2017. április 21., péntek

A GYŐZTES

A francia kutató-orvos nem volt igazán népszerű, mint általában senki, aki gyökeres és maradandó megoldáson töri a fejét. Dr. Ruh célja az volt, hogy a diftéria kórokozóját megismerje és előmozdítsa annak leküzdését.

A Párizs környéki erdőben, ahová száműzték, 20 gyönyörű ló és gondozóik társaságában dolgozott. Acélszekrényében őrizte azt a vödröt, amelyben tárolta az – egész Franciaország kiirtására alkalmas mennyiségű – diftéria „koncentrátumot”. A lovak orrát, torkát, szemét naponta beecsetelte ezzel a fertővel. A 20 paripából 19 hamarosan elpusztult, a huszadik is a földön feküdt lázasan, étvágytalanul, kiszáradva. Az orvos reménye tűnni kezdett, ám a lázmérő rövidülő higanyszála visszahozta azt. A beteg lovat egyik napról a másikra elhagyta a láz, felállt, evett és ivott.

Ekkor jött el a pillanat: az orvos halálos csapást mért a gyógyult állat szemei közé. A győztes vért leszívták, és a párizsi kórház intenzív osztályára siettek vele, ahol 300 diftériás csecsemő feküdt, várva rövid földi életük végét. Az orvosnak nem volt egyszerű eljutnia a gyermekek ágyáig, de elérte, hogy minden kicsinek jusson a vérből. A 300 gyermekből 297-en felépültek.

Ez a történet erősítette az idén húsvéti örömömet, azzal a kiegészítéssel, hogy Jézus nem erős emberi egyedként, hanem isteni természetével győzte le halálos kórokozónkat. Urunk megváltási művében nincs hibaszázalék sem. Nem hogy három, de egyetlen egy sem vész el azok közül, akik hozzá folyamodnak.


Bálintné Gyöngyi / Pécel

Jézus Krisztusról: „Bűneinket maga vitte fel testében a fára (…), és az ő sebei által gyógyultatok meg.” (1Pt 2,24)

A perzsaszőnyeg


A házaspár eldöntötte, hogy lecseréli a nappaliban már évtizedek óta koptatott szőnyeget. Igaz, hogy valódi, kézzel szövött perzsaszőnyeg, de szívesebben láttak volna otthonukban valami modernebbet. Mivel sajnálták egyszerűen csak kitenni a kuka tetejére, a feleség vevő után nézett, és nagy örömére egy használtcikk kereskedő egészen szép összeget kínált érte. Ebből bőven futotta új szőnyegre. Ám öröme csak addig tartott, amíg az egyik híres régiségkereskedő cég honlapján viszont nem látta megunt szőnyegüket, mégpedig 250-szer magasabb áron annál, mint amit kaptak érte! Mint utóbb kiderült, tudtukon kívül egy védett, számozott, muzeális értékű műtárgy birtokában voltak. Utólag persze már nem lehetett az üzletet visszacsinálni.
Könnyen megtörténhet, hogy a Bibliára is úgy tekintünk, mint valami értékes, de megunt tárgyra. Esetleg azt gondoljuk, hogy a Biblia mellett – vagy helyett – érdemes korszerűbb tanításokra figyelni. Pedig az Írás értékét az határozza meg, hogy szerzője maga Isten. Így mindaz, ami leíratott, örök érvényű, ma is élő és ható, és azért adatott, hogy az olvasott és hirdetett Igén keresztül jussunk el üdvözítő hitre.


(A történet a Bibelbund 2015-ös bécsi konferenciáján hangzott el)


„Gyönyörködöm a te beszédedben, mint aki nagy nyereséget talált.” (Zsolt 119,162)


ÉRTÉKFORRÁS

A legenda szerint a bennszülött asszony igen értékes kőre lelt a patakmederben. Nemsokára találkozott egy tikkadt vándorral, akit tarisznyájából megvendégelt. A vándor megpillantotta a követ az asszonynál, amit búcsúzáskor elkért jótevőjétől, aki azt jó szívvel át is adta neki. Mit is kezdhetne vele ez a bennszülött? – nyugtatta lelkiismeretét a vándor, miközben azon örvendezett, hogy valószínű, élete hátralévő idejében nem lesznek már anyagi gondjai.

Másnap, a sietéstől lihegve érte utol az időközben messze távolodó asszonyt, s kérte őt, hogy vegye vissza a kövecskét. A csodálkozó szemeket látva pedig így szólt: Inkább azt add nekem belőled, amivel le tudtál mondani erről az értékes kőről!

A bibliai Samária története viszont nem legenda, ott a vándor adott az értékes víz mellett örök értékű ajándékot egy bennszülött asszonynak.


(A legenda forrása: Magyar Rádió)

Jézus az asszonyhoz: „Mindaz, aki ebből a (kút)vízből iszik, ismét megszomjazik, aki pedig abból a vízből iszik, amit én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert az a víz, amit én adok, örök életre buzgó víz forrása lesz benne.” (Jn 4,4-15)


Esőben és napsütésben

Az idei tavasz bőséges esővel érkezett. Néha, és akkor is csak rövid időre sütött ki a nap, talán azért, hogy ne feledjük, még ő is létezik. Áradnak a folyók, nő a belvízzel elöntött terület nagysága, ezért sokan keseregnek vagy méltatlankodnak a sok eső miatt. Ugyanakkor, a világ más részein nem esik, az ott élők vágyakozva kémlelik az eget, hátha jut nekik is néhány csepp az égi áldásból. Ugyanaz az esemény az egyik embernek áldás, a másiknak tragédia.

Megmagyarázható ez az ellentmondás a természetben végbemenő meteorológiai változásokkal, esetleg vulkánkitörésekkel is, de keresztyénként, tudjuk, hogy a földi események mögött hatalmas rendező áll: Mennyei Atyánk, aki sokféle módon – így a természeti jelenségekben is – közli mondanivalóját az emberiséggel.

– Először azt, hogy esőben és napsütésben is Istenre szorultak vagyunk.

– Tanít arra, hogy tőle kérjük mindazt, amire szükségünk van; így az esőt és a napsütést is.

– A hálaadásra is figyelmeztet; hálára mindazért, amit ha kértünk, és azt meghallgatva (vagy még azon túl is!) megajándékozott vele bennünket. Hiszen "minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosság atyjától száll alá, akinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka" (Jak 1,17).

– Tudjuk, hogy kedves dolog Isten előtt az, ha nem csak a bennünket ért bajokból való kimenekülésért, hanem a világot sújtó katasztrófák elszenvedőiért is könyörgünk. Hogy Isten előtt megalázva magukat, ők is felismerhessék, hogy kizárólag az élő Isten az, aki könyörülhet rajtuk.


Benedek Csilla / Pécel


"Illés (próféta) ember volt, hozzánk hasonló természettel, és amikor buzgó imádsággal kérte, hogy ne legyen eső, nem volt eső a földön három esztendeig és hat hónapig. Aztán ismét imádkozott, és az ég esőt adott, és a föld meghozta termését." (Jak 5,17-18)



Inter-nyet

Már szinte nehéz felidézni is azt a kort, amikor még nem volt internet. Pedig én még úgy nőttem fel, sőt munkás életem nagyobb részét is nélküle éltem le. Horribile dictu (még kimondani is szörnyű!), 1990-ben azért kezdtük vállalkozásunkat egy társasház használaton kívüli mosókonyhájában, mert a felette lévő lakásban volt telefon, és gazdájával meg tudtunk egyezni, hogy egy vezetékkel leágazzunk az irodánkba. Napközben mi használhattuk – s ha őt keresték, akkor felkapcsoltuk.
Mindez annak kapcsán idéződött fel emlékemben, hogy ma délelőtt órákra (!) kimaradt az internet, így nem tudtam küldeni és fogadni leveleket, s mivel a kábel-TV szolgáltatója is ugyanaz a cég, még a TV sem működött.
Talán a születés pillanata lehet ilyen trauma a csecsemő számára. (Kár, hogy már nem emlékszem rá!) Mindaddig a magzat a biztonságos „kábel” révén csatlakozik az életnedveket és táplálékot biztosító forráshoz, s hirtelen magára marad. Amíg rá nem jön, hogy mit is tegyen ilyen off-line állapotban, addig bizonyára meg van rettenve, s a felsírás az első jele annak, hogy megtalálta a megoldást. Továbbra is az anyja jelenti a gondoskodást, táplálást, oltalmat számára, de az ösztönös függésből egyre inkább tudatos ragaszkodás lesz.
***
Mindannyian az Istennel való kapcsolat nélküli – „telefon” nélküli – világba születünk. Próbálkozunk ilyen-olyan fusikkal, hogy kapcsolatot találjunk a transzcendens világgal, mígnem a lelki fogantatásunk révén bele nem kerülünk a mennyei vérkeringésbe. Ha ez a kapcsolat bármilyen okból egy időre megszakad, nagy hiányérzet, sőt kétségbeesés tör az emberre, de az ösztönös függésből egyre inkább tudatos ragaszkodás lesz.

„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” (Jn 15,5)
 internet



Kirendelt szolgák
Írta: Dr. Mikolicz Gyula


A kutyusok boldog kergetőzéssel veszik birtokba sötétedéskor az épület körüli kertet. Éjszakai őrjáratuk szinte minden eseményét közlik velünk. Ismerjük már a jelzést, amikor idegen macska kószál a birtokon, ha lerendezni való akad a szomszédos ebbel a kerítés mellett, vagy ha változik a Hold fénye. Emlékezetes marad az a néhány perc is, amikor a hajnali látogatót kergették ki hatalmas csatazajjal.

Reggel boldog farkcsóválással foglalják el zárt helyüket: megérdemelt pihenés következhet, teljesítették nyugalmunkat őrző feladatukat. Isten kirendelt hűséges szolgái voltak ezen az éjszakán is.

„Békességben fekszem le, és el is alszom, mert egyedül te adod meg nekem, Uram, hogy biztonságban lakjam." (Zsolt 4,9)

"Miért nézed pedig a szálkát, amely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?"
Máté 7,3



Már nem rovom fel


Már nem rovom fel, ellenem ki vét,

tűzre vetem a "szálka-gyűjteményt".

URAM, ne büntess bűneim miatt:

vedd el szememből "gerendáimat"!

IRGALMAS ATYÁNK!
Mutasd meg nekünk, mennyi méltatlan ítéletünk volt és van mások fölött, akik pedig különbek nálunk. Ne engedd, hogy menthetetlenné váljunk ítélkező természetünk miatt! Adj szánó szeretetet azok iránt, akik ellen kifogásunk van, és szánj meg bennünket, kik sokkal inkább meg- és elítélhetők vagyunk. Irgalmazz nekünk a JÉZUS KRISZTUSÉRT! Ámen.


Szenzáció!


Szenzáció, szenzáció!
A szennyesünk levehető,
az élet újrakezdhető!
Aki mezítlen, fölvehet
egy új és tiszta életet
a KRISZTUSÉRT! A KRISZTUSÉRT!
Még hallható az égi SZÓ!
Boldog, belőle aki ért.

(Füle Lajos)

Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek (…), hogy megváltson minket minden hamisságtól, és tisztítson önmagának kiváltképpen való népet, jó cselekedetekre igyekvőt.” (Titus 2,11-14)





"Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, éppen nem volt velük, amikor megjelent Jézus."

(Jn 20,24)

Elolvasandó:
Jn 20, 24-29


A keresztyén hagyomány a húsvét utáni vasárnapot Tamás vasárnapnak hívja (Dominica Thomi). Tamás csak a nyolcadik napon találkozott a Feltámadottal. Neki később lett húsvét. Megfosztotta magát sok áldástól. Ne károsítsd meg magadat! Még nyolc nappal sem. Tamás iker. Kettős. Nem biológiailag csupán. Szkizofrén alkat. Egy kicsit mindnyájan bolondok vagyunk, kettős énünk van. "Miért menekül az ember Tőled, Uram, és miért keres, ha a magad számára teremtetted?" - kérdi Pascal imájában.
Tamás három szempontból meghasonlott. Életellenes, morbid: "Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele." (Jn 11,16) Meghalni vágyik, mikor Jézus arról beszél, hogy fel fogja támasztani Lázárt. "Ahová pedig én megyek, oda tudjátok az utat" - mondja Jézus. "Uram, nem tudjuk, hova mégy" - válaszolja Tamás (Jn 14,4-5).

Amnézia, emlékezetkihagyás ez. Tamás meghasonlott a többi tanítvánnyal is: közösség-ellenes. Mind együtt vannak, egyedül ő hiányzik, és a Feltámadott nem jelent meg külön neki.
Tamás látni, tapintani, érezni akar. Th. W. Adorno szerint a modern ember egyszerre önmegtartó és önpusztító. Kettős. Tamás a tapasztalati teológia első művelője. Végül Jézus sebeit megérintve megadja magát: "Én Uram és én Istenem!" Kettősségünkből az Egyetlen gyógyít ki. Higgy benne!

(Visky Ferenc)

Szent II. János Pál gondolatai

A fejlett országokban néha erőteljes propaganda folyik a tisztán haszonelvű értékek mellett, az ösztönök féktelen kiélésére, és az élet kiélvezésére serkentve. Ez az ember számára megnehezíti, hogy felismerje és elfogadja az emberi lét értékeinek helyes sorrendjét.


A háború valójában az ember szívében születik, az emberében, aki bűnt követ el.


Az evangéliumi ifjú nem hallgatott Jézus hívó szavára, amikor Ő szeretettel rátekintett, és így szólt hozzá: „kövess Engem!”. Ez az ifjú azért nem követte Jézust, mert mint olvassuk, „nagy vagyona volt” (vö. Mk 10,21-22). Vágya, hogy megőrizhesse mindazt, amije volt, akadályozta őt. Az a vágy tehát, hogy valamije legyen, hogy minél többet birtokolhasson, megakadályozta abban, hogy ő maga „több legyen”.



Ha az ember lelkileg nem „süket és néma”, a gondolkodás, a tudomány és a tapasztalat minden mozdulata a Teremtőre emlékezteti, Isten utáni vágyat ébreszt szívében, amely vágy gyakran rejtett, esetleg elnyomott, de kiolthatatlan.


Ha megfelelő módon ajánljuk a rózsafüzért, bizonyos vagyok benne: a fiatalok képesek lesznek újra meglepni a felnőtteket azzal, hogy magukévá teszik, és az életkoruknak megfelelő lelkesedéssel végzik ezt az imádságot.


Krisztus tisztán látja a bűn súlyosságát, és szenved miatta. Egyedül Ő – aki látja az Atyát és emiatt teljes öröm tölti el – egyedül Ő méri fel, végső fokon mit is jelent ellenállni a bűn révén Isten szeretetének. Passiója mindenek előtt és sokkal inkább a lélek, mint a test kegyetlen szenvedése.


Legmélyebb valóságában minden papi hivatás nagy titok, ajándék, mely végtelenül felülmúlja az embert. Mi papok, mindannyian nagyon határozottan tapasztaljuk ezt egész életünkben. Ezzel a mérhetetlenül nagy ajándékkal szemben szüntelenül érezzük saját kicsinységünket, hiányosságainkat. A hivatás az Isteni kiválasztás titka.


Mindaz, ami összeköt, egyesít bennünket, mindenek ellenére erősebb és mélyebben van annál, ami elválaszt. Ez a tudat arra indít bennünket, hogy mélyebbre merüljünk a keresésében, ami nagy erőfeszítést igényel egymás megismerése, a kutatás, a teológiai párbeszéd, az ima és elmélkedés terén.


Napjainkban sajnos úgy tűnik, a nagyon hatásos hírközlő eszközök különféle programjai a családok szétzilálására törekszenek.


„Öltsétek magatokra az új embert!” (vö. Ef 4,24), úgy, ahogy ezt ezer éve őseitek tették, amikor Szent István vezetésével megtértek a pogányságból! Jól ismeritek hazátok történelmét és tudjátok, mennyi veszély fenyegette hosszú történelme során. A nemes magyar nép, mindennel dacolva, hűséges maradt, mert a döntő pillanatokban, még a nagy tragédiák közepett is, sikerült megújulnia a hitben és a keresztény életben.



http://www.rakospalotaifoplebania.hu/taxonomy/term/10

Vianney Szent János gondolatai

A jó Isten boldoggá akar tenni minket, és mi nem akarjuk! Elfordulunk tőle, és a sátánnak adjuk magunkat! Menekülünk barátunktól, és utána megyünk hóhérunknak!...


A mi hitünk csak olyan háromszáz mérföldes messzeségből lát; mintha a jó Isten a tenger túlsó partján volna. Ha olyan eleven, átható hitünk volna, mint a szenteké, úgy látnánk Krisztus Urunkat, mint ahogy ők látják.


A világ fiai szomorúak, ha van keresztjük, a jó keresztények meg szomorúak, ha nincs. A keresztény úgy áll a keresztek között, mint hal a vízben.


Amikor úton vagyunk és templomtornyot veszünk észre, meg kellene dobbannia a szívünknek, mint ahogy a hazatérő családatya szíve megdobban otthona láttára, ahol szerettei laknak. Bár ne tudnánk levenni róla tekintetünket!


Egyedül azok boldogok ezen a világon, akiknek lelkében az élet szenvedései között is ott a béke: ők megízlelik Isten gyermekeinek boldogságát. Édes lesz minden kín, ha együtt szenvedünk Krisztus Urunkkal!


Ha valaki semmit sem tud adni egy betegnek, azért még meg tudja látogatni, mondhat neki néhány vigasztaló szót, imádkozhat érte, hogy hasznára váljék a betegség. Isten szemében mindez nagy és drága dolog, csak szeretet vezesse tetteinket.


Íme, egy jó életszabály: csak olyasmit tenni, amit nyugodtan fölajánlhatunk a jó Istennek. Nem ajánlhatunk föl neki rágalmazásokat, gyalázkodást, igazságtalanságot, haragtartást, káromlást, tisztátalanságot, hiúságot… Pedig a világban szinte mást sem tesznek.


Isten parancsolatai tanítások, amelyeket azért ad, hogy el ne tévesszük a mennyország útját. Olyanok ezek, mint az utcanevek és útjelzések.


Lelkünknek az az ima, ami földnek az eső. Trágyázzátok a földet, ahogy csak akarjátok, ha nincs eső , nem ér az egész semmit!


Mily nagy vagy te, ó lelkem, hiszen egyedül Isten képes kielégíteni!...


Nem Isten vet a pokolra, hanem magunk váltjuk meg ott a helyünket, a bűneinkkel.


Vannak, akik azt mondják: „Ezt a bűnt még elkövetem. Négyet meggyónni nem kerül többe, mint hármat.” Olyan ez, mintha a fiú azt mondaná édesapjának: „Adok négy pofont, nekem annyiba kerül, mintha egyet adnék; aztán majd visszajövök bocsánatot kérni.”




http://www.rakospalotaifoplebania.hu/taxonomy/term/6
„… a félelem forrása a jövőben van, s aki megszabadul a jövőtől, annak nincs félnivalója.” (Milan Kundera)



 A húsvéti megújulás egyszersmindenkorra való megújulás! A Jézus Krisztus feltámadásában az Újszövetség szerint az jelentetett ki, hogy Isten, Fiának személyében, az ember javára, egyszerűen már megnyerte a diadalt.
(Karl Barth)


Arra vagyok elhívva, hogy az én lényem kicsiny edényébe magának Istennek titokzatos, tökéletes élete csorduljon bele, és megtöltse azt színültig. (Viktor János)


„Az Úr ígéretei tiszták, olyanok, mint a hétszer tisztított ezüst, melyet földbe vájt formába öntöttek.” (Zsolt 12,7)

„Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó” – mondjuk, mégsem tudunk vagy akarunk mindig aszerint cselekedni, amit ígértünk. Ám ha nekünk ígér valaki valamit, és azt nem tartja meg, könnyen megsértődünk… Olyan jó, hogy Isten más! Ő mindig minden ígéretét megtartotta, kezdve a szövetség ígéretétől a megváltás ígéretéig. És ha mi nem tartjuk meg mindazt, amit embereknek vagy épp neki ígértünk – például hogy őszintébb, igazabb, bűntelenebb életre törekszünk –, ő akkor sem „sértődik meg”, hanem Jézusért mindig ad lehetőséget az újrakezdésre. És újra meg újra tanít arra – egészen addig, amíg valóban meg nem értjük –, hogy új élet és valódi megújulás emberi erőből amúgy sem lehetséges, csakis általa újulhat meg az elménk és a szívünk.
(Gazdag Zsuzsanna)



Bújtam a padlásra, ott szerettem legjobban olvasgatni, lábamat lelógatva a semmibe. Fejem fölött az ég kék mezeje, kerek felhőboglyákkal, távolabb a napsugárral elöntött házak, a folyó aranypántlikájával átkötött erdők csokra, mögöttem a padlás félhomálya.

