2019. július 12., péntek

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A közösség otthona és iskolája

A közösség otthonává és iskolájává kell tennünk az Egyházat - ez az a nagy feladat, mellyel szembetalálkozunk a kezdődő új évezredben, ha hűek akarunk maradni Isten szándékaihoz, és válaszolni akarunk a világ komoly elvárásaira.

Hogy mit jelent ez konkrétan? Okfejtésünk válhatna itt közvetlenül akcióprogrammá is, azonban tévedés lenne ezt a magatartást választani. Mielőtt ugyanis felvázolnánk a konkrét kezdeményezések programját, előbb egy közösségi lelkiség előmozdítása a föladat. Ezt kell nevelési elvként magunk elé tűznünk mindenütt, ahol embert és keresztényt formálunk, mindenütt, ahol az oltár szolgáinak, a fölszentelteknek és a lelkipásztori munkatársaknak a képzése történik, mindenütt, ahol családok és közösségek épülnek.

Ne essünk illúziókba: e lelki út nélkül a közösségalkotás külső eszközei nem sokat érnek. Lélek nélküli látszattá válnának, a közösség álarcává, ahelyett, hogy kifejeződésének és a növekedésének útját alkotnák.

II. János Pál: Novo millennio ineunte 43.

A presbitérium felfedezése

Mindannyian az egyházi rend individualista felfogásában nőttünk föl és abban formálódtunk, mert ez rejtetten együtt járt a papság IV. század óta uralkodó szemléletével. A közösségi és missziós egyházkép azt kívánja, hogy a papságot más oldalról közelítsük meg, de mindenekelőtt újra fölveti a papi közösség sürgető igényét, figyelembe véve annak teológiai és pasztorális fontosságát.

Már bizonyított, ám mégsem eléggé megértett és az életet alakító igazság, hogy a pappá szentelés egyetlen presbitériumot hoz létre (PO 8.) Ez a megállapítás megtérést, újfajta papi közösségeket és pasztorális döntéseket igényel.

Egyetlen pap sem képes ugyanis küldetésének teljesen megfelelni „elszigetelten és egymagában, hanem csak a paptársakkal együttműködve, és azoknak vezetése alatt, akik az Egyház élén állnak” (PO 7.)

Lombardia papi bizottsága: Levél a papi élet tapasztalatáról, 2001

Egyedül csak Téged akarlak

Minden kívánság, mely szétszórttá tesz
éjjel és nappal –
valójában csalóka árnyék.
Miképp az éj a sötétben őrzi
a fény iránti vágyat,
úgy szívem mélyén
tudattalanul egy hang visszhangzik:
Téged akarlak, egyedül Téged!
Ahogy a vihar a nyugalmat keresi,
miközben még minden erejével
hadakozik ellene,
így lázadok és küzdök én is
szereteteddel szemben,
s mégis kiáltok:
Téged akarlak, csakis Téged!

Vianney Szent János

Életszentség

A laikusok azt gondolják, hogy az életszentség a folyamatos imádkozásban áll, a prédikálásban vagy a világtól való elvonulásban. A régmúlt idők papi vagy szerzetesi képe szerint gondolkodnak erről. Papok és szerzetesek úgy vélik, hogy az életszentség az aktív társadalmi és politikai cselekvésben áll és így versenyre akarnak kelni a világiakkal. A káosz világában élünk.

A világ nem fog megújulni, ha az emberek az életszentségben nem saját állapotbeli kötelességeik teljesítését látják.

A munkás a munkahelyén, a katona a hadseregben válik szentté, a beteg a kórházban, a diák a tanulmányai által, a földműves a földet művelve, a pap saját szolgálata által, a hivatalnok a hivatalában. Minden „plusz lépés” az életszentség útján olyan lépés, amellyel elvétjük saját kötelességünk beteljesítését.

Van Thuan bíboros: Remélj Istenben





Szíven találó szavak

Ügyelnünk kell beszédünk hosszúságára is. Ha ugyanis valaki képtelen hosszú beszédeket hallgatni, mi viszont túl hosszúra nyújtjuk a buzdítást vagy feddést, akkor végül csak terhére leszünk hallgatónknak. Ezért a már említett neves igehirdető így szól a zsidókhoz: „Kérlek testvérek, vegyétek jó néven az intő szót. Éppen ezért csak igen röviden írtam nektek.”

Ez főként a gyöngék számára előnyös: így csupán néhány szót kell meghallgatniuk, amelyeket képesek felfogni. Ám ezek a szavak szíven találják őket, és a bűnbánat fájdalmát váltják ki bennünk. Ha viszont egyszerre egy összetett buzdító beszédet intéznénk hozzájuk, minden veszendőbe menne, mert képtelenek volnának mindent befogadni.

Nagy Szent Gergely pápa





Többé nem a maga ura

Mivel Isten szeretet, a pap nem különítheti el Isten szolgálatát a testvérek iránti szeretettől, miközben a szeretet útján elkötelezetten él. Sőt kötelessége megtanítani azt a tanítást, amelyben a szeretet kettős parancsa összefoglalja az egész törvényt: az Isten és a felebarát iránti szeretetet. A pap nem tudja átadni és terjeszteni ezt a tanítást, ha ő maga nem a szeretet hiteles tanújaként él.

Mint Krisztus nyájának pásztora, nem felejtheti el, hogy a Mester azért jött, hogy szeretetből odaajándékozza a saját életét. Egy példával megvilágítva: a pap tudja, hogy többé nem lehet a maga ura, hanem kötelessége mindig mindenkiért cselekedni, elfogadva minden szeretettel kapcsolatos áldozatot. Ez nagylelkű és nyitott szívet feltételez, mely kész mindenkit megérteni és elfogadni.

II. János Pál, 1990

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

Chiara Lubich: Ha tüzet gyújtanánk…

Ha tüzet gyújtanánk egy város különböző pontjain,
akár csak szerény kis tüzet, de úgy, hogy ellenálljon minden oltási kísérletnek:
rövidesen az egész város lángba borulna.
Ha egy város legtávolabbi részein kigyulladna az a tűz, amit Jézus hozott e földre,
s ez a tűz, hála a lakosok jóakaratának, ellenállna a világ fagyának:
hamarosan az egész várost elborítaná az isteni szeretet lángja.
A tűz, amelyet Jézus hozott e földre: Ő maga, a szeretet.
Ez a szeretet nemcsak Istennel egyesíti a lelkeket, hanem egymással is.
A természetfölötti tűz fellobbanása
bizonyítéka Isten állandó győzelmének a lelkekben, akik neki adták magukat
S mert egyek Vele, egymással is egyek.

Ha ketten vagy hárman egyesülnek Krisztus nevében,
és nemcsak nem félnek szégyenkezés nélkül kölcsönösen megvallani egymásnak,
hogy Istent akarják szeretni,
hanem egységet is alkotnak egymás között eszményükben, Krisztusban:
ez hatalmas isteni erő a világban.
Ilyen lelkekkel minden városban találkozhatunk.
Megtalálhatjuk őket a családokban:
férjként és feleségként, fiúként és apaként, anyósként és menyként.
Találkozhatunk velük a plébánián, iskolákban, irodákban,
s bármely más közösségben.

Kollektív éjszaka


Hódításai ellenére a modern ember is megtapasztalja – közösségileg és személyesen is – az elhagyottság mélységeit, a nihilizmus kísértését, a sokféle fizikai, erkölcsi és lelki szenvedés értelmetlenségét.

A sötét éjszakák, a próbák, amelyek közel hozzák a rossz misztériumát, megkövetelik a hit nyitottságát, föltárják a korszak dimenzióit és közösségi vonatkozásait.

Keresztes Szent János tapasztalata a bizalomra hív meg bennünket: arra, hogy Isten megtisztíthasson bennünket, s a reménnyel átszőtt hitben és szeretetben megélt éjszakában felfedezzük a hajnal fényeit. Olyan fénylővé válik, mint Húsvét éjszakája.

Ezeket a sötét éjszakákat, melyek korunk egyéni és közösségi tudatában sűrűsödnek össze, a tiszta hit segítségével tudjuk megélni. És a reményben, amely „annyit ér el, amennyit remél”, a Lélek erejének lángoló szeretetében. Így a fájdalommal teli emberiség számára ezek az éjszakák fényes nappalokká alakulnak át a Feltámadott győzelmében, aki keresztjének erejével szabadít meg bennünket.

II. János Pál: Homília Keresztes Szent János ünnepén






Körülöttünk az egész világ


Miért szorongtak az Arsba zarándoklók egy szívként és egy lélekként az oltár körül, amelyen Vianney Szent János bemutatta a szentmisét? És miért történt, hogy San Giovanni Rotondóban a Pio atya szentmiséjén részt vevőket annyira megragadta az előttük lejátszódó misztérium, hogy nem vették észre az idő múlását?

Mert a keresztre feszített Krisztussal annyira eggyé forrott papot láttak maguk előtt, aki Szent Pálhoz hasonlóan elmondhatta: „Testemben kiegészítem, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből testének, az Egyháznak javára!” (Kol 1,24)

Minden szentmisénkben – ahogy az arsi plébánost vagy Pió atyát – körülvesz bennünket az egész világ, beleértve azokat a helyeket, ahol „Isten sír”, beleértve az emberiség minden bűnét és szenvedését. Mindent egyesíthetünk a keresztre feszített Jézussal, aki jelen van az oltáron.

Van Thuan bíboros

Mint a lant húrjai


A püspök mindenki másnál inkább rendelkezik azzal a kegyelemmel, hogy megértse annak a helyi egyháznak a szükségleteit, amelynek ő az alapköve és pásztora.

A pap az által érti meg, hogyan gyakorolja jobban szolgálatát és hogyan vállalja magára a püspökkel együtt egyházmegyéjének szükségleteit, ha őszintén szereti a püspökét, teljesen eggyé válik vele, s készségesen és engedelmesen felajánlja magát neki, ahogy Jézus tette Atyjának.

Bárcsak újra és újra elhangozhatna az a papokról szóló dicséret, amelyet Antióchiai Szent Ignác írt az efezusiaknak: „Istenhez méltó presbitériumotok méltán híres arról, hogy olyan összhangban áll a püspökkel, mint lant a húrjaival.”

Chiara Lubich: A pap ma, a szerzetes ma, 1982

Szenvedély az Egyház iránt


Az „Egyház iránti szenvedély”, melyről egyszer VI. Pál pápa beszélt, ragyogjon fel az igazi keresztények szívében! Ennek a szenvedélynek azonban az érzelmek szintjéről a gyakorlat szintjére kell lépnie (…).

A kereszténység az egyes emberek közötti kapcsolatok terén azt tanítja, hogy szeressünk, ismerjük meg egymást, váljunk „eggyé” másokkal, egészen addig, hogy megoszthassuk egymással Istentől kapott ajándékainkat – ezt át kell vinnünk a közösségi élet szintjére is. Ismerjük meg tehát és szeressük a többi mozgalmat és egyházi művet, és kezdeményezzük vagy mélyítsük el közöttük a lelki javak kölcsönös megosztását.

Ebből olyan együttműködés születhet, amely az akarat és a szív elhatározásából fakad, s így valóban szolgálatára lennénk szeretett Egyházunknak.

Ha azonban nem így tennénk, akkor „Egyház iránti szenvedélyünk” csupán szép szólam maradna és csak magunkba zárkóznánk, elszigetelődnénk. A Pápa iránti szeretetünk pedig tiszavirág-életű lelkesedésre és szentimentalizmusra korlátozódnék, mivel éppen szívügyében nem osztoznánk vele: hogy Isten egész Egyházának élete legyen.

Chiara Lubich