népszámlálásról, és bizonyos politikai indíttatású tömeges gyermek-gyilkosságról beszél mindenki, de arról senki nem szól egy szót sem, hogy István mi mindent tett hosszú élete folyamán családjáért – érettünk –, és milyen nagy a hatalma és tekintélye ma is!


Dr. Viczián Miklós / Budapest

Karácsony ma is érvényes üzenete: „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” (Lk 19,10)





KIVEL GYŰJTESZ?

A bevásárlóközpont parkolójában toltam az áruval telt kocsit, amikor mellém lépett egy fiatal lány, bokáig érő sárga szoknyában, kis ködmönben, vállig érő szőke fürtökkel. Kedvesen megszólított:

- Jó estét kívánok. Szabad kérdeznem valamit?

- Tessék, mit szeretne kérdezni.

- Karácsonyra gyűjtünk a szegényeknek. Támogatná néhány forinttal?

- Ugye, maga Krisnás?

- Igen, Krisna-tudatú hívő vagyok.

- Tudja, mit ünneplünk karácsonykor?

- A szeretet ünnepét, és mi szeretnénk a hajléktalanokat megajándékozni, megvendégelni.

- Karácsony, Jézus Krisztus születésének az ünnepe. Miért nem az ő nevében gyűjt? Ismeri őt?

- Igen, mi is tiszteljük Jézust.

- De Krisnát is…

- És az baj?

- Amennyiben az baj, hogy ez a keverés nem vezet sehova… pontosabban a kárhozatba visz, akkor igen, az baj!

- A szegények megsegítése miért baj?

- Az önmagában dicséretes, csak éppen a maga életén nem segít. Talán még ilyen fiatalon nem gondol rá, de ha most máshoz köti az életét, és nem Jézus Krisztushoz, akkor majd halála után, amikor az üdvösség és kárhozat elágazásához ér, csak Jézussal együtt léphetne a mennybe. E felől most kell döntenie!

- Akkor nem ad?

- Sajnálom, Krisnának nem! És magának is azt tanácsolom, hogy inkább Krisztussal együtt gyűjtögessen!

- Viszont látásra!

- Viszont látásra!


Dr. Viczián Miklós / Budapest

Jézus mondja: „Aki nincs velem, ellenem van, és aki nem velem gyűjt, tékozol.” (Mt 12,30)



Öregen, mégis fiatalon



Ahogyan öregszik valaki, úgy értékelődik át sok minden az életében. Amit addig lelkesen begyűjtött, és attól gazdagabbnak érezte magát – sőt mindaz, amiről úgy gondolta, hogy az még majd jó lesz valamire –, az elveszti fontosságát, értékét. Ezért, ha elég bölcsességgel rendelkezik, akkor megpróbál azokon túladni. Feladatai teljesítéséhez erőt kell gyűjtenie: már nem rohan a buszhoz, már nem kívánkozik világ körüli utazásra, sőt, a legközelebbi üzletig való eljutást is jól át kell gondolnia. De említhetem feledékenységét, esetleg sutaságát a technika legújabb eszközeivel szemben, amit úgy tud átlépni, hogy már nem törekszik a velük való megismerkedésre, csak csodálkozva figyeli a metrón, villamoson utazó fiatalokat, akik okos telefont bűvölnek, és villámgyorsasággal írják az SMS- t.
Mindez különösen akkor lenne elszomorító, ha a hanyatlás lelki életében is törvényszerűvé válna. De örömteli tapasztalat, hogy az Úr Jézus Krisztusban nyert új élet nem öregszik meg, sőt, a Szentlélek az igében mindig mélyebb ismeretre juttat, ami egyre nagyobb távlatokat nyit meg Isten üdvtervére és csodálatos lényére nézve. Furcsa ellentmondásnak tűnhet ez: egyre több időt tölt Isten gyermeke az orvosi rendelőben, viszont lelki élete egyre egészségesebb, érettebb lehet. Az emberek szemében fokozatosan válik értéktelenné, az örökkévalóság felől nézve pedig Istennek egy befejezéshez közeledő remek műve ő. Mindezt úgy, hogy közben belefiatalodik az örökkévalóságba.

„Mert tudjuk, hogy ha ez a földi sátorházunk elbomlik, épületünk van Istentől: nem kézzel csinált, hanem örökkévaló ház a mennyben.” (2Kor 5,1)