Egyszer éppen az Aladdin történetét olvasgattam. Le is volt rajzolva, ahogy tömögeti a kincseket egy tarsolyba. Erről jutott eszembe, hogy meg kellene keresni a mi kincses-tarsolyunkat is, hátha felejtettek benne az ősök egy marék gyöngyöt. A tarsolyt csakugyan meg is találtam egy szelemenfa végére akasztva. Kihurcoltam a napvilágra, és belemarkoltam. Hát tele volt régi, molyos korpával, amit az Isten tudja, mikor felejtettek benne. Bizonyos pedig, hogy nem erre csinálták ezt a tarsolyt. Partifecskék csiripeltek körülöttem, ahogy ott mozgolódtam a nyílásban, kiöntöttem nekik a korpát, hadd szedegessék ki belőle a hernyócskákat. Hát ahogy hull kifelé a korpa, egyszer csak csendül, koppan valami a téglán. Utánakapok, fölemelem - úgy tündöklik, hogy majd kiveri a szememet. - Nini, gyémánt! - sikoltottam el magamat, s beletörülgettem a kincsemet az ingecském ujjába. Közelről nem ragyogott úgy, de ha napnak tartottam, gyönyörűen szórta a szikrát. Azért mégis azt hiszem, más ember nem tartotta volna kincsnek. Ma már én is azt mondanám az ilyesmire, hogy valami vastag pohárfenéknek a darabja. De ahogy akkor a szemem rávetettem, mindjárt tudtam, hogy gyémánt. Még abban is bizonyos voltam, hogy csakugyan ősök felejtették a tarsolyban.

Ész nélkül futottam le a padlásról a malomház elé, s a gilicetövisbokrok mögé bújva, a szememhez emeltem a gyémántcserepet. - Hiszen ez Tündérország, ami ezen keresztül látszik - hebegtem elámulva. A kutyatejvirágokat szivárványszínű fáknak mutatta. A sívó homok csillogott-villogott, mint a porrá tört igazgyöngy. Kékek voltak a hangyácskák, amik rajta mászkáltak, és a legyek úgy villantak el előttem, mintha röpülő rubintcsöppek lettek volna. Azt hiszem, nem volt még olyan boldog gyerek a világon, mint én voltam akkoriban. Annyiszor jártam Tündérországban, mennyiszer akartam.

Egyszer rám is szólt édesapám, ahogy az ünneplő kabátkámban észrevette a kincset: - Hát te, Gergő, mit hurcolod mindenfelé azt a rossz üvegcserepet? Már látom, nem nyughatsz addig, míg meg nem vágod vele magadat. Én csak lesütöttem a szememet, és nevettem magamban. Dehogy mondtam volna ki, mekkora kincs ez a rossz üvegdarab, amit én senkinek a világon oda nem adnék. Pedig utoljára mégiscsak odaadtam biz én egy napsugaras, orgonaszagú, szép májusi vasárnapon:

Úgy volt az, hogy délebéd után bementem egy kicsit nézelődni a városba, és bevetődtem a templomba, éppen vecsernye idején. Nagyon szerettem nézni a nagy szakállú kőszenteket, akik kőkönyveket, kőkardokat és görbe kőbotokat tartottak a kezükben, és mind az oltár felé fordították arcukat. Bizonyosan onnan várták a parancsot, hogy mikor lehet nekik már megmozdulni és merev tagjaikat kinyújtóztatni egy kicsit. Én is oda néztem, ahová a szobrok, a gyertyafüstös régi oltárképre. A jó Isten ült ott a felhők felett hosszú kék palástban, aranykorona volt a fején, rózsakoszorús angyalkák röpködtek körülötte, és nézett, nézett maga elé szomorúan. Pedig abban a mi kis templomunkban minden olyan vidám volt. A nyitott ablakon bebújtak a virágos orgonagallyak, vadméhek döngicséltek a tömjénfüstben. Nevetett a napfény az anyókák fehér haján és a gyermekszemek tiszta tükrében; csak az Istenke nézett maga elé nagyon szomorúan. Nem tudtam, hogy mi bánata lehet a jó Istennek ilyen szép vasárnap délután, de nagyon-nagyon megsajnáltam, és hirtelen rászántam magam, hogy nekiadom a gyémántot. - Attól a sok szépségtől, amit azon keresztül látni, mindjárt megvidámodsz, Istenkém - néztem biztatva a képre, ahogy odasompolyogtam az oltár elé. Kis ezüsttányérka volt az oltár sarkán, jó emberek abba rakták, amit Isten dicsőségére, szegények gyámolítására szántak. Én is abba tettem a gyémántomat a kopott krajcárkák, a fényes ezüsthúszasok fölé.

