2019. július 3., szerda

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A diakónus: a szolgáló Krisztus jele


A diakónusok az egyházi közösség szolgálatára vannak fölszentelve, arra kapnak küldetést, a püspök és a presbitérium vezetésével.

Amint Isten egész Népe, amelynek szolgálatára küldetésüket kapják, ők is az Evangéliumhoz való hűségben találják meg életük állandó normáját, és alapvető identitásukat. A Lélek világossága vezeti őket életükben és missziójukban, amelynek megvalósítása a konkrét történelmi és kulturális körülményektől függ.

Éppen e készségük által kaptak meghívást arra, hogy megjelenítsék – sajátos kegyelmüknek megfelelően – a szolgáló Jézus Krisztus alakját, s ezzel emlékeztessék a papokat és püspököket is papságuk szolgáló voltára. Továbbá az Ige hirdetése, a szentségek kiszolgáltatása és a szeretet tanúságtétele által is legyenek előmozdítói annak a szeretetszolgálatnak, amely Jézus minden tanítványának hivatása, és az Egyház lelki áldozatának lényegi része.

Az Olasz Püspöki Konferencia a diakónusokról 8.





A szüzesség: szabadság


A szüzességnek kettős arculata van: egyfelől a test és a lélek sértetlensége, másfelől a szüzességből fakadó és azt kísérő szabadság. Nyilvánvalóan nem csupán lelki értékekről van szó: mindkét jellemvonásnak antropológiai és pszichológiai jelentősége is van.

Ha a sértetlenségen azt értjük, hogy – cicerói értelemben – teljes egészében önmagunk urai vagyunk, abban az értelemben, hogy szabadok vagyunk a belső és külső érzékek kötöttségeitől, és mindezt tudatosan vállaljuk, nem pedig az érzékek elnyomásával, akkor könnyű megérteni, hogy ily módon elérhetjük emberségünk teljes érettségét. Vagyis olyan növekedést, amely teljes emberségünket felöleli. A szüzesség kettős arculatával nem csupán Isten látásának kegyelmét nyerjük el újra, hanem olyan pszichikai áttetszőségre teszünk szert, melynek révén embertársainkat, az eseményeket és a dolgokat a maguk egységében tudjuk megismerni. Éppen azért, mert önmagunkban már elértük ezt az egységet. Ezzel az egységes szemlélettel mélyebb önazonosságot tapasztalhatunk meg, mert különféle képességeink harmóniában állnak egymással.

Silvano Cola




Az egyetlen dolog, amire szükségük van


Uram, teremtményeid, akikhez küldtél engem, távol járnak tőled! Legtöbben egyáltalán nem akarnak tudni ajándékaidról, kegyelmedről, igazságodról, amelyekkel útnak indítottál hozzájuk. És mégis, újra meg újra vissza kell térnem hozzájuk, hogy kopogtassak ajtajukon, mint valami kelletlen hívatlan ügynök, aki bóvli termékeit árusítja. Ha legalább azt tudnám biztosan, hogy Téged akarnak elutasítani, amikor nem fogadnak be, megvigasztalódnék.

S azok, akik befogadnak engem életükbe? Uram, többnyire ők is egészen mást akarnak, mint amivel Te engem hozzájuk útnak indítottál. Ha nem is pénzt vagy anyagi segítséget várnak tőlem, vagy az együttérzésből fakadó piciny megkönnyebbülést, mégis úgy tekintenek rám, mint afféle biztosítási ügynökre, akivel az örök életre szeretnének biztosítást kötni.

Uram, taníts meg imádni és szeretni Téged! Akkor Benned elfeledem majd saját nyomorúságomat. Csak akkor leszek testvér az emberek számára, olyasvalaki, aki segít nekik megtalálniuk Azt, akire egyedül szükségük van. Téged, az én testvéreim Istenét.

Karl Rahner: Te vagy a Csönd





Fő -, vagyis Szolga


Krisztus az Egyháznak, tudniillik a saját Testének Feje. “Fő” azon a sajátos és új módon, hogy valójában “szolga”, miként saját szavaiból kiviláglik: “Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy Ő szolgáljon, és váltságul adja életét sokakért” (Mk 10,45).
Ez a szolgálat a maga teljességét a kereszthalál alázatos és szeretetből való elfogadásában, azaz a teljes önátadásban éri el: "Kiüresítette önmagát a szolga alakját fölvéve, hasonló lett az emberekhez; külsejét tekintve embernek találták; megalázta magát engedelmesen a halálig, mégpedig a kereszthalálig" (Fil 2,7-8). Jézus Krisztusnak, a Főnek tekintélye ugyanaz, mint az Egyháznak szóló szolgálata, ajándéka, teljes – alázatos és szeretetből való – odaadása. Mindez az Atya iránti tökéletes engedelmességben. Ő ugyanis - az Úr egyetlen igaz, meggyötört és szenvedő Szolgája - egyszerre Pap és Áldozat.
A tekintélynek ez a formája, azaz az Egyháznak fölajánlott szolgálat élteti minden pap lelki életét. Az Újszövetség szolgái a nyáj példaképei legyenek, s így a nyáj hasonló papi lelkülettel legyen szolgálatára az egész világnak, hogy teljesebbé váljon az emberek élete.
II. János Pál: Pastores dabo vobis, 21.
Mesterek, mivel tanú(ságtevő)k


