2019. július 9., kedd

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A papi élet hitelessége


Talán inkább, mint valaha, a papi szolgálat hitelessége ma azon múlik, hogy a pap mennyire él a megélt egységbe gyökerezve, vagyis mennyire tud olyan életet élni, ahol a papi szolgálat a közös tanúságtétel része, ahol maga az Úr, az egyedüli Pap van jelen a közösségben.

Ha a papnak valamiben szakembernek kell lennie, akkor az a kommunió, az egység. A pap lelkisége és életformája az egység lelkisége és életformája.

A pap azonban nem tudja az egységet szolgálni, ha elszigetelten él. Ha a püspökével való egységből és presbitérium egységében él, csak akkor mutathatja meg, hogy nem ő maga cselekszik és beszél, hanem az Úr.

Klaus Hemmerle: Korunk papja

A szüzesség gyümölcsökben gazdag


A férfi és a női szüzek a híveknek, a ma és a jövő nemzedéke számára az erények csodálatos példáját mutatják. Mindazonáltal, ha a szüzességgel nem párosulnak jótettek, akkor a szűz nem léphet be a mennyek országába, mert csak az üdvözülhet, aki valóban hívő keresztény. Oda nem léphet be az, aki csak névleg keresztény, a valóságban pedig tetteinek tanúságtétele nem hiteles.

„Tehát senki meg ne tévesszen benneteket ostoba beszéddel” (Ef 5,6): az a férfi vagy nő, aki szűz ugyan, de nem mutat fel gyümölcsökkel teli, ragyogó, szüzességéhez illő tetteket, saját üdvösségét nem helyezte biztos alapokra. Igazából az Úr az evangéliumban ezeket balga szüzeknek hívja, akik – mivel elfogyott az olajuk és kialudt a mécsesük – kint maradnak, kizárva a mennyek országából, messzire kerülve a Jegyes örömétől, az ellenségei közé számítva. Ezért mindenkinek, aki megvallotta az Úr előtt, hogy megtartja tisztaságát fel kell öveznie magát minden szent és isteni erénnyel.

Pszeudo-Kelemen: Levél a szüzekhez

Az Ige „hangjának” lenni


A keresztény igehirdetés nem „szavak” hirdetése, hanem a Szóé, és ez a hirdetés egybeesik magának Krisztusnak a személyével is.

Ezért az Ige hiteles szolgálata megköveteli a paptól, hogy önmaga mélységes megtagadására törekedjen, egészen addig, hogy az Apostollal ki tudja mondani: „már nem én élek, hanem Krisztus él bennem”. A pap nem az Ige „gazdája”, hanem szolgája. Nem ő a Szó, hanem amint Keresztelő Szent János meghirdette, a Szónak a „hangja”.

Ha az Ő „hangja vagyunk”, akkor lényegileg el kell veszítenünk magunkat Krisztusban. Részesedünk halálának és föltámadásának titkában, énünk teljességével: értelmünkkel, szabadságunkkal, akaratunkkal és önmagunk áldozatul fölajánlásával (vö. Róm 12,1-2). Csak a Krisztus áldozatában, kiüresedésében való részesedés teszi hitelessé az igehirdetést!

XVI. Benedek: Általános kihallgatás, 2009. június 24.

Kivezetni a sivatagból


Számtalan formája van a sivatagnak. Létezik a szegénység sivatagja, az éhség és a szomjúság sivatagja, az elhagyottság, az egyedüllét, a tönkretett szeretet sivatagja. Van Isten sötétségének és az emberi lélek kiüresedésének is sivatagja, amikor hiányzik az emberi méltóság és életcél belső tudata.

A külső sivatagok sokasodnak a világban, mert a belső sivatagok olyannyira óriási méretűvé váltak. Azért is, mert a föld természetes kincsei nem szolgálják többé Isten kertjének építését, amelyben mindenki élhetne, hanem szolgaságba süllyedtek a kizsákmányolás s a pusztítás hatalmának köszönhetően.

Az Egyház egészének és benne a lelkipásztoroknak is el kell indulniuk, ahogy Krisztus tette, hogy kivezessük az embereket a sivatagból. Az élet oázisa felé, az Isten Fiával való barátság felé, Afelé, aki az életet ajándékozza nekünk, az élet teljességét.

