2017. március 31., péntek

Szent II. János Pál gondolatai

Az irgalmas szeretetre leginkább azoknak van szükségük, akik egymás közvetlen közelében élnek: a házastársaknak, a szülőknek, és gyermekeknek, a barátoknak; de nem szabad hiányoznia sem a nevelésből, sem a lelkipásztori munkából.


Bár életünkhöz szükségünk van anyagi javakra, az emberi boldogságot nem lehet merőben anyagi jólétre építeni.


Don Bosco leginkább életével tanít.


Ha a gazdaságilag és politikailag elnyomott nemzetek fejlődését akadályozó bűnös struktúrákra gondolunk (vö. Sollicitudo rei socialis 37), valóban elfog bennünket a kísértés, hogy feladjuk a küzdelmet a legyőzhetetlennek látszó erkölcsi rossz ellen. Milyen sokan érzik erőtlennek és tehetetlennek magukat a kilátástalannak látszó nehéz helyzetekkel szemben! Krisztus azonban felszólít bennünket, hogy győzzük le a rosszat, és ez bizonyossággal tölt el bennünket, hogy még a rossz legszilárdabb struktúráit is le lehet győzni, helyükre állítva a „jó struktúráit” (vö. uo.39).


Kedves fiatal Barátaim, nagy veszélyt jelent számotokra a reklámok rossz befolyása. Ezek ugyanis az erőfeszítések kerülésére irányuló természetes emberi hajlamokat szítják, az ember vágyainak azonnali kielégítésére csábítanak, és emellett az általánossá váló fogyasztói társadalmi szemlélet azt diktálja, hogy önmaga megvalósítását mindenekelőtt az anyagi javak élvezetében, kihasználásában keresse.


Non omnis moriar – Nem halok meg egészen – Az, ami bennem elpusztíthatatlan, most szemtől szemben áll Azzal, Aki Van!







http://www.rakospalotaifoplebania.hu/taxonomy/term/10

Vianney Szent János gondolatai

Dolgozzunk, gyermekeim, dolgozzunk! Eljön a nap, amikor úgy találjuk, hogy semmi sem volt túl sok a mennyországért.


Ha már meg vagyunk fosztva a szentségi áldozástól, legalább pótoljuk, amennyire lehet, lelki áldozással. Ezt minden pillanatban végezhetjük, hiszen úgyis állandóan vágyakoznunk kell a jó Isten látogatása után.


Hát mit csinált nekünk a jó Isten, hogy gyakorta megszomorítjuk, hogy újra halálra visszük azt, aki megváltott minket a pokoltól? Kellene, hogy minden bűnös, amikor a tiltott öröm után megy, találkozzék az úton, mint Szent Péter, Krisztus Urunkkal, aki így szólna hozzá: „Oda megyek , ahová te most mégy , hogy ott újból keresztre feszíts.”


Milyen nagy dolog az is, hogy van szívünk, és bár egészen kicsiny, mégis arra való, hogy Istent szeresse! Mily szégyenletes tehát, hogy az ember, akit Isten ily magasra helyezett, oly mélyre tud süllyedni!


Milyen szép a mennyei és földi Egyház egysége! Amint Szent Teréz mondta: „Ti már győztetek, mi még harcolunk, de egyek vagyunk Isten dicsőségére”.


Ó, ha a keresztények képesek volnának megérteni Krisztus Urunk lelkében szóló szavait: „Szegénységed ellenére is közelről akarom látni szép lelkedet, amelyet magamért teremtettem. Oly nagynak alkottam, hogy csak én tudom betöltetni. Oly tisztává tettem, hogy csak az én testem táplálhatja. „


Valaha Krisztus Urunk járókká tette a sántákat, meggyógyította a betegeket, föltámasztotta a halottakat. Sokan voltak ott, akik tulajdon szemükkel látták a csodákat, és mégsem hittek. Az emberek mindig, mindenütt egyformák. Hatalmas az Isten – de a sátánnak is megvan a hatalma és arra használja, hogy vakká tegye a szegény világot.




http://www.rakospalotaifoplebania.hu/taxonomy/term/6
A cél felé
Írta: Benedek Csilla

Ülünk a vonaton, és nézzük a visszafelé futó tájat, fákat, házakat, embereket. Gyorsan változik a kép, és miközben élvezzük a rohanó vonat sebességét, a célállomásra gondolunk: fogadtatásunkra, számba véve azokat, akik várnak majd bennünket, s mindazokra az eseményekre, helyzetekre, amik azután következnek...

Ugyanúgy, mint életünk egészében: miközben rohanunk az időben, mögöttünk sorakoznak az átélt események, közöttük az elmulasztott, megismételhetetlen helyzetek, az örömteli pillanatok – s mindeközben közelebb és közelebb jutunk a célállomáshoz, az örökkévalóság kapujához. Vágyakozás-teli félelemmel egyre gyakrabban gondolunk a megérkezés pillanatára: „Ott fogad engemet, Mesterem, Jézusom, hogy vele örökké ott legyek."

Mivel még semmilyen tapasztalatunk sincs a földi élet végállomásáról, ezért csak a Biblia beszámolójára támaszkodhatunk. De ez elég is nekünk, mivel „az Isten Igéje, igazság". Az a valaki, aki végig kísérte földi létünket – ígéret van rá, hogy – tárt karokkal vár majd a végállomáson, ahová most még csak – sok egyéb feladat közben, de – izgalommal teli várakozással készülünk.

Mint, ahogyan Pál apostol is tette:

„...azokat, amelyek mögöttem vannak, elfelejtve, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nekifeszülve célegyenest futok..." (Fil 3,13-14)




A szegények reménysége

Szegény környéken lakunk, tragikus sorsú emberek élnek gyülekezetünk környezetében. A gyerekek nagy részét nulla-nullás (0-0) esélyűnek hívom. A 0-0 azt jelenti, hogy emberileg semmilyen esélyük sincs normális, anyagilag nem kiszolgáltatott életre. Olyan családban nőnek fel, ahol az alkohol, cigaretta, a munkanélküliség mindennapos tény. S a pénztelen nyomor kiúttalanságba, reménytelenségbe torkollik.

„Segíts magadon, s az Isten is megsegít!” – hallatszik a jól szituált, tehetős tanács. De miként segíthet magán az a gyerek, aki nyolcadikos korára még mindig hatodikos, csak azért, mert iskolaidőben nem költik fel reggel a szülei? Négyes-ötössel kezdte a tanévet, iskolaév végén mégis „semmilyen” lett a bizonyítványa. Érdeklődő kérdésemre, „Ha segítettek volna, nem buktam volna meg” – volt a lelket facsaró, panaszos válasza.

Ő az, akitől évekkel ezelőtt, egy, a gyülekezetbe látogató egyházi főember vizsgakérdésére, „Miért jársz templomba?” – ezt válaszolta: „Mert szeretem az Úr Jézust!”

A jobb sorsúak hamar meg tudják állapítani, ki miért érdemli meg a sorsát, sokszor készek a válaszaik. Nekem nincsenek kérdéseim, s emberi válaszaim sincsenek ezekre a tragikus életekre.

De a húsvét, a feltámadás azt a reményt táplálja lelkemben, hogy Isten ismeri az övéit. Ígérete szerint: „megbánhatatlanok az ő elhívásai”, s ez az elhívás szól a nullaesélyű embernek is, még akkor is, ha mi nem ismerünk sorsukkal kapcsolatos alternatívákat.

A szünidőben rendszeresen nyaralni visszük ezeket a nehéz sorsú gyermekeket. Vágyunk, hogy legyen erőnk, kedvünk tenni a nullaesélyű emberért, hiszen övék a nagypéntek és övék a húsvét is! Övék Krisztus, akit Isten adott a világért, akinek feltámadása életet adott, s ad ma is a világnak. Nekem és az elesetteknek is.

Klenóczky Sándor / Salgótarján

Pál apostol: „Ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét; hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok.” (2Kor 8,9)





"Áldjad én lelkem az Urat, aki megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet..."


Zsolt 103,2-3

A fény után



A jó közérzet - hogyha van - ajándék,
s ha nincsen, úgy is hál'adásra ok,
mert fény után nyúl vágyva minden árnyék,
az Úr után, KI könyörülni fog.

TEREMTŐ ATYÁNK!
Köszönjük Neked az egészség mindennapi csodáját, testünk épségét, jó közérzetünket. Bocsásd meg, hogy gyakran vétünk ellene! Köszönjük a betegségek próbáit, kegyelmed gyógyító munkáját és csodáit is. TE ismered testünk, lelkünk titkait, jövőnk felől is látod sorsunk alakulását. TE légy a mi gyógyítónk, megvilágosítónk a JÉZUS KRISZTUSÉRT!
Ámen.




Egy napóra vallomása


„Mutatóm árnyéka a jel,
Mely múltat s jövőt kettészel,
Előtte áll a leendő óra,
Fölötte embernek nincs hatalma.
Vissza nem térő vonala mögött
Ott az elmúlt óra, mely elszökött.
Csak egy óra van a kezedben:
A most, melyen az árnyék pihen."


A fenti gondolatok kijózanítóan hatottak rám. Mennyire élek céltudatosan? Vagy éppen a napi események csak úgy sodornak magukkal? Megdöbbentő volt számomra David Livingston élete történetének eme kis részletét olvasni: „… tízéves korában napi tizennégy órán át egy dumbartoni pamutszövödében dolgozott. Egyértelműen lett volna mentsége arra, hogy nem tanul, és nem használja ki a naponta megmaradó kevés szabadidejét. Ő azonban megtanult latinul, és tizenhat évesen Horatiust és Vergiliust olvasta, huszonhét éves korában pedig befejezte orvostudományi és teológiai tanulmányait.”

Nem a túl kevés idő a probléma vagy a képességek hiánya, hiszen mindenki számára ugyan annyi idő áll rendelkezésre, és a képességek is adottak. A probléma gyökere a látás hiányában van: ismeri-e élete célját és küldetését, és ennek fényében képes-e szelektálni? Háttérbe szorítja-e a kevésbé fontosat, és előtérbe helyezi az életére vonatkozó, az Isten akarata szerinti feladatokat? William James szerint: „Életünket akkor használjuk fel a legjobban, ha olyasmire szánjuk, ami tovább tart annál.”


„Jól gondoljátok meg azért, hogyan járjatok: nem mint esztelenek, hanem mint bölcsek. Áron is megvegyétek az alkalmat, mert a napok gonoszok. Azért ne legyetek esztelenek, hanem értsétek meg, hogy mi az Úr akarata.” (Ef 5,15-17)




"És (az Isten) letöröl minden könnyet a szemükről."

(Jelenések 21,4)


Mit siratunk? Vakságunkat, engedetlenségünket; azt, hogy nem akartunk Isten sátorában, népeként élni. De Ő a sírásban is megelőzött: "sírni fog az én lelkem a rejtekhelyeken a ti kevélységetek miatt és zokogva zokog" - hangzik Jeremiás próféciája. (Jer 13,17) Nem magát siratja Jézus, hanem bennünket. A sírás a legférfiasabb dolog a világon.
Ám a vigasztalásban is munkája részeseivé tesz bennünket az Úr - ez alól sem húzhatjuk ki magunkat. Vegyük fel a szegény, a nyomorult, az utcagyerek, az árva gondját, hogy eltöröltessék a szemükről a könny.

