Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A jövő kihívása

A papok meghívást kaptak arra, hogy megnyíljanak a többi papokkal való párbeszédre. Mindenekelőtt a legmagányosabbakkal, a legszegényebbekkel, s azokkal, akik valamilyen próbát állnak ki. Mindenkivel építő kapcsolatot kell kialakítaniuk, hogy megvalósuljon közöttük az „egy szív, egy lélek” közössége. Mindez az egyházmegyéjük javára válik.

A papok közötti egység által, a közöttük jelen lévő Jézus által, a Feltámadott Jézus jelenléte által egyaránt nyernek a plébániák, s így a szemináriumok, az iskolák, a missziók és az összes apostoli tevékenység is.

A papok közötti egység biztosítja az Egyház jövőjét is. Kire nézzenek föl a fiatalok, akiket Isten ugyanerre a feladatra hívhat, hogy megérthessék, milyen jövőjük lesz Isten és az emberek szolgálatában? Ők a jelenlegi papokban azt látják, hogy milyenné kell válniuk, és gyakran ezek a papok lesznek majd jövőbeli családjukká.

Chiara Lubich: A pap ma, 1982

A legszebb katedrálisom

Miközben Észak-Vietnam felé utaztunk, három alkalommal is együtt voltam bilincsbe verve egy nem keresztény képviselővel, akit fundamentalista buddhistaként tartottak számon. A közös sors megérintette a szívét, barátok lettünk.

A hajón a legkülönbözőbb emberekkel elegyedhettem párbeszédbe: miniszterekkel, képviselőkkel, magas rangú katonai, világi, vallási tekintélyekkel. A táborban – mivel a többiek megbízható embernek tartottak – gondnokká választottak, hogy szolgáljak mindenkinek: felszolgáljam az ételt, gondoskodjak a melegvízről, a hátamon hordjam a szenet az éjszakai fűtéshez. Jézus, akit Jeruzsálem falain kívül feszítettek keresztre, Saigonból való elindulásunkkor megértette velem, hogy az evangelizáció új formáját kell vállalnom: most nem egy egyházmegye püspökeként, hanem a falakon kívül, a világba küldött misszionáriusként.

A hit homályában, a szolgálatban, a megaláztatásban a remény fénye átalakította látásmódomat: attól kezdve ez a hajó, ez a fogság lett a legszebb katedrálisom.

Van Thuan vietnami bíboros: A remény tanúi

Az Egyház – túl a magányon

Mesélik, hogy egy boldogtalanul járt pap, hivatása elhagyásának estelén, ezt mondta egy látogatójának, akivel jókívánságaikat fejezték ki egymásnak: „Nem vagyok már semmi egyéb, mint filozófus, vagyis magányos ember”. Keserű megállapítás, de mennyire igaz! Elhagyta azt a Hajlékot, amelyen kívül az emberre nem vár más, mint száműzetés és magány.

Sokan ezt nem érzik, mert „a világhoz tapadva élnek, mint az algák a tengeri sziklákhoz” (Alexandriai Kelemen). Hányféle úton keresgélnek valamiféle pótlékot az Egyház helyett, hogy félrevezessék szomjukat. De aki léte mélyén fölfogja a neki szóló Meghívást, megérti, hogy sem a barátság, sem a szerelem, sem az egzisztenciáját fönntartó társadalmi csoportok nem képesek kielégíteni a közösségre irányuló szomjúságát.

Amit az ember maga alkot, és ami nem mutat túl az emberi dimenzión, nem oldhatja föl az ember magányát. Ez a szabály pedig még fokozottabban érvényesül annak mértékében, ahogyan az ember fölfedezi önmagát. A magány ugyanis annak a közösségi létnek ellentéte, melyre meghívást kapott. A magányérzet mértéke és mélysége akkora lesz, mint a közösségé, melyre meghívása szólt.

Henri de Lubac: Elmélkedés az Egyházról

Isten arca Jézusban

Jézus Krisztus Istenének nincs semmi köze ahhoz, amit a mi képzeletünk szerinti Isten tenne vagy tehetne. Újra és újra bele kell merülnünk abba, hosszasan és nagy nyugalommal, ahogyan Jézus él, beszél, cselekszik, szenved és meghal – azért, hogy megismerjük azt, amit Isten megenged, és azt, amit végbevisz.

Bizonyos, hogy mindig Isten közelségében élhetünk, az Ő jelenlétében, és ez az élet számunkra egészen új életet jelent. Nem létezik többé semmi, ami lehetetlen volna, mert Isten számára semmi sem lehetetlen. Bizonyos, hogy semmiféle földi hatalom nem árthat nekünk, mert semmi sincs Isten akaratán kívül. A veszélyek és a gyötrelmek pedig csak még közelebb vezetnek Istenhez. Bizonyos, hogy nem kell semmire sem igényt támasztanunk, és mégis bármit kérhetünk. Bizonyos, hogy a szenvedésben el van rejtve az öröm, a halálban pedig az életünk. Bizonyos, hogy mindebben egy közösség részei vagyunk, mely hordoz bennünket.

Minderre Isten igent, áment mondott Krisztusban. Ez az igen és ámen alkotja azt a szilárd talajt, amelyen állunk.
Dietrich Bonhoeffer: Ellenállás és számadás

Milyen szép Mária!

Milyen szép Mária, állandó összeszedettségben, ahogy az Evangélium bemutatja: „Megőrizte és szívében forgatta mindezeket a szavakat.” Mária csendjének teljessége elbűvöli azokat, akik szeretnek.
Hogyan tudnék én Máriaként élni, az ő misztikus csendjében, amikor a mi hivatásunk sokszor az, hogy beszéddel hirdessük az Evangéliumot a palotáktól a kunyhókig, a pincéktől az utcákig, az iskolákig, mindenütt?
Mária is beszélt. Adta Jézust. Soha senki sem volt a világon nagyobb apostol. Soha senkinek nem volt olyan szava, mint Neki, aki a megtestesült Igét világra hozta. Mária valóban és méltán az Apostolok Királynője.
És ő hallgatott. Hallgatott, mert ketten egyszerre nem beszélhettek. A szó mindig a csendre támaszkodik, mint a festmény a háttérre. Hallgatott, mert teremtmény. Mert a semmi nem beszél. De erre a semmire támaszkodva Jézus szólt: kimondta önmagát. Isten, a Teremtő, a Minden, beszélt a teremtmény semmiségéből.
Hogyan éljem hát Máriát, hogyan járja át életemet az ő illatának varázsa? Úgy, hogy elhallgattatom magamban a teremtményt, és ebből a csendből hagyom beszélni az Úr Lelkét. Így élem Máriát és élem Jézust. Élem Jézust Máriában. Élem Jézust, amikor élem Máriát.
Chiara Lubich

Őt hallgassátok!

Míg az evangéliumok Krisztusnak számos mondását megismertetik velünk, az Atyától csak hármat említenek. Mennyire meg kell becsülnünk ezeket! Micsoda végtelen, gyermeki tisztelettel kell fogadnunk, milyen gondosan kell követnünk!

Ezek közül az egyik egy tanács, az Atya egyetlen tanácsa gyermekei felé. Ez a tanács magában foglalja a tökéletes életszentség titkát, és mégis olyan egyszerű, hogy tőmondattal kifejezhető: „Őt hallgassátok !'' – mondja az Atya, szeretett Fiára mutatva.

Ezért amikor imádságba merülünk, az Atya iránti engedelmesség nagyszerű tettét gyakoroljuk. Ez számunkra is abban áll, hogy Máriához hasonlóan Krisztus lábaihoz telepedünk, hogy hallgassuk az ő Szavát; vagy inkább azért, hogy Őt magát hallgassuk, aki hozzánk szól. Csakugyan, nem is annyira a szavakra, hanem magára Jézusra kell odafigyelnünk.

Következésképpen nagyon ajánlható, hogy az imádságot az Evangélium egy szakaszából kiindulva kezdjük, feltéve, hogy nem úgy olvassuk, mint ahogy egy irodalom-professzor teszi, hanem úgy, mint egy szerelmes, aki az olvasott szavakon túl, a szeretett személy szívverésére figyel.

Henri Caffarel

(Részlet a „Amint az Atya szeretett engem... - 365 gondolat a papság évére című könyvből. Citta Nuova, 2009 http://editrice.cittanuova.it/notizia.asp)