2017. április 7., péntek

A szeretet tartópillérei



Mindnyájunk életében vannak olyan helyszínek, amik egy-egy fontos eseményre vagy személyre emlékeztetnek. A házaspárok pl. szívesen visszatérnek oda, ahol először találkoztak életük párjával, vagy ahol sokat sétáltak együtt. Lehet, hogy ezek önmagukban hétköznapi helyek, számukra mégis sokat jelentenek, mert szerelmük kibontakozására emlékeztetnek.
Miért ne lehetne hétköznapjainkban is olyan fix hely, amit naponta felkeresünk azért, hogy Isten igéjére figyeljünk, és kiöntsük előtte szívünket? A szeretet tartópillérjévé válhat így a lakásban egy csendes sarok, egy kényelmes szék vagy egy kerti zug, ahol bármikor meghitt közösségben lehetünk az Úrral.


„Az Úr szemei az igazakon vannak, és az ő fülei azoknak kiáltásán.” (Zsolt. 107, 41)
"Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint Te."
Máté 26,39

Nagypéntek

Tizeneggyel indult el a
Gecsemáné kertbe,
szomorú volt nagyon a lelke.

Hárommal ballagott tovább,
míg nőtt az esti árnyék,
távol követte a halál még.

S egyedül vívta, egyedül
a szörnyű éjszakán át
rettenetes haláltusáját.

Világokért magát odadta
megáldozta, de soha még
nem volt ember úgy elhagyatva.


IGAZSÁGOS ISTEN! KEGYELMES ATYÁNK!

Bizonnyal nem volt más mód rá, hogy bennünket undok bűneink miatti haragod, ítéleted elől elfedezz, csak szerelmes FIAD vére által. Hogy köszönjük meg Neked mérhetetlen lemondásodat s JÉZUS KRISZTUS halálig való engedelmességét értünk és az egész világért? Tégy képessé arra, hogy hálából életünket Neked szenteljük. Ámen.




De jó, hogy elmondta; meg fogom dicsérni!



A hetvenes évek közepe táján elsőszülött fiam első vagy második osztályos lehetett, amikor egy szombat délelőtt idős hölgy csöngetett be hozzánk, karján kosár, tartalma gondosan letakarva valami ruhafélével. Titokzatosan közölte, hogy Gergő egyik osztálytársának a nagymamája, nyugdíjas pedagógus, és valami nagyon fontosat szeretne velem megbeszélni. Betessékeltem, leültettem, és kértem: No, mondja, mi az a fontos!
Ekkor lefoszlott róla a barátságos és udvarias álarc, és dühösen mondani kezdte, hogy a fiam valami kellően el nem ítélhető dolgot tett az ő unokájával is. Kiemelt a kosárból néhány „Vasárnap reggel” című, gyermekeknek készült evangéliumi füzetet, és lecsapta elém, majd áradt belőle a panasz: Hogy jön ahhoz a fiam, hogy ilyeneket terjeszt, és ad az ő unokájának is, hiszen ők mindent megtesznek azért, hogy a gyermek az ateizmus égisze alatt minden vallás nélkül nevelkedjék? Ha Gergő ezzel megzavarja őt, és nem hagyja abba a terjesztést, akkor kénytelen lesz erről tájékoztatnia a tanító nénit és az iskolát!
Döbbenten hallgattam kifakadását, hiszen semmit nem tudtam Gergő missziós lelkületéről és próbálkozásairól, és egyre nagyobb öröm töltött el. A nagymama erélyesen biztatott arra, hogy beszéljem ezt meg a fiammal, szidjam össze, és tiltsam meg, hogy ilyesféle irományokat osztogasson az osztálytársai között. Mert ha nem teszem ezt, ő megy az iskolába, és felhívja a tanító néni figyelmét erre az impertinenciára.
Megköszöntem a hölgynek, hogy tájékoztatott, és megígértem, egészen biztosan meg fogom dicsérni a gyermekemet. Ő pedig menjen csak nyugodtan a tanító nénihez… (Aki egyébként gyülekezetünkbe járó keresztyén volt.)


Jézus szavai: „Valaki azért vallást tesz én rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt” (Mt 10,32)



"Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt..."

(Zsid 11,6)

Különböző súlyosságú bűnöket követünk el, vannak közöttünk különösen gonosz emberek. De Istenhez képest mindenki egyformán bűnös. Azzal dicsekedni, hogy én különb vagyok a többieknél, vagy közelebb lehetek Istenhez, mint valaki más, épp olyan nevetséges, mintha valaki azért költözne egy felhőkarcoló legfelső emeletére, mert ott kisebb a Nap és a Föld közötti távolság. Mi az a néhány tucat emeletnyi magasság ahhoz a távolsághoz képest, ami minket a Naptól elválaszt?
Isten sem veszi számításba az ítéletkor azt a kicsivel több jót, amit másokhoz képest fel tudsz mutatni neki.

"De hát ezzel nem hajt minket kétségbeesésbe? Mi marad így az embernek, amibe belekapaszkodhatna?" - kérdezhetné valaki. Pontosan így ijed meg a madárfióka is, amikor az anyamadár először löki ki a fészkéből, hogy repülni tanítsa. Ahhoz, hogy hit által kedvesekké legyünk Isten előtt, és megtanuljunk "hitből repülni" - azaz egyedül Krisztus áldozatába kapaszkodni és csak Őbenne bízni -, szükséges, hogy kilökjenek minden álságos bizakodásunkból. Minden egyéb, amibe még bizalmamat vetném Krisztus mellett: bálvány! Isten mellé tenni egy másik megtartó istent, mondjuk saját jóságomat vagy tetteimet, melyektől megmentésem remélem: bálvány! Mi teremtettük magunknak ezeket a bálványokat, éppen ezért kell elhagynunk őket. Kapaszkodj inkább az egyetlen Istenbe! Ez az igaz hit.
(Horváth Levente)



IGAZ SZERELEMMEL


Moses Mendelssohnról, az ismert német zeneszerző édesapjáról járja a következő történet. Moses meglehetősen híjával volt a jó testi adottságoknak, mert alacsony termetű és púpos volt. Egyszer ellátogatott egy hamburgi kereskedőhöz, és reménytelenül beleszeretett annak gyönyörű lányába, Frumtjéba. Ő viszont viszolygott Moses torz külsejétől, így még rá sem akart nézni.

Mielőtt a férfi útra kelt volna otthona felé, minden bátorságát összeszedve odaállt a szépséges lány elé, és így szólt:

- Frumtje kisasszony, hisz abban, hogy a házasságok a mennyben köttetnek?

- Igen – felelte a lány, szemét továbbra is a padlóra szegezve. – És maga?

- Én is. Tudja, az Úr minden fiú születése előtt kinyilatkoztatja a mennyben, hogy ki az illető jövendőbelije. Nekem is kijelölték a menyasszonyomat, de az Úr még hozzátette: „A feleséged púpos lesz.” Én azonnal könyörögni kezdtem: „Ó, Uram, ne sújtsd őt ilyen rettenetes sorssal! Kérlek, add nekem a púpját, hadd maradjon ő gyönyörű!”

Frumtje a fiatalember szemébe nézett. Moses Mendelssohnnak nyújtotta a kezét, és hamarosan örök hűséget esküdött neki.

*

Tudjuk, hogy az emberek jövője valójában nem így dől el, nem lehet előre átvállalni senkitől a rá váró nehézségeket. De a világtörténelem folyamán mégis ismerünk egy olyan esetet, amikor ez megtörtént a mennyben. Jézus Krisztus, Isten egyszülött Fia tudta, hogy menyasszonyának halálos és életét eltorzító betegsége van: a bűn. És ő azt mondta a Mennyei Atyának: hadd hordozzam én az emberiség minden bűnét, hogy menyasszonyom mentes lehessen ezektől! Jézus Krisztus elhatározását tettekre váltotta értünk, amikor minden bűnünkért ő bűnhődött a keresztfán. Az életébe került, amikor az Atya minden vétkünket őrajta látta és kérte számon helyettünk. Tette következtében mindazokat feddhetetlennek látja Isten, akik elfogadják az értük hozott áldozatot.

Ezért, aki még nem tette, döntsön úgy, mint Frumtje, és az áldozatos szeretetért esküdjön örök hűséget a Vőlegénynek!

Horváth Mária / Pécel

„Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent, a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által. Titeket is, akik egykor Istentől elidegenedtek, és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most viszont megbékéltetett emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé.” (Kol 1,19-22)





JÓ HELYEN KERESS!


Egy ortodox szerzetes Afrikából Jeruzsálembe indult zarándokútra. Észak-Etiópiában éjszakai szállásra tért be egy evangéliumi missziós házba. Reggel, mielőtt a szállásadó misszionárius útjára bocsátotta volna a zarándokot, érdeklődött tőle úti célja felől. A szerzetes elmondta, hogy minden imádsága és böjtje ellenére sem találta meg Istennel a békességet, ezért elhatározta, hogy Jeruzsálembe zarándokol, ahol Jézus sírjánál reméli meglelni Istent és az áhított békességet.

A misszionárius némi gondolkodás után így felelt: „Megértem vágyakozásodat, és tisztelem elhatározásodat, hogy zarándokútra mégy. Csak egyet nem értek: Miért akarod Krisztust a világnak azon az egyetlen helyén megtalálni, amelyről ezt mondatta Isten egy angyallal: ’Nincs itt, mert feltámadott!’?”

Ez a kérdés megváltoztatta a szerzetes tervét, sőt, életét is.

(forrás: Ulrich Fick, Útközben)

„Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült!” (Zsid 12,2)




Kibontatlan ajándék

Könyvespolcunkon könyvet kerestem. Egy másik akadt a kezembe, s meglepetten vettem észre, hogy a védőfólia még rajta van. Szóval, ki se bontottuk, bele se néztünk, pedig a hátlapja szerint ígéretes a tartalma. Valószínűleg a múlt évi karácsonyi könyvvásáron vásároltuk – és helyre raktuk. Becsomagolt ajándék – vagy kincs ? – kicsomagolatlanul.
Járhatok ugyanígy, ha megszokott, és nem szomjas szívvel olvasom Isten igéjét. Ha csak átfutom a tartalmát, és nem bontom ki, ami belőle az enyém. Elolvasom, és helyre teszem a Bibliát – megnyugodva. De nem kaptam meg az ajándékot, az útravalót, amit pedig Isten mára, vagy a következő időkre nekem szánt.
„Az igének pedig cselekvői legyetek, és ne csak hallgatói, becsapva magatokat.” (Jak 1,22)



Sodrásban



Vonatra várva álltam az állomáson, két vágány között, a keskeny peronon. Ekkor a hangszóróból figyelmeztetettek bennünket, hogy az egyik vágányon gyorsvonat halad át, a vágányok közelében vigyázni kell. A felszólításra – amit meg is ismételtek – az ott várakozók igyekeztek eltávolodni a vágánytól. Körülnéztem, hová mehetnék, de már nem volt idő visszafordulni az állomás épületéhez, a peron másik oldalán pedig nagy volt a szintkülönbség, és féltem, hogy nem tudok majd visszalépni a peronra. A szerelvény pedig ijesztő sebességgel közeledett. Amikor félelmetes dübörgéssel mellém ért, olyan erőteljes, mindent elsöprő légörvény keletkezett, amiben megállni alig lehetett. Megfeszített lábakkal igyekeztem talpon maradni, miközben az Úr segítségében reménykedtem. A vonat elrobogott mellettem, és én remegve arra gondoltam, hogy Isten igéje is számtalanszor figyelmeztet sokakat a közeledő életveszélyre. Azokat, akik semmivel nem törődve, a maguk útját járják. Az isteni riasztás azonban a legtöbb embernél süket fülekre talál, mert úgy vélik, tudják, mit kell tenniük, hogy ne törjön rájuk az ítélet. Szerintük különben sem lehet az olyan félelmetes, hiszen körülöttük a többség hasonlóan él, és mindenkire csak nem érvényes ez a fenyegetés. Mivel Isten figyelmeztető szavának – sokak előtt – ma már nincs súlya, nincs hitele, ezért annál borzasztóbb lesz felébredésük a valóságra!

„Azért tehát még jobban kell nekünk a hallottakra figyelnünk, hogy valamiképpen el ne sodródjunk.” (Zsid 2,1)




Szeretnék szót fogadni!
Írta: Ágoston Géza
Hittan óra a hatodik osztályban. Kevesebb a gyerekek, mint az alsóbb osztályban volt, amikor még talán a fele is járt. Ahogyan nőttek, szép lassan más kezdte érdekelni őket, és el- elmaradoztak. Az iskola rettegett osztálya ez, nehezen lehet lecsendesíteni őket. A tanárok nem szívesen foglalkoznak velük, mivel felzaklatva, elkeseredetten jönnek ki a teremből. Gyenge a tanulmányi átlaguk is.

A hittanosok között van ilyen is, olyan is, pl. az osztály legjobb tanulója, aki eszével ugyan kirí a többiek közül, de a magaviselete olyan, mint másoké. Hittanos a túlkoros cigányfiú is. Próbálom őket az ige szeretetével jobb belátásra bírni: Nektek, mint hittanosoknak, mégis csak inkább szót kellene fogadnotok, mint azoknak, akik nem járnak hittanra! Majd pedig az igére irányítom figyelmüket: Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek..., ti, ifjabbak: engedelmeskedjetek az idősebbeknek...

A cigányfiú komoly arccal szólal meg: "Tiszteletes bácsi, én minden reggel imádkozom azért, hogy tudjak szót fogadni." Megdöbbenek szavain, nem éppen tőle vártam ezt, aki egyébként a magatartási ranglista tízes skálájának a végén található. Ez a fiú szeretne megváltozni, és elhiszi, hogy Isten megsegítheti ebben!

Megszületik bennem az elhatározás: Tartsunk imaközösséget, hogy az Úr munkáljon változást az iskolában, adjon engedelmes szívet a gyerekeknek, és szeretetet, türelmet a tanároknak! Meghirdettem a felsősök között, hogy a tanítás előtt, fél nyolcra várom azokat, akik szeretnének imádkozni velünk ezért a célért. Én csak a következő hétre terveztem az imaközösséget. Hétfőn kilencen jöttek, másnap tizenketten, majd tizenhatan is... (Kis falunkban a tizenhat gyerek majdnem a fele a felsős hittanosoknak!) Azóta hetente két alkalommal találkozunk, és együtt imádkozunk. Kilencnél soha sem voltunk kevesebben.

„Bizony mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba." (Mk 10,15)

Szent II. János Pál gondolatai

A fiatalokban a jónak és a kreativitásnak óriási lehetősége rejlik.


A hegyekben nemcsak az elénk táruló nagyszerű látványokban gyönyörködhetünk. A hegyek az élet iskoláját jelentik számunkra, ahol megtanuljuk elviselni a nehézségeket a cél felé vezető úton. Kölcsönösen segítjük egymást a nehéz percekben, együtt élvezzük a csendet, és a hegyek nagyságával s fenségével szemben felismerjük saját kicsinységünket.


A rózsafüzér nagyon kedves imádságom. Csodálatos imádság! Csodálatos az egyszerűsége és a mélysége. Az Üdvözlégy Mária szavainak mondása közben elvonulnak lelki szemünk előtt Jézus Krisztus életének fő eseményei s eleven közösségbe kapcsolnak Jézussal – mondhatnánk – az Ő Anyjának szívén keresztül. Ugyanakkor szívünk belefoglalhatja a rózsafüzér e tizedeibe mindazt, ami egy személy, a család, a nemzet, az Egyház és az emberiség életét alkotja. Így a rózsafüzér egyszerű imádsága adja az emberi élet ritmusát.


Az, aki halálában annyira iszonyatosnak és csúfnak látszott, hogy az emberek eltakarták előle arcukat (vö. Iz 53,2-3), épp a kereszten nyilatkoztatja ki az Isteni Szeretet szépségének és erejének teljességét.


Az embernek, ha szíve mélyéig érteni akarja önmagát – s nemcsak futó pillantást vet önmagára, amellyel tökéletlenül, gyakran csak felszínesen, külsőleg megmutatkozó magyarázatokat és szabályokat vesz észre az életben –, Krisztushoz kell mérnie önmagát félelmeivel és kétségeivel, gyöngeségeivel és bűnösségével, életével és halálával együtt. Az embernek mindenestől, amije van, Krisztusba kell öltöznie; föl kell vennie és magáévá kell tennie a Megtestesülés és Megváltás teljes igazságát, hogy újra megtalálhassa önmagát. Ha ez a belső folyamat lejátszódik valakiben, az az ember nemcsak Isten imádásában termi gyümölcsét, hanem önmaga iránt is helyes csodálatra ébred.