Egy fiúcska készült az óvodába, és azt mondta az édesanyjának: - Anyuka, adjál nekem az óvodába két zsebkendőt! - Adok, drága gyermek; de miért kell kettő? - Az egyik nekem kell. - És a másik? - Olyan sokan szomorúak a társaim közül. A másik azért kell, hogy letörüljem az ő könnyeiket.
Nekünk hány zsebkendőnk van? Egy sincs? Vagy van egy egész csomaggal, de mind papírból? A papír zsebkendő hamar elázik. Annyi letörölni való könny van! És Ő azt mondja, hogy nem lesz több könny, ha hirdetjük azt, Aki egyedül el tudja venni az árvaságot.
(Visky Ferenc)




Fény a sötétben

Késő este volt. A főúton szálltam le az autóbuszról, és a megszokott útvonalon indultam hazafelé. Az egyik utcába kanyarodva megtorpantam, mert az előttem álló útszakasz teljes sötétségbe borult. Még néhány lépés, és már a főút közvilágításának fénye sem szűrődött tovább, hogy segítsen a tájékozódásban. Ha nem lapult volna táskámban zseblámpa, nem tudom, hogy mennyi idő alatt és milyen sikerrel botorkáltam volna el a következő kivilágított szakaszig. A kis világító eszköz erős fényét úgy irányítottam, hogy jóval távolabbi szakaszt világítson meg, mert az út túloldalán is poroszkált valaki. Csak reméltem, hogy lámpámból némi fény az ő útjára is vetődik.
Azok az embertömegek jutottak eszembe, akik életüket teljes sötétségben, bármilyen tájékozódási pont vagy helyes eligazítás nélkül élik le. Sokszor voltam már fültanúja olyan beszélgetésnek, amikor az egyik „nem látó” a másik „vaknak” igyekezett jó szándékú, de teljesen használhatatlan tanácsot adni élete következő lépéséhez.
A keresztyén emberek kezében ott van a Szentírás, ami életük útjára vet fényt, és tanácsol. Isten útmutatása nélkül ők is csak sötétben botorkálnának. Az Igét azonban nem csupán a saját hasznunkra forgathatjuk, hanem segíthetünk megvilágítani a mások előtt álló sötét útszakaszt is.

„Igéd mécses a lábam előtt, és ösvényem világossága.” Zsolt 119,105


Gyűrött reklámszatyor



Busszal utaztam, a velem szemben ülő férfinak egy régesrégi, gyűrött, üres papírszatyor volt a kezében. Fel se tűnt volna, ha az utastárs hosszú perceken át nem azon dolgozik, hogy az évtizedes gyűrődéseket kisimítsa. Próbált mutatós darabot varázsolni a tejlesen elhasznált táskából, körmeivel még az éleit is vasalgatta. Persze próbálkozása eredmény nélkül maradt. Jobb időkben a szatyor mutatós darab lehetett, felirata alapján régi híres cég reklámozására gyárthatták. Mára azonban látványosan kikezdték az évek.
Ilyen volt a mi keresztyén hívő életünk is. Kisgyerekként szépen indult minden, aztán az idő és a bűn is rajtunk hagyta kézjegyét. Gyűrődések, szakadások keletkeztek, végül már alig-alig lehetett felismerni, hogy mi volt a rendeltetésünk. Mi pedig rengeteg időt, energiát fordítottunk arra, hogy a ráncokat kisimítsuk, hogy tartsuk a látszatot. Lepleztük sebeinket, takargattuk bűneinket, fogadalmat tettünk, hogy holnaptól megváltozunk. De minden próbálkozásunk kudarccal végződött. Kerestük a hatásos megoldást: valami új, külső kapcsolat, esetleg lakóhely – de ezek sem hoztak tartós változást.
Aztán életünk egy pontján megérkezet Isten a megoldással: Jézus Krisztus odalépett hozzánk ezekkel a szavakkal: “szeretlek, enyém vagy”! És mi elhittük ezt, nem tudtunk többé takarózni mondva csinált magyarázatokkal, bevallhattuk előtte nyomorúságunkat, bűneinket. Jézus pedig betakart a bűnbocsánat fehér ruhájával, láthatóvá lett rajtunk kézjegye, pecsétje, ami arról árulkodik, hogy ki a mi gazdánk. Hogy életünk nem hasonlít már üres, tartalmatlan, gyűrött táskához, hanem Jézus kisimította azt; és betöltötte igéjével, Lelkével, a vele való páratlan kapcsolattal – mindennel, ami életünknek értelmet ad.


“Azért, ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.” (2Kor 5,17)


KINEK A HASZNA?

Szereted a kritikus embereket? Én ki nem állhatom, ha valakinek folyton van valami megjegyzése, rögtön mindent jobban tud. Azért nem szeretem, mert előfordul, hogy magam is ilyen vagyok.

Máris kész a konfliktus, oda a szeretet. A lelki életed pedig abban mutatkozik meg leginkább: hogyan szereted Istent, és jössz ki az emberekkel. Mindez persze mindaddig nagyon jól hangzik, amíg össze nem kerülsz a családoddal, vagy azzal a bizonyos „nehéz ember”-rel. És akkor rögtön felbukkan a kritika, és kész a kívánságlista: „Bárcsak jobban támogatnának a barátaim, bárcsak jobban megértene a férjem ebben a dologban, bárcsak elismernék már végre az értékeimet, bárcsak ne lennének annyira pletykásak! Bárcsak ők jobban viselkednének!” De Pál apostol a fájó pontunkra tapint, és azt mondja, nem érted a helyzetet. Csak rájuk akarod kenni a felelőséget, mivel ez a dolog nem róluk szól, hanem rólad. Nem tudod megváltoztatni szüleidet, testvéred házastársát, kollégáidat, szomszédidat. Egyetlen dolgot tudsz megváltoztatni, a saját reakcióidat.

„Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál, és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.” (Fil 2, 3-4) A „nézze” szó annyit jelent, mint kikutatni, kikémlelni. Vizsgáld meg, hogyan nézhetnéd más hasznát a magadé helyett! Mennyi időt is töltünk el azzal, hogy magunkat tartjuk egyedül fontosnak? Rettenetesen sokat. Belefáradunk, mégis kitartóan végezzük. Van azonban ennél rafináltabb változat is: folyamatosan fenntartani a látszatot, hogy mások hasznát keresem, de valójában csak a magamét. Ez az igazán kimerítő.

Ha magunkat toljuk előre, semmi nincs jelen az Isten dicsőségéből, egyszerűen csak sekélyesek vagyunk, mesterségesek, műanyagok. Tudjuk, leges legbelül, hogy valami nincs rendben, valami üresség vesz rajtunk erőt és a düh. Hiszen az emberek nem úgy viselkednek, ahogy elvárnánk. Bizonytalan vagyok, de magabiztosnak szeretnék tűnni. Senkik vagyunk, és ezt tudjuk, de úgy teszünk, mintha lennénk valakik. Akkor kerülök igazán szembe ezzel a kérdéssel, ha megkérdezem magamtól: Mikor a legnagyobb a kísértésem arra, hogy hazudjak? Ha nem látszom elég tájékozottnak. Mert azt akarom, hogy az emberek azt gondolják, okos vagyok, otthon vagyok a mindennapi élet dolgaiban, a kultúrában, a zenében, a film világában. Bizonytalan vagyok, de magabiztosnak akarok látszani. Ez a fajta üresség határozottan zavaró. Valamit kezdeni kell vele. Vagy karrierista leszek, vagy belemenekülök valamibe, vagy, amit legtöbben teszünk, engedjük, hogy ez az érzés szétterjedjen a kapcsolatainkban. Embereket teszek Isten helyébe. Ezért vagyok haragos és kritikus, ezért idegesítenek az emberek, mert nem úgy viselkednek, mint Isten, sőt engem sem kezelnek úgy, mintha Isten volnék.

Hogyan jutok ki ebből? Másokat különbnek tartván magamnál.


Weberné Zsikai Mária / Budapest

"Semmit ne tegyetek önzésből..." (Fil 2,3)


Kolonc

Régi falusi szokás koloncot kötni a vadász hajlammal rendelkező kutya nyakára. Ezzel akadályozták meg, hogy egy tyúk vagy nyúl után vesse magát, elkapva azt. A kolonc kb. 30 cm-es farúd volt, ami a kutya nyakáról láncon a földre lógott, amit az első két lába között húzott, ezzel akadályozva őt a futásban.
Sokan mondhatnánk el magunkról, hogy Isten koloncot akasztott ránk, és ez akadályoz abban, hogy terveinket, vágyainkat elérjük. Ilyen kolonc lehet a nehezen elviselhető ember, a hosszú ideig próbáló betegség, a nehéz életkörülmény stb., ami keserűséget, vádat, depressziót válthat ki belőlünk.
Ne felejtsük el, hogy Isten alkotott minket! Ő az, aki tervei szerint formált, és ehhez tartoznak a rajtunk lógó koloncok is, hogy ne fussunk saját elképzeléseink után, otthagyva az Úrtól kapott utat és feladatot. Tudnunk kell, hogy ezek a koloncok csak saját mozgásunkban akadályok, de az ő tervei megvalósulásában nem. A koloncot elfogadva felszabadultan szolgálhatjuk őt!
Isten ajánlata: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz” (2Kor 12,9)



POLGÁRJOGOK


A Parlament lehetőséget adott arra, hogy a hazánktól ideiglenesen elszakított területeken élő magyar emberek (ismét) Magyarország állampolgárai legyenek. Öröm látni, amikor a tőlünk kényszerrel elszakított magyar emberek és utódaik meghatódottan, könnyes szemmel tesznek állampolgársági esküt, s lesznek hivatalosan is hazánk állampolgáraivá.

Még ezt is felülmúló lehetőség az, hogy Isten az ő országába való belépésre ad jogot az embereknek. Ez a jogosultság azzal is külömb a polgárjogi státusznál, hogy fiúságot jelent, amit Jézus Krisztus – a jogosítottak számára – a nagypénteki egyetlen és tökéletes, a golgotai kereszten bemutatott áldozatával, kibeszélhetetlen testi és lelki szenvedése és halála árán szerzett meg. Az Atya Isten alázatos és engedelmes szolgájaként egyrészt megváltotta őket a Sátán hatalmából, a bűneiktől, vétkeiktől, és ezek igazságos következményétől, az örök kárhozattól, másfelől pedig bűnbocsánatot, örök igazságot szerzett számukra! Vagyis ott és akkor, a Golgota keresztjén biztosította mindazt, amire szüksége van egy bűnös embernek ahhoz, hogy az Isten országa polgáraként élhessen már földi életében is. Minderre bizonyság, hogy Isten feltámasztotta Jézust a halálból.

Higgy az istenember Jézus Krisztusban, aki meghalt a kereszten, és feltámadott a harmadik napon, s aki az egyedüli megváltó és egyedüli Úr a mindenségben! Ha hiszel, akkor légy boldog ezen a húsvéton, hiszen jogod van már most örökkévaló békebirodalmának polgáraként élni! Ha pedig még nem hiszel, akkor elérkezett annak az ideje, hogy hittel elfogadd rád nézve is érvényesnek váltsághalálát, s letedd imádságban Jézus Krisztus előtt a polgársági esküt! Bizony, elérkezett ennek az ideje is!

Sípos Ete Zoltán / Szeged

Pál apostol és Szilász tanácsa az öngyilkosságra készülő börtönőrnek: „Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!” (Csel 16,31)

2017. március 24., péntek

"Amikor elküldtelek titeket erszény, tarisznya és saru nélkül, volt-e hiányotok valamiben? Semmiben - válaszolták."

(Lk 22,35)



Rabja voltam; körülötte forogtak zavaros álmaim, éjjel-nappal a bűvkörében éltem, éreztem perzselését, mint lepke az ezer wattos égőt. Egy örökkévalóság múlva - hét perc, hét nap és/vagy hét év araszolt el közben? - csoda történt: megkaptam. Rajongtam érte. Aztán örültem neki. Később rá-rá néztem. Egyre ritkábban. Majd tökéletesen elfelejtettem. Egyszer az anyu szólt, hogy a port azért töröljem már le róla. Nincs nekem elég bajom? Teljesen felidegesített. Legszívesebben kidobtam volna, arra meg azt mondták: nem illik. Valósággal az agyamra ment, egyszer még bele is rúgtam.
Bizony, jó lenne már úgy élni, hogy ne legyünk kiszolgáltatva a tárgyaknak! Mert akkor folyton csak velük foglalkozunk; pumpáljuk a biciklit, ragasztgatjuk a posztereket, szaggatjuk a farmernadrág térdét, jó ég, ez a cipő rajtam már legalább hat hetes!, vibrál a szemünk, zsibbad már az ujjbegyünk a távirányító gombjától, de azért csak hősiesen nyomkodjuk, tovább, tovább, még egy kis hangerőt...

