2017. április 7., péntek

Szent II. János Pál gondolatai

A fiatalokban a jónak és a kreativitásnak óriási lehetősége rejlik.


A hegyekben nemcsak az elénk táruló nagyszerű látványokban gyönyörködhetünk. A hegyek az élet iskoláját jelentik számunkra, ahol megtanuljuk elviselni a nehézségeket a cél felé vezető úton. Kölcsönösen segítjük egymást a nehéz percekben, együtt élvezzük a csendet, és a hegyek nagyságával s fenségével szemben felismerjük saját kicsinységünket.


A rózsafüzér nagyon kedves imádságom. Csodálatos imádság! Csodálatos az egyszerűsége és a mélysége. Az Üdvözlégy Mária szavainak mondása közben elvonulnak lelki szemünk előtt Jézus Krisztus életének fő eseményei s eleven közösségbe kapcsolnak Jézussal – mondhatnánk – az Ő Anyjának szívén keresztül. Ugyanakkor szívünk belefoglalhatja a rózsafüzér e tizedeibe mindazt, ami egy személy, a család, a nemzet, az Egyház és az emberiség életét alkotja. Így a rózsafüzér egyszerű imádsága adja az emberi élet ritmusát.


Az, aki halálában annyira iszonyatosnak és csúfnak látszott, hogy az emberek eltakarták előle arcukat (vö. Iz 53,2-3), épp a kereszten nyilatkoztatja ki az Isteni Szeretet szépségének és erejének teljességét.


Az embernek, ha szíve mélyéig érteni akarja önmagát – s nemcsak futó pillantást vet önmagára, amellyel tökéletlenül, gyakran csak felszínesen, külsőleg megmutatkozó magyarázatokat és szabályokat vesz észre az életben –, Krisztushoz kell mérnie önmagát félelmeivel és kétségeivel, gyöngeségeivel és bűnösségével, életével és halálával együtt. Az embernek mindenestől, amije van, Krisztusba kell öltöznie; föl kell vennie és magáévá kell tennie a Megtestesülés és Megváltás teljes igazságát, hogy újra megtalálhassa önmagát. Ha ez a belső folyamat lejátszódik valakiben, az az ember nemcsak Isten imádásában termi gyümölcsét, hanem önmaga iránt is helyes csodálatra ébred.


Az új évezred elején a keresztényeknek alázatosan föl kell tenniük a kérdést az Úr színe előtt, hogy mennyiben felelősek ők is korunk bajaiért. Mennyiben kell önmagukat felelősnek tartaniuk a terjedő vallástalanságért, amiatt, hogy „saját vallásos, erkölcsi és társadalmi életük fogyatkozásai következtében” nem tudták megmutatni Isten igazi arcát. Ugyanígy nem sajnálatos-e korunk árnyoldalai között az, hogy oly sok keresztény részfelelősséggel tartozik a társadalom peremére sodródottakért és a súlyos igazságtalanságokért? Vajon közülük hányan ismerik alaposan és gyakorolják az Egyház szociális tanításának elveit?


Hála neked, asszony, aki édesanya vagy, aki egyedülállóan örömteli és fájdalmas tapasztalattal anyaöllé leszel az ember számára; aki a világra jövő gyermek számára Isten mosolyává leszel, aki első lépéseit irányítod, gondját viseled, míg felnő, és olyan biztos pontot jelentesz további életútján, ahová mindig visszatérhet.


Jézus számára a legfontosabb feladat az volt, hogy megmutassa az embereknek az Atyát, az Ő irgalmát és szeretetét.


Mint Péter utóda sürgetem, hogy az Egyház – megerősítve az életszentség ajándékától, amelyet Urától kapott – boruljon térdre Isten előtt, és kérjen bocsánatot gyermekei korábbi és jelenlegi bűneiért.


Szó sem lehet a választás szabadságáról akkor, amikor határozott erkölcsi rosszról van szó, amikor egész egyszerűen ezzel a paranccsal állunk szemben: „Ne ölj!”




http://www.rakospalotaifoplebania.hu/taxonomy/term/10

Vianney Szent János gondolatai

A Szentlélek olyan, mint az ember, akinek pompás kocsija és lova van, és ajánlkozik, hogy Párizsba visz minket. Csak azt kell mondanunk: Igen! – és beszállhatunk. Igent mondani már csak könnyű dolog! A Szentlélek az égbe akar vinni minket. Csak mondjunk igent és engedjük, hogy vezessen!


A vértanúság az ember áldozata, amelyet élete árán készít az Istennek, a mise a jó Isten áldozata, amelyet saját testéből és véréből készít az embernek.


Az ima nem más, mint egyesülés Istennel. Ebben a belső egyesülésben Isten és a lélek olyan, mint két egybeolvasztott viaszdarab: nem lehet őket elválasztani. Oly nagy kitüntetés ez, hogy föl sem foghatjuk.


Egyszer beteglátogatásra mentem. Tavasz volt, a bokrok tele madarakkal; nyakukat illegetve énekeltek. Gyönyörködve hallgattam őket, s magamban azt mondtam: Szegény kis madárkáim, milyen kár, hogy nem tudjátok, mit mondotok! Ti a jó Isten dicséretét éneklitek!


Gyermekeim, a kereszt útján csak az első lépés nehéz. A félelem a kereszttől, ez a mi legnagyobb keresztünk…


Jézus apostolaiban a lelkek iránti saját buzgalmát és szeretetét szemléli; a vértanúkban türelmét, szenvedését és kínos halálát. A remetékben rejtett életét; a szüzekben feddhetetlen tisztaságát. Így tehát amikor a szentek erényeit csodáljuk, nem teszünk egyebet, minthogy Jézus erényeiben gyönyörködjünk.


Napközben gyakran kell kérni a Szentlélek világosságát. Ó, mily nagy szükségünk van rá, hogy megismerjük szegény magunkat!


Vannak, akik keményszívűnek tartják az örök Atyát. Ó, mennyire tévednek! Az örök Atya, hogy lefegyverezze igazságosságát, mérhetetlen jó szívet adott Fiának; márpedig senki sem adhat abból, amije nincs. Krisztus Urunk így szólt az Atyához: „Atyám, bocsáss meg nekik, ne büntesd meg őket!...”



http://www.rakospalotaifoplebania.hu/taxonomy/term/6
A legnagyobb ajándék, amit embertársadnak adhatsz, az, hogy őszinte szívvel figyelsz rá.

Richard Moss


A megszólító csend ünnepe van. Jézus teste a sírboltban, de halálának csendje mondanivalót hordoz számunkra: Engedjük, hogy Krisztus élete szívünk, lelkünk valamennyi halott részébe eljusson.

Krisztus a sírban fekszik. Mi is gyakran fekszünk a sírban, önsajnálatunk, önzésünk, büszkeségünk sírjában... Gyakran csupán a túlzó elvárások, tökéletességi kényszerképzet és a vereségtől, a megszégyenüléstől való félelem tart fogva bennünket. Nézzünk szembe sírbeli helyzetünkkel és tartsuk a feltámadásba vetett hitet félelmünk elé.

Hallgassuk a nekünk intézett szelíd, csendes szavakat: Kelj fel az életre, hiszen nem azért születtél, hogy a halál bilincsei között légy mindörökre. Támadj fel halálodból, hiszen én vagyok a holtak élete. Kelj fel bátran, ne félj, menjünk ki innen, hiszen te énbennem és én tebenned egy és osztatlan Egység leszünk...
A nagy emberek életének és eredményes a szolgálatának titka mindig abban rejlett, hogy volt idejük Istennel egyedül lenni. (Kroecker)


„Aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Mt 23,12)

Divattá lett az öndicséret. Minél magabiztosabban szól valaki sikereiről, elért eredményeiről, annál inkább kiválóságként/celebként ünnepelik. Isten másképp lát minket, és másképp ítél. Az önmagával eltelt embert és kezének munkáit egy szempillantás alatt meg tudja semmisíteni. De mit jelent önmagunkat megalázni? Bibliai értelemben azt, hogy elismerem Istent Úrnak életemben, terveim, jövőm felett, és kérem segítségét. Ha kezébe tesszük le sorsunkat, úgy békességre találunk. Az Istennek engedelmeskedő ember számára a felmagasztalás úgy valósul meg, hogy élete a helyére kerül, oda, ahova Ura szánta.
(Gerőf iné dr. Brebovszky Éva)

Az a hívő, aki a keresztyén életet csupán saját erőfeszítéseivel akarja megélni, hasonlít ahhoz az emberhez, aki az óceánon próbál átvitorlázni, de hajója napokon át sem mozdul semerre. Végül belefáradva a mozdulatlanságba, próbálja a hajót megmozdítani a vitorlája irányában. Nagy erőfeszítésével sikerül a hajót meghimbálnia és ezáltal néhány kis hullámot keltenie az egyébként sima tengeren. Amikor észreveszi a hullámokat, és érzi a hajó himbálását, feltételezi, hogy elindult a holtpontról, ezért tovább küszködik. Természetesen, nagy fáradozása ellenére sem halad előre.
Az ember erejének forrása Isten kegyelme, nem az emberi akaraterő, nem az önfegyelmezés és nem valamiféle erőlködés.
Jézus pihenése a sírban csak látszólagos. Lelke él és csendesen vár ránk. Hisz a kereszthalállal az volt a célja, hogy teljesen magához vonjon minket a Szentháromság Egységébe.