Az új évezred elején a keresztényeknek alázatosan föl kell tenniük a kérdést az Úr színe előtt, hogy mennyiben felelősek ők is korunk bajaiért. Mennyiben kell önmagukat felelősnek tartaniuk a terjedő vallástalanságért, amiatt, hogy „saját vallásos, erkölcsi és társadalmi életük fogyatkozásai következtében” nem tudták megmutatni Isten igazi arcát. Ugyanígy nem sajnálatos-e korunk árnyoldalai között az, hogy oly sok keresztény részfelelősséggel tartozik a társadalom peremére sodródottakért és a súlyos igazságtalanságokért? Vajon közülük hányan ismerik alaposan és gyakorolják az Egyház szociális tanításának elveit?


Hála neked, asszony, aki édesanya vagy, aki egyedülállóan örömteli és fájdalmas tapasztalattal anyaöllé leszel az ember számára; aki a világra jövő gyermek számára Isten mosolyává leszel, aki első lépéseit irányítod, gondját viseled, míg felnő, és olyan biztos pontot jelentesz további életútján, ahová mindig visszatérhet.


Jézus számára a legfontosabb feladat az volt, hogy megmutassa az embereknek az Atyát, az Ő irgalmát és szeretetét.


Mint Péter utóda sürgetem, hogy az Egyház – megerősítve az életszentség ajándékától, amelyet Urától kapott – boruljon térdre Isten előtt, és kérjen bocsánatot gyermekei korábbi és jelenlegi bűneiért.


Szó sem lehet a választás szabadságáról akkor, amikor határozott erkölcsi rosszról van szó, amikor egész egyszerűen ezzel a paranccsal állunk szemben: „Ne ölj!”




http://www.rakospalotaifoplebania.hu/taxonomy/term/10

Vianney Szent János gondolatai

A Szentlélek olyan, mint az ember, akinek pompás kocsija és lova van, és ajánlkozik, hogy Párizsba visz minket. Csak azt kell mondanunk: Igen! – és beszállhatunk. Igent mondani már csak könnyű dolog! A Szentlélek az égbe akar vinni minket. Csak mondjunk igent és engedjük, hogy vezessen!


A vértanúság az ember áldozata, amelyet élete árán készít az Istennek, a mise a jó Isten áldozata, amelyet saját testéből és véréből készít az embernek.


Az ima nem más, mint egyesülés Istennel. Ebben a belső egyesülésben Isten és a lélek olyan, mint két egybeolvasztott viaszdarab: nem lehet őket elválasztani. Oly nagy kitüntetés ez, hogy föl sem foghatjuk.


Egyszer beteglátogatásra mentem. Tavasz volt, a bokrok tele madarakkal; nyakukat illegetve énekeltek. Gyönyörködve hallgattam őket, s magamban azt mondtam: Szegény kis madárkáim, milyen kár, hogy nem tudjátok, mit mondotok! Ti a jó Isten dicséretét éneklitek!


Gyermekeim, a kereszt útján csak az első lépés nehéz. A félelem a kereszttől, ez a mi legnagyobb keresztünk…


Jézus apostolaiban a lelkek iránti saját buzgalmát és szeretetét szemléli; a vértanúkban türelmét, szenvedését és kínos halálát. A remetékben rejtett életét; a szüzekben feddhetetlen tisztaságát. Így tehát amikor a szentek erényeit csodáljuk, nem teszünk egyebet, minthogy Jézus erényeiben gyönyörködjünk.


Napközben gyakran kell kérni a Szentlélek világosságát. Ó, mily nagy szükségünk van rá, hogy megismerjük szegény magunkat!


Vannak, akik keményszívűnek tartják az örök Atyát. Ó, mennyire tévednek! Az örök Atya, hogy lefegyverezze igazságosságát, mérhetetlen jó szívet adott Fiának; márpedig senki sem adhat abból, amije nincs. Krisztus Urunk így szólt az Atyához: „Atyám, bocsáss meg nekik, ne büntesd meg őket!...”



http://www.rakospalotaifoplebania.hu/taxonomy/term/6