Mikor is élünk, hogyan is? Mi az, hogy harkály, százszorszép, alázat, áldozat, borostyán, barokk? Azt mondod, más emberi lények is élnek rajtam kívül e földön? - Szöveg, barátom, szöveg. Seperj ki csak egyszer mindent a szobádból, a házadból: bankkártya-erszényt, tarisznya-válltáskát, puma-sarut, és nézd csak meg, milyen pompásan és következetesen felkopik majd az állad.
- Hacsak...
- Mi hacsak?
- Hacsak csoda nem történik. Jézus, szinte felelőtlenül, a legszükségesebb útravalók nélkül küldi el a tanítványait.
- Hát ez az! De elküldi, érted, elküldi, megbízást, munkát, feladatot, célt, értelmet, társakat: látomást ad nekik! Nem igaz, hogy útközben nem használtak ők alkalmanként erszényt is, táskát is, meg sarut is. Dehogynem. Ezek, mint valami szolgálatkész manók, mindig is előálltak, ha valóban szükség volt reájuk. De ők használták ezeket; hogy nem az erszény, táska, saru használta őket, hanem fordítva, az tuti.
- Ezért mondhatták, semmiben nem szenvedtünk hiányt?
- Ezért. Pontosan ezért. Meg a látomásért. Ami ugyanaz. Mert ha az Isten országának dolgaiban nem szenvedtek hiányt, ugyan miféle szükség szorongathatta volna őket? Mije hiányozhat még annak, akivel együtt jár a Herceg, mesés kincsek ura, aki szegénnyé lett érettünk, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk?
(Visky S. Béla)



Az anyaméh gyümölcse: jutalom

Orvosi gyakorlatom utolsó évtizedében sok keresztyén lánynak idéztem ezt a mondatot. Sokáig feltételeztem, hogy Isten népe közé a férfiak elköteleződni nem tudása miatt gyűrűzött be a világ jelenlegi szokása a házassággal és a gyermekvállalással kapcsolatban. Mert sok tanult és emancipálódott nőnek csak negyvenfelé jut eszébe; mégis csak szeretne gyermeket, legalább egyet… Mígnem hívő lányokkal orvosként találkozva kiderült, bizony, felütötte a fejét ez az „ej, ráérünk arra még” gondolat mind a férfiak, mind a nők között.
Így gyakran mondtam el a lányoknak, hogy Isten rendjében a biológia nem vesz tudomást a mai fiatalok elképzeléseiről. Az első gyermek szülésének optimális ideje ugyanis 22-25 éves kor között van. Ezt a tényt saját személyes példám is megerősíti.
Több mint 50 évvel ezelőtt, amikor az orvosi egyetemre jelentkeztem, magam is az úgymond emancipáció útját választottam. Bár orvosnak készültem, és 46 évig orvosként is dolgoztam, nem mondtam le a gyermekekről sem. Sőt, nem is kívántam nagyon halogatni az anyai hivatást. Az egyetem utolsó évében már férjnél voltam, és némi emberi megkötésekkel ugyan, de vártam a gyermekáldásra. Ma is előttem van egy délután, amikor már várandósan hazafelé baktatva a kórházból, azon ábrándoztam, nekem legalább négy gyermekem lesz majd…
Házasságunk első éve egybeesett az egyetem legnehezebb évével, az akkor még ún. cseléd- könyves évvel, amikor 2-3 hónaponként más és más szakmában tevékenykedve, folyamatosan vizsgáztunk. No, ez alatt még nem kívántam teherbe esni, s amit ez ügyben emberileg megtehettem, meg is tettem. Ám, ahogyan már végzett orvosként munkába álltam, jelentettem is Istennek, íme, itt az idő, jöhet a gyermek! Így is történt, már a következő hónapban áldott állapotban voltam.
Lehet, hogy akkor még úgy gondoltam, a gyermeket talán mégis mi csináljuk, vagy hogy Isten is úgy akarta („ha Isten akarja” helyett)? Ma már nem tudom. Az első fiamat 25 évesen szültem. Aztán következett egy szakvizsga, majd 28 évesen megszületett a második fiam. Ám a következő szakvizsga után már több gyermek nem érkezett, mi hiába is akartuk. Bőven 40 felett is még újra és újra reménykedtem, hátha kapunk még gyermeket, legalább egy lányt… Eddigre már megtanultam: „Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse: jutalom”.
Sok ráérős lánynak, főleg keresztyéneknek mondtam el a rendelőmben, ha nekem csak 30 évesen vagy később jutott volna eszembe, hogy gyermeket szeretnék, ma egyetlen gyermekem sem lenne…
„Egy nemzet, amely nem képes magát reprodukálni, nem érdemli meg, hogy létezzen” – mondta miniszterelnökünk, Orbán Viktor „Európa 2017” c. előadásában. Bár „a gyermek Isten ajándéka”, mégis igaz ez az állítás, az abortusz statisztikák világosan bizonyítják. Isten adja, adná, ha volna, aki fogadja…
Zán Fábián Sándor, kárpátaljai református püspök különös ötlettel állt elő a reformáció 500. évének megünnepléséhez. Elindította a „Reformáció gyermekei” programot, mely szerint a református családok egy-egy gyermek vállalásával ünnepeljenek, letéve ezzel voksukat nemcsak a múlt és jelen, de a jövő mellett is.
„Íme, az Úr öröksége a fiak, és az anyaméh gyümölcse: jutalom.” (Zsolt 127,3)


HAGYATÉK


A több mint kilencven éves Zsuzsika néni lelkesen mesél élete nagy boldogságáról, a Jézussal való találkozásról, a benne nyert új élet öröméről, a szolgálat szépségéről, a fáradsággal, kétségekkel megharcolt döntésekről, veszteségekről, s a jövőbe vetett reménységéről, így a halálra készüléséről is.

Tudja Gyuszi! – mondja ragyogó szemekkel – Egy hívő emberről olvastam, hogy a halálát követően a hagyatéki leltározó az ágya mellett egy értékes perzsaszőnyeget talált, rajta két lyukkal, amit a térdeivel koptatott ki. Ha utánam is felmérik egykor az örökséget, itt nem sok használhatót találnak majd, ami közt ott lesz az én kopott szőnyegem is.

lejegyezte: dr. Mikolicz Gyula / Pécel

„Az Úr szemei az igazakon vannak, és az ő fülei azoknak kiáltásán.” (Zsolt 34,16)


Hallani és érteni
Írta: Előd Erika


Ülünk a budapesti 160-as jelzésű autóbuszon, úton a Batthyány téri végállomás felé. A hangosbemondó segít eligazodni, tájékozódni, hol is tartunk, melyik megálló következik: „Margit híd, budai hídfő, végállomás következik.” Micsoda? Hiszen még messze vagyunk attól! Aztán még vagy háromszor-négyszer ismétli a szöveget, amikor is rájövünk, hogy nem végállomást mond, hanem HÉV-állomást.

Vajon nem így vagyunk néha (vagy sokszor) a Bibliával is? Olvasunk egy összefüggéséből kiragadott igeverset, és félrehalljuk Isten üzenetét. Jó, ha időben rájövünk a tévedésünkre – mint ahogy jó, hogy nem szálltunk le előbb, csak a célállomáson, az igazi végállomáson.


Jézus: „Az én juhaim hallgatnak a hangomra, én ismerem őket, és ők követnek engem. Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha örökké, és senki sem ragadja ki őket a kezemből.” (Jn 10,27-28)




"Hozsánna a Dávid Fiának! Áldott, aki jő az Úrnak nevében!
Hozsánna a magasságban!"

Máté 21,9


Pálmaág

Megrészegülve kiabál a nép,
zeng a "Hozsánna a Dávid Fiának!
Virágvasárnap leteszem Eléd
ezt a szívemben őrzött pálmaágat
én is, a fáradt ember, aki vár,
a Golgotát is ismerő zarándok,
s követlek Téged, hallgatag Király,
KI minden bűnöm látod, s megbocsátod.

MEGVÁLTÓ JÉZUS KRISZTUS!
TE, KI a királyok Királya vagy, nem szorulsz a mi ünneplésünkre s nem is tőlünk, hanem a királyiszéked körül állóktól veszel erőt és gazdagságot, és bölcsességet és hatalmasságot, és tisztességet és dicsőséget, és áldást. Mégis hadd törjön fel szánkból is a hozsánna, a hálaadás, hogy követhetünk Téged s megérkezhetünk egyszer a Te országodba, amely nem e világból való.
Ámen.




Miért Nagyhét?


Azért, mert ekkor lett Jézus igazi lénye minden eddiginél nyilvánvalóbbá. A csodáiról értesülve talán még nézhetnénk őt varázslónak, de a Golgotán, ahol a csoda elmaradt (nem szállt le a keresztfáról), egyértelműen a tökéletes isten-ember áll előttünk.

Mi, lázadunk Isten ellen, akár már egy sértő apróság miatt is – Jézus, a keresztre feszítéskor is a gyermek bizalmával szólította meg az Atyát.

A mi gondolataink csekély fájdalom miatt is menthetetlenül magunk körül forognak – ő, viszont haláltusája közben is miértünk könyörgött.

Mi, igen szigorúan ítéljük meg az ellenünk csekély bántást elkövetőket – ő, az ártatlanul, igazságtalanul halálra juttatói számára is mentséget keresett.

Jézus fájdalmas kiáltása („Nem tudják, mit cselekszenek!”) megfeszítői ellen szól: Nem tudják, hogy az Isten Fiát gyilkolják! A keresztre feszítő emberekhez hasonlóan, mi sem tudjuk, hogy minden egyes vétkünkkel a nekünk csodálatos életlehetőséget adó Istent szomorítjuk. Minden fásultságunkkal az Isten ajándékozó szeretetének fordítunk hátat; igazságtalanságunkkal pedig az általa megkívánt rendet borítjuk fel.

Ezzel együtt is ott a csodálatos örömhír Jézus kiáltásában: azt kéri, hogy az Atya bocsásson meg nekünk, hiszen a kereszten vállalt gyötrelmes halála, a mi megváltásunk is.

Ezt teljesítette be azon a Nagyhéten.

Kéri Tamás / Gyöngyös

A nagypénteki történetből: „Amikor arra a helyre értek, amelyet Koponya-helynek hívtak, keresztre feszítették őt... Jézus pedig így könyörgött: "Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!" (Lk 23,33-34).



Napfogyatkozás


Az elmúlt pénteken ritka természeti jelenséget szemlélhettünk: részben eltakarta a Hold a Napot – a köznyelv úgy nevezi ezt a jelenséget, hogy napfogyatkozás. Pedig nem a Nap lett kisebb. Semmit nem fogyott ez idő alatt sem. Tömege megmaradt 333333-szoros Föld-tömegnek. S a fénye egy rövid időre mégis érezhetően lecsökkent. Minden szürkébb, fénytelenebb lett.
Mi okozta ezt? A Napnál egy 27 milliószor kisebb tömegű „porszem” – Földünk állandó kísérője, a Hold – „odakúszott” a Nap és a Föld közé, de mivel sokkal közelebb van pályája a Földhöz, ideiglenesen nagy területre árnyékot tud vetni – sőt van, ahol teljesen el is takarja a Napot.
Mennyire így van ez akkor, amikor a Sátán odaáll közénk és Isten közé, bár porszem hozzá képest, mégis – ha közel engedjük magunkhoz – szürkévé, fénytelenné képes tenni életünket, sőt van, amikor teljesen el is takarja lelki szemünk elől a nála végtelenül hatalmasabb Teremtőt.
A napfogyatkozás múló természeti jelenség, de a Sátánt félretolni nem áll hatalmunkban. Őt csak az Úr Jézus tudta legyőzni.

napfogy


„Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké;” (Fil. 2,5-10)





Számoljunk az ígéretekkel!



Peter W. Stoner matematikus (1888-1980) valószínűségszámítást végzett, hogy mennyi az esélye annak, hogy az Ószövetségben leírt, a Messiásra vonatkozó próféciák Jézuson kívül bárki máson is beteljesedhettek volna. A számok világában jártas tudós végül arra jutott, hogy ez teljességgel lehetetlen.
Szerinte (csak matematikai szempontból!): annak valószínűsége, hogy legalább nyolc prófécia beteljesüljön egyetlen személy életében: egy a százmilliószor-milliárdhoz. A szám nagyságának érzékeléséhez képzeljük el, hogy valaki kiválaszt és megjelöl egyetlen 10 forintost, és közé keveri annyi 10 forintos érmének, amivel Magyarország teljes területét 4,5 méter vastagságban be lehet borítani. Ha ebből az óriási mennyiségű pénzérméből véletlenszerűen kivesz valaki egyet, akkor annak a valószínűsége, hogy ez pont az előzőleg megjelölt érme lesz, pontosan annyi, mint hogy egy ember életében valósuljon meg legalább nyolc, a Bibliában megtalálható messiási ígéret.
Jézus Krisztus életében viszont nem csak nyolc, hanem mind a negyvennyolc messiási prófécia beteljesedett – és mind ezek Isten ígéretének megfelelően. Ezért is méltó az Isten, hogy áldjuk őt a tökéletesen eltervezett és véghez vitt megváltásért! Soli Deo Gloria!