XVI. Benedek: Az első pápai szentmise homíliája





Megszakítatlan párbeszéd


Jézus nemcsak hivatalos istentiszteleteken vett részt. Az evangéliumok gyakrabban szólnak magányos imájáról az éjszaka csöndjében, a hegytetőn, a pusztában, távol az emberektől.

Negyvennapos ima előzte meg nyilvános működését, és mielőtt kiválasztotta és szétküldte a tizenkét apostolt, visszavonult a hegytető magányába imádkozni. Az Olajfák hegyén imádkozva készült a Golgotára, s amit életének e súlyos órájában kért az Atyától, és néhány rövid szóban hagyományozódott ránk, csillagokként vezethet bennünket halálküzdelmünk órájában: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” Ezek a szavak felvillantják egy pillanatra Jézus lelkének legbelsőbb életét, istenemberi létének kifürkészhetetlen titkát, párbeszédét az Atyával, a párbeszédet, amelyet egész életében megszakítás nélkül folytatott.

Edith Stein: Az Egyház imája

Otthont teremteni


A nemes léleknek, aki otthonra lelt Istenben, magának is otthonná kell válnia sok társa számára. Egymás számára kölcsönösen lelki hazát nyújthatunk – ez igazi kihívást jelent. Otthont teremteni valakinek azt jelenti számomra: elfogulatlanná válni. Szent Pál „emberek folytonos érkezéséről” számol be. Szeretne „mindenkinek mindenévé” válni.

Ha sikerül így, személyválogatás nélkül odaajándékoznunk magunkat az embereknek, s ezzel lelki otthont kínálnunk számukra, akkor könnyen elvezetjük majd őket arra is, hogy Istenben megtalálják lelki otthonukat. Ha azonban hiányzik valami, akkor az annak jele, hogy egy láncszem nincs a helyén. Így tehát azon kell fáradoznunk, hogy az emberek egymás számára kölcsönösen lelki otthonná váljanak.

Josef Kentenich

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A szolgálat közösségi formája


A felszentelt szolgálatnak „közösségi formája" van, ezért csak „közös tevékenységként" végezhető. A papok szolgálata közösség, s szükséges és felelősségteljes együttműködés – elsősorban a püspök szolgálatával – az egyetemes Egyház és az egyes részegyházak javára, melyek szolgálatában a papok a püspökkel együtt egy presbitériumot alkotnak. Az egyes papokat – akár egyházmegyések, akár szerzetesek – a presbitérium többi tagjával az ordo szentsége egyesíti az apostoli szeretet sajátos kötelékei által. A papok ugyanis – akár egyházmegyések, akár szerzetesek – Krisztusnak, a Főnek és Pásztornak egyetlen papságából részesednek, egy célért, Krisztus testének építéséért fáradoznak. Ez az építés sokfajta tevékenységet igényel, főleg a mi korunkban sokféle formát ölt, s az idő múlásával állandóan új karizmákkal kell gazdagítani.

II. János Pál: Pastores dabo vobis 17.

Az Egyház: Asszony


Az Egyház nem apparátus. Nem egyszerűen intézmény… Az Egyház asszony. Édesanya. Élő szervezet.

Az Egyház máriás dimenziója alkotja a legerősebb és legmeghatározóbb ellenpontot az Egyház csupán szervezeti vagy bürokratikus fogalmával szemben. Az Egyházat nem tudjuk megalkotni, nekünk magunknak kell Egyházzá lennünk… És csak akkor leszünk Egyház, ha Máriához leszünk hasonlóvá.

Az Egyház, eredetét tekintve, akkor született meg, amikor Mária lelkében kimondta az „igent”. Ez a Zsinat legmélyebb vágya: ébredjen föl újra lelkünkben az Egyház. Mária megmutatja nekünk az utat.

Joseph Ratzinger bíboros: A II. Vatikáni Zsinat egyháztana





Az Egyház hatalmas kertje


Az Egyház egy hatalmas kert, ahol ritkább és közönségesebb, értékesebb és egyszerűbb virágok együtt ontják illatukat.

Élnek benne szerzetescsaládok, rendek, mozgalmak, melyeknek kettős szerepük van: egyrészt újra átélni azt a kort, amelyet az őskeresztény közösségek megéltek, másrészt létükkel emlékeztetni a világot Jézus egy-egy szavára, magatartására, tettére, mert a kor, amelyben élnek, különösen is igényli, hogy újra megismerje ezeket. (…)

Ebben a kertben jelen vannak a keresztény élet különböző stílusai, amelyek azonban mind hitelesek és a teljességre törekednek. Jelen vannak azok az emberek, akik az Evangélium „szakértőiként" lelki orvosságot kínálnak a világnak.

Chiara Lubich: A pap ma, a szerzetes ma






Egyszer csak kérdeznek az emberek


Íme: itt és itt az emberek nagyobb közösségében él egy keresztény ember vagy egy keresztény csoport. Látni rajtuk, hogy mindenkit megértenek, mindenkivel jó viszonyban vannak, ugyanolyan életkörülmények és anyagi körülmények közt élnek, mint mások; mindenkivel szolidárisak mindenben, ami szép és jó. Hitük egyszerűen és spontán módon kisugárzik a közéletre, és olyan értékeket fogadtatnak el maguk körül, amelyek fölötte állnak a szokott értékrendnek; kisugárzik másokra reményük is, amellyel olyasmiben remélnek, amit nem lehet látni, de még csak elképzelni sem.

Csupán puszta életükkel, szavak nélkül is tanúságtétel ez. Akik őket látják, önkéntelenül is azt kérdezik maguktól: Miért ilyenek ők? Miért élnek így? Mi ad nekik erőt? Miért vannak itt?

E tanúságtétel nyomán talán első ízben teszik fel maguknak a fenti kérdéseket nem keresztények, vagy olyanok, akik még nem is hallottak Krisztusról, vagy a megkeresztelt, de hitüket nem gyakorló keresztények, vagy akik keresztény társadalomban nem keresztény elveket követnek, akik nyugtalanul keresnek valamit, vagy „Valakit”, akinek hiányát érzik, de maguk sem tudják, hogy ez mi vagy ki.

VI. Pál: Evangelii nuntiandi 21.

Isteni kapcsolatok, emberi kapcsolatok


Abban a pillanatban vagyok a legteljesebben személy, amikor szabadon és tudatosan igent mondok a másikra – akár az életem árán is. Ezt a dinamizmust Jézus a következő szavakkal fejezi ki: „Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja másokért”. Úgy is mondhatnánk: senki sem annyira „én”, annyira személy, mint az, aki amikor a másik egyedülálló értékének megőrzéséért magát megtagadva fölülmúlja önmagát.

Ez az isteni kapcsolatok törvénye, ahogy Jézus kinyilatkoztatta és élte, de egyben – nem is lehetne másként – az emberek társas kapcsolatainak és az élet minden megnyilvánulásának a törvénye is. Jézus segít ennek megértésében: a búzaszem nem önmaga, csak amikor kalászt hoz, de csak akkor hoz kalászt, ha bizonyos értelemben meghal. Aztán még hozzáteszi: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki azonban kész föláldozni – megmenti azt”.

Silvano Cola

Mint a nap


Az Eucharisztia az életet jelenti a személy és a társadalom számára, éppúgy, ahogy a Nap minden élőlény és az egész földgolyó számára. A Nap nélkül a föld terméketlen lenne.

Ez az égitest a legfőbb Napnak, Jézus Krisztusnak van alávetve és neki engedelmeskedik, az isteni Igének, amely megvilágít minden világra jött embert. Az Eucharisztia, az élet szakramentuma által Krisztus él az emberek bensőjében: családokat és nemzeteket hoz létre.

A keresztény közösség egyetlen család, melynek tagjait az Eucharisztia köti össze.

A szentáldozásban – egy értelmen túli belső sugallat által – megnyilvánul a mi Urunk teljes valósága. Itt élhetjük át a legbensőbb kapcsolatot Vele, amelyben valóban megismerhetjük Őt. Jézus ebben a találkozásban mutatkozik meg a legteljesebb módon.

San Pierre-Julien Eymard