Szemétre került

Sokan értetlenül, elhűlve állnak a jelenség előtt, hogy egyes nyugati országokban eltűnnek a karácsony szokásos jelképei, sőt vannak, akik sietnek még a keresztet is eltávolítani a templomokról arra hivatkozva, hogy azok sérthetik a nem keresztyén gyökerű polgárok vagy migránsok érzelmeit. Ha valóban a más vallások szempontjait vennék figyelembe, akkor azt is tudhatnák, hogy számukra az istentelenség sokkal megvetendőbb, mint az, hogy valaki egy tőlük idegen hit követője.
Ez a buzgó igyekezet inkább azt sejteti, hogy a másfajta vallási hátterű tömegek jelenléte csupán ürügy arra, hogy Európa megszabaduljon a koloncnak tartott keresztyén örökségétől. Ez az elszakadás belül már sokkal korábban megtörtént. Kontinensünk értékrendjében, életmódjában régóta nem Isten törvénye az irányadó – most csupán a külsőségek kerülnek a szemétdombra. Ránk ez sokkolóan hat, Istent azonban mindez nem éri váratlanul. Ő nem azért küldte Fiát a Földre, mert illúziói voltak az embervilággal kapcsolatban. Tudta, hogy a „sötétség nem fogadja be a világosságot”, amit kézzel foghatóan illusztrál mindaz, amit ma tapasztalunk. Ebből a sötét háttérből nézve számunkra még felfoghatatlanabb – és még jobban világít – az a kegyelem, ami arra késztette őt, hogy a menny dicsőségét a föld gyalázatára cserélve, közénk küldje Jézus Krisztust.



„De mindazoknak, akik befogadták (Jézust), akik hisznek az ő nevében, hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek.” (Jn 1,12)



Változtass!

Változtass! – hangzik minden felől a felszólítás. Amit meguntál, ami régi, elavult: Dobd ki! Vegyél újat!
Tódulnak fejembe a gondolatok, min is változtathatnék én? Eszembe jut egy női csendes hét, ahol a téma a változtatás volt: Az életünk melyik területén van szükség változásra? Mit szeretnénk felölteni, és mit letenni? Ki segíthet nekünk a változtatásban? Milyen segítséget nyújt nekem ebben az, "akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka" (Biblia, Jak 1,17)?
Ezekre a kérdésekre érdemes mindenkinek személyesen megkeresni a választ. A felszólítás – mindenesetre – megérkezett mindenkihez.
Pál apostol felszólítása:

„... ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el az elmétek megújulása által, hogy megítélhessétek, mi Isten jó, kedves és tökéletes akarata". (Róm 12,2)

2017. december 8., péntek

ADVENT

Az adventi ünnep második gyertyáját gyújtották meg a karácsonyra készülő családok az elmúlt vasárnapon. Mások a kertjüket, a ház erkélyét vagy egyéb helyiségét dekorálják égőkkel és díszekkel, kezdődik a nagytakarítás időszaka, a vásárlási láz, a kisgyermekek között az izgatott készülődés…

A legtöbbször pedig majd ugyanaz történik, mint a közismert anekdotában. Gyermek született a családba, akik örömmel és gazdag vendéglátással készültek a keresztelőre. Rokonokat, ismerősöket hívtak, s ők jól érezték magukat a kedves alkalmon, majd egy idő után kíváncsian keresni kezdték az ünnepelt csecsemőt is, akit végül a vendégek egymásra helyezett kabátja alatt találtak meg, holtan.

Ha nem Jézusról szól az adventi készülődés és majd az ünnep, akkor kiről?

Benedek Csilla / Pécel

Prófécia Jézus születéséről: „Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme!” (Ézs 9,5)



Ezzel nem vagyok kisegítve – gondolom, valahányszor metróra várok, és a peron digitális számlálója elárulja, hány perce ment el az előző szerelvény. Mennyivel hasznosabb lenne az információ arról, meddig kell még várnom, mikor érkezik a vonat. Visszaszámlálás hiányában azonban marad az alagút felé kukucskálás, az erősödő huzat és zaj – mint előjelei az érkezőnek.

A Bibliában található egy mindkét oldalán üres lap, ami 400 esztendőt jelképez. Malakiás és Máté, vagyis az utolsó isteni szó és a Messiás érkezése közt hozzávetőleg ennyi idő telt el. Elegendő volt ahhoz, hogy a vallásos ember is kérgesedjen, belefásuljon a monotóniába. Tudta, hogy Isten lépni fog valamikor valamit, de csak találgatta, mikor és mire készüljön. Így történhetett, hogy az írások felett vitatkozó írástudókat elkerülte a pásztorok öröme. Észre sem vették, hogy akit várnak, eljött.

Vajon miért nem tartott Isten visszaszámlálást az emberiség figyelmének ébren tartására, ha nem is Kr. e. 400-tól, de legalább 10-től kezdődően: 9-8-7…? Talán nem lett volna ilyen mostoha a Megváltó fogadtatása.

Azért nem, mert Isten akkor és ma is azokat örvendezteti meg, akik szüntelen készenlétben élnek. Azok várakozása fordul örömre, akiknek szeme az égen, miközben lábuk a földön. A szüntelen készenlét nem jelent állandó görcsöt és remegést. Sőt, ha ilyesmit érzünk, talán nem ismerjük még, hogyan várhatjuk őt helyesen, igeszerűen.

Jézus visszajövetelére akkor gondolhatunk egészséges örömmel, ha földi életünk során élünk az ’előtörlesztés’ lehetőségével. Istennek adósai vagyunk, és örökké azok is maradunk, ha nem fogadjuk el, hogy Jézus kezeskedik értünk, hogy egy összegben kifizette tartozásunkat. Lehet az örök törlesztést választani, de tudni kell, hogy annak sohasem lesz vége.