Isten betölt minket az ő szeretetével és együttérzésével, így mi is szolgálni tudunk azok felé, akik zaklatottak… Mi visszük el a Jó Hírt, hogy Jézus segít úrrá lenni a helyzetünk felett érzett bánatunkon és a megpróbáltatásokon. (Jon Walker)


„Lelkem köztetek marad! Ne féljetek!” (Hag 2,5)

Vannak családok, ahol az elhunyt kisgyermek emlékét úgy őrzik, hogy fotókkal van tele a lakás, a szobáját érintetlenül hagyják, játékaival, tárgyaival is próbálják őt „maguk között tartani”. Talán így könnyebb számukra? Mert az elengedésre még nem értek meg? Hiszen a földi elengedés, egyfajta magány, része sorsunknak. Csak egyvalaki nem hagy minket soha el. Isten számtalan ígéretet ad, hogy Lelke által velünk, köztünk marad. Haggeusnál így szól: mikor kijöttetek Egyiptomból, megígértem, lelkem köztetek marad. És Jézus János 14-ben mit ígér? Nem hagy minket árván, eljön hozzánk. Húsvét után máris pünkösd felé nézhetünk. A Szentlélek Isten Lelke legyen velünk, és vezessen, hogy sose legyünk magunkra hagyottak, árvák.
(Kőháti Dóra)


Máriának a „túlélők” fájdalma jutott, az a fajta fájdalom, amitől az emberi képzelet talán leginkább fél, riadva hátrál; meg se mer közelíteni. „Áldott a te méhednek gyümölcse.” - hirdette egykor az angyal, s az Édesanyának most kell igazán elfogadnia ezt a mondatot.


Mendelssohn egyszer elment a fridbourgi katedrálisba. Fölment az orgonához, és megkérdezte, hogy játszhatna-e a híres hangszeren. Az idős orgonista féltékeny volt a hangszerére, és először nem akarta megengedni a játékot. Később azonban engedett, hogy az idegen kipróbálhassa a katedrális fenséges „mennydörgését”. Néhány percig elbűvölten hallgatta a muzsikát, majd rátette kezét a vendég orgonista vállára és felkiáltott: „Kicsoda ön? Mi a neve?” Az orgonajátékos ezt felelte: „Mendelssohn.” „Hogy lehet, hogy mégsem akartam megengedni, hogy Mendelssohn hozzányúljon az orgonához?!” - korholta magát az orgonista.

Az ember hasonlóan cselekszik, amikor nem engedi meg, hogy Krisztus kézbe vegye az életét, és ő hozza ki belőle az összhangot és melódiát.


Mit nekem a gyötrelem, ha végén győzelem válik belőle?


Néha akkor mutatkozik meg az erőnk, amikor sebezhetőek vagyunk. Néha összeomlásra van szükség ahhoz, hogy önmagunkra találjunk és folytathassuk utunkat.


„Nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.” (ApCsel 4,20)

Minden bizonyságtétel alapja végtére is ez: nem tehetjük, hogy ne mondjuk el! Így van ez kétezer éve. Urunk szól hozzánk – az egyház szól az ő Uráról. Akkor is, ha egy rendszer üldözi. Ha megfélemlítik, ha gyalázzák, akkor sem hallgat az, akit a hit megragadott. Ez a hét valami elemi erővel tölt fel mindannyiunkat: íme, látjuk, lássuk meg: Isten nem feledkezett el rólunk, az ígért Megváltó eljött, és nincs e világon hatalom, aki, amely nagyobb lenne nála! Ünnepeljük az életet, ünnepeljük Krisztust, s nem a négy fal között, nem némaságban, hanem kiáradó örömmel!
(Kőháti Dóra)


 Nem véletlenül tanácsolják nekünk: „Bocsáss meg az ellened vétkezőknek!” Csak így maradhatunk egészségesek és boldogok. A meg nem bocsátás az egyik legfőbb betegségkiváltó ok, hiszen a savanyú gondolatok a testet emésztik. (Andrew Matthews)


Óvakodj mindentől, ami a Jézus Krisztus iránti hűségeddel versenyez! A Jézus iránti odaadás legnagyobb vetélytársa a neki végzett szolgálat. (Oswald Chambers)


Sok dologra rájön az ember, ha nem ért azonnal egyet önmagával.


Szeresd Istent: akkor közel lesz. Szeresd és szívedbe költözik.


VÍGY MAGADDAL ÉN URAM

Uram, méltatlan vagyok Hozzád,
méltatlan a Te szolgálatodra.
Mégis Tebenned bízom,
és Terád bízom magamat.

Kérve kérlek vigyázd lépteimet, járj énmellettem,
tapaszd ajkadat a fülemre,
nyújtsd a kezedet felém, és vezess
ahogy apa vezetgeti fiát az első lépéseknél.

Had legyek víz, amely mezőidet öntözi,
fény, amely magodat kicsíráztatja,
szolga, aki termeidet tisztán tartja,
száj, amely szavaidat ismétli,
fül, amely fiaidat meghallgatja,
láb, amely legyőzi a távolságokat,
szív, amely megérti az összes szíveket.

Vígy magaddal én Uram, és ne hagyj el soha.