2019. július 10., szerda

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A misszió sodrásában


Vizsgáljuk meg, vajon a Szentírásnak ez a sora, amely saját korában érvényes volt Pálra, ránk is vonatkozik-e: „Megmutatom neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért“ (ApCsel 9,16)? A misszió sodrásában részt venni egészen biztosan azt jelenti számunkra is, hogy részesei leszünk Krisztus szenvedésének.

A misszió sodrásában részt venni azt is jelenti, hogy a munka bőséges áramlatának is részesei vagyunk. A Szentírásban olvashatjuk, hogy ez a misszió mennyire lefoglalta az apostolokat. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel. Dolgoznunk kell!

Már az apostoli és missziós szolgálat különböző kifejezései, megfogalmazásai is határozottan ezt mutatják: Krisztus lovagjai, Krisztus katonái (2Tim 2,3), az Úr szőlőjében dolgozó munkások (Mt 20,1-16), emberhalászok (Mt 4,19; Mk 1,17)... Ha küldetésünk van, komoly munkát kell végeznünk, a lelkeket célzó munkát, akkor is, ha rámegy erre az életünk. Nem kereshetjük önmagunk javát.

Josef Kentenich




Ahogy Isten választott népe 40 évig a pusztában vándorolva élt, úgy élünk mi a mai világ pusztaságában, ebben az erkölcsi értékek nélküli pusztaságban. Úgy tűnik, Isten mindegyikünktől azt kérdezi, amit annak idején Árontól és Mózestől: „Lehet-e vizet fakasztani ebből a sziklából?” Mi vagyunk a szikla, az a kőszív, amelyet Isten át akar alakítani hússzívvé. Mindegyikünkhöz így szól Isten: El tudod képzelni, hogy ebből a sziklából víz, vagyis Jézus fakadhat? És nekünk azt kell válaszolnunk: Biztos vagyok benne, hogy a sziklából víz fog fakadni. A hit kéri ezt tőlünk. Az a hit, amely Máriában volt, a teremtmény teljes csöndje, amely nem keres magyarázatot. A hit „abszolút csönd”. Hiszed? Én hiszem. De Isten tőlünk mint közösségtől is azt kérdezi: Az emberiség mai pusztaságából, ebből a sziklából, az emberiségnek ebből a kőszívéből tud víz, élet forrásozni? Jézus ma is képes oltani az emberiség szomját? Igen, mi együtt, Máriát élve misztikus módon „megszülhetjük” Krisztust a mai emberiségben. Ő az élő Víz, akit nekünk kell adnunk az emberiségnek.

Silvano Cola, Papi kongresszus, 1971
Az egység szerelmesei


Szükséges, hogy isteni segítséggel, az egység szolgálatában éljünk, az egység szerelmesei, szolgái, apostolai, prófétái és vértanúi legyünk. Íme azok az élet-, illetve munkaterületek, ahol Isten cselekésre indít bennünket:

a) Semmi olyat ne tegyünk vagy mondjunk, ami az egyenetlenséget szolgálja, ami intrikákhoz vezethet, bizalmatlanságot vagy fagyott légkört válthat ki.

b) Figyeljünk arra, hogy ne vezessen minket a csalárdság atyja és követei, akik gyakran erényes emberek, jó barátok, de akiket mégis eszközül használ fel a Gonosz.

c) Leljük örömünket a vetélkedések megszüntetésében, az egység előmozdításában, amikor sikerül a teremtmények jó oldalát fölfedeztetni, a párbeszédet szolgálni.

Az egység iránti szomjúságnak magában kell foglalnia minden idők és helyek összes teremtményét: valamennyi fajt, pártot és vallást.


Dom Hélder Câmara

Leegyszerűsödő problémák


Súlyosan beteg a lelkem. Tegnap, amint visszatértem Rómából, csak néhány nehéz ügyről hallottam: a szeminárium, a Vértanúk Kongregációja problémáiról stb., és megfájdult a fejem. Akkor eszembe jutott, hogy valójában nem én vagyok ennek az egyházmegyének a püspöke, az igazi püspök: Jézus! Mivel Ő adta a problémákat, Ő is fogja megoldani azokat.
Persze nekem is meg kell tennem a magam részét. Az Ő igazságának, jóságának és szeretetének eszköze kell, hogy legyek. Este határozottan megújítottam a szentségre törekvésem szándékát. Nem lazíthatok az imaéletben. Tényleg meg kell halnom mindennap. Mindennap meg kell halnom Krisztussal.
Ha ezt az elhatározásom gyakorlom, a problémák leegyszerűsödnek. Törekedjünk az életszentségre! A pápa is ezt hangsúlyozta nekünk, püspököknek májusban.

Kim Sou Hwan bíboros naplójából

Szentté lenni, hogy másokat is megszenteljünk


Vianney János szentté lett, hogy alkalmasabb legyen mások megszentelésére. Biztos, hogy a megtérés a döntésében szabad szívnek és Isten kegyelmének a titka marad. Szolgálatával a pap nem tehet mást, mint megvilágosítja a rábízottakat, elvezeti őket a gyóntatószékhez és kiszolgáltatja nekik a szentségeket. A szentségek valóban Krisztus cselekedetei, melyeknek hatékonysága nem csökken a szolgálatot végző tökéletlenségétől vagy méltatlanságától: az eredmény a szentséget fogadó hozzáállásától függ. Ezt nagymértékben előmozdítja a pap személyes életszentsége, megbízható tanúságtétele, amint az érdemek titokzatos cseréje is a szentek közösségében.

Szent Pál azt mondta: „Testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből, Testének, az Egyháznak javára.” (Kol 1,24.) Vianney János a megtérés kegyelmét akarta valamiképp elnyerni Istentől, nemcsak imádságával, hanem egész életének áldozatával is.

II. János Pál papokhoz írt levele az Arsi Plébánosról, 1986





Te választottad őket, nem én


Te küldtél engem az emberek közé. Vállaimra helyezted hatalmad súlyos terhét és kegyelmed erejét, és azt mondtad, menjek. Kemény és szinte durva a szavad, amely Tőled messze küld, teremtményeid, az emberek közé, akiket meg akarsz menteni.

Mindig is kapcsolatban voltam velük, igen, már azelőtt is, hogy szavad erre a küldetésre fölszentelt volna.

Szerettem szeretni és szeretve lenni, jóbarátnak lenni és jóbarátokra lelni. Szép az emberekkel így együtt lenni, és könnyű is. Hiszen az ember azok közé megy, akiket magának választ, és addig marad ott, amíg jól érzi magát közöttük. De most nem így van: Te választottad ki az embereket, akikhez küldetésem szól, nem pedig én. Nem is barátjukká kell válnom, hanem szolgájukká. Ha pedig taszítanak engem, az most már nem annak a jele, hogy hagyjam ott őket, mint egykor, hanem parancsodé, hogy velük maradjak.

Karl Rahner

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A felvirágzás évszázada


Ellentmondásnak tűnhet, de a nehéz, küzdelmes, szekularizált XX. században újra felvirágzott a kereszténység, mégpedig épp a nehéz helyzetekben. Akkor virágzott fel újra, amikor a jólétben úgy tűnt, már nincs is szükség a hitre. Ennek a szép és szörnyű évszázadnak nagy szüksége volt az Evangéliumra és a szeretetre.

Hogyan jött el a felvirágzás? Gyakran a szegénységben és számtalan fájdalmas megpróbáltatásban. Felvillant az Egyház szentségi és lelki arca. (…)

Az Istentől eltávolodott világban az Egyház életének karizmatikus arca a mozgalmakban és új közösségekben virágzott fel. (…)

Bizonyos, hogy egy családban minden újdonság nehézségeket, feszültségeket is szül, de (…) mégis ez a karizmatikus évszak vezetett el az Egyház szövetének megújulásához gazdagabb és teljesebb módon, s ezáltal gyarapodhatott a család és lett nagyobb a szeretet. (…)

Az Egyház rokonszenvvel lép egy olyan világ útjaira, amelyik úgy tűnik, eltávolodott Istentől. A hétköznapi, de az apostolkodás karizmájában elkötelezett keresztények szavaikkal, tanúságtételükkel, viselkedésükkel lépnek be a világ életének mindennapjaiba.

Andrea Riccardi

A papság az egység ereje


A püspököknek papjaikkal való egysége napjainkban annál is inkább kívánatos, mert korunkban különféle okokból az apostoli tevékenységnek nemcsak változatos formákat kell öltenie, hanem egy-egy plébánia vagy egyházmegye határain is fölül kell emelkednie. Elszigetelten és egymagában egyetlen pap sem képes küldetésének megfelelni, hanem csak a paptársakkal együttműködve, s azoknak a vezetése alatt, akik az Egyház élén állnak. Paptestvéreivel minden papot a szeretet, az imádság és a sokoldalú együttműködés egyesít, és így nyilvánul meg az az egység, amellyel Krisztus tökéletesen egyesíteni akarta övéit, hogy a világ megtudja: a Fiút az Atya küldte.