Szabad ugyanakkor élni Jézus ajánlatával-ajándékával, és a tehermentes adós nyugalmával várni őt. Ennek a nyugalomnak sem lesz soha vége.


Bálintné Gyöngyi / Pécel

„Ezért nem is szűkölködtök semmilyen kegyelmi ajándékban, várva a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését, aki meg is erősít titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztusnak napján.” (1Kor 1,7-8)


Eleshetsz, de felállhatsz!



Egy fiatal lelkész életében először keresett fel egy börtönt. Alaposan felkészült erre az első prédikációra. Amikor a börtönkápolnába belépett, és megcsapta őt az elítéltektől feléje áradó bizalmatlanság és keserűség levegője, azonnal tisztában volt azzal, hogy az előre elkészített igehirdetéssel itt semmire sem fog menni. Szívében Istenhez kiáltott segítségért.
A szószékhez érve elbotlott, és egész hosszában elesett. Felcsattant a rabok kárörvendő gúnykacaja. A lelkész felugrott, a szószékre sietett, és sugárzó arccal kiáltotta oda ezeknek az eldurvult lelkű raboknak: „Emberek, lássátok, éppen azért jöttem ide, hogy ezt elmondjam nektek: Egy ember eleshet ugyan, de újra felállhat!” S elkezdte hirdetni nekik az Isten szabadítását, az örömüzenetet, hogy van kiút a bűnök, a szenvedélyek és megkötözöttségek szövevényéből Jézus Krisztus golgotai váltsághalála által.
Kedves olvasó, ha valami levert a lábadról, ha megbotlottál és elestél, s éppen most kedveszegetten, reménység nélkül fekszel, halld meg az örömüzenetet: Isten szeret téged, ő felsegíthet elesettségedből. Megbocsátja bűneidet, megerősít, és egyenes úton vezet majd. Ne csüggedj el, állj fel, és indulj el vele egy új életben!

(Forrás: Új Élet – Evangéliumi folyóirat (a Vetés és Aratás elődje), 1. évfolyam (1963. január) 1. szám, 7. old. - Kiadta: Ungarische Schriftenmission (magyar iratmisszió), Geisweid, NSzK.)

A próféta mondja:
„Ha elesem is, fölkelek, még ha a sötétségben laknék is, az Úr az én világosságom.” (Mikeás 7,8)


Élt nyolc hetet...
Írta: Dr. Mikolicz Gyula


Rendben, tehát nyolc hetes, és megbeszélte a doktor úrral. – mondta az asszisztens talán a megszokottnál visszafogottabb hangerővel, majd lapozott naptárjában, és folytatta: Hozza magával leletét, a jegyzőkönyvet, a befizetésről a csekket, s hétfőn reggel nyolc óráig jelentkezzen be a felvételi pultnál! A fiatal nő hétköznapi arccal hallgatta a tudnivalókat, majd egy mosoly kíséretében bólintott, s bepakolta táskájába a papírokat.
Pillanat alatt összeszűkült gyomorral, dobhártyát feszítő szívdobogással eszméltem rá az elhangzottak lényegére: egy kórházi osztály ügyfélvárójában ültem, s fültanúja voltam a nyolchetes emberi élet kivégzési időpontja kihirdetésének. Amikor beszámoltam az eseményről feleségemnek, s megemlítettem, hogy megosztom élményemet a heti üzenet olvasóival is, ő megkérdezte: Jó, de milyen pozitív üzenete lesz akkor ennek?
Nem lesz, az emberi cselekedetnek az Édenkert óta soha nem volt pozitív üzenete, az csak halál illata volt a halálra. S ennek a valóságnak ismételt megértéséhez Istennek le kellett ültetnie engemet a váróterembe.


„Mert tudom, hogy nem lakik bennem, vagyis a testemben semmi jó (...) Ó, én nyomorult ember! Ki szabadít meg engem e halálnak testéből? Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!" (Rm 7,18-25)

Isteni üzenet


Egyszer egy magát megtértnek valló keresztyén fiatalember keresett fel dohányzása következtében fellépő, immár jól fejlett légzőszervi- és szívpanaszaival. A vizsgálatok egyértelműen igazolták, amit már az előzetes beszélgetésünk is jelzett.
Miután hitvalló keresztyénnek tartotta magát, megkérdeztem: Hogyan lehetséges akkor, hogy még dohányzik? Ha ő immár Jézus Krisztus tulajdona a megváltás okán is, hogy jön ahhoz, hogy Isten tulajdonát és templomát telefüstöli!
Válasza kitűnő „kánaáni” dialektusban szólt: Az Úr eddig még nem mondta nekem, hogy a dohányzás bűn és hagyjam abba…
No, ezt a nyelvet én is jól beszélem: Ha eddig nem hallotta volna meg Isten szavát, akkor most a panaszai révén és általam is üzeni, hogy sürgősen hagyja abba a dohányzást!



