A testvér hozzám tartozik
A közösségi lelkiség mindenekelőtt azt jelenti, hogy szívünk tekintetét a bennünk lakó Szentháromság misztériumára szegezzük, akinek fényét fel kell ismernünk a mellettünk élő testvérek arcán is.
A közösségi lelkiség ezen túl azt is jelenti, hogy a misztikus Test mélységes egységének megfelelően figyelünk hittestvéreinkre, úgy tekintünk rájuk, mint „közülünk valókra", megosztjuk velük örömeiket és szenvedéseiket, kitaláljuk vágyaikat és válaszolunk szükségleteikre, igaz és mély barátságot kínálunk nekik.
A közösségi lelkiség azt a képességet is jelenti, hogy meglátjuk a másikban a jót – úgy fogadjuk és értékeljük azt, mint Isten ajándékát: mint „nekem szóló ajándékot", és nem pusztán annak a testvérnek az ajándékát, aki azt közvetlenül kapta.
A közösségi lelkiség végül azt jelenti, hogy megadjuk a testvérnek az „őt megillető helyet", hogy „hordozzuk egymás terhét" (vö. Gal 6,2) és elutasítjuk azokat az önző kísértéseket, melyek folyamatosan fenyegetnek bennünket, s amelyek versengést, karrierizmust, gyanakvást és irigységet szülnek.
II. János Pál: „Az új évezred kezdetén” 43.
Ami igazán számít
Ha eldöntöttük, hogy Isten legyen az első helyen az életünkben – márpedig ezáltal leszünk önmagunkká –, akkor ebből az következik, hogy szívünkben az első helyet az Ő Igéjének, az Ő akaratának kell elfoglalnia.
Ennek pedig az élet összes területén láthatóvá kell válnia. Hozzá mérve minden más dolognak bizonyos értelemben közömbössé kell válnia. A szentek ilyen értelemben beszélnek egyfajta szent közömbösségről. Ne az legyen például a legfontosabb, hogy egészségesek vagy betegek vagyunk-e, hogy tanulunk vagy szolgálunk-e, hogy alszunk-e vagy imádkozunk, hogy életben maradunk-e vagy meghalunk. A fontos az, hogy éljük az Igét, hogy élő Ige legyünk.
Chiara Lubich
Arra, hogy szeresselek Téged, nincs egyebem, csak a mai nap
Minden szent és a nagy tanúságtevők is egyformán kiemelik a jelen pillanat fontosságát. Jézussal egyesülten élnek életük minden pillanatában. Saját ideáljuk szerint, megtestesítve azt életükben. Loyolai Szent Ignác számára ez az ideál az „Ad maiorem Dei gloriam” (Isten nagyobb dicsőségére) volt, Bosco Szent János számára a „Da mihi animas” (Add nekem a lelkeket), Teréz Anya számára a „Misericordia” (Irgalmasság), Raul Follereau számára a „Jézus a leprásokban”, Jean Vanier számára „Jézus az értelmi fogyatékosokban”…
Mivel megtestesítik, megélik ideáljukat a mindenkori jelen pillanatban, ezért a szentek olyan életet élnek, melyben megvalósul az élet lényege. A Keresztről nevezett Szent Pál írja: „Boldog az a lélek, mely megpihen Isten keblén, anélkül, hogy gondolna a jövőre. Azon igyekszik, hogy pillanatról pillanatra Istenben éljen, aggodalmaskodás nélkül, és hogy jól tegye az Ő akaratát mindenben, ami történik.”
Lisieux-i Szent Teréz mondja: „Az én életem egy villanás, egy óra, mely elmúlik, egy pillanat, mely gyorsan kicsúszik a kezemből és eltűnik. Te tudod, Istenem: arra, hogy szeresselek Téged a földön, nincs egyebem, csak a mai nap.”
Van Thuan bíboros
Az individualizmus kihívása
A közösségi élet lefoglalja az egész embert. Ezért mondhatjuk, hogy a közösség (kommunió) pszichológiailag különbözik minden más csoporttól (pl. sportklub, civil vagy vallásos egyesület, szakszervezet stb.), mely olyanokból áll, akik részleges célokért szövetkeznek, és akik emiatt csak a közös érdeklődés mentén kerülnek kapcsolatba. Így minden egyéb területen (ideológia, gyakorlat, vallásosság) önmagukba zárkóznak, őrzik magánéletüket.
A papok együttlétét is megkörnyékezheti ez a kísértés. Ahelyett, hogy olyan közösséget alkotnának, ahol a személyek közötti kommunió törvénye foglalja el az első helyet, úgy élnek, mint individuumok csoportja, akik csupán mellékesen vannak együtt az azonos cél érdekében. Anélkül, hogy igazi kapcsolatuk lenne, és anélkül, hogy szembesítenék életüket a többiek meglátásaival. Így azonban elsorvad benső énjük, mivel a többiek számára hozzáférhetetlen marad. Csupán együttélésnek álcázott individualizmus, amikor egymás mellett élnek, de nem kommunikálnak.
Silvano Cola
Bármilyen áldozat árán
Legszentebb Háromság, Atya, Fiú és Szentlélek, Aki lényeged szerint egy Isten vagy három Személyben, életem első és végső célja! Engem, szerencsétlen bűnöst megragadott az imádás, a hálaadás és a szeretet erős érzése a Te végtelen jóságod iránt, amelyet mérhetetlen kegyelmed folytán megismerhettem. Ezáltal szívem legmélyéig megrendültem, s azokra a testvéreimre gondoltam, akik még nem kapták meg Igéd fényét. Elhatároztam tehát, hogy a Te segítségeddel felajánlom magam ezeknek a lelkeknek üdvösségéért, bármilyen áldozatba, fáradságba, szenvedésbe is kerüljön, hogy ők is teljességgel részesedhessenek a megváltás vérében!
Boldog az a nap, amelyen megadatik nekem, hogy egy ennyire szent és jámbor ügyért sokat szenvedjek, de még boldogabb az a nap, amelyen méltónak találtatnék arra, hogy a véremet onthassam értük, és a kínok között találkozhatnék a halállal!
Boldog Giovanni Mazzucconi, vértanú: Imádkozzatok, hogy apostolok lehessetek!
Üres kezekkel a Szeretet előtt
A Szeretet üdvözlőleg fogadott,
ám lelkem oly bűnös meg poros,
hogy színe elől megfutamodott.
De csupaszságom láttán a szeretet heve,
mióta beléptem hozzá,
annál inkább keresett,
„miben szenvedsz hiányt”,
édesen e szavakkal kérdezett.
„Egy vendéget várok”, feleltem,
„ki méltóképp megállhatna itt.”
A Szeretet így szólt: „Te légy e vendég!”
„A neveletlen, a hálatlan, miért éppen én?
Néznélek, ám szememet, lásd, rút hályog fedi.”
A Szeretet megragadta karom,
s mosolyogva ekképpen felelt:
„Kitől kaptad, ha nem tőlem, e drága szemeket?”
„Úgy van, ám tönkretettem azokat,
szégyenben teljenek hát joggal napjaim.”
„De nem hallottad,” így a szeretet,
„a bűn hordozója ki lett teérted?
Kedvesem, hadd szolgáljak neked.
Helyet foglalván húsom fogyaszd.”
Leültem hát, és enni kezdtem azt.
George Herbert: A templom
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése