2017. április 21., péntek

Szent II. János Pál gondolatai

A fejlett országokban néha erőteljes propaganda folyik a tisztán haszonelvű értékek mellett, az ösztönök féktelen kiélésére, és az élet kiélvezésére serkentve. Ez az ember számára megnehezíti, hogy felismerje és elfogadja az emberi lét értékeinek helyes sorrendjét.


A háború valójában az ember szívében születik, az emberében, aki bűnt követ el.


Az evangéliumi ifjú nem hallgatott Jézus hívó szavára, amikor Ő szeretettel rátekintett, és így szólt hozzá: „kövess Engem!”. Ez az ifjú azért nem követte Jézust, mert mint olvassuk, „nagy vagyona volt” (vö. Mk 10,21-22). Vágya, hogy megőrizhesse mindazt, amije volt, akadályozta őt. Az a vágy tehát, hogy valamije legyen, hogy minél többet birtokolhasson, megakadályozta abban, hogy ő maga „több legyen”.



Ha az ember lelkileg nem „süket és néma”, a gondolkodás, a tudomány és a tapasztalat minden mozdulata a Teremtőre emlékezteti, Isten utáni vágyat ébreszt szívében, amely vágy gyakran rejtett, esetleg elnyomott, de kiolthatatlan.


Ha megfelelő módon ajánljuk a rózsafüzért, bizonyos vagyok benne: a fiatalok képesek lesznek újra meglepni a felnőtteket azzal, hogy magukévá teszik, és az életkoruknak megfelelő lelkesedéssel végzik ezt az imádságot.


Krisztus tisztán látja a bűn súlyosságát, és szenved miatta. Egyedül Ő – aki látja az Atyát és emiatt teljes öröm tölti el – egyedül Ő méri fel, végső fokon mit is jelent ellenállni a bűn révén Isten szeretetének. Passiója mindenek előtt és sokkal inkább a lélek, mint a test kegyetlen szenvedése.


Legmélyebb valóságában minden papi hivatás nagy titok, ajándék, mely végtelenül felülmúlja az embert. Mi papok, mindannyian nagyon határozottan tapasztaljuk ezt egész életünkben. Ezzel a mérhetetlenül nagy ajándékkal szemben szüntelenül érezzük saját kicsinységünket, hiányosságainkat. A hivatás az Isteni kiválasztás titka.


Mindaz, ami összeköt, egyesít bennünket, mindenek ellenére erősebb és mélyebben van annál, ami elválaszt. Ez a tudat arra indít bennünket, hogy mélyebbre merüljünk a keresésében, ami nagy erőfeszítést igényel egymás megismerése, a kutatás, a teológiai párbeszéd, az ima és elmélkedés terén.


Napjainkban sajnos úgy tűnik, a nagyon hatásos hírközlő eszközök különféle programjai a családok szétzilálására törekszenek.


„Öltsétek magatokra az új embert!” (vö. Ef 4,24), úgy, ahogy ezt ezer éve őseitek tették, amikor Szent István vezetésével megtértek a pogányságból! Jól ismeritek hazátok történelmét és tudjátok, mennyi veszély fenyegette hosszú történelme során. A nemes magyar nép, mindennel dacolva, hűséges maradt, mert a döntő pillanatokban, még a nagy tragédiák közepett is, sikerült megújulnia a hitben és a keresztény életben.



http://www.rakospalotaifoplebania.hu/taxonomy/term/10

Vianney Szent János gondolatai

A jó Isten boldoggá akar tenni minket, és mi nem akarjuk! Elfordulunk tőle, és a sátánnak adjuk magunkat! Menekülünk barátunktól, és utána megyünk hóhérunknak!...


A mi hitünk csak olyan háromszáz mérföldes messzeségből lát; mintha a jó Isten a tenger túlsó partján volna. Ha olyan eleven, átható hitünk volna, mint a szenteké, úgy látnánk Krisztus Urunkat, mint ahogy ők látják.


A világ fiai szomorúak, ha van keresztjük, a jó keresztények meg szomorúak, ha nincs. A keresztény úgy áll a keresztek között, mint hal a vízben.


