A hála a szív emlékezőképessége.

A tudás megszabadít a kételytől, az erény az értéktelen szenvedéstől, az elhatározás a félelemtől.

Ádám engedetlen volt, Jézus engedelmes a halálig.

Aki Jézussal, az egyház szegletkövével összeütközik, megbotlik és kárt vall: törést és zúzódást szenved, de Jézus maga sértetlen marad. (Spurgeon)

Az ember csak az, akinek Isten ismeri. Nem több, és nem kevesebb. (Arsi plébános)


Az Újtestamentum emberei keveset beszéltek Istenről, de közösségben éltek Vele. (Stanley)

„Ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg.” (Lk 12,15) Így tapasztaltuk ezt többször mostanában. Mindent, amit gyűjt az ember, elviheti az ár – a víz, az iszap, a gazdasági válság vagy az emberi gonoszság árja. Ösztönösen próbál mindenki túlélni, abban a reményben, hogy jön még fellendülés, jönnek majd a jobb napok. Igénk figyelmeztet és emlékeztet. Nem a vagyon tart meg, az mulandó. Isten szeretete tart meg, az maradandó. Kapaszkodunk egy életen át, de megszerzett kis dolgaink előbb vagy a végén kicsúsznak kezünkből. De Isten szeretetétől nem szakíthat el semmi. Abban van az igazi bőség. (Hafenscher Károly [ifj.])

Ha öröm ér, fogadd örömmel, ha bánat ér, viseld türelemmel, amihez idő kell, ne siesd el, ami megérett, ne szalajtsd el.

Ha valakiről valami rosszat hallasz, akkor oszd azt kétfelé, ami megmarad, azt ismét négyfelé… és ami marad, arról hallgass!

Istenem, a világ tele van bánattal. Az emberek lehorgasztott fejjel a járdát nézik maguk előtt. Elrejtőzöm, talán majd jobban érzem magam… Vagy mégsem? Lehet, mégis jobb, ha szembenézek a világgal.

„Jézus Krisztusban ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Lélek által.” (Ef 2,22) Isten háza – mondjuk a templomra. De merjük-e ugyanezt mondani magunkra? Félő, hogy nem csak Betlehemben volt otthontalan az Isten. Nálunk, bennünk sincs hajlék számára. Nélküle is jól berendezzük az életünket. Házat építeni emberi erővel is lehetséges. A házat templommá, életünket Isten hajlékává egyedül a Lélek szenteli. Nem is tehetünk mást, mint kérjük: „Jöjj, lakozzál bennem, hadd legyen már itt lenn templomoddá szívem, lelkem.” (Cserhátiné Szabó Izabella)

„Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” (Mk 16,15)

Menni… Én menjek el? Lesz ebből valami hasznom? Hiszen mi hasznom volna abból, hogy hirdetem szeretteimnek, barátaimnak, a körülöttem lévőknek az evangéliumot? Ebből inkább csak hátrányom származhat… Való igaz, nehéz racionális érvet találni minderre. És mégis milyen érdekes, hogy napról napra mindig vannak emberek, akik minden ésszerű magyarázat ellenére örömmel indulnak el, hogy hirdethessék az evangéliumot szerte a világban. Ők tudnak valamit. Tudják azt, hogy az Úrért jó menni… (Pongrácz Máté)

Ne olyan gyermekek legyetek csupán, akik az Úrral beszéltek, hanem olyanok is, akikkel az Úr beszél. (Trudel)

„Ők népemmé lesznek, én pedig Istenük leszek, mert teljes szívükkel megtérnek hozzám.” (Jer 24, 7b) Jeremiás próféta látomása Isten kegyelmének ígérete a bűneitől elforduló, megtérő embernek. De mi is a megtérés? Nem más, mint gondolkodásunk megváltoztatása, a „felülről” születés, az újjászületés csodája. Arra, hogy gonosz emberből jó váljon, csak Isten és az ő Szentlelkének ereje képes. Szükséges a változáshoz a mi akaratunk és elhatározásunk is, de a Mindenható nélkül felismerni sem tudjuk, hogy változásra van szükségünk. Imádkozzunk Istenhez, hogy ne csak megszokásból templomba járó keresztények legyünk, hanem élhessük át a megtérés csodáját! Az eredmény látható lesz: Isten képmására formálódunk! (Juhászné Szabó Erzsébet)