Az Egyház első evangelizációs eszköze híveinek hiteles keresztény élete: szoros egységük Istennel, akire teljesen ráhagyatkoznak, valamint a másokat határtalan lelkesedéssel szolgáló, áldozatos magatartás. A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha mégis hallgat a tanítókra, azt azért teszi, mert ők egyben tanúk is. Szent Péter szépen fejezi ki ugyanezt, amikor azt írja, hogy a keresztények tiszta és szép élete „szavak nélkül is megnyeri azokat, akik nem hisznek az Igének” (1Pt 3,1). Az Egyház ezért elsősorban magatartásával, saját életével evangelizálja a világot: vagyis tanúságtételével, amikor hűséges az Úr Jézushoz, a szegénység, a lemondás szelleméhez, és független a világ hatalmasságaitól. Egyszóval: életszentségével.
VI. Pál: Evangelii nuntiandi 42.

Ők az én uraim!

Mint a kolostorban

Akár a vizes dézsába merítjük a kezünket,
akár a tüzet szítjuk fel egy bambuszbottal,
akár a véget nem érő számoszlopokat állítjuk sorba a könyvelőasztalon,
akár a nap éget minket, és belemerülünk a rizsföld sarába,
akár az olvasztókemence előtt kell dolgoznunk,
ha mindebben nem éljük ugyanazt a vallásos életet,
mintha egy kolostorban imádkoznánk,
a világ nem lesz megváltva.
Mahatma Gandhi

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A türelem hivatása


Ne ítéld el testvéredet, ne kívánj rosszat neki, ne utasítsd el vagy hibáztasd könnyedén te, aki a türelem hivatását éled! Mutasd meg inkább alázatosságodat, amennyire csak teheted. Helyezd magad elé testvéredet, anélkül, hogy magadat alábecsülnéd. Hiszen ha elítéled és lebecsülöd testvéredet, az azt jelenti, hogy eltávolítod őt Krisztustól és az egyetlen reménytől; azt jelenti, hogy a konkollyal együtt kitéped az elrejtett, jó búzát is, amely akár még nálad is értékesebb lehet.

Épp ellenkezőleg, vele együtt jobbítsd – szeretettel, szelídséggel, tehát ne úgy, mint egy ellenség vagy egy rideg orvos, aki csak vágni és égetni tud – és egyben ismerd meg önmagadat és gyengeségeidet. Mi van például akkor, ha hályog vagy más akadály miatt nem látsz tisztán vagy ha szédülsz és forog veled a világ? Akkor is másokban keresed ennek okát?

Sokat kell elmélkedni és szenvedni, mielőtt valaki gonoszsága felett ítéletet mondunk!

Nazianzi Szent Gergely





Az univerzum átistenülése


Az egész világ az Istennel való egységre vágyik, mégis egy áthághatatlan akadályba ütközik. Semmi sem juthat el Krisztushoz, ha maga Krisztus nem fogadja be, és nem vezeti magához. Így az univerzum sír, mivel szenvedélyes vágyakozása és a képtelensége két ellentétes irányba húzza. (…)

Ki mondja ki tehát a világ alaktalan tömege fölött azokat a szavakat, melyek lelket adnak neki? Milyen hang döntheti le az Isten és a Teremtés közötti falat, amely akadályozza a Teremtést, hogy eljusson Őhozzá? Újra és újra ismételni fogjuk az isteni Igéket, ma, holnap és mindig, amíg az átalakulás teljessé nem lesz: „Ez az én Testem”. Amikor Krisztus, kitágítva a Megtestesülés mozgásterét, a Kenyérben száll közénk, hogy szétossza magát nekünk, tevékenysége nem korlátozódik csupán az anyagi értelemben vett partikulára. (…) A transzszubsztanciáció kisugárzik az egész Univerzumra, bár gyöngítve, mint valódi átistenülés.

Teilhard de Chardin

Krisztus fénye az Egyház arcán

Az egyházról szóló konstitúciónak rögtön az első mondata világossá teszi, hogy a Zsinat az Egyházat nem tekinti önmagába zárt valóságnak, hanem Krisztusból kiindulva szemléli: „Mivel Krisztus a nemzetek világossága, a Szentlélekben összeült Szent Zsinat Krisztusnak az Egyház arcán tükröződő fényességével minden embert meg akar világosítani…”

A háttérben fölismerjük azt az egyházatyák teológiájában szereplő képet, amely az Egyházban a Holdat látja, amelynek nincsen önálló fénye, hanem Krisztusnak, a Napnak a fényét veri vissza. Az egyháztan a krisztológiától való függésében nyilatkozik meg előttünk, ahhoz kapcsolódva. Minthogy azonban senki sem beszélhet helyesen Krisztusról, a Fiúról, anélkül, hogy ne beszélne egyben az Atyáról is, és miután lehetetlen az Atyáról és Fiúról helyesen beszélni anélkül, hogy ne helyezkednénk a Szentlélek hallgatásába, az Egyház krisztológiai szemlélete szükségszerűen szentháromságos egyháztanná szélesedik (vö. LG 1-4.). Az Egyházról szóló tanítás Istenről való beszéd, és ez csakis így helyes.

Joseph Ratzinger bíboros

Krisztus jelenléte


Az Egyházban mindenkinek az élete Krisztusból fakad, mivel benne keresztelkedtünk meg, és az Ő Lelkét kaptuk. Mindenki Krisztust hordozza – főként akkor, amikor arról tesz tanúságot, hogy Őbenne gyökerezik. Mindenki Őt hordozza az egyházi közösségben. Tehát a maga módján mindenki az Egyház „kiindulópontja”.

Az Egyház egységének biztosításához azonban szükség van Krisztusnak mint Főnek a jelenlétére is [repraesentatio Christi capitis].

Ez a jelenvalóság adatott az Egyház számára, hogy megmaradjon az egységben, és megtartsa kapcsolatát saját eredetével – mint ennek az eredetnek a szentsége.

Klaus Hemmerle: Az egyetemes Egyház és az egyházmegye






Mária életstílusa


Vajon létezik-e olyan jel, olyan modell, amely egyszerre jeleníti meg Isten életformáját, a pap illetve az Egyház életstílusát? A válasz erre a kérdésre: Mária.

A pap számára különösen fontos, hogy Máriára tekintsen. Tőle megtanulhat valamit, amit ilyen módon senki mástól nem tanulhat meg: a csöndben kibontakozó lét előbbre való, mint a cselekvés, a meghíváshoz való hűség előbbre való, mint saját terveink és kezdeményezéseink. Mária ugyanis önmagában véve „semmi”, a szeretet semmije, aki kap és befogad mindent. Mária, anélkül hogy elveszítené önmagát és szétszóródnék, mindenkinek mindenévé válik.

Ő ott van jelen, ahol a papnak van a helye: Fia keresztjénél, Akiben a Szeretet ránk bízza magát, átadja magát nekünk, embereknek. Azért, hogy ez a szeretet legyen az életstílusunk és életünket ez töltse meg tartalommal, azért, hogy így a szeretet üdvösségünkké legyen.

Klaus Hemmerle, Aachen püspöke

Törékenység elbátortalanodás nélkül


Nyilvánvalóan szükséges, hogy szünet nélkül, erős hittel és alázattal könyörögjünk: „Uram, ne bízz bennem. Én viszont igen, rád bízom magam!” Lélekben előre átélve a szeretetet, együttérzést és gyöngédséget, amellyel Jézus Krisztus tekint ránk – mert ő nem hagy el minket – a maga teljes mélységében megértjük az Apostol szavait: „az erő a gyöngeségben nyilvánul meg” (2Kor 12,9). Az Úrban bízva gyöngeségünk ellenére – sőt gyöngeségünkkel – leszünk hűségesek Mennyei Atyánkhoz. Így fog fölragyogni az Ő ereje, és lesz támaszunk törékenységünkben.

Ha azt veszed észre, hogy – bármilyen okból – nem vagy képes erre, mondd neki: „Uram, bízom Benned, Rád hagyatkozom, csak segíts gyöngeségemben!”

Bizalommal telve ismételd neki: „Tekints rám, Jézus, piszkos rongydarab vagyok, nagyon elszomorító ahogy eddig éltem, nem érdemlem meg, hogy fiad legyek”. Mondd ezt neki, és mondd el neki sokszor.

Nemsokára hallani fogod az Ő hangját, amint azt mondja: „Ne félj!” – vagy „Kelj föl és járj!”

Szent Josemaría Escrivá de Balaguer