2017. szeptember 8., péntek

A betegség és halál a legnagyobb megpróbáltatások közé tartozik, még nekünk, hívő embereknek is, de mint ahogyan az aranyat is tűzben edzik, ugyanúgy válik egyre ragyogóbbá az Istenben való hit mindannyiunk életében a nehézségek idején.


A fájdalom fáj hívőként is, a veszteséget is megéljük, de másként. Mindenben benne van a hit, a remény, a szeretet. A bizalom, hogy Isten akarata bár néha fájdalmas, de odaát mindannyian együtt leszünk, ott ahol nem lesz fájdalom és sóhaj, s ahol maga Isten töröl le szemünkről minden könnyet.


A hit nem érdem, hanem a lelkem kinyújtott karja, amelyikkel elfogadhatom Istennek minden ajándékát.




„A közöttetek levő presbitereket kérem: legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját; ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen.” (1Pt 5,1–2)

Emlékezünk még arra, amikor először léptünk be abba a gyülekezeti közösségbe, amelynek jelenleg a tagjai vagyunk? Ugye volt valaki, aki szólt hozzánk néhány jó szót, aki odakísért a padba, aki bemutatott minket másoknak? Önként és készségesen tette, nem kényszerből, nem nyerészkedésből. S milyen jó, hogy valaki gondoskodott rólunk, nem voltunk elveszettek! Ma már talán mi vagyunk, mi lehetünk a szónak abban az értelmében presbiterek, hogy gondunk van egymásra. Mert az elöljárók Isten gyülekezetében a szolgálatban, a szeretetben kell, hogy elöl járjanak. Ez a kell pedig belülről fakad, mert Krisztusra nézünk, és tőle tanulunk.
(Kőháti Dóra)



A szenvedés megtanít bennünket az engedelmességre és alázatra. Felismerjük, hogy mennyire semmit érő mindaz, ami múlandó. Felismerjük, hogy Jézus kezét nyújtja nekünk a nehéz órában, mert társunk akar lenni a betegségben.
Amikor beengedjük Őt szenvedéssel teli szívünkbe, akkor megdöbbenünk, hogy milyen közel kerültünk Hozzá.

János apostol lejegyezte Jézus egyik különös mondatát: amikor keresztre feszítenek "mindent magamhoz vonzok" (Jn 12,33). Vajon ez csupán annyit jelent, hogy a szenvedő ember a szenvedő Jézusban társat talál? Sokkal több van ebben a mondatban. Az, hogy aki szenvedésében megnyílik Őelőtte, azzal eggyé válik, annak átjárja a szívét isteni erejével és kegyelmével. Ebben már ott van a föltámadás misztériuma! Ez azt jelenti, hogy nem értelmetlen a szenvedés, nem értelmetlen a betegség, nem értelmetlen, ha a depresszió miatt álmaink összeomlanak, nem értelmetlen az elhagyatottság, a magányos vergődés, nem értelmetlen, ha igazságtalanságot követtek el ellenünk, vagy ha megaláztak... Semmi nincs hiába, mert Jézusban minden megújulhat. Mert Ő a Feltámadás és az Élet.
Hallottam egy érdekes idézetet a házasságról. Így szólt: "A házasság mindig a desszerttel kezdődik és a savanyúsággal ér véget." Egy pszichológus idézte a gondolatot egy konferencián és mi, a hallgatók nagyon jót derültünk rajta. Remélem azonban, hogy csaknem mindenki bele is gondolt e szavak értelmébe. Én megpróbáltam, és arra jutottam, hogy az első fele a mondatnak igaz. Hiszen mikor összeházasodunk, akkor minden olyan szép és jó. Nagyon szeretjük a társunkat, tényleg vele képzeljük el a jövőnket hosszú távon is. Nem tűnik nagy szónak a holtomiglan-holtáiglan, a jóban-rosszban, egészségben-betegségben... Aztán sok esetben egy idő után megtörik, elromlik, tönkremegy valami. Maradva az idézetnél: ami édes volt az savanyúvá válik. De ehhez mindig két emberre van szükség. Ahhoz is, hogy édes, de ahhoz is, hogy savanyú legyen férj és feleség kapcsolata. Te milyennek látod a sajátodat? Édesítsd meg házasságodat! Tégy meg mindent azért, hogy boldoggá tedd házastársad és te magad is boldogabb leszel! Rajtad (is) múlik, hogy milyen a közös életetek!

Katona Béla


Az ellenségnek meg nem bocsátani nagyon szegényes lelkület, a haragtartás a silányságnak a jele. (Fosdick)


Az emberi énnek az a természete, hogy csak magunkat szeretjük és csak magunkra vagyunk tekintettel. Milyen igazságtalan és oktalan az emberi szív! (Blaise Pascal)




Hívőnek lenni annyit jelent, mint a bűnbánatra hajlandónak lenni. (Spurgeon)



LEGYEN MEG A TE AKARATOD

Legyen meg a te akaratod, Uram!
Minden körülmények között
Teljesedjék bennem szent akaratod!

Ha azt kívánod, hogy szenvedjek,
Adj erőt, és én elviselem azt!
Ha betegséget, gyalázatot, üldözést,
Szegénységet küldesz rám:
Íme, kész vagyok, Atyám!

Nem térek ki utadból;
Rosszul tenném,
Ha a szenvedés elől menekülnék.

Add nekem szent kegyelmedet,
Amelyért szerelmes Fiad könyörgött már,
Hogy bennem az ő szándékai
Megvalósuljanak!

Tégy velem teljesen tetszésed szerint,
A tiéd vagyok!

Avilai Szent Teréz


„Legyen meg az Úr akarata!” (ApCsel 21,14)

Az Úrtól tanult imádságban, a Miatyánkban naponta elmondjuk ezt a mondatot. Általánosságban, egy jól megtanult, kívülről mondott fohászon belül könnyű elmondani ezt, de amint konkrét élethelyzetekben – főleg szenvedés idején – kell megfogalmazni, nehezen hagyják el ajkunkat ezek a szavak. Pedig ez hitünk megvallásának legalapvetőbb kijelentése. Ha ezt nem tudjuk kimondani a Gondviselőbe vetett őszinte reménységgel, akkor gyenge a mi hitünk. Isten azt várja tőlünk, hogy a próbatételek, kísértések idején is hittel tudjunk így szólni: Legyen meg az Úr akarata!
(Menyes Gyula)



Nem fogható semmilyen szeretet, barátság vagy közösség azokéhoz, akiket az ő Urukkal való kapcsolatuk köt össze egymással. (Stalker)



Ó Szűz Mária!
Fogadd el tőlem szívemet,
Szerény virágos kertemet.
Örömöm és bánatom virágait,
Mind neked adom.

Tied legyen az életem,
Ha csüggedek te légy velem.
Szívből szeretlek jó Anyám,
Szűz Mária vigyázz reám!


„Pál írja: Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta.” (1Kor 3,6)

Pál apostol ebben a szép hasonlatban a gyülekezetet növényhez hasonlítja s az apostoli szolgálatot a kertész munkájához. Gyakran idézzük e szavakat, ha hangsúlyozni akarjuk, hogy nem az egymást váltó szolgálattevők személye a fontos, hanem az, akitől a gyülekezet élete származik. De ritkán emlegetjük e szavak kapcsán, mekkora felelőssége van a szolgálatban állónak: egészséges táplálékkal kell ellátnia Krisztus élő gyülekezetét. S az egészséges táplálék az ige tiszta, tévtanításoktól mentes hirdetése. Hiszen a hasonlat alapján olyan egyértelmű: csak az a kertész gondozza jól a növényt – és nevezhető igazán kertésznek –, aki a termő, nem pedig a szikes talajba plántálja a növényt, aki nem bármiféle folyadékkal, hanem friss vízzel locsolgatja.
(Isó Dorottya)


Sokan mondják: “Minden időben lehet imádkozni.” – Tudom, hogy lehet, de attól tartok, hogy akik nem imádkoznak rendszeresen, nagyon ritkán imádkoznak. (Spurgeon)


Számtalan olyasmi, ami megvan nekünk, de létének nem vagyunk tudatában, másvalakinek, külön-külön is a legnagyobb boldogságot okozná.



Van, hogy beszélni kell, mert a hallgatásnak egész fészekalja rút, fekete kisgyermeke születik: a félreértés, a sértődés, a megbántott önérzet, a kétely.
Bajok, csőstől

Az utóbbi időben mintha egyre több szomorú hí­rt hallanék testvérektől, ismerősöktől. Gyógyí­thatatlan betegségről, reménytelenné vált családi kapcsolatokról, egzisztenciálisan kilátástalan élethelyzetekről. A bajok olykor annyira súlyosak, hogy az együttérzésen kí­vül szinte lehetetlen bármit is mondani. Vajon nem tűnik részvétlenségnek, ha ebben a helyzetben az Úr iránti bizalomra emlékeztetek, és arra, hogy őhozzá folyamodni sohasem hiábavaló? - tűnődöm. De azért is nehéz bí­ztatót mondani, mert a súlyos bajok, tragédiák láttán mi, magunk sem tudunk bí­zó lélekkel Jézusra tekinteni. És van, amikor úgy érezzük, hogy nem a szavaknak, hanem a fizikai vagy anyagi segí­tségnek lenne itt az ideje. Ugyanakkor a válságos helyzetben mindegyikünknek nélkülözhetetlen szüksége van a reményre. Ezért a legtöbb, amit ilyenkor bajba jutott társunkért tehetünk, hogy tekintetét, hitét az Úrra irányí­tjuk; várjon őtőle megoldást, könnyebbséget, békességet! De ez csak akkor nem fog kegyes beszédnek, kioktatásnak hatni, ha magunk is gyakoroljuk azt, hogy dolgainkat - kérdéseinket, csüggedéseinket, megszégyenüléseinket, félelmeinket, de örömeinket is - az Úr elé tárjuk.

Az tud hiteles lelki támaszt nyújtani, aki maga is ismeri a Szentlélek vigasztalását


Dr. Mikoliczné Virág / Pécel

Pál apostol hálás örvendezéséből:
"Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalmasság Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket."
(2Kor 1,3-4)


"És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg."
Ésaiás 53,5

Add tudnom...!

Add tudnom, amit értem tettél,
add értenem, mit elvégeztél,
nyisd meg szemem fénylő csodádra:
a Golgotára!

Véredben szívem megmosódjon,
elcsöndesüljön égi szódon,
éltem legyen megváltott élet,
szolgáljon Néked!

ISTEN BÁRÁNYA! MEGVÁLTÓ URUNK!
Értjük? - Nem értjük: Tiéd a kereszt, miénk a szabadság. Csak legalább ámulni tudnánk! Bocsásd meg nekünk, hogy - noha talán évtizedek óta ragaszkodunk Hozzád - ma sem fogjuk fel igazán a kereszt, halálig való engedelmességed titkát. Bűneinket hozva hadd boruljunk Eléd szégyenkezve mégis, azzal a vágyakozással, hogy Irántad való hálából életünket Neked szentelhessük.
Ámen.


Egy tálca sütemény


Heti üzenetként nem a sütemény fogyasztás fontosságát szeretném az olvasó szívére helyezni, hanem egy igehirdetésben hallott gondolatot továbbadni. A lelki fegyverzetről szóló szemléltető mondat szerint az ördög nagyon is jól tudja, hogy mik a ránk jellemző kísértések, és olyan süteményes tálcát nyújt felénk, amin biztosan rajta lesz a mi kedvenc csemegénk is.
Ezt tovább gondolva jutottam arra, mennyire fontos, hogy tisztában legyünk azokkal a területekkel, ahol különösen is kísérthetők vagyunk. Az 1János 2,16-ban jó támpontot találunk ehhez.
Miután ezt a kérdést tisztáztuk, érdemes az életünk véletlennek tűnő történéseit ennek fényében megvizsgálni – lehet, hogy azért érnek sorozatos kudarcok, mert Isten éppen ezekkel szeretne ébresztgetni, sőt kijózanítani? Azért, hogy tisztogathasson?



„Józanok legyetek, vigyázzatok, mert a ti ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán szertejár, keresve, hogy kit nyeljen el. Álljatok ellene, erősek lévén a hitben…” (1Pt 5,8-9a)



EZERSZÍNŰ ŐSZBEN

Megváltóm, ezerszínű őszben / dícsérlek téged. / Bár, ezerszínű lehetne az ének!

Izzó-lángoló vörös színűvel / magasztalnám értem hullt, drága véred. / Aranyló színűvel szereteted, / bronzszínűvel minden nap új kegyelmed.

Nincs annyi színe az ősznek, / amennyi a csodálatos Tebenned!

Ezerszínű magasztalással / szeretnék hálátadni neked, / dícsérni és áldani téged! / Fogadd el ezt az őszi éneket!


Túrmezei Erzsébet

"Dícsérjétek az Úrnak nevét, mert az ő neve dicső egyedül; az ő dicsősége égre-földre kihat!" (Zsolt 148)


HALLÓ!

– Halló! Igen, a Biblia Szövetség képviselője vagyok, parancsoljon!

– Én (középkorú női hang, bemutatkozik) arról érdeklődnék, hogy Uniós támogatás igénybevételéhez tudna-e gazdasági társaságunk önöknek segíteni?

– Sajnos, olyan pályázatokat nem írnak ki, amire mi is pályázhatnánk.

– Valóban nem? Sajnálom. Önök, ugye a Biblia Szövetség? Tényleg, mivel is foglalkoznak? Persze, biztosan a Biblia olvasására szeretnék az embereket rábírni. Én is református vagyok, kántorizálni szoktam a templomban. De – sajnos – nem olvasom a Bibliát. Pedig lehet vásárolni olyan könyvecskéket is, amik segítik a rendszeres olvasást. Biztosan önök is kiadnak ilyeneket. De, hát miért is nem olvasom én is rendszeresen az igét? Na, jó, ma hazamegyek, és előkeresem a Bibliámat, s elkezdem az olvasását. Köszönöm, hogy felhívhattam önt. Viszont hallásra!


(Valós telefonbeszélgetés 2010. szeptemberében)

„Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélysége! Mely igen kifürkészhetetlenek az ő ítéletei, kinyomozhatatlanok az ő útjai!” (Rm 11,33-36)



Iskolában

Tanár: az Úr. Tankönyv: a Bibliánk.
Jól tesszük, hogyha készülünk nagyon,
Nem jártuk még ki ezt az iskolát,
mégis minden nap vizsga-alkalom.

Füle Lajos

„De arra gondolok szívemben, és ezért mégis reménykedem: az Úr kegyelme, hogy még nincsen végünk, mert nem fogy el irgalmassága! Minden reggel megújul, nagy a te hűséged! Az Úr az én örökségem, mondja a lelkem, ezért benne bízom. Jó az Úr azokhoz, akik benne remélnek, a lélekhez, amely keresi őt.” (JSir 3,21-25)


Nagyon, nagyon jó reggelt kívánok


Rozál, szegről-végről anyai nagynéném, idős korában megtisztelt bizalmával, és az orvosa lehettem. Amikor betegsége úgy fordult, hogy kórházba kellett feküdnie, ez sohasem rémítette meg, hanem valami hihetetlenül üde és kedves módon tudta azt Isten kezéből fogadni. Nem kérdezte, hogy miért éppen most, miért éppen ő, hanem képes volt a tényt, mint újabb feladatot, az Úr Jézus kezéből elvenni. "De jó!" – mondta ilyenkor –, "Az Úr Jézus ismét a kórházmisszióval bíz meg".
Ha Rozál beköltözött az osztályra, ott megpezsdült a lelki élet. Minden kórteremben prédikációkat hallgattak, és evangéliumi könyveket olvastak. A kórteremben, ahol feküdt, egymásnak adták a betegek a kilincset. Mindenkihez volt vigasztaló, bátorító, erőt adó szava, és szólt, terjedt az evangélium a Krisztusban kapható új életről. Sohasem tudtam rájönni a titkára, hogyan ért el olyan sokakat. Ha befeküdt, ennek áldását néhány nap alatt szinte minden kórteremben élvezhették a betegek.
Az osztály dolgozóit is mindig felvidította, ahogyan idős arcán átragyogott a Krisztus. Reggel szeretett mindenkinek „Nagyon, nagyon jó reggelt!” kívánni.
Végül hosszú, szenvedésekkel teli betegségben költözött át a mennyei hazába. Ezalatt is vigyázhattam rá. Így tanúsíthatom, hogy a „siralom völgyén” áthaladása közben is még mindig áldás volt betegtársai számára. Valóban „források völgyévé” tette azt a körülötte élők számára.

„Ha a siralom völgyén mennek át, forrássá teszik azt.” (Zsolt 84,7)





NYOMON VAGYUNK

Barátnőmmel közös esti kerékpározásunknak vannak rendszeres útvonalai: néha a városszéli halastót látogatjuk meg, ahol legutóbb egyhetes kecskegidákban gyönyörködhettünk, máskor az út két oldalán összeboruló fák árnyékában – mint egy zöld alagúton keresztül – kerekezve élvezzük a horizont alá hanyatló, izzó tűzgolyó csodálatos látványát, a lombokon átszűrődő sugarak fényét.

Miközben e gyönyörű világ Teremtő Urának tettét csodáljuk, van lehetőségünk megvitatni az ÉLET kis és nagy kérdéseit is. Aláfestő zenét egy-egy vörösbegy, pinty vagy feketerigó éneke szolgáltat a legszebb harmóniában.

Egyik alkalommal elhagytuk megszokott útvonalunkat, és felfedezőútra indultunk. Az erdőn átvezető ösvény nagyon keskeny, hepehupás, gödrös, köves volt. Nem fért el egymás mellett a két pár kerék, csak egymás után haladhattunk. Barátnőm elől, én utána, szorosan a nyomában. Egyszeriben csak azt vettem észre, hogy nem látok előre, a távolba, nem látom az utat, csak az ő hátát és hátsó kerekének nyomvonalát. Nem láttam az előttem lévő köveket, sem a kátyúkat, csak remélhettem, hogy azokon majd győztesen, borulás nélkül keresztülhajt, vagy kikerüli őket. Ahhoz, hogy előre, hosszabb szakaszt belássak, le kellett maradnom tőle.

Választás elé kerültem: vagy bízom az ő vezetésében, ráhagyatkozva az általa hagyott nyomra, és pontosan követem – vagy magam akarom irányítani utamat, és lemaradok. Előző esetben hinnem kellett, hogy ő jó úton halad; de azt is, hogy olyanon, amin én is végig tudok menni. Nem akartam lemaradni.

Eszembe jutott, hogy pontosan így van Jézus követése is. Hívó szava: „Kövessetek engem…” (Mk 1,17) ilyen szoros felzárkózásra, igazodásra szólít. S akkor sem látok mást, „csak Jézust egyedül” (Mt 17,8), amíg ő látja az egész előttem lévő életutat, köveivel és mélységeivel. Hogy győztesen érhetek célba, arra ő a garancia, aki végigvezet rajta.


Partinka Klára / Nagyatád

„Mert arra hívattatok el, hiszen Krisztus is szenvedett értetek, példát hagyva nektek, hogy az ő nyomdokait kövessétek, aki bűnt nem cselekedet, sem álnokság nem hagyta el a száját.” (1Pt 2,21)

"Tegyetek tanítvánnyá minden népet..."

(Mt 28,19)

Nagyon sokan hangsúlyozzák, hogy az igazi, a tökéletes szeretet nem akarja birtokolni a másikat, szabadon engedi szeretete tárgyát. Ez mind szép és igaz, de sajnos csak idealizmus. A gyakorlatban hiú álomnak bizonyul. Sohasem vagyunk képesek rá, legfeljebb bebeszéljük magunknak, és kevélyen azt gondoljuk, hogy tudunk így szeretni.
Isten jól látja, hogy folyton arra törekszünk, hogy a másikat lekötelezzük, vagy ha éppen lehet, uraljuk is. Igénybe vesszük a szeretet jogán, bekebelezzük, elvárunk tőle sok mindent, korlátozzuk szabadságát, zsaroljuk érzelmileg ("Ha igazán szeretnél, megtennéd ezt vagy azt, akkor nem így bánnál velem." "Hát ezt érdemeltem tőled? Pedig, lásd, én mennyire szeretlek." stb.) Isten jobban ismer minket, mint mi magunkat. Ugyanakkor Ő valóban úgy tudott szeretni, hogy feláldozta magát értünk. Átélte azt a titkot, hogy csak akkor lehet a másikat szabadon, érdek nélkül szeretni és elengedni, ha megtagadjuk magunkat az érdekében, és nem csupán teszünk valamit érte. Azt is megengedte, hogy nemet mondjunk neki. Nem kényszer Őt viszontszeretni.

Azzal, hogy nem kötelezem el magam senki és semmi iránt, még nem tisztelem mások egyéni szabadságát. Ez csupán egy kényelmes és hazug magatartás, semmiképpen nem érdemli meg, hogy szeretetnek nevezzük. Olcsó tisztelet, bár ez is több, mint állandóan beleszólni mások dolgába.
Arra, hogy igazán szeressük és tiszteljük a másikat, csak egy esélyünk van, éspedig azáltal, hogy Isten is szeret és tisztel minket. Jézusban elkötelezte magát melletted. Nem szemlélte kívülállóként talajvesztettségünket, bűnös állapotunkat, a hitre való képtelenségünket, hanem felszabadított arra, hogy mindenkit úgy szeressünk, ahogy Ő szeretett minket. Ilyen módon az egész világot birtokba vehetjük, minden népet és minden embert, még Őt magát is! (1Kor 3,21-22) "Tegyetek tanít-vánnyá minden népet, mert minden népet nektek adtam. Annyi nép, annyi ember a tiéd, ahányért kész vagy elveszíteni magad, odaáldozni az életed."
Ez a világmisszió titka. De hogy még ezáltal se tudjon elterebélyesedni a birtoklásvágyunk, azt is mondja az Ige: "Minden a tiétek... ti viszont a Krisztuséi vagytok." (1Kor 3,23) Azaz én magam is birtokolt vagyok, végső soron senki nem az enyém. Mégis mindenkinek tartozom a tisztelettel, és Jézus önfeláldozó, bűnösökért elkötelezett szeretetének örömhírével. Azzal, hogy mindenkit e golgotai szabad szeretet tanítványává tegyek.

(Horváth Levente)


Van még valami?
Írta: Előd Erika


Szomszédasszonyom idősek otthonába költözött. A költöztetők többször is megkérdezték tőle: Van még valami? Azelőtt, amikor beléptem szépen berendezett lakásába, az volt a tapasztalatom, hogy ott mindenféle felesleges holmi nélküli rend és tisztaság volt. Amikor pedig ki kellett ürítenie fiókjait, szekrényeit, tárolóit, kiderült, hogy rengeteg a szükségtelen kacatja.

Mi mindannyian nagy költözés előtt állunk, ki előbb, ki később ebből a földi létből az örökkévalóságba távozik majd. Ehhez időben kell elvégezni a lomtalanítást, mert ennél a költözésnél nem fog ez a kérdés felhangzani: Van még valami, amit magával visz? Előtte érdemes megválni az értéktelen, de eddig fontosnak tartott és szívhez nőtt kincsektől (amik lehetnek tárgyak, személyek, önigazság, másokról alkotott vélemény, büszkeséggel eltöltő eredmény és megtűrt vagy rejtegetett bűn), nehogy az itt maradók szembesüljenek mindezek következményével.

Az üdvösség és a hely Jézus Krisztus kegyelméből a hívő emberek számára már készen van, érdemes megfogadni tehát Jézus tanácsát:


„Szerezzetek magatoknak el nem avuló erszényeket és elfogyhatatlan kincseket a mennyekben, ahol a tolvaj nem fér hozzá, sem a moly meg nem emészti!” (Lk 12,33)


Világítunk!

A sarkvidéki hideg szél és a nappal is uralkodó sötétség a kunyhóba kényszerítette az eszkimókat. Fogytán volt már a fókazsír – egyetlen kincsük, ami nemcsak egyetlen ételük volt, de a mécsesben is ez táplálta a derengő fényt. A kunyhóban hosszú csend után a családfő megszólalt: El kell döntetnünk, hogy eszünk vagy inkább világítunk! A súlyos kérdést ismét hosszú hallgatást követte, hiszen a családtagok jól tudták, hogy a fókazsír utolsó maradékairól van szó. Végül több sóhajszerűen halk, de elszánt válasz érkezett a kunyhó mélyéről: Világítunk!
A felejthetetlen történetet Borbély Béla lelkipásztor, a Biblia Szövetség első elnöke hagyta ránk. Szavai azért is szóltak erővel, mert ő maga is a világítást szolgálatát választotta a világ kínálta jóllakás helyett.
Most, amikor A Biblia Szövetség megalakulásának 25. évfordulóját ünnepeljük, egyénekként és közösségként tegyük fel újra a kérdést magunknak: Célunk, a test és a szellem táplálása, az érvényesülés, a jólét és a biztonság keresése – vagy a Jézusban megismert világosság továbbadása? Az igének engedelmes élet fog világítani.

Jézus Krisztusról tesz bizonyságot az apostol:

„Benne volt az élet, és az élet volt az emberek világossága." (Jn 1,4)