Ám Gáspár apó, a mindig mord öreg harangozó, aki alacsony szalmaszéken az oltár mögött szundikált, föltekintett a csörrenésre, és bosszúsan dörmögte el magát: - Mit akarsz, te fiú, azzal az üvegcseréppel? Nem tudod, hogy az Isten házában nincs helye a játéknak? Utánam hajította a kincsemet, és az nekem jobban fájt, mint ha fülemet húzta volna meg. Szepegve bújtam el egy magas padban, amelyikből a fejem se látszott ki, és addig keseregtem, míg utoljára magam maradtam a templomban.

Már leborult az este, elhallgatott a vadméhek zsongása, csak a Gáspár apó lassú horkolása hallatszott az oltár mögül. Az Istenke képe a lobogó gyertyafénynél még szomorúbbnak tetszett, mint a napvilágnál. - Mégiscsak a tiéd lesz! - mutattam feléje a gyémántot, és lábujjhegyen odaóvakodtam az oltár elé. Szép lassan tettem le a kincset, az öreg Gáspár nem ébredt fel, és én elégedetten surrantam ki a templomból. De ahogy a küszöbhöz értem, visszarettentem. Két nagyfejű békácska éppen oda telepedett mindenféle bogárnépséggel vacsorázgatni, és nem mertem tőlük kimenni. "Megvárom, míg elmennek" - gondoltam magamban, és behúzódtam a legutolsó padba. Ott bóbiskoltam egy darabig, mikor egyszer csak szárnysuhogást hallok az oltár felől. Odatekintek: hát az angyalkák repültek le az oltárképről. Az egyik éppen az ezüsttányérkát tette az Úristen ölébe. - Lásd, Uram, mégiscsak jószívűek az emberek - muzsikált a szava, ahogy kifordította a tányérkát. Az angyal aztán visszatette a tányért az oltárra, a jó Isten pedig fölszedte a pénzeket, és egyenként visszadobta őket. Csak azt csodálom, hogy egyik se csengett, mikor leesett. "Ez bizonyosan azért van, hogy az a haragos Gáspár apó föl ne ébredjen, és rá ne kiabáljon az angyalkákra" - gondoltam magamban. És szórta, szórta az Istenke a pénzeket, és egyre csak szomorúan nézett maga elé, csak akkor kezdett el mosolyogni, mikor az én gyémántom a kezébe került: - Tudtam én ezt! - csattantottam tapsra két tenyeremet, de csak csendesen, mint mikor a liliomok szirma összeütődik a szélben. - Ezt elteszem - mondta mosolyogva az Úr, és elrejtette az ajándékomat a kék palástja alá. És attól a mosolytól egyszerre szivárványszíne lett az éjszakának, egészen olyan, mint amilyent az én gyémántom szokott mutatni. És elmosolyodott az egész templom, mosolyogtak a kőszobrok is, és megcsóválták a mindig merev fejüket, és láttam, hogy még Gáspár harangozó is mosolyog álmában. És mosolyogtak az angyalkák is, mikor megszólaltak: - Hiszen csak hitvány üvegdarab az, Urunk! - De gyémántszív adta! - csengett az Isten szava, és egyszerre olyan világos lett az egész templom az Úr kebelén nyugvó üvegdarabtól, hogy be kellett hunyni a szememet.