„Mert Isten valamennyi ígérete őbenne [Jézus Krisztusban] lett igenné, és őbenne lett ámenné az Isten dicsőségére miáltalunk.” (2Kor 1,20)




SZÓSZEGŐ NÉP LETTÜNK?

Hetven esztendővel ezelőtt hunyt el dr. nemes széki gróf Teleki Pál, erdélyi földbirtokos, politikus, földrajztudós, egyetemi tanár, főcserkész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, Magyarország tragikus sorsú kormányfője. Két ízben állt az ország élén, másodszor 1941. április 3-áig, amikor is (valószínűsíthetően) önkezével vetett véget életének.

Ellentmondásos életpályája, erkölcsi kiállása miatt igen sok tisztelőt és barátot, de ellenséget is szerzett. Ismert jelszava volt, hogy „nehéz ma igaz úton járni, de lehet”. Ő volt az, aki megtagadta, hogy a németek Magyarországon keresztül indítsanak támadást Lengyelország ellen. Búcsúlevelében, amelyet Jugoszlávia megtámadásának éjszakáján elkövetett öngyilkossága előtt vetett papírra, a kormányzónak címezve ezt írta: „Szószegők lettünk – gyávaságból – a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk, a legpocsékabb nemzet. Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok.”

A szószegés nem tartozik az emberi erények közé, a magyar nép pedig különösképpen is érzékenyen reagált, ha valaki nem tartotta magát az adott szavához. Ennek ellenére nem volt ritkaság, hogy valaki megszegte fogadalmát, és önös érdekektől vezérelve felrúgott minden korábbi megállapodást. Ez alól – sajnos – még az egyházak sem voltak kivételek. Sőt…

Látva ma a szomorú vallási statisztikákat, gyülekezeteink elesett állapotát, sokakat foglalkoztat a kérdés: hogyan juthattunk ide? Teológusok, szociológusok sokasága keresi a kiváltó okokat. Talán azoknak van igazuk, akik a baj egyik indokát abban látják, hogy szószegőkké, esküszegőkké lettünk. Hiszen, igazából csak keveseknek jelent bármit is a kereszteléskor vagy a konfirmációban elmondott fogadalom, a házassági eskü. A lelkipásztori vagy a presbiteri fogadalom meg nem tartásáról már ne is beszéljünk! Ha azt akarjuk, hogy valóban Isten gyermekeinek neveztessünk, és gyülekezeteink betöltsék eredeti küldetésüket, ahhoz feltétlenül szükséges (többek között), hogy hűséggel szolgáljunk Urunknak, és az igenünk legyen valóban igen!

Margit István / Pécel

Gyűlöli az Úr, és utálatos előtte „a hazug nyelv”. (Pld 6,16-19)


Vele együtt
Írta: Csapkovics Bertalan
Vajon nem a kettészakadt világszemlélet tükröződik vissza életünkön, amikor a napi rutin tevékenységünket végezzük (készülődés, munka, családtagok körüli teendők, háztartás, vásárlás...), várva, hogy túléljük az adott napot – majd lassan-lassan belefáradunk a terhekbe? Igen, amikor mindössze eddig tart számunkra a világ.

De csakugyan annyi a világ, amennyit mi látunk, hallunk, érzékelünk belőle? Jézus harmadnapi feltámadása is csak a templomi szertartásainkat befolyásolja? Igen, ha a világtörténelemnek ez a legnagyobb eseménye – mármint, hogy Jézus feltámadott, hús-vér testtel kijött a sírból, és többé nem hal meg – háttérbe szorul számunkra, mivel nem a tapasztalati világunk része, hanem hitünk tárgya. Pedig valóság az is, hogy van Mennyország, és Jézus ott van, valóságosan! Sőt, már mi is részesei vagyunk feltámadásának, mert hitünk összekapcsol minket a mennyben lévő Jézussal.

Hát nem kellene szakítanunk kettészakadt világszemléletünkkel? Mert akkor a hőn áhított öröm és békesség uralkodna életünkben, hiszen az lenne a valóság számunkra, amit hiszünk – nem pedig az, amit látunk. Mert – az ige szerint – vele együtt mindez velünk is megtörtént!

„Vele együtt vagytok eltemetve a keresztségben, és vele együtt fel is támadtatok az Isten erejébe vetett hit által, aki feltámasztotta őt a halottak közül." (Kol 2,12)

2017. március 17., péntek



Adj hálát!


A Biblia több helyen buzdít Isten iránti hálánk, hódolatunk kifejezésére. A teológusok megszámolták, több mint száz helyen olvasunk a Szentírásban felszólítást hálaadásra. Annyi bizonyos, hogy a hálás szív kedves Isten előtt. Minden embernek van oka hálát adni, mégis csak azok élnek ezzel, akik komolyan veszik az Úr dolgait. Az ilyen ember nem követelőzik, hanem csendes megelégedéssel köszöni meg mindazt, amivel Isten megáldotta őt.
Valaki egyszer azt mondta, hogy azok az igazán gazdag emberek, akiknek életében szüntelenül jelen van a hit, a hála és a humor. A hálaadás elégedetté tesz, ugyanakkor feledteti a bajokat. Az Újszövetségben arról olvashatunk, hogy Pál apostol és Silás a börtönben, láncra verve dicsőítette Istent.
Szinte valamennyi nemzet történetéhez kapcsolódik olyan ünnep, amikor az emberek kinyilvánítják örömüket, hálájukat. Az Egyesült Államok egyik legnagyobb ünnepe a hálaadás napja, amikor arra emlékeznek, hogy 1620-ban Amerika partjainál kikötött a Mayflower nevű hajó, fedélzetén az első angol puritán telepesekkel, az ún. zarándok atyákkal, akik megalapították az Amerikai Egyesült Államokat.
Sajnos kevésszer élünk a hálaadással. Ha meg is tesszük, inkább a külső körülményeinket visszük hálaadásként Isten elé, a lelkiekről pedig megfeledkezünk. Pedig a hálaadás létszükséglete a hívő embernek, nélküle a hit elsekélyesedik, öncélúvá válik. Füle Lajos így fogalmazta meg ezt egyik versében (A hálából): „A hálából élünk, ha élünk. Hála nélkül mi más az élet: szakadéknyi mély hiányérzet, mibe az ember beleszédül.”
Mielőtt erőt venne rajtunk ez a hiányérzet, járuljunk Isten elé hálaadással, és dicsőítsük őt kegyelméért, szeretetéért, szabadításáért – de mindenek előtt: önmagáért!
„Ó, Uram, tied a nagyság, a hatalom, a dicsőség, a győzelem és a méltóság, sőt minden, ami a mennyben és a földön van.” (1Kir 29,10-18)




Amit nem látok, az nincs is

Írta: Partinka Klára


Korán beköszöntött a tavasz. Pezsdül az élet, virágba borul a természet, miközben vidám madárdal dicséri a ragyogó napsütésben az ég és a föld Teremtő Urát. Takarítok. Tekintetemmel végig pásztázom a mennyezet és oldalfal találkozását. Örömmel nyugtázom: nálam nincsenek hálók, sem pókok, amik azokat szőnék. Később leesik a karnisvég, visszatételéhez már létrára kell másznom, így egészen közel kerülök az előbb ellenőrzött területhez. Meglepetten állapítom meg, hogy tévedtem. Szívembe sajdul a felismerés: egyre kevésbé vagyok fiatal, és ugyancsak megromlott a látásom. Amit a földről nem láttam, arról azt gondoltam, hogy nincs is. Feljebb emelkedve már minden másként látszik.
Sajnos így vannak sokan az élő, de láthatatlan Istennel. Mivel nem látják őt, ezért azt hiszik, hogy nincs is!


Mi azonban „...nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra..." (2Kor 4,18)


Crescit sub pondere palma!


Azaz: Teher alatt nő a pálma – hirdeti a latin mondás. Így gondolta ezt egy apuka is, amikor óvodás és első osztályos fiait váratlan feladat elé állította. A kisváros lakásukhoz közeli boltjába felnőtt felügyelete nélkül küldte el a két csöppséget.
A kisebbik gyermek szája azonnal a gravitációnak megfelelően, lefele görbült, és szipogva simult a nagyobbik mellé védelmet és bátorítást várva. A bátyja gyorsan túljutott az első megdöbbenésen, és bátorítólag fordult megszeppent öccséhez: Ne félj, apa úgy is titokban utánunk fog jönni!
Ez, az apa irányába megnyilvánuló teljes bizalom nem volt alaptalan, és látható felszabadulást eredményezett a kisebb testvérnél.
Mi, felnőttek is vágyunk a biztonságra. Nehezen viseljük a kilátástalan helyzeteket, frusztrál bennünket egy-egy döntési szituáció, valamint a jövő bizonytalansága; az élet végessége, a ránk váró halál, mind-mind szorongással tölt el bennünket. Az emberiség nagy része úgy éli le életét itt a földgolyón, hogy soha nem hallotta még Isten bátorító szavát. Nekik is, de Isten gyermekeinek különösen is bíztató üzenet ez a Bibliából:

„Maga az Úr megy előtted, ő lesz veled. Nem marad el tőled, és nem is hagy el téged. Ne félj hát, és ne rettegj!” (5Móz 31,8)


CSERESZNYEVIRÁG

Árnyék borult az idei cseresznyevirágzás ünnepére Japánban. A március legfőbb eseményének számító virágnéző túrák, fák alatti ücsörgések, beszélgetések szomorú tartalmat hordoznak. A nép identitásává vált a díszcseresznye néhány napig nyíló virága. De mit lehet kezdeni egy mindössze két hétig tartó identitással? Az év többi napján a fegyelem és kötelességtudat a japán ember támasza és ismertetőjele.

A fegyelem önmagában is, kimunkálható emberi képességként is csodákra képes. Közelebb visz egy elképzelt és körülhatárolt célhoz, amelyért érdemes küzdeni.

A keresztyén ember kísértése a szó kezdőbetűjének megváltoztatása: a fegyelem kegyelemre cserélése. Könnyű a gondolat, amely szerint mi már elértük hitünk célját, lelkünk üdvösségét, az önsanyargatás és az állkapcsok izomláza maradjon azoké, akik még kapaszkodót, célokat keresnek.

Pedig az igazán kegyelemre épülő élet fegyelmezett élet. C. H. Spurgeon így fogalmaz: „Gondoskodnom kell Krisztussal való közösségem fegyelmezett ápolásáról. Mert bár ez sohasem lehet békességem alapja, de ez lehet békességem csatornája.”

A keresztyén embert fegyelmezett életre hívja Isten, hogy azzá váljon, aki mindig is szeretett volna lenni: Krisztushoz hasonló emberré.

*

Füle Lajos, Ének a cseresznyefáról: „Hogyha gyilkos árnyak elborítanak, / fölfelé igyekvő vágyunk lel utat. / A cseresznyefával így igyekszem én, / s meglátom az URAT.”

