A presbitérium közös középpontja
A pap általában saját plébániájának, egyházmegyéjének lelkipásztora, de ezzel egyidejűleg az egész egyházért, annak szélesebb értelemben vett egységéért is él.
Ha egy pap nem szerencsés módon csak saját plébániájára tekintene, papi tevékenységét kizárólag erre fordítaná, akkor leszűkítené szolgálatának kereteit, melyet egyházmegyéjének papi testületében ellát. Ha egy püspök csak a saját egyházmegyéért élne, anélkül, hogy önmagát az egyetemes Egyház püspökének tekintené, szintén korlátok közé szorítaná saját szolgálatát.
A nagyobb egységgel való kapcsolat kétségtelenül engedelmességet kíván meg, vagyis hogy vessük alá önmagunkat annak, aki elöljáróként Krisztust, a Főt képviseli számunkra. De ez még nem minden. A pap illetékes kompetenciájára nem önmagában kell tekintenünk, hanem mindazokkal közösségben, akik ugyanezt a szolgálatot gyakorolják.
Csak így válik világossá, hogy az egyes pap nem lép Krisztusnak, a Főnek a helyébe, hanem tudatában van annak, hogy saját, Krisztust képviselő és megjelenítő szerepét csupán relatív értelemben gyakorolja. Az ugyanis, hogy Krisztus gyakorolja főségét az egyes papban, egyáltalán nem áll ellentétben azzal, hogy Ő egyúttal, mint Fő, minden pap fölött is áll. És ez akkor válik láthatóvá, ha a papok megteremtik maguk között azt a teret, ahol Krisztus úgy jelenik meg, mint mindnyájuk életének közös középpontja.
Klaus Hemmerle aacheni püspök
Az idők értelmezése
Manapság életünket meglehetősen lefoglalja a külvilág szemlélete. A kommunikációs eszközök annyira nagy hatalommal bírnak, annyira agresszívek, hogy lefoglalnak bennünket, elvonják figyelmünket, eltérítenek önmagunktól, kiüresítik személyes, benső énünket.
Vigyázzunk tehát! Ki is léphetünk az egyszerű megfigyelő szerepéből, hogy kritikusként, gondolkodóként, kellő ítélőképességgel lépjünk fel. Ez a fajta reflektált tudatosság elengedhetetlen a modern ember számára, ha élő lélek akar maradni, nem csupán vászon, amelyen az őt érő számtalan hatás lerakódik. Számunkra, keresztények számára is fontos ez a fajta tudatosság, ha fel akarjuk fedezni az „idők jeleit”. Hiszen, amint a Zsinat is tanítja (Gaudium et spes, 4.), az „időket”, vagyis a minket körülvevő, ránk hatást gyakorló empirikus és történelmi valóságot az Evangélium fényében kell értelmeznünk.
A keresztények számára az „idők jeleinek” felfedezése tudatos keresztény tett, a hit és az élet összevetésének eredménye.
VI. Pál pápa, Általános kihallgatás, 1969. április 16.
Az új emberiség jele
Minél inkább hangsúlyozzuk, hogy az Egyháznak intézményes formát kell öltenie, és minél inkább hierarchikus felépítésű közösség, annál inkább szükséges, hogy szentháromságos kommuniónak tekintsük és így is éljük meg. (...)
Az egyház az új emberiség kezdete, mely (...) kizárólagos szeretettel újfajta kölcsönösségre törekszik. Ez a megbocsátásból és abból fakad, hogy képes komolyan venni a minden emberi lény iránti személyes szeretetet, beleértve az ellenséget is (vö. Mt 5,43).
Ezzel már részben fel is vázoltuk a szentháromságos kapcsolatok világát. Kölcsönös kiengesztelődésben élni, a mások feletti ítélkezést abbahagyni, személyes aggodalmainkat félretenni és ezáltal éppúgy figyelmet szentelni a távoliaknak, mint a közelieknek: ebben áll a szentháromságos kommunikáció alapvető minőségi újdonsága. Ez az Egyház létezésének célja. (...)