„Szólt ugyan az Úr Manasséhoz és népéhez, de nem figyeltek rá.” (2Krón 33,10)


Maradj a felszínen!
Írta: Horváth Mária


Dél-Amerika atlanti-óceáni partvidékén él egy hal, amelyik különbözik minden más haltól. A „négyszemű hal" abban különleges, hogy bár első ránézésre csak két hatalmas szemet láthatunk kidudorodni lapos fejének szélein, de a figyelmes szemlélő észreveheti, hogy szembogárból összesen négy jutott neki. Úszás közben feje teteje a víz felszínét súrolja, így szemeinek felső része kiáll a vízből. Vízszintesen osztott szemével a levegőben zajló történéseket éppen úgy nyomon tudja követni, mint azokat az eseményeket, amik a vízben történnek. Mindkét közegre élesen figyel, hogy nem maradjon le semmilyen mozzanatról.
*
A hitetlen ember egyetlen életteret lát, amiben él, de nincs tisztában azzal, hogy minden történésnek van lelki háttere, mennyei olvasata is.
A keresztyén hitből élő ember azonban Istentől a haléhoz hasonló megkettőzött látást kap. Kinyílik számára a világ, amikor érzékelése kibővül a lelki dolgok látásának ajándékával. Figyelheti a körülötte zajló eseményeket, amiket addig is látott, de már azt is felfogja, hogy a történéseknek van lelki, mennyei vetülete is. Észreveheti, hogy semmi sem történik véletlenül, mindennek célja van. És nem mindig az a legfontosabb, ami első ránézésre szemébe ötlik, hanem sokszor jelentősebb az események mögötti lelki történés – amiket esetleg csak később ért meg.



„Kész az én szívem, Istene, hadd énekeljek, zengedezzek lelkemből! (...) Mert nagy a kegyelmed, fölülmúlja az egeket, hűséged pedig a fellegekig ér!" (Zsolt 108,2-5)





"Menjünk el mind Betlehemig!"
Lukács 2,15

Betlehemig

Betlehemig? . Félútig sem jutottál!
Kötözve tart a nyáj, a föld, az üzlet,
vágyaid is más fényességhez űznek,
a régi hír egészen megkopott már.

Pedig a Fény zuhog, az angyalének
orkánszerű, az éjszakát betölti.
KÖZEL AZ ÚR! Fogytán időd, a földi,
ha majd lejár, az utak arra térnek,
s csak az a Fény, csak az a Szó kísér el:
NE FÉLJETEK! Csak JÉZUS vár az éjben.

MENNYEI ÉDES ATYÁNK!
A Te jeladásodra, hívásodra indultunk el valamikor a keskeny úton Feléd. Ne engedd, hogy félúton megrekedjünk, s csodáid meglátása, Orcád keresése helyett idegen fények vonzása térítsen el az úton. Kérünk, jőjj elénk az angyalok énekével, világosíts meg minket MEGVÁLTÓNK érdeméért.
Ámen.


Nyakunkon a karácsony

Erre a kifejezésre az interneten huszonkétezer találatot jelez a gépem – és ehhez még sok százezer, világhálót nem használó ember véleménye is csatlakozik: Nyakunkon a karácsony!

Egyáltalán nem méltó ez a vélekedés karácsony ünnepének szerzőjéhez, ugyanis, Atyánk, a karácsonyt nem fojtogatásnak szánta, hanem fellélegzésnek, megkönnyebbülésnek; tehát nem a nyakunkra, hanem a szívünkbe szánta.

Az ünnepet akkor érezzük a nyakunkon, ha nyakasok vagyunk. Nyakasságunk tünetei pedig ezek: azt gondoljuk, minden – megszelídítve: sok minden - rajtunk múlik. Kevésnek érezzük, amit Isten készített. Mivel a lecsupaszított karácsonyi történetet túl egyszerűnek, elcsépeltnek véljük, kényszert érzünk arra, hogy Isten kreativitását a sajátunkkal kiegészítsük, sőt: felülmúljuk. A betlehemi menü nem elég ízletes, az istálló díszei – ha voltak – nélkülöztek minden színharmóniát, ötletességet.

Az ajándék: természetesen, Jézus – ezáltal a legnagyobb. De akkor most mire rakjunk masnit? Jézus nem meglepetés, errefelé mindenki tud róla. Márpedig mi örömszerzés címen is szeretünk magunknak dicsőséget szerezni. Milyen bizsergető érzés, amikor azt a csomagot bontják, amit mi állítottunk össze, majd elmondhatjuk, mennyit talpaltunk utána, mire sikerült az utolsó darabot megkaparintanunk.

A karácsony előtti pánik-közeli érzésnek van keresztyén változata is. Ha nem is kürtöltetünk magunk előtt, azért bizalmasainknak elmondhatjuk, hogy rengeteg előmunkálattal jár egy tartalmas gyülekezeti karácsony megszervezése: számtalan látogatás és telefon, késő délutánba nyúló próbák! Majd éjszakánként készülés és az elmaradhatatlan fejtörés: Vajon mit felejtek majd el? Talán éppen ezért érezzük nyakunkon a karácsonyt, mert saját ötletességünket és saját áldozatvállalásunkat helyezzük középpontba. Pedig Isten embermentő ötletességét és áldozatvállalását lehetetlenség, de nem is dolgunk felülmúlni.

A mindenséget egyensúlyban tartó Isten talán még a mi ünnep előtti feladatsorunkat is meg tudná oldani? Ehhez viszont igyekeznünk kellene a fontossági sorrendet őrá bízni. Kérjük bátran, juttassa eszünkbe, ami a mi dolgunk! Adjon társat abban, amihez kevesek vagyunk! Engesztelje meg a sértődötteket, nyissa meg a begubódzottakat, és sokasítsa meg a keveset…

Még mindig, most is érzem a fojtogatást. Nehezen hiszem el, hogy a karácsonynak nem kell a nyakam köré fonódnia. Bízni szeretnék Isten rendezésében! Minden tekintetben. De most sietnem kell, kezdődik a próba…


Bálint Józsefné / Pécel


Biztatás az Úrba vetett bizalomra: „Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.” (Péld 3,6)





"...szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett..."

(Fil 2,7)


Egyszer, még az őskeresztyénség idejében, egy vértanú ezt mondta egy pogány királynak, aki őt hite miatt szorongatta: "Hatalmadat, ó király, ugyan növelheted, de ne feledd, sohasem ülhetsz magasabbra a fenekednél." Ezt a bátor humorérzéket ajándékozza nekünk Jézus Krisztus, ha megfelelő alázattal végre rájövünk arra, hogy nem az a hatalmas, aki hatalomra tör, hanem aki le tud mondani a ha-talom kísértéséről. Gondolj csak a mostanság népszerűvé vált könyvre és filmre A gyűrűk urára, az is ezt sugallja: iszonyú kísértés a hatalomvágy és az erő igézete, de a legnagyobb erő titka mégis a hatalomról való önkéntes lemondásban van.

Jézus lemondott mennyei és isteni hatalmáról, önként alávetette magát az emberi lét korlátainak, rabszolgai formát vett fel, mert annak, aki Isten, már önmagában is rabszolgaság embernek lenni.
Persze ez ma nem divatos, amikor mindenki érvényesülni akar, sikeres akar lenni, és lenéznek, ha te is nem vagy ilyen.
De gondold meg, ha Isten nem lenne ilyen alázatos, soha nem "alacsonyodna" oda, hogy rajtunk könyörüljön, vagy velünk egyáltalán szóba álljon.
Valaki, aki egy szörnyű bűnt követett el, kétségbeesetten vallotta meg azt egy öreg és istenfélő bölcsnek:
- Nem tudom, hogyan merészeljek egy ilyen szörnyű bűn után bocsánatot kérni Istentől... - sopánkodott neki.
- Miért ne kérhetnél bocsánatot - mondta az öreg -, hiszen Isten alázatosabb nálunk embereknél.

(Horváth Levente)

2017. december 1., péntek

Adventi várakozás


Talán harmadik osztályos lehettem, amikor iskolai farsangra készültünk. Jelmezemet évről évre édesanyám készítette, akkor éppen egy korábbi ruhát akart újjá alakítani, ezért szétbontotta az előzőleg már sikert aratott darabot, hogy némi új anyag felhasználásával más jelentést adhasson neki. A varrással lassan haladt, mert csak esténként, munka és a család egyéb igényeinek kiszolgálása után keríthetett erre sort; de abban biztosak voltunk, hogy a farsang napjára elkészül a mű.

Ám az egyik nap váratlan dolog történt: az iskolában kihirdették, hogy aznap lesz a farsangi bál. Ez éppen egy héttel korábban volt, mint az általam ismert dátum.

Most mit csináljak? A ruha nincs készen, szüleim pedig dolgoznak. Kétségbeesve ballagtam haza, mert tudtam, hogy az, ami otthon vár, még nem nevezhető jelmeznek. Hiába válogattam a felismerhetetlen formájú és rendeltetésű, rojtos szélű és gyűrött anyagok halmazában, mégsem tudtam eldönteni, hogy az egykori vagy a készülő jelmez részeit tartom-e a kezemben. Mivel a farsangi részvétel kötelező volt, ezért magamra öltöttem az épebbnek tűnő ruhadarabokat. Ám azok nagyon szánalomra méltóan mutattak rajtam, és semmiképpen sem hasonlítottak a megálmodott jelmezhez. Tudtam, hogy ezzel nem aratok majd sikert.

*

Ez a történet jutott eszembe, amikor az adventi várakozásra gondoltam. Sokak számára ugyanis, akik az ígéret várományosai voltak, az első advent is váratlanul teljesedett be. Pedig a zsidók évszázados várakozása és számtalan isteni ígéret után érkezett a Messiás. De ők mégsem készültek jól a fogadására. A sok beteljesült prófécia ellenére váratlanul érte őket Jézus megjelenése.

Ma is adventben élünk. Nem csak azért, mert a karácsonyi ünnepet megelőző hetekbe léptünk, hanem, mert Jézus Krisztus mennybe menetele óta visszajövetele ígéretének beteljesedését várjuk. Az ezt megelőző eseményekre is vonatkoznak ígéretek, amikből napjainkban egyre több megvalósulni látszik. Mindezeket azért tudatta velünk, hogy népe felkészülve várja érkezését.

Urunk visszajövetele közel van; a fehér ruhák elkészültek, a menyasszonyi sereg pedig boldog izgalommal készül a vőlegény fogadására.

Horváth Mária / Pécel

Ahelyett, hogy örülne



Az orvosi rendelő előterében várakozó emberek – közöttük gyermekes szülők is – türelmetlenül várták, hogy mikor hangzik fel a hívást jelentő nevük. Amikor az egyik kisfiút szólították, apukája, gyermekével az ölében, felugrott, majd sietett az ajtó felé. De a 4-5 éves forma ifjú nem így gondolta, és rémült kiáltozással próbált kiszabadulni az apai ölelésből. Az ajtóba kapaszkodva tiltakozott, végül is becsukódott mögöttük az ajtó. A váróterem elcsendesedett, mindenki megkönnyebbült, ami sajnos nem tartott sokáig, mert a gyerek kiszabadult édesapja kezéből, majd kivágva az ajtót, ordítva rohant a folyosón – két asszisztensnő futott utána. Néhány perc után betessékelték őt a rendelőbe, az ajtót pedig bezárták. Az egyik várakozó fiatal férfi így kommentálta az esetet: Hisztizett és menekült, ahelyett, hogy örülne, hogy végre bejutott!
Sokan viselkednek hasonlóan akkor, amikor Isten igéje néven szólítja, azaz a Szentlélek betessékelné őket az Úr gyógyító színe elé, vagyis az üdvösségre!

„Ezért így szól az én Istenem, az Úr: Íme, a Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szegletkövet, erős alappal. Aki hisz, az nem fut el!” (Ézs 28,16)






"Életem ideje kezedben van..."
Zsolt. 31,16

Magasba tart utam

Magasba tart utam,
Mélység feszül alattam.
Porszem vagyok, URAM,
felfénylek sugaradban.

Időm kezedben van,
Pályám tudod, kimérted.
Minden tettem, szavam
Hála legyen s dicséret!

Atyánk, Istenünk!
Köszönjük Neked, hogy örök végzésed folytán mi is idejöhettünk élni. Áldott légy érte, hogy porszem voltunk ellenére szemmel tartasz, hűtlenkedésünk ellenére szeretsz és magasságaid felé ragad bennünket a LÉLEK. Maradj velünk múló időnkben, s ha földi pályánk végén megérkezünk Hozzád, hadd vihessük magunkkal a hálát a bűneinkből való szabadulásért, a megtartatásért.
Ámen.


Fiatalember a padlón



Gondolom, hogy a fenti címet olvasva nem túlságosan pozitív kép jelenik meg az olvasók előtt. Mi oka lehet egy fiatal férfinak, hogy a padlóra kerüljön? Alkoholos vagy egyéb bódító szertől származó befolyásoltság? Legyőzhetetlen fáradtság? Rosszullét? Hajléktalanság? Esetleg átvitt értelemben kell gondolnunk a padlóközeli állapotra?
Megnyugtatásként írom: semmi ilyesmiről nincs szó.
Az egyik hétköznap kora délelőttjén személyvonatra szállt fel az említett fiatalember, aki az utasok között nem talált magának könnyen elfoglalható ülőhelyet, ezért leült a vonat tiszta padlójára. Furcsa jelenet. A szemem sarkából láttam, és nem tudtam mire vélni cselekedetét.
Azonban, amikor többed magammal leszálláshoz készülődve elhaladtam mellette, még szokatlanabb, de számomra szívmelengető látványon akadt meg a tekintetem. És nem csupán az enyém.
A fiatal férfi a Szentírás olvasása miatt telepedett le a padlóra. Lábait maga alá gyűjtve, Bibliáját az ölében, Bibliaolvasó Kalauzát maga mellett a földön tartva a legnagyobb természetességgel olvasta a kikeresett igeszakaszt. Az az elszántság látszott rajta, hogy az Urával való személyes kapcsolatfelvételnek nem lehet akadálya a kényelmes ülőhely hiánya. Igeolvasásra és imádkozásra megfelelő hely – ha kell – a vonat padlózata is, inkább, mint hogy a nagyon fontos találkozás kárt vagy késedelmet szenvedjen.
Ma, amikor mindenfelől azt halljuk és érzékeljük, hogy az emberek nagy hányada előtt nincs már isteni tekintélye a Szentírásnak, felfedezhettük egy hívő keresztyén ember hétköznapi cselekedetében az Úr iránti különleges tiszteletet.

„Folyamodjatok az Úrhoz, az ő hatalmához, keressétek orcáját szüntelen!” (Zsolt 105,4)


Kit várjunk?
Írta: Dr. Viczián Miklós
Várhatunk valamit, és várhatunk valakit. Első esetben váradalmunk tölti ki gondolatunkat, az utóbbiban a közelgő találkozás és együttlét öröme. Váradalmunk gyakran csal meg, mert nem azt kapjuk, amit vártunk, de beteljesedése feledteti az űrt, amit a vágyott személy hiánya okozott.
Az emberiség történetén végighúzódik ez a kettősség. Az első emberpár váradalma az volt, hogy az isteni teljes bölcsesség birtokosa lehet, s helyette – a Sátánra hallgatva – az Istennel való életközösség hiányát kellett megtapasztalnia. Azóta mindannyian evvel a hiánnyal a szívünkben születünk.
Az Ószövetség népe várta a Messiás eljövetelét. Ehhez a váráshoz váradalmak is csatlakoztak. Erős királyt, népfelszabadítót vártak, aki békét, gazdagságot, függetlenséget hoz. A Messiással való személyes kapcsolatnál hangsúlyosabbak lettek a remélt ajándékok. Mivel váradalmaik nem teljesedtek be, ezért nem ismerték rá arra, akit annyira vártak: „Saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt" (Jn 1,11).
Mi, adventkor már nem a kis Jézus megszületését várjuk, hanem azzal a győztes Megváltóval ünnepelhetünk, „aki halálra adatott bűneinkért, és feltámasztatott megigazulásunkért" (Rm 4,25). Most azonban még csak hit által van közösségünk a győztes Úr Jézus Krisztussal, ezért megmaradt adventi várakozásunk is, aminek alapja Krisztus ígérete: „Bizony hamar eljövök". „Ámen, jöjj, Uram, Jézus!"


„Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, ugyanígy fog visszajönni, ahogyan felmenni láttátok őt a mennybe." (Csel 1,11)







LEHETSÉGES A LEHETETLEN


Sokan mondták már, hogy hívőként élni nagyon nehéz. Erre válaszolta valaki, hogy a hívő élet nem könnyű és nem nehéz, hanem lehetetlen annak, aki a maga erejéből akarja teljesíteni azt.

A hivő ember ugyanis, amikor a keskeny úton jár, akkor a félelmetes szakadék fölötti kötélen egyensúlyoz.

Gaál Éva grafikusművész illusztrálta találóan ezt a helyzetet: A mélység fölött kifeszített kötélen lépked egy gyermek, akinek kezében nem a szokásos segítséget adó rúd, hanem a Biblia van, és ő azzal egyensúlyoz. A kötél alatt pedig ott a félelmetes és sötét szakadék partjai között kifeszített háló.

A sikeres átjutást az írott igébe vetett hit, az annak való engedelmesség segíti, de a kötélről engedetlensége, kísértésben történt bukása miatt leeshet a vándor. A biztonságot maga, Isten biztosította a Krisztusban adott kegyelme védőhálóját feszítve ki a kereszten. A leesés fájdalmas, megalázkodásra indító esemény, kegyelme pedig mindig bátorító, bizalmat keltő és egyre jobban az Úrhoz bilincselő.

Benedek Csilla / Pécel

„Az egeken száguld segítségedre, és fenségében a felhőkön. Hajlékod az örökkévaló Isten, alant vannak örökkévaló karjai” (5Móz 33,26-27)

Miért magányosan?

"Nem jó az embernek egyedül lenni" – Isten így rendelkezett, és mi érezzük ennek a kijelentésnek valóságtartalmát. Éppen ezért ad biztonságot az, ha élnek körülöttünk emberek, ha jelen vannak a családtagok, körülvesznek a testvérek. Különösen igaz ez akkor, ha segítségre szorulunk. Ám előfordul, hogy amikor szükségünk lenne valakire, akkor, aki segíthetne, elfoglalt, így átéljük azt a keserű helyzetet, hogy "nincs emberünk".
Amikor ilyen elhagyatva érezzük magunkat, akkor a hívő ember számára Jézus ismét felkínálja segítségként önmagát. Hiszen a nagy nyüzsgésben és emberekre való várakozásunkban el is feledkeztünk már arról, hogy őrá van legnagyobb szükségünk. És akkor – ebben az elhagyatottságban – ismét megtapasztalhatjuk hűségét, a vele való kapcsolat örömét.


Pál apostol: "Mert benne lakozik az istenség egész teljessége testileg, és ti benne vagytok beteljesedve" (Kol 2,9-10).






"Nem tagadtad meg a fiadat, a te egyetlenegyedet, azért gazdagon megáldalak."

(1Mózes 22,16)

A hitben élők mindent másképp látnak. Ha Ábrahám nem élt volna hitben, akkor nem látta volna másképp azt, amire felszólította őt az Isten. Gyilkosságra szólította fel, nem?
Vajon miért botránkozunk meg néha az Isten arcán vagy kérésén? Miért viszolygunk ettől a történettől, hogy Ábrahámnak fel kell áldoznia a tulajdon fiát? Miért nehéz megérteni, hogy az Isten engedte megtörténni a legszörnyűbb borzalmakat ezen a földön? Miért nehéz helyesen látni? Azért, mert nem hitből látunk.