Bálintné Gyöngyi / Pécel

Pál apostol: „Én magamról nem gondolom, hogy már elértem volna, de egyet cselekszem: azokat, amelyek mögöttem vannak, elfelejtve, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nekifeszülve célegyenest futok Isten felülről való elhívása jutalmáért, amely Krisztus Jézusban van.” (Fil 3,13-14)



"Én azonban nem kívánok mással dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével, aki által keresztre feszíttetett számomra a világ és én is a világ számára."
(Galata 6,14)



Miért mondja ezt Pál? Azért, mert senki nem látja addig a kereszt dicsőségét - csak a gyalázatát -, amíg jobban ki nem nyitja a szemét. Csak az Isten Szentlelke nyithatja ki jobban a szemünket. A hal azért is a kereszténység jelképe, mert tipikusan olyan élőlény, amelyik nem tudja lehunyni a szemét. Hogyha Isten megnyitja a szemedet, akkor többé nem tudod lehunyni, nem tudsz többé szemet hunyni, megalkudni! Vagy ha megteszed, olyan rossz lesz a lelkiismereted, hogy nem bírod ki. Erre van szükségünk: a szemek felnyitására.
Pál nem árul zsákbamacskát. Nem azt mondja, hogy meghalt a világ. A világ, a bűn világa nagyon is valóság. Más helyen azt mondja, hogy Krisztus legyőzte a halált, a bűnt. De ez nem jelenti azt, hogy nincs bűn. Nagyon is van. A bűn nem hal meg, kísért az eleget. Csak néha olyan naivak vagyunk, hogy azt gondoljuk: "Na, én megtértem, a régi énem el van temetve, minden új, csak rám kell nézni."
Össze ne kavarjuk a dolgokat! Krisztus nem ilyen értelemben szabadít meg a bűntől. Nem leszünk tökéletesek attól, hogy megtértünk Istenhez. Sőt, akkor kezdődik a harc, akkor kell szembenézni magunkkal.



A XIX. század elején egy amerikai rabszolgatartó együtt utazott a rabszolgájával a hajón. Egyszer csak borzalmas vihar tört ki, és a rabszolgatartó felment a fedélzetre, hogy lássa, mi történik. Egy szerencsétlen pillanatban egy hatalmas hullám lesodorta a fedélzetről, bele a háborgó vízbe. Amikor néger rabszolgája ezt észrevette, elkiáltotta magát: - Vagy megmentem, vagy vele együtt én is meghalok! - És belevetette magát a tengerbe. Iszonyú küzdelem kezdődött, míg végre a rabszolgának sikerült kimentenie eszméletét vesztett gazdáját. Amikor a rabszolgatartó magához tért ez volt az első kérdése: - Ki mentett meg? - Utastársai a kis néger rabszolgájára mutattak. Mire a rabszolgatartó: - Most már én lettem a te rabszolgád, Samy.
A kereszt elcsendesít, nagyon nagy alázatra juttat. Mert az Isten Fia a rabszolgák sorsára jutott. A kereszthalál rabszolgáknak járó "kiváltság" volt. Olyan mélyre alázta magát az Isten, hogy rabszolga lett érted! Vagy megmentem, vagy belehalok - ez volt a Jézus programja. - Én lettem a te rabszolgád - vallott a megmentett.
Pál nem azt mondja, hogy megfeszítette a világot, mert akkor magával is dicsekedhetett volna. A világ, a bűn erősebb annál, hogy én elbánjak vele. Pál azt mondja, hogy Krisztus keresztje által ez már megtörtént. A bűn valóban legyőzött bűn, még akkor is, ha borzalmas hatalom az ember életében. Ez a hit vezet győzelemre. Nagy hatalom a bűn, mégsem kell erőlködni. Nem kell verítékezni, fölengedhetsz, lehet hinni és megbékélni. A világ meghalt számomra a kereszt által, megszűnt az igézete. A bűn hozzám tartozik, az enyém, de Krisztus megbocsátott, keresztje megszabadított.
(Horváth Levente)




KÉNYSZERREL SEM!

111-ben Plinius, Bitinia tartomány helytartója az akkori császárhoz, Traianushoz levelet írt, amiben megfogalmazta, hogyan próbált igazságos lenni, amikor a keresztyéneket feljelentették a császár szobra előtti áldozat megtagadásáért.

Háromszor kérdezte meg tőlük, hogy keresztyénnek vallják-e magukat, s ha konoknak mutatkoztak, kivégeztette őket. Azokat azonban, akik megtagadták hitüket, szabadon engedte. Ezeknek a császár képe előtt bort és tömjént kellett áldozni, és Krisztust kellett gyalázniuk. A helytartó ugyanis tisztában volt azzal, hogy egy igazi keresztyén erre semmiképpen sem kényszeríthető.

Krisztus tanúi a változó világban című tankönyv (Luther Kiadó) alapján

"Ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek, és megmosták és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében... és Isten letöröl a szemükről minden könnyet." (Jel 7,13-17)




Kutya világ

Vasárnap délelőtt szokatlan látványra lettem figyelmes templomunk udvarán. Egy idős hölgy kiskutyával sétált a két gyülekezeti épületet összekötő keskeny járdán. Lehet, hogy első hallásra nincs ebben semmi szokatlan, de istentisztelet előtt itt általában a gyermekeikkel gyermekmegőrzőbe igyekvő szülőket szoktuk látni, kutyát sétáltató hölgyet még sosem. De még mielőtt folytatnám a megkezdett történetet, egy gondolatnyi kitérőt teszek.
Határszéli kis faluban nőttem föl, ahol mindenki – ember és állatt – ismerte, hogy milyen íratlan szabályok vonatkoznak rá, amit nem volt érdemes áthágnia. Ezért kutyusunknak is ritkán megengedett lehetősége volt, hogy a hátsó udvarról – ahol ő volt tyúkok, disznók és minden udvarra berepülő madár egyedüli ura és parancsolója – átszaladhatott az első udvarra, és sűrű farkcsóválások és boldog csaholás közben tett egy tiszteletkört a virágágyásokat és veteményest szétválasztó ösvényen, hogy ezt követően nagy sebességgel visszarohanjon felségterületére az – esetleg véletlenül – nyitva maradt udvari kapun. Ez volt ám az igazi ’kutyavilág’!
Manapság pedig – legalább is itt, a vidéki kisvárosban – feltűnően sok kutya ’sétáltatja gazdáját’. Tíz évvel ezelőtt még a kertes házak udvarainak voltak megszokott lakói, ma pedig úton-útfélen, kicsi-nagy, szelíd vagy éppen harcias ebek sétálnak pórázon vagy anélkül az emberi élettérnek kialakított parkokban és utcákon.
Visszatérve a bevezető eseményhez, az idős hölgy a kutyussal besétált a babák számára berendezett kis házba, ahol istentisztelet alatt vigyázunk rájuk, ahol ők örömmel csúsznak- másznak a számukra kialakított teremben. Kedves mosollyal előadta kérését, hogy a babák mellett vigyázzunk az ő kis kutyusára, mert nincs kire bízza azt az istentisztelet idejére.
Néhány pillanatig levegőhöz sem jutottunk. Felfoghatatlan volt számunkra, hogy valaki a kutyáját egyenértékűnek tartja a legdrágább ajándékkal, a gyermekkel, akit egy órára a szülő nagy bizalommal átad nekünk.
Kérését – röviden megmagyarázva a helyzetet – elutasítottuk, ő pedig szomorúan visszafordult, hogy a kutyát az istentisztelet idejére az autóban hagyja. A történet elgondolkoztatott. Isten, aki megszabta életünk határait, egy csodálatos világot hozott létre, benne mindennek megadva a maga életterét. Az ember pedig a bűneivel mindezt felrúgta, nem foglalkozik az isteni renddel, és ezért ma már nem is ismeri, minek hol a helye. Ezért is alakulhatott ki ez a szokatlan helyzet azon a bizonyos vasárnapon.
A Szentírás a teremtés csodás rendjéről (104. Zsoltár):
„… mily számtalanok a műveid, Uram! Mindegyiket bölcsen alkottad, és tele van a föld teremtményeiddel…”





Néma próféta
Írta: Benedek Csilla


Néhány évvel ezelőtt nagypénteket az egyik erdélyi városban töltöttem. A város piacán kisbárányokat árultak, amik egymás mellett, összekötözött lábakkal feküdtek a járdán: nem bégettek kétségbeesetten, és nem akarták kiszabadítani magukat a kötelékből, ahogyan ez természetes lett volna.

Az állatokat látva Ézsaiás könyve 53. részéből a 7. vers idéződött fel bennem: „Mint a bárány, amelyet mészárszékre visznek, és mint a juh, amely megnémul az őt nyírók előtt". Ez a mondat Jézus Krisztusról prófétál, aki Isten Bárányaként mondott igent arra, hogy meghurcolják, megalázzák, megostorozzák, szidalmazzák, és ő sem „nyitotta ki száját".

Nagyhét arra hív bennünket, hogy az Isten igéje segítségével emlékezzünk Urunknak a páska vacsorától haláláig tartó gyötrelmeire, amivel ismét megerősíti az örök időre szóló váltság-áldozatában és kereszten megszerzett kegyelmében gyökerező hitünket.

„Az ő megismerése által igaz szolgám sokakat igazzá tesz, mivel ő hordozza vétkeiket." (Ézsaiás 53,11)






"Tanuljátok meg Tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek."
Máté 11,29



Iskolában Tanár: az Úr. Tankönyv: a Bibliánk.
Jól tesszük, ha készülünk nagyon.
Nem jártuk még ki ezt az iskolát,
mégis minden nap - vizsga-alkalom!




MEGVÁLTÓ URUNK!

Bocsásd meg nekünk, hogy noha a legcsodálatosabb iskolába: Eléd járhatunk naponként, sokszor elmulasztjuk óráidat. Megvalljuk, Igéd fölé hajolva sem figyelünk mindig igazán, így sok fontos dologra nézve tudatlanok maradunk. Adj nekünk most előrehaladást a szelídség és alázatos-szívűség tantárgyában, hogy kedvedre és dicsőségedre vizsgázhassunk környezetünkben! Ámen.

2017. március 10., péntek

90 perc a mennyben

"Rajongó körökben nagy lelkesedéssel beszélnek az amerikai prédikátor, Don Piper üzenetéről, aki halálos autóbalesete után 90 percet a mennyben töltött, és onnan visszatérve beszámolt az ott látottakról, hallottakról.

Azt állította, hogy ott járt az arany utcákon, amelyek fölött pazar kapu ívelt, körülötte remekül kinéző emberek jártak, a távolban domb magaslott, csodálatos illatokat érzett, és ezerféle zenében gyönyörködött, miközben angyalszárnyak suhogását hallotta. Látta a saját szétzúzott, már egy órája meghalt testét teljes épségben (!): a mennyben egy karcolást sem fedezett fel azon! De olyan embereket is ép testben, fejükön hajjal, akik a földön kopaszok voltak.

A bibliaolvasó hívő ember pedig csak csóválja a fejét ennyi képtelenség hallatán. Mert, noha nem vitatjuk, hogy Piper a klinikai halál állapotában volt, és eközben halál előtti (és nem halál utáni!) élményekben részesült, de számunkra nem kétséges, hogy fantáziájában összekeveredett a XX. századi vallásos-pünkösdista képzeletvilág (balesete akkor történt) a Jelenések könyvének 21-22 részeivel. Hiszen aranyutcák, gyöngykapu és egyéb földi valóságok az új földön lesznek, és nem most találhatók a mennyben. Továbbá a testi feltámadás még nem történt meg, tehát a mennyben lévő megboldogult hívők teste sincs még ott. A feltámadás napjáig testük a sírban nyugszik. Ha pedig Piper ahhoz ragaszkodik, hogy nem klinikai halálban volt, hanem valósággal meghalt, és a mennybe került 90 percre – ahonnan visszatért –, akkor nagy a baj. Mert az a menny, amit leír, ahol tartózkodott, és ahova visszavágyódik (és ahova embereket hív) nem a Jézusé. A Biblia ugyanis más mennyet mutat be. Akkor hol volt Don Piper, és hova hívogat?

