Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A „legfontosabb” szolgálat

Egészen biztos, hogy az evangelizáció az első és legfontosabb szolgálat, amit az Egyház tehet, és amit meg is kell tennie a ma valóságába és történelmébe ágyazott embernek. Ez minden korra érvényes, így a fogyasztásra beállított, hedonista, anyagelvű, öntörvényű és vallásilag közömbös emberre is. Az evangélium közvetlen és kérügmatikus hirdetésének mindig megvan, és meg is lesz a sajátos ereje minden körülmények között azzal a föltétellel, hogy a lehető legjobban alkalmazzuk az adott környezetre és élethelyzetre. (...)

„Mi nem hallgathatunk” (ApCsel 4,10), mondta Péter és János apostol a főtanács előtt. Mi, mai pásztorok sem hallgathatunk. Bátran és nagy belső erővel kell biztosítanunk a misszionáló evangelizáció folyamatosságát, s nem szabad megijednünk az ellenhangoktól, bármilyen irányból érkezzenek is. Csak így maradhatunk hűségesek Jézus Krisztushoz, és tudjuk fölajánlani pótolhatatlan szolgálatunkat a mai, posztmodern, elvárosiasodott és globalizálódó embernek, aki – mint a történelem bármely más korszakában – keresi létének igazi értelmét.

Claudio Hummes bíboros

Egy igazi csata

Néha előfordul, hogy a másik hibái, korlátai megnehezítik azt a szent kötelességünket, hogy Jézus alakját ismerjük fel testvérünkben. Ez csalóka módon egészen addig vezethet, hogy közömbössé válik a másik, illetve azt gondoljuk, hogy ebben az esetben megszűnik, vagy csökken a szeretet kötelessége.

Tudnunk kell megbocsátanunk is, amint Jézus megbocsátott. A Mester példájából tanulhatjuk meg, hogy nincs mentség vagy enyhítő körülmény, hogy ne úgy szeressünk, ahogy Krisztus szeretné, vagy még inkább: ahogy ő maga szeretett minket.

Ha képesek vagyunk felfedezni a másik jó oldalát – az a legjobb ellenszere annak a káros tendenciának, amely az emberi társadalomban előtérbe helyezi a negatívumokat és a rágalmakat. Nemes csatáról van itt szó, amit mindennap meg kell vívnunk testvéreinkkel való kapcsolatainkban.

Cláudio Hummes bíboros: Mindig Krisztus tanítványai

Ha szeretnéd elnyerni a bölcsességet…

Ne hidd, hogy elég az olvasás lélek nélkül, a gondolkodás áhítat nélkül, a keresés rácsodálkozás nélkül, a megfigyelés öröm nélkül, az elkötelezettség jámborság nélkül, a tudomány szeretet nélkül, az értelem alázatosság nélkül, a tanulmányok isteni kegyelem nélkül, a reflexió az Istentől sugallt bölcsesség nélkül.

Mindez olyan misztikus és különleges tény, hogy senki sem ismeri fel, csak aki megkapta ennek ajándékát. Azonban csak az kapja meg, aki kívánja, de senki más nem kívánja, csak az, akit meggyújtott a Szentlélek tüze, amelyet Krisztus hozott a földre. Ezért állapítja meg az Apostol, hogy ezt a misztikus bölcsességet a Szentlélek tárta fel.

Ha tehát szeretnéd tudni, hogyan halad előre a lélek Istenben, hallgasd a kegyelmet, és ne a tudományt; a vágyat, és ne az értelmet; az imádság sóhaját, ne az olvasmányt; a jegyest, ne a tanárt; Istent, ne az embert; a ködöt, és ne a világosságot; ne a fényt, hanem a tüzet, amely minden létezőt lángra lobbant és Istenbe olvaszt szelíd kenettel és lángoló érzelmekkel.

Szent Bonaventura

Mert benned akarom viszontlátni őt

Egy napon beléptem a templomba,
és teljes bizalommal a szívemben kérdeztem meg őt:
„Te, aki itt maradtál a földön a legszentebb Eucharisztiában
a föld minden pontján,
miért nem találtál valami módot arra,
hogy Máriát mindannyiunk anyját is itt hagyd nekünk,
akik átutazók vagyunk itt a földön?”
A csendben mintha ezt válaszolta volna:
„Nem hagytam őt itt, mert benned akarom viszontlátni őt.
Bár nem vagytok szeplőtelenek, mint ő,
az én szeretetem szűzzé tesz benneteket is.
És te, ti tárjátok majd ki anyai karotokat
és szíveteket az emberiség felé,
amely ma is éhezik Istenre és az ő Édesanyjára,
éppúgy, mint akkoriban.
Ma a ti feladatotok tehát,
hogy enyhítsétek a fájdalmakat, a sebeket,
letöröljétek a könnyeket.
Énekeld hát a litániát,
és törekedj arra, hogy tükörképe légy.”

Chiara Lubich

Mint Názáretben

Egynek lenni azt jelenti, hogy család vagyunk. Olyan család, amelynek mintája a földön a názáreti család. Ez szüzek olyan együttélése, amely bár természetfölötti, de egyben az elképzelhető legemberibb is, mert olyan emberi-isteni szeretet a benső köteléke, amely képes betölteni és felülmúlni az emberi szeretet iránti minden vágyunkat.

És ha család vagyunk, megoldódik az idős papok problémája is, hiszen abszurd és ellenkezik is Jézus parancsával, hogy megengedjük, hogy egy plébánosnak – mert idős és beteg – magányban és névtelenségben, elhagyottan kell élnie.

Ez a család szép és vonzó, mert fölragyog benne az egység harmóniája. A paptestvérek és kispapok számára is nyitott ház, a közösség otthona, mert ahol Jézus él, nem érezhető a nemzedékek közti távolság. Jézus mindig jelen van, mindig új. Ő Isten Igéje, a Teológus, a Bölcsesség, Aki mindazok által jelenvalóvá válik köztünk, akik újraélik Máriát.

Silvano Cola

Vigyük magunkkal Máriát

Jézus haldokolva anyjához fordult, és Jánosra mutatva azt mondta neki: „Asszony, íme a te fiad”. Majd Jánosra nézve hozzáfűzte: „Íme a te anyád” (Jn 19,27)

Tudjuk, hogy Jézus ebben a pillanatban Jánosban Máriára bízta az összes keresztényt; és nem kétséges, hogy János pap volt. Tehát a papok ezen a napon kaptak Jézustól – János személyében – egy irányt, egy meghívást, egy parancsot: hogy Máriában édesanyjukat lássák, és vigyék őt magukkal otthonukba...

Mária otthon van a papoknál. A papoknak emlékezniük kell erre; de ha sajnálatosan el is felejtenék magukkal vinni Máriát, Jézus anyja, a századokon át soha nem fogja elfelejteni, hogy beteljesítse haldokló Fiának ezt a vágyát. Mária a legbiztosabb segítség, akit Jézus a papoknak adott, hogy betölthessék szolgálatukat az Egyházban.

Chiara Lubich: A pap ma, a szerzetes ma