Miért lát rosszul az ember, ha nem az Ábrahám oldalán áll? A Zsoltárok könyvében azt olvassuk (18,26): "A tisztával tiszta vagy; s a visszáshoz visszás vagy." Isten olyannak látszik, amilyen én vagyok. Ha visszás vagyok, Isten arca is visszásnak, torznak látszik. Miért követel Isten ilyen nagy áldozatot Ábrahámtól? Miért kell lemondanom a gyönyörűségeimről, a hatalmi helyzetemről, a gőg és a büszkeség eddig elért nagy eredményeiről, arról, hogy vagyok valaki? Miért követeli az Isten, hogy mindent föladjak ahhoz, hogy enyém legyen az evangélium igazgyöngye? Ez a kérdés csak addig kérdés, amíg visszás vagy. Ha visszás vagyok, olyannak fog tűnni nekem Isten, amilyen én vagyok. De Isten mindig próbára tesz, hogy az Ő arcát nézed, vagy a magad alkotta istenarc tart fogva. Ábrahám engedelmességének, hitének a titka, hogy kész volt bármire Istenért. Ő, aki annyi év, annyi várakozás után, Sára meddősége ellenére megkapta az ígéret teljesedéseként a fiát, Izsákot, amikor azt követelte Isten: "áldozd fel", egy pillanatig sem habozott. Valahol itt van Ábrahám hitének a titka. Értjük-e ezt?
Nehéz nekem kimondani, hogy legyen meg a te akaratod az életemben, úgy ahogy a mennyekben. Megvallom, félek is ezt mondani. Hogy bármiben rendelkezésére álljak az Istennek? A tulajdon életem nem vehetem a kezembe? Mindenünnen ezt hallom, hogy "te vagy a magad ura, azt tehetsz magaddal, amit akarsz". Mi akarunk rendelkezni magunk fölött, mi akarunk istenek lenni saját életünk fölött. Marad a kérdés: Isten dicsőségére élsz, vagy pedig magadnak? Ne mondd, amit az egyik tanítvány, hogy "mindent megteszek, kész vagyok halálba, börtönbe is menni éretted, Jézus". Mintha csak azt mondta volna, "vígy minket a kísértésbe, hadd lásd, milyen hű leszek..." Az istenkáromlás határát súrolja az önhittség, hogy én bebizonyítom Istennek, hogy kedvességet találok előtte. Vele szemben ott van az élő hit sodrásában, szabadságában élő ember. Ábrahám soha nem mondott ilyet: tegyél próbára engem. Imádkozni sem tudunk addig, amíg visszás az istenképünk, amíg le nem rántja Isten az Ő arcára tett álarcokat, amit mi teszünk oda.
Tudod, mi az igaz szeretet? Amikor azt mondja a szerelmes a szerelmesének, olyannak látlak, amilyen vagy, és akármilyen vagy, mégis szeretlek. Isten ígéreteivel nem tudok mit kezdeni mindaddig, míg ez az engedelmesség, szeretet nincs meg bennem. Add föl a félelmedet, és engedd át magadat Istennek.
(Horváth Levente)
„Új csizmám a sárban...”
Írta: Levelekiné Zsömböly Ágnes



A város szélén, ahol laktunk, az utca olyan volt, mint a felszántott sártenger. A környéken még csak néhány kész vagy épülő ház árválkodott. Kényszerűségből mi is félig kész házba költöztünk be. Legkisebb gyermekünk akkor még nem volt önállóan járóképes, akit az útviszonyok miatt babakocsiban soha nem tologathattam.
Az egyik októberi reggelen arra ébredtünk, hogy viszonylag nagy mennyiségű hó esett az előző éjszaka. Olyan váratlanul, hogy a téli cipőket még le sem hoztuk a padlásról. Amikor megtörtént ez is, kiderült, hogy egyik gyermekünk lábára nincs megfelelő méretű téli cipőnk. Vékony talpú félcipőben pedig lehetetlenség és nagy felelőtlenség lett volna iskolába engedni a kicsit. Férjemet munkája több napra vidékhez kötötte, telefont találni pedig a környéken kb. egyórás túrát jelentett volna. Cipőt vásárolni az ölbeli és a cipő nélküli gyerekekkel képtelen ötlet lett volna. Szembesültem a ténnyel, ha nem olvad el a hó, akkor másnap sem tudom iskolába engedni őt. Szégyenletes és kellemetlen is volt számomra ez a helyzet. A megszokott házimunkát végezve magamban imádkoztam: Édes Istenem, egyedül te tudsz megoldást adni. Kérlek, segíts rajtam!
Még a délelőtt folyamán az egyik (látásból ismerős), hatgyermekes édesanya kopogott az ajtón, kezében egy pár – szinte vadonatúj – csizmával. Ma reggel gyorsan átnéztük a téli cipőket, és ez nem volt jó egyik gyerekünk lábára sem, talán ti tudjátok használni! – mondta, és sietve távozott. A csizma pontosan és kényelmesen ráillett a cipőtlenül otthon maradt gyermekünk lábára.


„Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok." (1Pt 5,7)