Íme, egy példa arra, hogy „Nincs új a Nap alatt”, a régi tévtanok ismét feltámadnak. Pál apostol már kétezer évvel ezelőtt beszélt azokról, akik azt hirdetik, hogy a feltámadás megtörtént (2Tim 2,18). Pedig még nem történt meg. Noha ezek a mennyei és túlvilági szempontok látható módon még nem valósultak meg, azért ne gondoljuk, hogy egyáltalán nincsenek. A lélek világában ugyanis valóságosak. A testi feltámadás még nem történt meg, de van lelki feltámadás is, ami itt, a földön meg kell, hogy előzze, mert ez a boldog testi feltámadásnak a feltétele!" (Részlet a Biblia és Gyülekezet rövidesen megjelenő 2011. évi 1. számából)

Alföldy-Boruss Dezső / Budapest

A Szentlélek parancsa: "... álljon el a hamisságtól mindenki, aki az Úr nevét vallja!" (2Tim 2,19)




A lustaság ellenszere

Newton első törvénye a tehetetlenség törvénye, ami szerint minden test megtartja mozgásállapotát, azaz nyugalomban marad, vagy az éppen meglevő sebességével egyenes vonalú, egyenletes mozgással halad egészen addig, amíg valamilyen erőhatás a testet mozgásállapotának megváltoztatására nem kényszeríti. Ez a törvény az emberi életre is vonatkoztatható.
Amíg vannak, akik kreatívak, életelemük a szüntelen tenni akarás, mások kellő motiváció híján céltalanul élik mindennapjaikat, így folyamatosan serkenteni kell őket a cselekvésre. A restség a hívők számára is kísértést jelenthet. Isten igéje ezt az állapotot egyértelműen bűnnek nevezi, ezért olvashatjuk a Példabeszédek könyvében (6,6): „Eredj a hangyához, te rest, figyeld meg útjait, és légy bölcs!”, illetve (21,25): „A lustát elemészti kívánsága, mert keze nem akar dolgozni”, hiszen (12,23): „A szorgalmasok keze uralkodik, a rest viszont rabszolga lesz.” és (20,4) „A hideg miatt nem szánt a rest; de ha majd aratni akar, nem lesz mit.”.
A tespedtség, a cél nélküli sodródás ma – sajnos – olyanokra is jellemző, akik magukat Isten gyermekeinek vallják. A lelki szolgálatból kivonják magukat (vagy be sem állnak!), a Bibliát csak néhanapján veszik kézbe, és akkor imádkoznak, amikor kellemetlen helyzetbe kerülnek.
A magyar ember hajlamos arra, hogy időközönként ellazuljon, elengedje magát; hazánkban mindig éltek Pató Pálok. Viszont, akik őszintén átadták életüket az Úrnak, nem tétlenkedhetnek. Számukra Pál apostol ezt tanácsolja:
„A jótevésben pedig meg ne restüljünk, mert a maga idejében aratunk majd, ha el nem lankadunk. Azért amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, kiváltképpen pedig azokkal, akik hozzátartozóink a hitben.” (Gal 6,9-10)




"A nyelv is tűz, a gonoszság egész világa..."

(Jak 3,6)


Talán a nyelvnek van a legtöbb köze a Kísértőhöz. Jakab apostol lesújtó szavai mélységes szomorúságból fakadnak: úgy tűnik számára, tehetetlenek vagyunk azzal a bűnnel szemben, hogy áldás és átok egyaránt elhangozhat a szánkból. A gonoszság nem akar eltűnni belőlünk, sőt felhasználva a technika legújabb vívmányait, újabb és újabb formákat ölt.
A Gonosz - mely megfoghatatlan, arctalanságba rejtőzik, de időnként szószólót talál, hamis magvakat hint el, tömegeket gyújtogat - a felgyorsult világ megváltozott kommunikációs eszközeit is gyorsan birtokba veszi. Utat talál az internetes fórumokhoz, a csevegőszobákba, a változó virtuális közösségekhez is. Mivel kedvenc közege a fékevesztett nyelv bábeli zűrzavara, az elektronikus világhálón is jól érzi magát.

Gyakran éppen a "szabadság birodalmában" tör uralomra, ott, ahol mindenki megtalálhatja, amit keres: a kedvére való életfilozófiát, a legjobb, legkényelmesebb utat az érvényesüléshez, baráti társaságot, érdekes és változatos véleményeket, feszültséglevezető csatornákat. Ahol minden könnyen elérhető, még az Ige is, nem kell templomba, közösségbe menni érte, megkapjuk mint szolgáltatást, igényeink szerint.
S bár az elektronikus világhálónak rengeteg előnye van: megkönnyíti az üzleti, szakmai sőt személyes kapcsolattartást, felgyorsítja a kommunikációt, a tagadás, a hitetés, az önmegvalósítás, a hiábavaló bölcselkedés szellemének is készségesen ad zöld utat. Elkábíthat a vélemények egyenjogúságának szabad levegője, és ebben a mámorban nem vesszük észre, hogy már nincs szükségünk Isten szabadságára, minduntalan csak a magunkét választjuk.
A szabadság próbára tesz, és végül kiderül, hogy képtelenek vagyunk megőrizni magunkat a gonosztól. Nem véletlenül kell kérnünk naponta, hogy "ne vígy minket kísértésbe" és "szabadíts meg a gonosztól", hogy naponta őrizzen meg Isten a szabadság útvesztőjében.
De Ő, bár megígérte, hogy megőriz, nem vesz ki bennünket a világból. Megengedi, hogy mindent birtokba vegyünk az Ő dicsőségére. A média, az Internet, a fórumok, a csevegőszobák és elsősorban mi magunk akár a misszió területei is lehetünk. Miért legyenek ezek a helyek a gonoszéi, amikor a hit, a remény, a szeretet, Isten szabadításának történetei is megszólalhatnak általuk, ha megváltottként, megszentelt nyelvvel és szívvel használjuk őket?
A nyelv is tűz: bárcsak a Szentlélek tüze lenne.

(Kis Zoltán)

Az étel élvezete



Napjainkra szinte életprogrammá vált, hogy mit együnk és igyunk. Amit az egyik egészségesnek kiált ki, a másik károsnak vél, és mindegyik tudományos alapon bizonygatja igazát. Divattá váltak a vegetáriánus ételek, és fontos téma, hogy hol vásárolunk, mivel csak a biotermékek az egészségesek. A televíziós főzőműsorok és internetes receptkönyvek garmadája ad tanácsot az érdeklődőknek, reklámoz termékeket, edényeket – azaz modernnek mondott étkezési kultúrát.
Minél több gondot fordít az ember a test táplálására, és minél inkább élvezetté kívánja tenni azt, annál kevesebb ideje jut a lelkével való törődésre. Ha összehasonlítanánk a testi és lelki táplálkozásra szánt időnket, illetve az ezekre vonatkozó minőségi követelményünket, akkor sok minden kiderülne rólunk.
Életünk minden területét Isten Szentlelkének fegyelme alatt szükséges tartanunk, és nem szabad a világ kívánságához, kínálatához, elvárásához szabni azt.

„Mert az Isten országa nem evés, nem ívás, hanem igazság




"Ha valaki jönni akar énutánam, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét és kövessen engem."

Máté 16,24


Kereszt

Visszük...Mindenki mást,
mindenki másként,
de - a magáét.
Az átháríthatatlant,
a megközelíthetetlent,
az el-nem-dobhatót.
Súlya alatt roskad a váll,
süpped a föld,
mélyül az ösvény.
Nem szállhatunk, ahogy a léggömb,
nem sodorhat tova a szél,
földhöz kötöz, sorshoz kötöz,
terhével óv,
terhével áld meg.

MEGVÁLTÓ JÉZUS KRISZTUS!

Mi nem szeretjük a kereszteket. Bocsásd meg, hogy annyiszor taszigálunk magunkról lefelé valamit, amit pedig alázattal kellene elfogadnunk és hordoznunk a "minden javunkra van" törvénye szerint. Kérünk, ne vedd le rólunk azokat a terheket, melyek áldásaidat rejtik. Köszönjük, hogy Te mindent vállaltál értünk, hadd merítünk erőt értünk való áldozatodból!

Ámen.




HARC A SZABADSÁGÉRT

Az Isten embereit a történelem kezdetétől foglalkoztatta a szuverén felsőbbséghez (az uralkodóhoz, császárhoz, királyhoz, miniszterhez, de alsóbb szinten az urasághoz, a munkahelyi vezetőhöz, a rendőrhöz stb.), annak törvényéhez, rendeletéhez, intézkedéséhez való helyes viszonyulásuk.

A Szentírás segítséget ad az egyén magatartásának megválasztásához: akiket Isten elöljáróinkká rendelt, azokat meg kell becsülnünk, s irántuk tisztelettel, engedelmességgel és hálával kell viseltetnünk. Kálvin (Luther is) így tanított: „… a felsőbbségnek nem lehet úgy ellenállni, hogy az ember egyúttal Istennek is ellene ne szegülne.”

A fő szabály ellenére már az első keresztyének, de a reformátorok és az őket követő nemzedékek is láttak lehetőséget a bibliai útmutatás alapján az ellenállásra, amit az uralkodó „gonoszsági fokától” tettek azután függővé.

– Első gonoszsági fok a hitvány, silány uralkodóé, akinek gonoszsága nem érinti az alattvalók életét: irányukba a feltétlen engedelmesség megkérdőjelezhetetlen.

– A második gonoszsági fok, amikor kínoz kegyességünkért, ilyenkor a tűrés, a passzív engedelmesség ajánlott.

– A harmadik fokozat az, amikor a felsőbbség az Isten dicsőségét sértő magatartást vagy az erkölcstelenséget követeli alattvalójától. A passzív engedelmesség helyét most már a passzív ellenállás veszi át: azaz a keresztyén ember nem teljesíti a megparancsolt cselekedetet. Mindezt annak tudatában teszi, hogy az uralkodó jogosult őt ezért a legszigorúbb büntetéssel is súlytani.

Aktív (pl. fegyveres vagy erőszakos) ellenállással az egyén a gonoszságra soha nem válaszolhat! Fegyveres ellenállásra a szuverénnel szemben csak a szuverén jogosult: zsarnokkal szemben a liberátor (felszabadító), vagy a nép (polgárság) összessége képviselője vezetése alatt. Például a forradalmakban.


Dr. Mikolicz Gyula / Pécel

„Mindenki engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, csak Istentől, a meglévő felsőbbségeket Isten rendelte!” (Róm 13,1-7)



Jézusban maradni
Írta: Dr. Erdélyi Judit


Gyakori keserves tapasztalatom, hogy hamar kiesik a fejemből a reggel olvasott ige. Elolvastam, és nemcsak úgy futólag. Elmélyedtem benne, és imádkoztam felette. Mégis, amikor napközben valamiért megtorpanok, és az aznapi igéhez szeretnék menekülni világosságért, azon kapom magam, hogy nem emlékszem rá. Sajnos sokszor hasonlóan hamar elfelejtem a hallgatott igét, a prédikációt is. Pedig nemcsak testben voltam ott, hanem lélekben is. Figyeltem, még jegyzeteltem is, sőt, otthon meg is beszéltük. Majd eltelik egy-két nap, és nem emlékszem semmire. A hét közepére már elpárolog...

Tehát folyamatosan rendelkezésemre áll Isten igéje révén az Atyához vezető, élő út, maga Jézus Krisztus, a „juhok ajtaja", aki által kapcsolatom és közösségem lehet az Úrral; a készség és a hit is megvan bennem, csak az igében érkezett üzenet, vagyis a lényeg veszett el. Nem marad meg – vagy csak kevéssé – bennem az ige. Ami azt is jelenti, hogy én sem maradok meg az igében. Aki pedig nem marad meg az igében, annak – mint tudjuk – meglazul a közössége, vagy nincs is közössége Krisztussal és mennyei Atyánkkal.

Jézus Krisztus szőlőtő példázata a tanítványokkal való közösségéről és annak mikéntjéről tanít. Csak Jézus Krisztus isteni életében részesedve, és általa lehet gyümölcstermő életünk, olyan, amelyik Istent dicsőíti. Éppen ezért Jézus Krisztus újra és újra felszólít minket arra, hogy maradjunk őbenne. Ám hogyan maradhatunk Krisztusban? Hiszen a szőlővesszőnek nem hatásköre a tőkén maradás!

Jézus Krisztusban maradni azt jelenti, hogy megmarad bennünk igéje, illetve megmaradunk mi is az igében! Ám ez mégis sokkal több annál, minthogy délben v. este emlékszem arra, amit reggel olvastam – bár ez is része gondolkozásunk alapvető formálódásának. Mi sokszor úgy vagyunk, mint az egyszeri ember, aki egy kosárral próbálta kimerni a tengert. Egy-egy merítéssel szinte semmit sem hozott magával, de a kosara egyre tisztább lett. Ezért mondja az Úr Jézus: „Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet szóltam nektek" Naponta belemerülve az ige vízfürdőjébe, gondolkodásunk gyökeresen átalakul, átitatja az ige, és eredményként egyre inkább az ige szerint fogunk gondolkozni az élet dolgaiban.

Jézus Krisztus mondja: „Maradjatok énbennem, és én is tibennetek." (Jn 15,1-8)



Jól látod?