II. Vatikáni Zsinat: Presbyterorum ordinis 7-8.

Az egység nem csupán egyének összessége


Ha az Ige az, ami egybegyűjti a közösséget, akkor az Eucharisztia az, ami egy testté forrasztja azt. Hiszen, amint Szent Pál is írja: „Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesülünk.” (1Kor 10,17)

Az Egyház tehát nem csupán egyének összessége, hanem azok között megvalósuló egység, akik Isten egyetlen Igéjéből és az élet egyetlen Kenyeréből táplálkoznak.

Az Egyház Eucharisztiából születő egysége és közössége olyan valóság, amelyet egyre jobban tudatosítanunk kell, a szentáldozás vonatkozásában is. Mindinkább tudatában kell lennünk, hogy ilyenkor Krisztussal lépünk közösségbe és így válunk magunk is egymással egészen eggyé.

Újra és újra meg kell tanulnunk, hogy miként őrizzük és védjük meg ezt az egységet a versengéstől, az értelmetlen vitáktól, a féltékenykedésektől, amelyek bármikor felszínre kerülhetnek az egyház közösségeiben.

XVI. Benedek: A Római Egyházmegye pasztorális gyűlésén, 2009

Máriás arculat


Máriával, az első világi kereszténnyel és az ő közösségi lelkiségével kiteljesedik az Egyház máriás arculata. Általa az Egyházat mindenki szebbnek, szentebbnek, dinamikusabbnak, családiasabbnak láthatja.

Szerető, befogadó lesz az Egyház, jobban odafigyel az új feladatokra: az ökumenizmusra, a vallások közötti és a nem hívőkkel folytatott párbeszédre. Szüntelenül új dolgok és új hivatások születnek majd ebből. Karizmatikus, máriás Egyház lesz, mely jobban szolgálja a missziót és az evangelizációt.

Mindez pedig Istennek és az Ő Anyjának dicsőségére lesz.

Chiara Lubich

Növelni kell a kisközösségek számát


Törekedjetek arra, hogy minden plébánián új életre támasszátok a Krisztust és az Ő igéjét hirdető kisközösségeket, ahol az emberek megtapasztalhatják a hitet, gyakorolhatják a felebaráti szeretetet és szervezettebben élhetik meg a reményt.

A nagyvárosi plébániák effajta kisebb csoportokba való szerveződése szélesebb körű missziós tevékenységet tesz lehetővé, amely figyelembe veszi a népsűrűséget, illetve a társadalmi és kulturális – gyakran igen különböző – adottságokat.

Fontos lenne a munkahelyeken is alkalmazni ezt a pasztorációs módszert (ti. a kiscsoportos munkát), ahol napjainkban jól átgondolt, a körülményekhez alakított lelkipásztori módszerekkel kell az evangelizációt végezni, hiszen a gyors társadalmi változások következtében az emberek napjuk jelentős részét munkahelyükön töltik.

XVI. Benedek a római egyházmegye pasztorális gyűlésén, 2009.





Titokzatos, de valóságos szolidaritás


Aki Krisztushoz tartozik, annak teljes mélységében kell élnie Krisztus életét. Krisztus érettségéig kell fölnőnie, átélni a Getszemánit és a Golgotát. Ám minden fájdalom, ami kívülről érkezhet, semmi a lélek sötét éjszakájával összevetve, amelyben az isteni fény nem ragyog többé, és az Úr hangja sem hallatszik. Isten továbbra is jelen van, de rejtekbe húzódik. Krisztus halála és szenvedése folytatódik misztikus Testében, és annak minden egyes tagjában. Minden ember sorsa a szenvedés és a halál. De aki Krisztus misztikus Testének tagja, annak szenvedése és halála a Fő istensége által engesztelő, társ-megváltói jelleget ölt.

Így aki Krisztushoz kapcsolódik, állhatatos marad az Istentől való elszakadottság átélésekor, és Isten hiányának sötét éjszakájában is. Talán az üdvösség isteni rendje fölhasználja gyötrelmeit, hogy megszabadítson valakit, akit a bűn tart megkötözve. Ezért hát: „Legyen meg a Te akaratod!” Még a legsötétebb éjszaka közepén is, sőt éppen akkor!

Szent Edith Stein