Mikor fölnyitottam, bepiroslott a hajnal az ablakon, imádkoztak odakint a fülemülék, és Gáspár apó ráncigálta a zekém ujját. - Ejnye, de itt aludtunk a templomban, te üveges kisgyerek - mondta olyan szelíden, amilyen szelíden ez a mogorva vénember sohase szokott a gyerekekhez beszélni. Kidörzsöltem a szememből az álmot, és ijedten pillantottam oda az oltárra. De mindjárt megnyugodtam, mert a pénzek ott voltak a tányéron, de a gyémántom nem volt ott.
Egyszer nagy szárazság köszöntött be a pusztán. Először a fű barnult el és sült ki. Aztán a bokrok és a kisebb fák is kihaltak. Nem esett az eső, a frissülést hozó reggeli harmat is elmaradt. Sok állat szomjan halt, mert csak kevésnek volt ereje kimenekülni a sivatagból. A szárazság tovább fokozódott. Még a legerősebb és legidősebb fák is, melyeknek gyökerei mélyen a földbe hatoltak, elvesztették leveleiket. Minden kút és folyó, forrás és tó kiszáradt.
Egyetlenegy virág maradt életben, mert egy egészen kicsi forrás pár csepp vizet adott neki. De a forrás kétségbeesett: "Minden kiszárad, szomjan hal és elpusztul, és én mindezen semmit nem tudok változtatni. Mi értelme van még annak, hogy pár csepp vizet hozzak fel a mélyből a felszínre?"
Egy vastag, öreg fa állt a közelben. Hallotta a forrás panaszát, és mielőtt meghalt, ezt mondta neki: "Senki nem várja tőled, hogy az egész pusztaságot felvirágoztasd. Neked az a feladatod, hogy egyetlen egy virágnak életet adj. Semmi több."


Ha nem mutatják ki a szeretetet, gyakran nem is érzik. (Shakespeare)


Isten nem a lehetetlent kéri tőlünk, hanem a számunkra adott pillanatban lehetségest.


„Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jel 2,10c)

„Hívség”. A réges-régi magyar szó még magában hordja a teljesebb jelentést. Az tud igazán hűséges lenni, akinek hite van. A két szó azonos tőről fakad. Hited és hűséged jutalmaként Istentől kapod majd meg koronádat.
(Balogh Éva)


Mikor arra nézel, hogy Isten mennyi mindent bocsátott meg neked, az erőt ad, hogy te is megbocsáss. Mikor arra gondolsz, Ő milyen türelmes veled, az erőt ad, hogy te is türelmes légy valaki mással. Mikor az áldozatra nézel, amit érted hozott a kereszten, az erőt ad, hogy te is áldozatokat hozz a házasságodban, a gyermekedért, az ismerősödért vagy egy felebarátért.


Minél jobban nyomnak valakit a bűnök, annál nagyobb erővel menekül, jön Krisztushoz, bízva abban, hogy Ő azért jött, hogy megtartsa a bűnösöket. (Kálvin János)


„Péter visszaemlékezett Jézus szavára, aki azt mondta neki: „Mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem.” Aztán kiment onnan, és keserves sírásra fakadt.” (Mt 26,75)

A bűnbánat könnyei komoly könnyek: nem pillanatnyi ellágyulás, hanem fájdalmas, keserves, komoly sírás. Péternek nem a pillanatnyi hangulat indította meg a könnyeit, hanem olyan fájdalom, amely kiforgatja az embert a maga természetes valójából. Jézus jelenlétében válnak igazán elviselhetetlenné bűneid, és törnek fel belőled is a bűnbánat igazi könnyei. Amikor majd hallod a gyónási kérdést: „Vallod-e magadat igazán bűnösnek?”, gondolj arra, hogy Péterhez hasonlóan benne ég-e a te bűnbánatodban is egész életed fájdalma! (Tamásy Tamás)


Szép az Egyház helyzete, amikor immár csupán Isten oltalmazza. (Blaise Pascal)


„Uram, kegyelmed betölti a földet. Taníts engem rendelkezéseidre!” (Zsolt 119,64)

Isten közelségére vágyunk csillapíthatatlan szomjúsággal. Akaratának teljesítése közelebb vihet hozzá, ezt tudjuk, érezzük mindannyian. De honnan, hogyan tudhatom életem ezer kicsi dolga között, hogy mi az ő akarata? Bölcsesség kell hozzá, tőle kapott bölcsesség. (Balogh Éva)