Kertünk egyik fájára madáretetőt helyeztünk, amire a konyhaablakból – tisztes távolságból – is ráláthattunk, és így figyelhettük a madarak sürgölődését. A viszonylag nagy távolság miatt azonban csak gerléket és házi verebeket – elvétve egy-egy széncinegét – azonosítottunk az etetőt látogató madarak között.
Mivel közelről is szerettük volna megfigyelni mozdulataikat, ahogy csőrükkel ügyesen kibontják héjából a napraforgó magot, ezért előkerült a távcső, ami megfigyelhetővé tette a jelenetet. Az új eszköz viszont lehetőséget adott a madarak alaposabb tanulmányozására is, így kiderült, hogy a hasonló alkatú madarak nem csupán verebek. Mert verébből is kétféle látogatja kertünket, de otthonosan mozog az etetőnél az erdei pinty, valamint rengeteg zöldike és tengelic is.
Ehhez hasonló, szűk világunkat kitágító felfedezés lehet számunkra, amikor mások elbeszélései után személyes tapasztalatokat szerzünk Jézusról, vagy amikor a felszínes Bibliaolvasást a Szentírás elmélyült tanulmányozása váltja fel, azaz az összefüggések keresése. Ilyenkor abban az élményben lesz nekünk is részünk, mint Sába királynőjének volt, amikor személyesen is megtapasztalta Salamon király bölcsességét és gazdagságát:

„Mind igaz, amit saját országomban hallottam dolgaid felől és bölcsességedről. De nem akartam hinni azoknak a beszédeknek, míg én magam el nem jöttem, és saját szememmel nem láttam. És íme, nekem a felét sem beszélték el: bölcsességed és jóságod felülmúlja a hírt, amelyet felőled hallottam. Boldogok a te embereid, boldogok a szolgáid, akik mindig előtted állnak, és hallhatják bölcsességedet.” (1Kir 10,6-8)




Ritmus
Írta: Bálintné Gyöngyi


Színes fonott kosarak sorakoztak a folyóparton a kora délutáni napsütésben. A gazdag üzletember, aki utazgatásai során került az elrejtetten élő indián törzs falujába, úgy érezte, nagy üzlet rejlik a kosarak felvásárlásában. Amikor arról érdeklődött, megfonnának-e neki ötvenet ezekből, a válasz ez volt: – Igen, darabját 5 pesoért elkészítjük.
Nem olcsó, gondolta emberünk, ám ha többet rendel, biztosan alacsonyabb lesz az ára is. – Hát kétszáz darabot mennyiért kapnék meg? Újabb tanácskozás után érkezett az ajánlat: – Ez esetben darabja hét pesoért meglesz!
– Drágábban kapom, ha többet rendelek? Micsoda kifordított szemlélet ez? – háborgott a vendég.
A törzsfőnök magyarázata így hangzott: – Ha elkészítünk neked kétszáz kosarat, akkor kevesebb időnk lesz a napon ücsörögni. És ki fog a szent helyre virágokat vinni? Vagy a gyermekeinkkel játszani? A parton sem tudunk naplementekor sétálni. És a történeteknek, amiket esténként a sátorban mesélünk, rövidebbeknek kell lenniük. Ha ennyi szép dologról le kell mondanunk a munka miatt, akkor fizessél érte!
Az amerikai nem kötötte meg a jónak ígérkező üzletet az indiánokkal, hanem eltöprengve tovább sétált.
Mi is elgondolkozhatunk, hogy mindazt, amit kaptunk eddig Istentől, megbecsüljük-e? Ajándéknak tartjuk-e a közeget, amelyben zajlik életünk, vagy természetesként kezeljük? Helyesen működik-e életritmusunk: a munka és pihenés, a vágyakozás és beteljesülés, az egyedüllét és közösségi élet, a megszerzés és adakozás ritmusa? A ritmuszavar életveszélyes lehet. Tegyük meg az első lépést, hogy helyreálljon a rend! Ez pedig ebben áll:


„Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és ezek mind ráadásul megadatnak nektek. Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől, mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja." (Mt 6,33-34)





Szabadságvágy

Csak a magyar történelem elmúlt évszázadában is mennyiszer maradt csupán álom, s nem lett megálmodott valósággá a szabadság, pedig vágytunk a Zarándok ének beteljesedésére: „Amikor jóra fordította Sion sorsát az Úr, olyanok voltunk, mint az álmodók”. Nemzedékek vártak arra, hogy megteljen szájuk nevetéssel, örömkiáltás legyen nyelvükön.

Változatlanul, ma is áhítozunk a szabadulás után: kimenekülésre az önpusztító gyalázatos abortuszokból, az önzés posványából, a szavak értékvesztéséből, a hazugságspirálból, az önámításból, a csak a mának élés élvezetéből, az erkölcsi igénytelenségből és rothadásból, a párkapcsolatok és házasságok szentségtelenségéből, a másság ördögi ideológiájából, a test- és lélekpusztító eszmék és vallások kavalkádjából, a testi és lelki kizsákmányolásból! Szabadulni vágyunk bűneink átkos súlyától!

II. Rákóczi Ferenc csodás jelmondatát idézve: „Cum Deo...”. Isten segítségével, Jézus Krisztus kereszthalálban szerzett érdeméért! Honfitársként, keresztyénként, a tettek mezején – hazánkért és a szabadságért!


Dr. Mikolicz Gyula / Pécel


A zarándokok énekéből: „Fordítsd jóra sorsunkat, Uram!” (Zsolt 126)

2017. március 3., péntek

A fagycsap tanítása


Csőtörés helyét kerestük az elmúlt napokban, ugyanis tetemes többletfogyasztást jelzett a közüzemi számla. Meglehetősen nyugtalanító volt, amíg ki nem derült, hol a baj. Lehet, hogy majd métereken keresztül fel kell törni a belső padlóburkolatot, bontani falat, csempét, betont? Vezetéksérülésre utaló jelet az épületben és a külső környezetben még modern műszeres vizsgálattal sem találtunk. Végül a szakember javaslatára kiástuk az egyik külső vezeték földalatti rövid szakaszát. Finom homok ott a talaj, gyorsan haladtunk, s néhány ásónyom után már sejthető volt a siker. Az elzáró szerelvény hajszálnál is vékonyabb repedésén hónapok óta szivárgott a víz. Még napokkal a hiba elhárítása után is szándékosan sétálok el az ideiglenesen lefedett gödörhöz, és hálás szívvel köszönöm meg az Úrnak, hogy jó helyen kutakodhattunk. Az Úr békessége ilyenkor újra betölti szívemet.
A kezemben tartott tettes a bibliai vérfolyásos asszony történetét juttatta eszembe, aki tizenkét éve szenvedett titkos bajától, számtalan orvos vizsgálta meg őt, ezzel teljes vagyonát elvesztette, közben szenvedés, fájdalom és keserűség gyötörte a feltáratlan, belső rendellenesség miatt. A történet szerint tizenkét év után az igazi szakember, Jézus Krisztus gyógyította meg. Ingyen – nem csak testi bajából adott neki megoldást, de békességet is kapott. Ezekkel a szavakkal bocsátotta el:



„Eredj el békével, és bajodból meggyógyulva légy egészséges.” (Mk 5,25-34)



Átment

Alig néhány hét telt el a 2017-es esztendőből, és ez alatt Isten népe közül már több testvérünk ment át „e világból az Atyához” (Jn13,1) Pecznyik Pali bácsitól Cseri Kálmánig. Számos olyan igét és ígéretet ismerünk a Bibliában, miszerint odaát, az Úrnál, annyival jobb lesz nekünk, hogy senki soha nem kívánkozik onnan vissza. Pál apostol írja (Fil 1,23): „… vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél”. Vagy a Jelenések könyvében is olvashatunk hasonlót (14,13): „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg, mostantól fogva. Bizony, ezt mondja a Lélek, mert megnyugszanak fáradozásaiktól, mert cselekedeteik követik őket".
Ezen ígéretek közé sorolhatjuk az Úr Jézus kérését is a főpapi imából, hiszen a hely, amit készített az övéinek – búcsúbeszédei szerint (Jn 14,2-3) – ott van Urunk Jézus Krisztus mellett: „Atyám, a kiket nekem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is én velem legyenek; hogy megláthassák az én dicsőségemet, a melyet nekem adtál” (Jn 17,24).
Vagyis, amikor Urunk átvisz minket ebből a világból oda, magához, a meghalás sokszor hosszadalmas és rémes szenvedései és nyomorúságai közül, egyenesen az ő dicsősségébe léphetünk be, és láthatjuk majd azt.
Urunk, itt különösen is határozottan fogalmazott, azt mondta imádságában az Atyának, hogy „akarom”! Mi pedig tudjuk, mennyei Atyánk nemcsak meghallgatta, de teljesítette is Urunk kérését… Ámen.

„Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg…” (Jel 14,13)


Gazdátlanul

Írta: Budai Judit


Vonatra várakozva egy kóbor kutyára lettem figyelmes. Mindenkihez odament, és esdeklő tekintettel nézett az emberekre. Lassan közelített felém is. Alkalmasnak találtam a pillanatot, hogy útravalómból néhány finom falattal segítségére siessek. A ledobott darabok – furcsa módon – nem hozták izgalomba. Körbeszaglászta, orrával megbökdöste, és – többé ügyet sem vetve azokra – újra csak engem nézett. Váratlanul ért ez a reakció, én arra számítottam, hogy mohón ráveti magát, pillanatok alatt felfalja a falatokat, majd kedvesen megcsóválva farkát újabbat kér. Úgy tűnt, hogy kölcsönösen nem értettük meg egymást. Rövid ideig várakozott, és látva tanácstalanságomat, másik utashoz távozott.
Egy idős úr szemtanúja volt az eseménynek. Zavarom oldásaként – feléje fordulva – ezzel a konklúzióval próbáltam pontot tenni az esemény végére: „Nahát, ez a kutya sem volt éhes!" Utastársam találó választ adott: „Nem ételre, hanem gazdára éhezik!"
Válaszát továbbgondolva ez a kis kóbor eb az embervilágot testesítette meg számomra. Mindenki gazdára vágyik, és ezt az éhséget a világ által kínált számtalan finom falat sem képes kielégíteni; az ember örök vágyódó marad. Szent Ágoston így magyarázta az emberben lévő olthatatlan vágyat: "Magadnak teremtettél bennünket Istenünk, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik tebenned" De ez a megnyugvás elérhetetlen lenne, ha Isten, Jézus Krisztusban fel nem kínálta volna a golgotai kereszten önmagát.

Jézus Krisztus: „Mert azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett." (Lk19,10)



Ige nélkül értelmetlen
Írta: Bálintné Gyöngyi


A tolmácsolás igen tiszteletreméltó, színes és tartalmas hivatás. Eléggé érdekes ahhoz, hogy szerethető legyen, és fontos ahhoz, hogy ne környékezzen a feleslegesség érzése; emberek-nyelvek közti kommunikációról lévén szó, megakadályozza a bezárkózást, magányosságot. - Mit tesz olyankor, amikor az előadó nagy levegőt vesz, és érezhetően cirádás, hosszú körmondatba kezd az adott idegen nyelven? – kérdezte a riporter a szinkrontolmácsot. A válasz roppant egyszerű volt: - Várom az igét. Az igék sok nyelvben ugyanis olykor a mondat végére kerülnek, a németet kissé ismerve úgy is mondhatnám, sorakoznak. A módbeli segédigék gazdagabb tartalmú mondatok végén fürtökben mutatkoznak, igencsak megnehezítve a mondat jelentésének pontos visszaadását. Bizony, meg kell várni az igét-igéket, még ha késnek is, mert az addig elhangzottak értelmezhetetlenek nélkülük. Bár nagyon szeretem az idegen nyelveket, volt is némi közöm hozzájuk, mostanában már nem tudom enyhíteni a bábeli zűrzavart azzal, hogy fordítanék. De az igét én is változatlanul várom. Isten szavát, útmutatását, biztatását, figyelmeztetését, amik segítenek értelmezni egy-egy élethelyzetet. Megesik, hogy az ige a mondat végén áll: Isten szava talán hónapok, évek múlva világosít meg valamit. Ilyenkor együtt mondhatom Péterrel híres mondatának elejét: Most kezdem igazán megérteni! Jobban kedvelem az egyenes szórendű mondatokat, vagyis az olyan napokat, amikor az ige már reggel szól és vezet. De ha összegubancolódni látszanak az események, nem érdemes belefogni az értelmezésükbe addig, amíg nem hallom az igét.