Az Egyház az a hely, ahol Isten tevékenykedik, mivel egyek vagyunk az ő nevében és úgy élünk együtt, hogy jelen legyen a szentháromságos Isten valósága, s a köztünk lévő Úr életünket Isten életébe kapcsolhassa.
Klaus Hemmerle: A egység útjai
Kölcsönös meghallgatás lelkipásztorok és hívők között
A közösség életterét napról napra gondozni és fejleszteni kell, minden szinten, valamennyi egyház életében. A közösségnek kell ragyognia a püspökök, a papok és a diakónusok közötti kapcsolatokban, a lelkipásztorok és Isten egész népe között, a papok és a szerzetesek között, az egyházi társulatok és mozgalmak között. Ennek érdekében egyre inkább értékelni kell azoknak a szervezeteknek a munkáját, melyeket a kánonjog irányoz elő: konkrétan a papi és pasztorális tanácsokét. A közösség teológiája és lelkisége éppen a lelkipásztorok és a hívek kölcsönös és hatékony egymásra figyelésére támaszkodik.
Jellemző Szent Benedek példája, aki arra emlékezteti a monostor apátját, hogy hallgassa meg a fiatalabbakat is: „gyakran a fiatalabbnak nyilatkoztatja ki az Úr azt, ami jobb”. Nolai Szent Paulinusz pedig így buzdít: „Figyeljünk minden hívő szavára, mert minden hívőben Isten Lelke lélegzik”.
II. János Pál: Novo millennio ineunte 45.
Megosztani Istennel a szenvedését
Egy órát sem tudtok virrasztani velem? – kérdezte Jézus a Getszemáni kertben. Ez épp az ellenkezője annak, amit a vallásos ember vár Istentől. Arra kaptunk meghívást, hogy osztozzunk Istennel a nélküle élő világ miatti fájdalmában.
Ezért valóban az Isten nélküli világban kell élnünk, és nem arra kell törekednünk, hogy ezt az istennélküliséget valahogyan vallásos módon elleplezzük vagy átértelmezzük.
Nem a vallásos cselekedetek tesznek kereszténnyé, hanem az Isten – e világban megélt – szenvedésében való részt vállalás.
A megtérés azt jelenti, hogy ne elsősorban a saját gyötrelmeinkkel, problémáinkkal, bűneinkkel, félelmeinkkel foglalkozzunk, hanem vágjunk neki Jézus Krisztussal a messiási események útjának, hiszen az Izajás könyvének 53. fejezetében leírtak most teljesednek be.
Dietrich Bonhoeffer
Örökségünk a XXI. századra
Mennyi vértanú! Vértanúk sokasága: a tisztaság vértanúi, az igazságosság vértanúi, vértanú gyermekek, nők és férfiak, vértanú népek. Hatalmas freskó tárul a szemünk elé: egy keresztény, szelíd, alázatos, erőszak nélküli, a rossznak ellenálló sereg képe ez, mely egyszerre gyönge, mégis erős a hitben, s amely haldokolva is hitt és szeretett. Ez a mártírhalálra szánt sereg a reményünk, amikor előretekintünk a most megkezdett évszázadra.
Nekünk, a XXI. század keresztényeinek ezt az örökséget kell elfogadnunk, és ezt kell választanunk. Ezt az örökséget magunkévá kell tennünk a mindennapokban, a kisebb és nagyobb nehézségekben; olyankor, amikor lemondunk az agresszivitásról, a gyűlöletről, az erőszakról. A vértanúk örökségét elfogadni olyan életet jelent, amelyet napról napra a szeretet, a szelídség és a hit tölt el. Szír Szent Izsák írja: „Téged üldözhetnek, de te ne üldözz mást! Engedd, hogy keresztre feszítsenek, de te ne feszíts keresztre mást. Hagyd, hogy gyalázzanak, de te ne gyalázz mást!”
Van Thuan bíboros
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése