2017. március 10., péntek

90 perc a mennyben

"Rajongó körökben nagy lelkesedéssel beszélnek az amerikai prédikátor, Don Piper üzenetéről, aki halálos autóbalesete után 90 percet a mennyben töltött, és onnan visszatérve beszámolt az ott látottakról, hallottakról.

Azt állította, hogy ott járt az arany utcákon, amelyek fölött pazar kapu ívelt, körülötte remekül kinéző emberek jártak, a távolban domb magaslott, csodálatos illatokat érzett, és ezerféle zenében gyönyörködött, miközben angyalszárnyak suhogását hallotta. Látta a saját szétzúzott, már egy órája meghalt testét teljes épségben (!): a mennyben egy karcolást sem fedezett fel azon! De olyan embereket is ép testben, fejükön hajjal, akik a földön kopaszok voltak.

A bibliaolvasó hívő ember pedig csak csóválja a fejét ennyi képtelenség hallatán. Mert, noha nem vitatjuk, hogy Piper a klinikai halál állapotában volt, és eközben halál előtti (és nem halál utáni!) élményekben részesült, de számunkra nem kétséges, hogy fantáziájában összekeveredett a XX. századi vallásos-pünkösdista képzeletvilág (balesete akkor történt) a Jelenések könyvének 21-22 részeivel. Hiszen aranyutcák, gyöngykapu és egyéb földi valóságok az új földön lesznek, és nem most találhatók a mennyben. Továbbá a testi feltámadás még nem történt meg, tehát a mennyben lévő megboldogult hívők teste sincs még ott. A feltámadás napjáig testük a sírban nyugszik. Ha pedig Piper ahhoz ragaszkodik, hogy nem klinikai halálban volt, hanem valósággal meghalt, és a mennybe került 90 percre – ahonnan visszatért –, akkor nagy a baj. Mert az a menny, amit leír, ahol tartózkodott, és ahova visszavágyódik (és ahova embereket hív) nem a Jézusé. A Biblia ugyanis más mennyet mutat be. Akkor hol volt Don Piper, és hova hívogat?

Íme, egy példa arra, hogy „Nincs új a Nap alatt”, a régi tévtanok ismét feltámadnak. Pál apostol már kétezer évvel ezelőtt beszélt azokról, akik azt hirdetik, hogy a feltámadás megtörtént (2Tim 2,18). Pedig még nem történt meg. Noha ezek a mennyei és túlvilági szempontok látható módon még nem valósultak meg, azért ne gondoljuk, hogy egyáltalán nincsenek. A lélek világában ugyanis valóságosak. A testi feltámadás még nem történt meg, de van lelki feltámadás is, ami itt, a földön meg kell, hogy előzze, mert ez a boldog testi feltámadásnak a feltétele!" (Részlet a Biblia és Gyülekezet rövidesen megjelenő 2011. évi 1. számából)

Alföldy-Boruss Dezső / Budapest

A Szentlélek parancsa: "... álljon el a hamisságtól mindenki, aki az Úr nevét vallja!" (2Tim 2,19)




A lustaság ellenszere

Newton első törvénye a tehetetlenség törvénye, ami szerint minden test megtartja mozgásállapotát, azaz nyugalomban marad, vagy az éppen meglevő sebességével egyenes vonalú, egyenletes mozgással halad egészen addig, amíg valamilyen erőhatás a testet mozgásállapotának megváltoztatására nem kényszeríti. Ez a törvény az emberi életre is vonatkoztatható.
Amíg vannak, akik kreatívak, életelemük a szüntelen tenni akarás, mások kellő motiváció híján céltalanul élik mindennapjaikat, így folyamatosan serkenteni kell őket a cselekvésre. A restség a hívők számára is kísértést jelenthet. Isten igéje ezt az állapotot egyértelműen bűnnek nevezi, ezért olvashatjuk a Példabeszédek könyvében (6,6): „Eredj a hangyához, te rest, figyeld meg útjait, és légy bölcs!”, illetve (21,25): „A lustát elemészti kívánsága, mert keze nem akar dolgozni”, hiszen (12,23): „A szorgalmasok keze uralkodik, a rest viszont rabszolga lesz.” és (20,4) „A hideg miatt nem szánt a rest; de ha majd aratni akar, nem lesz mit.”.
A tespedtség, a cél nélküli sodródás ma – sajnos – olyanokra is jellemző, akik magukat Isten gyermekeinek vallják. A lelki szolgálatból kivonják magukat (vagy be sem állnak!), a Bibliát csak néhanapján veszik kézbe, és akkor imádkoznak, amikor kellemetlen helyzetbe kerülnek.
A magyar ember hajlamos arra, hogy időközönként ellazuljon, elengedje magát; hazánkban mindig éltek Pató Pálok. Viszont, akik őszintén átadták életüket az Úrnak, nem tétlenkedhetnek. Számukra Pál apostol ezt tanácsolja:
„A jótevésben pedig meg ne restüljünk, mert a maga idejében aratunk majd, ha el nem lankadunk. Azért amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, kiváltképpen pedig azokkal, akik hozzátartozóink a hitben.” (Gal 6,9-10)




"A nyelv is tűz, a gonoszság egész világa..."

(Jak 3,6)


Talán a nyelvnek van a legtöbb köze a Kísértőhöz. Jakab apostol lesújtó szavai mélységes szomorúságból fakadnak: úgy tűnik számára, tehetetlenek vagyunk azzal a bűnnel szemben, hogy áldás és átok egyaránt elhangozhat a szánkból. A gonoszság nem akar eltűnni belőlünk, sőt felhasználva a technika legújabb vívmányait, újabb és újabb formákat ölt.
A Gonosz - mely megfoghatatlan, arctalanságba rejtőzik, de időnként szószólót talál, hamis magvakat hint el, tömegeket gyújtogat - a felgyorsult világ megváltozott kommunikációs eszközeit is gyorsan birtokba veszi. Utat talál az internetes fórumokhoz, a csevegőszobákba, a változó virtuális közösségekhez is. Mivel kedvenc közege a fékevesztett nyelv bábeli zűrzavara, az elektronikus világhálón is jól érzi magát.

Gyakran éppen a "szabadság birodalmában" tör uralomra, ott, ahol mindenki megtalálhatja, amit keres: a kedvére való életfilozófiát, a legjobb, legkényelmesebb utat az érvényesüléshez, baráti társaságot, érdekes és változatos véleményeket, feszültséglevezető csatornákat. Ahol minden könnyen elérhető, még az Ige is, nem kell templomba, közösségbe menni érte, megkapjuk mint szolgáltatást, igényeink szerint.
S bár az elektronikus világhálónak rengeteg előnye van: megkönnyíti az üzleti, szakmai sőt személyes kapcsolattartást, felgyorsítja a kommunikációt, a tagadás, a hitetés, az önmegvalósítás, a hiábavaló bölcselkedés szellemének is készségesen ad zöld utat. Elkábíthat a vélemények egyenjogúságának szabad levegője, és ebben a mámorban nem vesszük észre, hogy már nincs szükségünk Isten szabadságára, minduntalan csak a magunkét választjuk.
A szabadság próbára tesz, és végül kiderül, hogy képtelenek vagyunk megőrizni magunkat a gonosztól. Nem véletlenül kell kérnünk naponta, hogy "ne vígy minket kísértésbe" és "szabadíts meg a gonosztól", hogy naponta őrizzen meg Isten a szabadság útvesztőjében.
De Ő, bár megígérte, hogy megőriz, nem vesz ki bennünket a világból. Megengedi, hogy mindent birtokba vegyünk az Ő dicsőségére. A média, az Internet, a fórumok, a csevegőszobák és elsősorban mi magunk akár a misszió területei is lehetünk. Miért legyenek ezek a helyek a gonoszéi, amikor a hit, a remény, a szeretet, Isten szabadításának történetei is megszólalhatnak általuk, ha megváltottként, megszentelt nyelvvel és szívvel használjuk őket?
A nyelv is tűz: bárcsak a Szentlélek tüze lenne.

(Kis Zoltán)

Az étel élvezete



Napjainkra szinte életprogrammá vált, hogy mit együnk és igyunk. Amit az egyik egészségesnek kiált ki, a másik károsnak vél, és mindegyik tudományos alapon bizonygatja igazát. Divattá váltak a vegetáriánus ételek, és fontos téma, hogy hol vásárolunk, mivel csak a biotermékek az egészségesek. A televíziós főzőműsorok és internetes receptkönyvek garmadája ad tanácsot az érdeklődőknek, reklámoz termékeket, edényeket – azaz modernnek mondott étkezési kultúrát.
Minél több gondot fordít az ember a test táplálására, és minél inkább élvezetté kívánja tenni azt, annál kevesebb ideje jut a lelkével való törődésre. Ha összehasonlítanánk a testi és lelki táplálkozásra szánt időnket, illetve az ezekre vonatkozó minőségi követelményünket, akkor sok minden kiderülne rólunk.
Életünk minden területét Isten Szentlelkének fegyelme alatt szükséges tartanunk, és nem szabad a világ kívánságához, kínálatához, elvárásához szabni azt.

„Mert az Isten országa nem evés, nem ívás, hanem igazság




"Ha valaki jönni akar énutánam, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét és kövessen engem."

Máté 16,24


Kereszt

Visszük...Mindenki mást,
mindenki másként,
de - a magáét.
Az átháríthatatlant,
a megközelíthetetlent,
az el-nem-dobhatót.
Súlya alatt roskad a váll,
süpped a föld,
mélyül az ösvény.
Nem szállhatunk, ahogy a léggömb,
nem sodorhat tova a szél,
földhöz kötöz, sorshoz kötöz,
terhével óv,
terhével áld meg.

MEGVÁLTÓ JÉZUS KRISZTUS!

Mi nem szeretjük a kereszteket. Bocsásd meg, hogy annyiszor taszigálunk magunkról lefelé valamit, amit pedig alázattal kellene elfogadnunk és hordoznunk a "minden javunkra van" törvénye szerint. Kérünk, ne vedd le rólunk azokat a terheket, melyek áldásaidat rejtik. Köszönjük, hogy Te mindent vállaltál értünk, hadd merítünk erőt értünk való áldozatodból!

Ámen.




HARC A SZABADSÁGÉRT

Az Isten embereit a történelem kezdetétől foglalkoztatta a szuverén felsőbbséghez (az uralkodóhoz, császárhoz, királyhoz, miniszterhez, de alsóbb szinten az urasághoz, a munkahelyi vezetőhöz, a rendőrhöz stb.), annak törvényéhez, rendeletéhez, intézkedéséhez való helyes viszonyulásuk.

A Szentírás segítséget ad az egyén magatartásának megválasztásához: akiket Isten elöljáróinkká rendelt, azokat meg kell becsülnünk, s irántuk tisztelettel, engedelmességgel és hálával kell viseltetnünk. Kálvin (Luther is) így tanított: „… a felsőbbségnek nem lehet úgy ellenállni, hogy az ember egyúttal Istennek is ellene ne szegülne.”

A fő szabály ellenére már az első keresztyének, de a reformátorok és az őket követő nemzedékek is láttak lehetőséget a bibliai útmutatás alapján az ellenállásra, amit az uralkodó „gonoszsági fokától” tettek azután függővé.

– Első gonoszsági fok a hitvány, silány uralkodóé, akinek gonoszsága nem érinti az alattvalók életét: irányukba a feltétlen engedelmesség megkérdőjelezhetetlen.

– A második gonoszsági fok, amikor kínoz kegyességünkért, ilyenkor a tűrés, a passzív engedelmesség ajánlott.

– A harmadik fokozat az, amikor a felsőbbség az Isten dicsőségét sértő magatartást vagy az erkölcstelenséget követeli alattvalójától. A passzív engedelmesség helyét most már a passzív ellenállás veszi át: azaz a keresztyén ember nem teljesíti a megparancsolt cselekedetet. Mindezt annak tudatában teszi, hogy az uralkodó jogosult őt ezért a legszigorúbb büntetéssel is súlytani.

Aktív (pl. fegyveres vagy erőszakos) ellenállással az egyén a gonoszságra soha nem válaszolhat! Fegyveres ellenállásra a szuverénnel szemben csak a szuverén jogosult: zsarnokkal szemben a liberátor (felszabadító), vagy a nép (polgárság) összessége képviselője vezetése alatt. Például a forradalmakban.


Dr. Mikolicz Gyula / Pécel

„Mindenki engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, csak Istentől, a meglévő felsőbbségeket Isten rendelte!” (Róm 13,1-7)



Jézusban maradni
Írta: Dr. Erdélyi Judit


Gyakori keserves tapasztalatom, hogy hamar kiesik a fejemből a reggel olvasott ige. Elolvastam, és nemcsak úgy futólag. Elmélyedtem benne, és imádkoztam felette. Mégis, amikor napközben valamiért megtorpanok, és az aznapi igéhez szeretnék menekülni világosságért, azon kapom magam, hogy nem emlékszem rá. Sajnos sokszor hasonlóan hamar elfelejtem a hallgatott igét, a prédikációt is. Pedig nemcsak testben voltam ott, hanem lélekben is. Figyeltem, még jegyzeteltem is, sőt, otthon meg is beszéltük. Majd eltelik egy-két nap, és nem emlékszem semmire. A hét közepére már elpárolog...

Tehát folyamatosan rendelkezésemre áll Isten igéje révén az Atyához vezető, élő út, maga Jézus Krisztus, a „juhok ajtaja", aki által kapcsolatom és közösségem lehet az Úrral; a készség és a hit is megvan bennem, csak az igében érkezett üzenet, vagyis a lényeg veszett el. Nem marad meg – vagy csak kevéssé – bennem az ige. Ami azt is jelenti, hogy én sem maradok meg az igében. Aki pedig nem marad meg az igében, annak – mint tudjuk – meglazul a közössége, vagy nincs is közössége Krisztussal és mennyei Atyánkkal.

Jézus Krisztus szőlőtő példázata a tanítványokkal való közösségéről és annak mikéntjéről tanít. Csak Jézus Krisztus isteni életében részesedve, és általa lehet gyümölcstermő életünk, olyan, amelyik Istent dicsőíti. Éppen ezért Jézus Krisztus újra és újra felszólít minket arra, hogy maradjunk őbenne. Ám hogyan maradhatunk Krisztusban? Hiszen a szőlővesszőnek nem hatásköre a tőkén maradás!

Jézus Krisztusban maradni azt jelenti, hogy megmarad bennünk igéje, illetve megmaradunk mi is az igében! Ám ez mégis sokkal több annál, minthogy délben v. este emlékszem arra, amit reggel olvastam – bár ez is része gondolkozásunk alapvető formálódásának. Mi sokszor úgy vagyunk, mint az egyszeri ember, aki egy kosárral próbálta kimerni a tengert. Egy-egy merítéssel szinte semmit sem hozott magával, de a kosara egyre tisztább lett. Ezért mondja az Úr Jézus: „Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet szóltam nektek" Naponta belemerülve az ige vízfürdőjébe, gondolkodásunk gyökeresen átalakul, átitatja az ige, és eredményként egyre inkább az ige szerint fogunk gondolkozni az élet dolgaiban.

Jézus Krisztus mondja: „Maradjatok énbennem, és én is tibennetek." (Jn 15,1-8)



Jól látod?


Kertünk egyik fájára madáretetőt helyeztünk, amire a konyhaablakból – tisztes távolságból – is ráláthattunk, és így figyelhettük a madarak sürgölődését. A viszonylag nagy távolság miatt azonban csak gerléket és házi verebeket – elvétve egy-egy széncinegét – azonosítottunk az etetőt látogató madarak között.
Mivel közelről is szerettük volna megfigyelni mozdulataikat, ahogy csőrükkel ügyesen kibontják héjából a napraforgó magot, ezért előkerült a távcső, ami megfigyelhetővé tette a jelenetet. Az új eszköz viszont lehetőséget adott a madarak alaposabb tanulmányozására is, így kiderült, hogy a hasonló alkatú madarak nem csupán verebek. Mert verébből is kétféle látogatja kertünket, de otthonosan mozog az etetőnél az erdei pinty, valamint rengeteg zöldike és tengelic is.
Ehhez hasonló, szűk világunkat kitágító felfedezés lehet számunkra, amikor mások elbeszélései után személyes tapasztalatokat szerzünk Jézusról, vagy amikor a felszínes Bibliaolvasást a Szentírás elmélyült tanulmányozása váltja fel, azaz az összefüggések keresése. Ilyenkor abban az élményben lesz nekünk is részünk, mint Sába királynőjének volt, amikor személyesen is megtapasztalta Salamon király bölcsességét és gazdagságát:

„Mind igaz, amit saját országomban hallottam dolgaid felől és bölcsességedről. De nem akartam hinni azoknak a beszédeknek, míg én magam el nem jöttem, és saját szememmel nem láttam. És íme, nekem a felét sem beszélték el: bölcsességed és jóságod felülmúlja a hírt, amelyet felőled hallottam. Boldogok a te embereid, boldogok a szolgáid, akik mindig előtted állnak, és hallhatják bölcsességedet.” (1Kir 10,6-8)




Ritmus
Írta: Bálintné Gyöngyi


Színes fonott kosarak sorakoztak a folyóparton a kora délutáni napsütésben. A gazdag üzletember, aki utazgatásai során került az elrejtetten élő indián törzs falujába, úgy érezte, nagy üzlet rejlik a kosarak felvásárlásában. Amikor arról érdeklődött, megfonnának-e neki ötvenet ezekből, a válasz ez volt: – Igen, darabját 5 pesoért elkészítjük.
Nem olcsó, gondolta emberünk, ám ha többet rendel, biztosan alacsonyabb lesz az ára is. – Hát kétszáz darabot mennyiért kapnék meg? Újabb tanácskozás után érkezett az ajánlat: – Ez esetben darabja hét pesoért meglesz!
– Drágábban kapom, ha többet rendelek? Micsoda kifordított szemlélet ez? – háborgott a vendég.
A törzsfőnök magyarázata így hangzott: – Ha elkészítünk neked kétszáz kosarat, akkor kevesebb időnk lesz a napon ücsörögni. És ki fog a szent helyre virágokat vinni? Vagy a gyermekeinkkel játszani? A parton sem tudunk naplementekor sétálni. És a történeteknek, amiket esténként a sátorban mesélünk, rövidebbeknek kell lenniük. Ha ennyi szép dologról le kell mondanunk a munka miatt, akkor fizessél érte!
Az amerikai nem kötötte meg a jónak ígérkező üzletet az indiánokkal, hanem eltöprengve tovább sétált.
Mi is elgondolkozhatunk, hogy mindazt, amit kaptunk eddig Istentől, megbecsüljük-e? Ajándéknak tartjuk-e a közeget, amelyben zajlik életünk, vagy természetesként kezeljük? Helyesen működik-e életritmusunk: a munka és pihenés, a vágyakozás és beteljesülés, az egyedüllét és közösségi élet, a megszerzés és adakozás ritmusa? A ritmuszavar életveszélyes lehet. Tegyük meg az első lépést, hogy helyreálljon a rend! Ez pedig ebben áll:


„Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és ezek mind ráadásul megadatnak nektek. Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől, mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja." (Mt 6,33-34)





Szabadságvágy

Csak a magyar történelem elmúlt évszázadában is mennyiszer maradt csupán álom, s nem lett megálmodott valósággá a szabadság, pedig vágytunk a Zarándok ének beteljesedésére: „Amikor jóra fordította Sion sorsát az Úr, olyanok voltunk, mint az álmodók”. Nemzedékek vártak arra, hogy megteljen szájuk nevetéssel, örömkiáltás legyen nyelvükön.

Változatlanul, ma is áhítozunk a szabadulás után: kimenekülésre az önpusztító gyalázatos abortuszokból, az önzés posványából, a szavak értékvesztéséből, a hazugságspirálból, az önámításból, a csak a mának élés élvezetéből, az erkölcsi igénytelenségből és rothadásból, a párkapcsolatok és házasságok szentségtelenségéből, a másság ördögi ideológiájából, a test- és lélekpusztító eszmék és vallások kavalkádjából, a testi és lelki kizsákmányolásból! Szabadulni vágyunk bűneink átkos súlyától!

II. Rákóczi Ferenc csodás jelmondatát idézve: „Cum Deo...”. Isten segítségével, Jézus Krisztus kereszthalálban szerzett érdeméért! Honfitársként, keresztyénként, a tettek mezején – hazánkért és a szabadságért!


Dr. Mikolicz Gyula / Pécel


A zarándokok énekéből: „Fordítsd jóra sorsunkat, Uram!” (Zsolt 126)
A földi javak gyakran olyanok, mint a borostyán vagy a fagyöngy a fán: ruházzák, ékesítik, tetszetőssé teszik, de ugyanakkor elszívják az erejét. Azért kell Istennek az ilyen növényeket kitépni, hogy megmentse a fát. (Scriver)


A hallgatás életünk legnagyobb pillanatai közé tartozik. (Boros László)


A tanítványok személyiségének a fénytörésén át érkezik el hozzánk minden tanúságtétel Jézusról. (Farkas József)


A Te Igéd olaja folyton sokasodik, és nem fogy el soha, amíg üres korsókkal járulunk hozzá. (Fulér Tamás)


Az elbizakodott ember azt hiszi magáról, hogy ő már egyáltalán nem önmagába, hanem Istenbe helyezte minden bizalmát (ami a lelki élet alapjaihoz tartozik, és törekednünk kell ennek elérésére), de ez egy olyan tévedés, amit akkor ismerünk fel a legjobban, amikor valamiben elbuktunk. Ha ilyenkor nyugtalanok és levertek leszünk, ha teljesen elveszítjük a reményünket, hogy újra növekedni fogunk az erényben, ez annak a jele, hogy nem Istenben, hanem önmagunkban bíztunk. Minél nagyobb a szomorúság és a reménytelenség, annál bűnösebbnek kell ítélnünk magunkat.

Az az ember, aki egyáltalán nem bízik magában, de nagy bizalma van Istenben, ha valami hibát követ el, nem csodálkozik, nem aggasztja és nem szomorodik el miatta, mert jól tudja, hogy ez gyengeségének és annak a következménye, hogy nem elég gonddal helyezte bizalmát Istenbe. Bukása arra tanítja, hogy még kevésbé számítson saját erejére és még inkább bízzon Isten segítségében, mert egyedül neki van hatalma. Mindenek fölött utálja bűnét, elítéli a szenvedélyt vagy a bűnös szokást, ami okozója volt. Éles fájdalom van benne amiért megbántotta Istent, de a fájdalma mindig békés… Nagyon gyakori tévedés, hogy a félelmet és a zavart, amit a bűn után érzünk, egy erénynek tulajdonítunk, mert bár a bűnt követő nyugtalanságot mindig egyfajta fájdalom kíséri, az mégis csak gőgből és titkolt önteltségből fakad, melynek oka, hogy túl nagy bizodalmat helyeztünk saját erőnkbe.

Így tehát aki azt hiszi magáról, hogy már szilárdan áll az erényben és megveti a kísértéseket, ahogy bukásainak szomorú megtapasztalásán keresztül felismeri, hogy ugyanolyan gyenge és bűnös, mint a többi ember, úgy csodálkozik, mintha vele ez nem fordulhatott volna elő; és miután elvesztette azt a gyenge támaszt, amire számított, átadja magát a szomorúságnak és a reménytelenségnek. Ez a szerencsétlenség soha nem fordul elő az alázatosokkal, akik nem tartják nagyra magukat, s egyedül Istenre támaszkodnak: ha vétkeznek, nem lepődnek meg és nem válnak nyugtalanná, mert az igazság fénye, mely megvilágosítja őket, megmutatja nekik, hogy mindez gyengeségük és állhatatlanságuk természetes következménye.

Lorenzo Scupoli


Egy végtelen Isten képes arra, hogy teljesen odaadja Önmagát minden egyes gyermekének. Nem úgy osztja szét Önmagát, hogy mindenki csak egy részt kapjon, hanem mindegyiknek tökéletesen adja oda Önmagát.


„Isten Krisztus lábai alá vetett mindent, és őt tette mindenek felett való fővé az egyházban.” (Ef 1,22)

Napjainkban is sok támadás éri az egyházat. Ez mindig így volt. Olykor joggal, máskor igaztalanul vádolják, mert Krisztus földön küzdő egyháza erőtlenségeket is hordoz. Mint ahogy az ember karja és lába elfárad egy fárasztó napon, úgy vannak az egyháznak is erőtlenségei. Az egyház mégis páratlan ajándéka Istennek. Tökéletes és szent, mert Isten szentje, a Krisztus szólal meg benne. Krisztus munkálkodik az egyházban, és ő munkálkodik a világban az egyház szolgálata által. Az egyház feje Krisztus. Dicsőségét, amelyet ma még csak a kiválasztott kevesek látnak meg, az idők végén meglátja majd minden test, minden lélek.
(Szarka István)


Köszönöm Teremtőm, hogy embernek születhettem erre a világra, amely telve van csodával. Köszönök minden új napot, minden új lehetőséget, köszönöm a munkakedvet és hogy mozogni tudok, hogy találkozhatom más emberekkel. Köszönöm az egyedüllétet és a pihenést, a virradatot és az alkonyt, a nyílt horizontot. Itt állok, kezeim telve vannak ajándékaiddal, segíts nekem, hadd osszam meg önmagamat másokkal.


Magadnak teremtettél minket, Uram, és szívünk nyugtalan addig, amíg meg nem nyugszik Benned.

Szent Ágoston


Ne elégedjünk meg csupán a pénzadományokkal. A pénz nem elég, a pénzt el lehet fogadni, de nekik a szívetekre van szükségük, hogy szeressétek őket. Ezért nyújtsatok szeretetet, bármerre mentek.

Kalkuttai Teréz Anya


Nem a viharok hiánya különböztet meg minket, hanem az, akit megtalálunk a viharban: a rendületlen nyugalmú Krisztus! (Max Lucado)


Olyan a közösségben a csak magára gondoló ember, mint az emberi testben a rákdaganat: ahelyett hogy az egész test életét munkálná, elkezd önálló életet élni.
(Sarkadi Nagy Pál)


Semmi nem hűti ki annyira a szeretetet, mint a középszerűséggel való megalkuvás.


„Távol legyen tőlünk, hogy fellázadjunk az Úr ellen, és elforduljunk ma az Úrtól.” (Józs 22,29)

Pedig megtörtént. Lázadunk és elfordulunk – és nem csak ma. Hiába az emlékeztetőül épített oltár, hiába a fogadalom. Hűségünk ingatag, emlékezetünk véges. Ezek vagyunk mi: örök önző kamaszok, lázadók. Éppen ezért, hogy megmentsen, az Úr maga épített oltárt. Ő kötött a világgal új szövetséget a Golgotán, hogy megmutassa nekünk szeretetét, és megemlékezzen örök hűségéről. Így néz Istenünk mindenkor Krisztus áldozatára, és így tekinthetünk fel mi is reménységünk egyetlen zálogára, a keresztre. (Eszlényi Ákos)