Jézus Krisztus: „Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem.” (Jn 10,27)



ILLATOSAN

Külföldi konferencián a magyar lelkész szobatársa egy afrikai kolléga volt, aki nagyon erős, átható illatú arcszeszt használt, ami beivódott a ruhába; de bőrén, arcán is ezt érezte, és akkor is az orrában volt a jellegzetes aroma, ha éppen nem tartózkodott afrikai lelkésztársa közelében. A konferenciáról hazaérkezve, az ágyban fekve is úgy érezte, mintha afrikai kollégája a szobában lenne. Elbúcsúztak ugyan egymástól, de az illat sok száz kilométeren át elkísérte őt egészen otthonáig.

*

Isten igéje úgy mutatja be a keresztyén ember küldetését, mint aki Krisztus jó illatát áraszthatja környezetében azzal, hogy őt ismeri. Ha életét mégsem a kívánatos, jó illat lengi körül, akkor ez Isten-ismereti hiányosságairól árulkodik: „Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj” (Mt 12,34).

Jézust ugyanis úgy lehet a legjobban megismernünk, ha nem tartunk tőle emberi logika által diktált racionális távolságot, hanem engedjük, hogy nagyon közel legyen hozzánk, tanítása átjárja életünket, és kimondott szava, ígérete biztos ponttá váljék életünkben.

Az Istennel való szoros kapcsolatból fakadhat olyan szeretet, odafigyelés, türelem, öröm, derű, békesség, ami felkelti mások figyelmét, mert vonzó, és amin nem lehet egyszerűen átlépni. Hogy az élet jó illata a pillanatnyi találkozáson túl is kísérje azokat, akikkel kapcsolatba kerültünk.


Horváth Mária / Pécel

„De hála legyen Istennek, aki a Krisztus ereje által mindenkor diadalra vezet bennünket, és ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt.” (2Kor 2,14)




"Mert azért jött az Embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett."

Lukács 19,10

Ismét keres

Ismét keres,
mikor ajkunk körül
eltévednek a nevetések,
szánkban a szó,
bennsőnkben az öröm.
Mikor magunknak is
idegenül lengünk az űrben,
mint fán levél
hullás előtti pillanatban.
O t t ránk talál
i s m é t és végérvényesen.


KEGYELMES ISTENÜNK!

Hisszük, hogy akik Téged szorgalmasan keresnek, megtalálnak. De szégyenkezve valljuk meg Előtted, hogy nem mindig keresünk, sőt olykor még rejtőzködni is próbálunk szemeid elől. Köszönjük, hogy SZENT FIAD nem mondott le rólunk, hogy ismételten keresett és meg is talált bennünket, tékozló fiakat, szánalmas magányunkban. Hála, hála érte!
Ámen.




"Ne részegeskedjetek, mert a borral léhaság jár együtt, hanem teljetek meg Lélekkel, mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak."

(Ef 5,18-19)


A megszokásnak, beidegződött magatartásformáknak nagy hatalmuk van. Még inkább érvényes ez akkor, ha már kialakul valakinél a függőség az alkohollal, kábítószerrel, munkával, szerencsejátékkal vagy egyébbel szemben. Pál apostol gyülekezeti tagoknak, hitre jutott embereknek írta ezt a határozott tiltást. Viszont ugyanolyan határozottan ajánl egy másik beteljesedést, a mámor és a függőség valójában kiüresítő, látszat-beteljesedésével szemben: "...teljetek meg Lélekkel."
Nem csupán a már megrögzött függőség ellen szól e tiltás, hanem az alkalmi "kilengések" ellen is, amelyeket aztán egyre gyakrabban enged meg magának az ember, akár örömét, akár feszültségeinek oldódását keresve.

A részegségben kicsapongás van: kiszámíthatatlan, vissza nem fordítható következményekkel járhat, amelyek felett azután csak bánkódhat az ember. A Szent Lélekkel való beteljesedés szintén valamiféle kiszámíthatatlanságot eredményez - "a szél fú, ahová akar" (Jn 3,8), ami viszont nem jelent megbízhatatlanságot.
Akik Szent Lélekkel teljesednek be, tudnak beszélgetni egymással. A részegeskedés, majd a függőség csak látszólag és rövid ideig teszi közlékennyé az embert. Az ivócimborák társaságában mindenki beszél, de senki sem hallgatja meg a másikat, még akkor sem, ha hálásabb hallgatóságnak mutatkozik, mint a feleség, férj vagy gyermek, aki átlát a szitán. A borban nincs igazság, csak az igazság és őszinteség látszata! Hány ember szégyelli józanul elmondani, amit mámorosan "előszintéskedett"! És lehet borgőzösen is fújni a zsoltárt vagy idézni ájtatosan - esetleg önigazolási szándékkal - az Igét.
Nem garantált szövegek betanulására képesít Isten Lelke, hanem arra, hogy a zsoltár, az ének, a kötött szöveg is sajátomként hangozzék el. Milyen jó hallani, amikor szabadulása történetébe egy asszony beleszövi a Heidelbergi Káté első feleletét: "…a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki minden bűnömért tökéletesen eleget tett…" Ismerek egy férfit, aki sohasem mulasztja el egy ének sorait idézni, amikor hitéről bizonyságot tesz: "Mikor hevertem, bűnben megkötözve, felém kinyújtád irgalmas kezed…" Emellett Isten Lelke zsoltárrá teszi a leghétköznapibb szavakba foglalt gondolatokat, bizonyságtételt is, mely nem csupán embereknek, hanem magának az Úrnak szól.

(Adorján KJálmán)


Kösssz…


Keresztyén betegeimtől többször is kaptam magamat is hitvallásra serkentő ajándékokat – bekeretezett Túrmezei verset, igés táblákat. Ezeket többnyire a betegváróban és a rendelőkben a falra tettük ki, mert úgy tapasztaltuk, kitűnően segíti a betegek között végzett missziós munkát. Gyakran kínáltak jó apropót bizonyságtételhez, a hit dolgairól való beszélgetések indítására.
Így került birtokomba – fali tábla formájában – a Példabeszédek könyve 16,9. verse is: „Az embernek elméje terveli ki útját, de az Úr igazgatja annak járását.” Rendelőmben az oldalfalra tettem ki. A velem szemben ülő beteg, ha oldalra nézett, olvashatta.
Egy alkalommal egyházunk egyik neves személyisége keresett fel. Amikor beszélgettünk, láttam, hogy az igén felejtette tekintetét, mire halkan kezdem mondani: A Bibliából van… A püspök úr lassan, komótosan visszafordult, és a szemembe nézve válaszolt: Kösssz…
Pál apostol bíztatása Timóteusnak:

„Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben…” (2Tim 4,2)






Nőnek lenni ...

Tavaszodik. Újra életre kel a természet, kimosolyog a napsugár, és megjelennek az utcákon a vastag bundák rejtekéből kiszabaduló színes, illatos és figyelmet követelő jelenségek: a nők. Rólu(n)k gyűjtöttem néhány gondolatszálat csokorba.

…az első pillanattól

Második kislányom a kezdetektől meghatóan nőies. Amikor megszületése után mellettem rendezgették, és én éppen a kellemetlen öltéseken estem át, ő minden engem érő tűszúrásra fájdalmasan felsikoltott. Hogyan érezhette át, nem tudtuk kitalálni… Bár csak pár hónapos, hatalmas figyelemmel szívja magába a világot, a nénik, bácsik és gyerekek tekintetét, majd rájuk mosolyog. Talán küldetésének érzi, hogy bearanyozza a pillanatokat.

…szinte reménytelenül

Gyermekségüktől a tisztelet és gondoskodás hiányához szokott lányok között töltött éveim alatt mindennek az ellenkezőjével találkozhattam, amire egyébként otthonában, kapcsolataiban, szerettei életét figyelve vágyik az ember. Egy gyermekotthonban különösen egyértelművé válik, hogy valahova boldogságot vinni – otthont, ünnepet, elfogadást, kedvességet és rendet – csak úgy lehetséges, ha igaz ránk, és látszik is rajtunk, hogy „nevetve nézünk a holnap elé” – mert ismerjük Urunkat és ígéreteit. (folytatjuk)


„De szép vagy, kedvesem, de szép vagy! (Énekek 4,1)


…rehabilitáltan. Barátnőm rengeteg lázas kapcsolat, három válás és több öngyilkossági kísérlet után megismerte Jézus Krisztust. Óriási vágyakozással tőle vár életre szóló társat, és lelkesedéssel próbálja újra tanulni női mivoltát.

Ezért, egyetemi oktatóként előadásokat tart a házasság előtti tisztaság értelméről, és társastánc tanfolyamon igyekszik elsajátítani, hogy legyőzve önmagát, el tudja fogadni egy partner vezetését.

A nő szerepe: ajándéknak lenni (amelynek „értéke sokkal drágább az igazgyöngynél” Pld 31,10b). Nagyon jót tesz nekünk, ha nőként így gondolunk magunkra, és ezt a szerepet igyekszünk betölteni környezetünkben. Igényes csomagolásért való küzdelmünkben óriási a szolgáltatások piaca, de hogy minőségi tartalmat hordozhassunk, gondolataink és attitűdjeink alapvető regenerálására, és mindennapos gondozására van szükségünk.

A jó ajándék örömet szerez, hasznos, és megbecsültnek érzi magát általa, aki kapja.


Dávid király imádságából: „Lányaink pedig (legyenek olyanok), mint a faragott oszlopok, amilyenek a palotákban vannak!” (Zsolt 144,12)



A nő küldetése a messzemenő gondoskodás: mindent megtenni mások életének megkönnyítése és meggazdagítása érdekében.

Kedves Férfi-társaink!

Ennek, az életet könnyítő és gazdagító nőiességnek a kibontakozását, virágzását a férfikörnyezet táplálhatja megbecsülésével, tiszteletével. A tiszteletlenség női mivoltunkban megkeserít. Szeretnénk olyan csodás nők lenni, mint a Példabeszédek derék asszonya. Csak figyeljétek, hogyan tisztel meg szeretetével benneteket az Úr: „... drágának tartalak és becsesnek, mivel szeretlek” (Ézs 43,4a) –, s adjátok ezt tovább nekünk, ti is!


Csengeriné Kenyeressy Rózsa / Budapest

A nő dicsérete Agúrtól: „Egész életén át javát munkálja urának… jókedvűen dolgozik kezével… Fölkel még éjjel, ételt ad háza népének… Megkeményíti derekát, megfeszíti karjait. Érzi, milyen hasznos tevékenysége, éjjel sem alszik el mécsese… Tenyere nyitva van a nyomorult előtt… Ügyel háza népe dolgaira, nem kenyere a semmittevés.” (Pld 31,12-27)





NYITÁS

Riasztókészülékek, biztonsági kamerák és zárak vesznek körül bennünket; reteszek, kamerák, jelzőberendezések vigyázzák belső életünket is. Nagyon vigyázunk, hogy be ne törjenek rejtett világunkba, fel ne fedjék gondolatainkat, érzéseinket, hogy ki ne adjuk magunkat. És mégis: milyen könnyen becsapnak, félrevezetnek, megrabolnak bennünket.

Igen, mert műszereink megbízhatatlanok: a jelzőberendezés túlérzékennyé, sértődötté, vagy éppen becsapottá, a kamera gyanakvóvá, a retesz megközelíthetetlenné, zárkózottá, esetleg kirekesztővé teszi használóját. A valós veszélyt nem jelzik, az áldásokat pedig letiltják.

Jézus Krisztus az, aki meggyógyítja, a teremtési célnak megfelelővé újítja, majd pedig karbantartja belső műszereinket. Így a berozsdásodott ajtók megfelelő időben nyílnak, vagy ha szükséges, akkor záródnak, az álarcok lehullnak, a megsebzett szívek begyógyulnak, a közömbösség köde eloszlik, az aggódás, a félelem megszűnik, a betegest egészséges bizalmatlanság váltja fel. És ezzel nyitottá, természetessé lesznek az emberi kapcsolatok.

A gyógyult szív pedig szüntelen hódol Isten előtt, és dicsőíti őt.

Benedek Csilla / Pécel

Salamon király tanácsa: „Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet!” (Péld 4,23)