Amikor úton vagyunk és templomtornyot veszünk észre, meg kellene dobbannia a szívünknek, mint ahogy a hazatérő családatya szíve megdobban otthona láttára, ahol szerettei laknak. Bár ne tudnánk levenni róla tekintetünket!


Egyedül azok boldogok ezen a világon, akiknek lelkében az élet szenvedései között is ott a béke: ők megízlelik Isten gyermekeinek boldogságát. Édes lesz minden kín, ha együtt szenvedünk Krisztus Urunkkal!


Ha valaki semmit sem tud adni egy betegnek, azért még meg tudja látogatni, mondhat neki néhány vigasztaló szót, imádkozhat érte, hogy hasznára váljék a betegség. Isten szemében mindez nagy és drága dolog, csak szeretet vezesse tetteinket.


Íme, egy jó életszabály: csak olyasmit tenni, amit nyugodtan fölajánlhatunk a jó Istennek. Nem ajánlhatunk föl neki rágalmazásokat, gyalázkodást, igazságtalanságot, haragtartást, káromlást, tisztátalanságot, hiúságot… Pedig a világban szinte mást sem tesznek.


Isten parancsolatai tanítások, amelyeket azért ad, hogy el ne tévesszük a mennyország útját. Olyanok ezek, mint az utcanevek és útjelzések.


Lelkünknek az az ima, ami földnek az eső. Trágyázzátok a földet, ahogy csak akarjátok, ha nincs eső , nem ér az egész semmit!


Mily nagy vagy te, ó lelkem, hiszen egyedül Isten képes kielégíteni!...


Nem Isten vet a pokolra, hanem magunk váltjuk meg ott a helyünket, a bűneinkkel.


Vannak, akik azt mondják: „Ezt a bűnt még elkövetem. Négyet meggyónni nem kerül többe, mint hármat.” Olyan ez, mintha a fiú azt mondaná édesapjának: „Adok négy pofont, nekem annyiba kerül, mintha egyet adnék; aztán majd visszajövök bocsánatot kérni.”




http://www.rakospalotaifoplebania.hu/taxonomy/term/6
„… a félelem forrása a jövőben van, s aki megszabadul a jövőtől, annak nincs félnivalója.” (Milan Kundera)



 A húsvéti megújulás egyszersmindenkorra való megújulás! A Jézus Krisztus feltámadásában az Újszövetség szerint az jelentetett ki, hogy Isten, Fiának személyében, az ember javára, egyszerűen már megnyerte a diadalt.
(Karl Barth)


Arra vagyok elhívva, hogy az én lényem kicsiny edényébe magának Istennek titokzatos, tökéletes élete csorduljon bele, és megtöltse azt színültig. (Viktor János)


„Az Úr ígéretei tiszták, olyanok, mint a hétszer tisztított ezüst, melyet földbe vájt formába öntöttek.” (Zsolt 12,7)

„Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó” – mondjuk, mégsem tudunk vagy akarunk mindig aszerint cselekedni, amit ígértünk. Ám ha nekünk ígér valaki valamit, és azt nem tartja meg, könnyen megsértődünk… Olyan jó, hogy Isten más! Ő mindig minden ígéretét megtartotta, kezdve a szövetség ígéretétől a megváltás ígéretéig. És ha mi nem tartjuk meg mindazt, amit embereknek vagy épp neki ígértünk – például hogy őszintébb, igazabb, bűntelenebb életre törekszünk –, ő akkor sem „sértődik meg”, hanem Jézusért mindig ad lehetőséget az újrakezdésre. És újra meg újra tanít arra – egészen addig, amíg valóban meg nem értjük –, hogy új élet és valódi megújulás emberi erőből amúgy sem lehetséges, csakis általa újulhat meg az elménk és a szívünk.
(Gazdag Zsuzsanna)



Bújtam a padlásra, ott szerettem legjobban olvasgatni, lábamat lelógatva a semmibe. Fejem fölött az ég kék mezeje, kerek felhőboglyákkal, távolabb a napsugárral elöntött házak, a folyó aranypántlikájával átkötött erdők csokra, mögöttem a padlás félhomálya.

Egyszer éppen az Aladdin történetét olvasgattam. Le is volt rajzolva, ahogy tömögeti a kincseket egy tarsolyba. Erről jutott eszembe, hogy meg kellene keresni a mi kincses-tarsolyunkat is, hátha felejtettek benne az ősök egy marék gyöngyöt. A tarsolyt csakugyan meg is találtam egy szelemenfa végére akasztva. Kihurcoltam a napvilágra, és belemarkoltam. Hát tele volt régi, molyos korpával, amit az Isten tudja, mikor felejtettek benne. Bizonyos pedig, hogy nem erre csinálták ezt a tarsolyt. Partifecskék csiripeltek körülöttem, ahogy ott mozgolódtam a nyílásban, kiöntöttem nekik a korpát, hadd szedegessék ki belőle a hernyócskákat. Hát ahogy hull kifelé a korpa, egyszer csak csendül, koppan valami a téglán. Utánakapok, fölemelem - úgy tündöklik, hogy majd kiveri a szememet. - Nini, gyémánt! - sikoltottam el magamat, s beletörülgettem a kincsemet az ingecském ujjába. Közelről nem ragyogott úgy, de ha napnak tartottam, gyönyörűen szórta a szikrát. Azért mégis azt hiszem, más ember nem tartotta volna kincsnek. Ma már én is azt mondanám az ilyesmire, hogy valami vastag pohárfenéknek a darabja. De ahogy akkor a szemem rávetettem, mindjárt tudtam, hogy gyémánt. Még abban is bizonyos voltam, hogy csakugyan ősök felejtették a tarsolyban.

Ész nélkül futottam le a padlásról a malomház elé, s a gilicetövisbokrok mögé bújva, a szememhez emeltem a gyémántcserepet. - Hiszen ez Tündérország, ami ezen keresztül látszik - hebegtem elámulva. A kutyatejvirágokat szivárványszínű fáknak mutatta. A sívó homok csillogott-villogott, mint a porrá tört igazgyöngy. Kékek voltak a hangyácskák, amik rajta mászkáltak, és a legyek úgy villantak el előttem, mintha röpülő rubintcsöppek lettek volna. Azt hiszem, nem volt még olyan boldog gyerek a világon, mint én voltam akkoriban. Annyiszor jártam Tündérországban, mennyiszer akartam.

Egyszer rám is szólt édesapám, ahogy az ünneplő kabátkámban észrevette a kincset: - Hát te, Gergő, mit hurcolod mindenfelé azt a rossz üvegcserepet? Már látom, nem nyughatsz addig, míg meg nem vágod vele magadat. Én csak lesütöttem a szememet, és nevettem magamban. Dehogy mondtam volna ki, mekkora kincs ez a rossz üvegdarab, amit én senkinek a világon oda nem adnék. Pedig utoljára mégiscsak odaadtam biz én egy napsugaras, orgonaszagú, szép májusi vasárnapon:

Úgy volt az, hogy délebéd után bementem egy kicsit nézelődni a városba, és bevetődtem a templomba, éppen vecsernye idején. Nagyon szerettem nézni a nagy szakállú kőszenteket, akik kőkönyveket, kőkardokat és görbe kőbotokat tartottak a kezükben, és mind az oltár felé fordították arcukat. Bizonyosan onnan várták a parancsot, hogy mikor lehet nekik már megmozdulni és merev tagjaikat kinyújtóztatni egy kicsit. Én is oda néztem, ahová a szobrok, a gyertyafüstös régi oltárképre. A jó Isten ült ott a felhők felett hosszú kék palástban, aranykorona volt a fején, rózsakoszorús angyalkák röpködtek körülötte, és nézett, nézett maga elé szomorúan. Pedig abban a mi kis templomunkban minden olyan vidám volt. A nyitott ablakon bebújtak a virágos orgonagallyak, vadméhek döngicséltek a tömjénfüstben. Nevetett a napfény az anyókák fehér haján és a gyermekszemek tiszta tükrében; csak az Istenke nézett maga elé nagyon szomorúan. Nem tudtam, hogy mi bánata lehet a jó Istennek ilyen szép vasárnap délután, de nagyon-nagyon megsajnáltam, és hirtelen rászántam magam, hogy nekiadom a gyémántot. - Attól a sok szépségtől, amit azon keresztül látni, mindjárt megvidámodsz, Istenkém - néztem biztatva a képre, ahogy odasompolyogtam az oltár elé. Kis ezüsttányérka volt az oltár sarkán, jó emberek abba rakták, amit Isten dicsőségére, szegények gyámolítására szántak. Én is abba tettem a gyémántomat a kopott krajcárkák, a fényes ezüsthúszasok fölé.

Ám Gáspár apó, a mindig mord öreg harangozó, aki alacsony szalmaszéken az oltár mögött szundikált, föltekintett a csörrenésre, és bosszúsan dörmögte el magát: - Mit akarsz, te fiú, azzal az üvegcseréppel? Nem tudod, hogy az Isten házában nincs helye a játéknak? Utánam hajította a kincsemet, és az nekem jobban fájt, mint ha fülemet húzta volna meg. Szepegve bújtam el egy magas padban, amelyikből a fejem se látszott ki, és addig keseregtem, míg utoljára magam maradtam a templomban.

Már leborult az este, elhallgatott a vadméhek zsongása, csak a Gáspár apó lassú horkolása hallatszott az oltár mögül. Az Istenke képe a lobogó gyertyafénynél még szomorúbbnak tetszett, mint a napvilágnál. - Mégiscsak a tiéd lesz! - mutattam feléje a gyémántot, és lábujjhegyen odaóvakodtam az oltár elé. Szép lassan tettem le a kincset, az öreg Gáspár nem ébredt fel, és én elégedetten surrantam ki a templomból. De ahogy a küszöbhöz értem, visszarettentem. Két nagyfejű békácska éppen oda telepedett mindenféle bogárnépséggel vacsorázgatni, és nem mertem tőlük kimenni. "Megvárom, míg elmennek" - gondoltam magamban, és behúzódtam a legutolsó padba. Ott bóbiskoltam egy darabig, mikor egyszer csak szárnysuhogást hallok az oltár felől. Odatekintek: hát az angyalkák repültek le az oltárképről. Az egyik éppen az ezüsttányérkát tette az Úristen ölébe. - Lásd, Uram, mégiscsak jószívűek az emberek - muzsikált a szava, ahogy kifordította a tányérkát. Az angyal aztán visszatette a tányért az oltárra, a jó Isten pedig fölszedte a pénzeket, és egyenként visszadobta őket. Csak azt csodálom, hogy egyik se csengett, mikor leesett. "Ez bizonyosan azért van, hogy az a haragos Gáspár apó föl ne ébredjen, és rá ne kiabáljon az angyalkákra" - gondoltam magamban. És szórta, szórta az Istenke a pénzeket, és egyre csak szomorúan nézett maga elé, csak akkor kezdett el mosolyogni, mikor az én gyémántom a kezébe került: - Tudtam én ezt! - csattantottam tapsra két tenyeremet, de csak csendesen, mint mikor a liliomok szirma összeütődik a szélben. - Ezt elteszem - mondta mosolyogva az Úr, és elrejtette az ajándékomat a kék palástja alá. És attól a mosolytól egyszerre szivárványszíne lett az éjszakának, egészen olyan, mint amilyent az én gyémántom szokott mutatni. És elmosolyodott az egész templom, mosolyogtak a kőszobrok is, és megcsóválták a mindig merev fejüket, és láttam, hogy még Gáspár harangozó is mosolyog álmában. És mosolyogtak az angyalkák is, mikor megszólaltak: - Hiszen csak hitvány üvegdarab az, Urunk! - De gyémántszív adta! - csengett az Isten szava, és egyszerre olyan világos lett az egész templom az Úr kebelén nyugvó üvegdarabtól, hogy be kellett hunyni a szememet.

Mikor fölnyitottam, bepiroslott a hajnal az ablakon, imádkoztak odakint a fülemülék, és Gáspár apó ráncigálta a zekém ujját. - Ejnye, de itt aludtunk a templomban, te üveges kisgyerek - mondta olyan szelíden, amilyen szelíden ez a mogorva vénember sohase szokott a gyerekekhez beszélni. Kidörzsöltem a szememből az álmot, és ijedten pillantottam oda az oltárra. De mindjárt megnyugodtam, mert a pénzek ott voltak a tányéron, de a gyémántom nem volt ott.
Egyszer nagy szárazság köszöntött be a pusztán. Először a fű barnult el és sült ki. Aztán a bokrok és a kisebb fák is kihaltak. Nem esett az eső, a frissülést hozó reggeli harmat is elmaradt. Sok állat szomjan halt, mert csak kevésnek volt ereje kimenekülni a sivatagból. A szárazság tovább fokozódott. Még a legerősebb és legidősebb fák is, melyeknek gyökerei mélyen a földbe hatoltak, elvesztették leveleiket. Minden kút és folyó, forrás és tó kiszáradt.
Egyetlenegy virág maradt életben, mert egy egészen kicsi forrás pár csepp vizet adott neki. De a forrás kétségbeesett: "Minden kiszárad, szomjan hal és elpusztul, és én mindezen semmit nem tudok változtatni. Mi értelme van még annak, hogy pár csepp vizet hozzak fel a mélyből a felszínre?"
Egy vastag, öreg fa állt a közelben. Hallotta a forrás panaszát, és mielőtt meghalt, ezt mondta neki: "Senki nem várja tőled, hogy az egész pusztaságot felvirágoztasd. Neked az a feladatod, hogy egyetlen egy virágnak életet adj. Semmi több."


Ha nem mutatják ki a szeretetet, gyakran nem is érzik. (Shakespeare)


Isten nem a lehetetlent kéri tőlünk, hanem a számunkra adott pillanatban lehetségest.


„Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jel 2,10c)

„Hívség”. A réges-régi magyar szó még magában hordja a teljesebb jelentést. Az tud igazán hűséges lenni, akinek hite van. A két szó azonos tőről fakad. Hited és hűséged jutalmaként Istentől kapod majd meg koronádat.
(Balogh Éva)


Mikor arra nézel, hogy Isten mennyi mindent bocsátott meg neked, az erőt ad, hogy te is megbocsáss. Mikor arra gondolsz, Ő milyen türelmes veled, az erőt ad, hogy te is türelmes légy valaki mással. Mikor az áldozatra nézel, amit érted hozott a kereszten, az erőt ad, hogy te is áldozatokat hozz a házasságodban, a gyermekedért, az ismerősödért vagy egy felebarátért.


Minél jobban nyomnak valakit a bűnök, annál nagyobb erővel menekül, jön Krisztushoz, bízva abban, hogy Ő azért jött, hogy megtartsa a bűnösöket. (Kálvin János)


„Péter visszaemlékezett Jézus szavára, aki azt mondta neki: „Mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem.” Aztán kiment onnan, és keserves sírásra fakadt.” (Mt 26,75)

A bűnbánat könnyei komoly könnyek: nem pillanatnyi ellágyulás, hanem fájdalmas, keserves, komoly sírás. Péternek nem a pillanatnyi hangulat indította meg a könnyeit, hanem olyan fájdalom, amely kiforgatja az embert a maga természetes valójából. Jézus jelenlétében válnak igazán elviselhetetlenné bűneid, és törnek fel belőled is a bűnbánat igazi könnyei. Amikor majd hallod a gyónási kérdést: „Vallod-e magadat igazán bűnösnek?”, gondolj arra, hogy Péterhez hasonlóan benne ég-e a te bűnbánatodban is egész életed fájdalma! (Tamásy Tamás)


Szép az Egyház helyzete, amikor immár csupán Isten oltalmazza. (Blaise Pascal)


„Uram, kegyelmed betölti a földet. Taníts engem rendelkezéseidre!” (Zsolt 119,64)

Isten közelségére vágyunk csillapíthatatlan szomjúsággal. Akaratának teljesítése közelebb vihet hozzá, ezt tudjuk, érezzük mindannyian. De honnan, hogyan tudhatom életem ezer kicsi dolga között, hogy mi az ő akarata? Bölcsesség kell hozzá, tőle kapott bölcsesség. (Balogh Éva)