"...a Jézus, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, ...azért küldött, hogy újra láss, és megtelj Szentlélekkel."

(ApCsel 9,17)

Elolvasandó:
ApCsel 9,1-30

Magányom fáj. Mint egy prés: összeszorít. Üresség kint és bent. Bárcsak beszélgetés, szavak töltenék be ezt a belső csendet. Bárcsak át lehetne lépni ebből a sehovase-tartozásból az összetartozás csodájába.
Ha váratlanul szakad rám a magány, még jobban fáj, elviselhetetlenül. Tegnap még mellettem volt valaki, ma már egyedül vagyok. Széthullott a kapcsolat, megbicsaklott a szerelem, tönkrement a barátság - nem tart már semmi, csak a megfosztottság marad, a hiány, az értetlenség, az űr. És mégis - magányom különleges esély. Vajon nem azért kell megtapasztalnom, mert eddig mások töltöttek be engem, de most egyedül Isten akar betölteni? Miért is ne fájna a születés, anyaölből való kiszakadás? Miért is ne fájna a felnövekedés, a felnőtté válás? Miért is ne fájna, hogy éppen most formálódik valóságos arcom, s nem emberi kezek alakítanak, nem emberi arcok tükröződnek vissza rajtam - különleges esélyt kaptam, hogy az Ő tükörképe legyek! Mikor háborgó érzéseim és vágyaim hirtelen elhallgatnak, meghallom a szelíd szólongatást, a gyöngéd hívást, nevemet: "Saul, Saul!".

Saul három napra megvakult azután, hogy meghallotta Jézus hangját, és meglátta fényességét a Damaszkuszba vezető úton. Nem látott kifelé, de látott befelé, méghozzá olyan élességgel és pontossággal, ahogy még soha. Ki tudja, mit látott odabent. A magányos lélek odaállt a magányos Krisztus elé. Ez a vakság volt az apostolságra való felkészíttetés egyik legfontosabb szakasza. A vakság magánya kiégette Saul lelkéből mindazt, ami hamis, ami a szolgálatban akadály lett volna. Aki eddig másokat üldözött és gyötört, most vált késszé a másokhoz való odafordulásra, a pogányok felé való kilépésre, s mindarra, amit Jézus láttatott meg vele: "mert én megmutatom néki, mennyit kell néki az én nevemért szenvedni." Most született meg Pál apostolban az irgalom.
Van-e bátorságom odaállni Isten elé és kérni, hogy a magány csendjében égessen ki belőlem mindent, ami felesleges, ami vétkes, ami félrevisz? Van-e erőm elfogadni, hogy soha nem fogja azokat a kapcsolataimat megáldani, melyekben egy másik ember hangja erősebben szól, mint az Övé? Van-e türelmem kivárni, hogy olyanná formáljon engem, hogy méltóképpen fogadhassam azt az embert, akit Ő küld hozzám, s aki majd így szól hozzám: "az Úr küldött engem, az a Jézus, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, ... azért küldött, hogy újra láss, és megtelj Szentlélekkel!"
(Szűcs Teri)

Akinek az Úr a pásztora

Írta: Dr. Mikolicz Gyula


Az idős asszony nyolcvanadik születésnapjára meglepetéssel készültek hozzátartozói: meghívtak egy neves színészt, aki parádés műsorral kápráztatta el az ünnepeltet és a vendégeket.
A köszöntés után a hölgy megkérdezte a vendéget, hogy felolvasná-e számára a Bibliából a 23. Zsoltárt. A művész készségesen vállalkozott a feladatra, és fejből idézte a szöveget, s megelégedett arccal nyugtázta az elismerő tekinteteket és tapsot.
A sikeren felbátorodva most ő kérte meg az ünnepeltet, hogy olvassa fel a Zsoltárt.
A hölgy kezébe vette kopott Bibliáját, kinyitotta, és olvasni kezdte. A szobában feszült csend lett, amit később a színész szakított meg: „Én hosszú időt és sok energiát fektettem abba, hogy hatásosan és művészi módon előadhassam ezt a gyönyörű Zsoltárt. Ön pedig, asszonyom, ismeri a pásztort."

„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényén vezet engem az ő nevéért..." (23. Zsoltár)

Apró fények

Írta: J. I. Packer

Amikor egy teljesen sötét szobába belépünk, ahova semmilyen fény nem szűrődik be, majd meggyújtunk egy szál gyertyát, és szemünk hozzászokik a fényhez, valamit már látni fogunk abból, ami a helyiségben van. Ha utánunk még öten lépnek be égő gyertyával, már sokkal világosabb lesz, ha még többen, akkor a sötétséget legyőzi a világosság.
Ez a sötét szoba a lelki sötétségben lévő világ jelképe (Kol 1,13). Születésünkkor – képletesen szólva – ebbe a sötét szobába lépünk be. Gyertyánk akkor kezd világítani, amikor elfogadjuk és elhisszük az evangéliumot. Még a legparányibb fény is kiűz valamennyi sötétséget. Ha továbbadjuk az evangéliumot, és mások gyertyái is fellobbannak, egyre több sötétségnek kell hátrálnia. Amikor az evangéliumot valakivel megosztjuk, az gyengíti a Sátán birodalmát. Ha valaki örömmel igent mond a Jézus Krisztusról szóló evangéliumra, a Sátán befolyása és uralma gyengül (1Jn 5,19).
Pál apostol úgy ír olvasóinak, mint akik korábban a sötétséget képviselték, de ma ők a „világosság az Úrban”. Az a feladatunk, hogy Isten Krisztusban felragyogtatott dicsőségének fényével késztessük meghátrálásra a Sátán birodalmát.
Az evangelizálás végső soron nem más, mint a Krisztusról szóló örömhír megértetése és megélése.

„Mert egykor sötétség voltatok, most pedig világosság az Úrban, tehát járjatok úgy, mint a világosság gyermekei.” (Ef 5,8)

Az egység titka

Az emberi kapcsolattartás egyik fontos eszköze a beszélgetés. Párbeszéd a családtagokkal, ismerősökkel, és ismeretlenekkel is, aminek tartalmát nagyrészt az önmagukról vagy másokról való megállapítások töltik meg. Mindenki meggyőzően képviseli saját véleményét, bátran ítélkezik, szidalmaz, lekezel vagy vet meg másokat. Az Isten nagyszerű ajándékával, a barátság, a közösség lehetőségével pedig nem tud jól élni. Bár vágyódik rá, és szenved a társas magánytól, mégsem képes tartós kapcsolat teremtésére és (főleg!) megtartására.

Minél jobban megismer az ember valakit, annál szembetűnőbbé lesznek hibái – és ez mindkét felet csalódottá teszi. S ekkor elkezdődik a szakadás: először csak belül – ahogyan mondani szoktuk, valami elpattan bennünk – szakadnak el, amit követnek már az eltávolodás látható jelei is. Ezért olyan kevés pl. az életre szóló barátság és házasság.

Isten már születésünk előtt ismert bennünket, hogy kik és milyenek vagyunk, mégis így szólít meg bennünket: "Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen" (Jer 31,3). Urunk hűsége örökké tartó, ezért nem kell aggódnunk amiatt, hogy a vele való közösségünk megszakad. Hiszen nem ember ő, akiben bármilyen jelentéktelen, vagy előttünk nagynak vélt ok miatt irányunkba "elpattanhatna valami".

Az Ördögnek az egyik fő célja az, hogy éket verjen Isten népe közé, hogy szakadásokat építsen ki gyülekezetben, testvéri közösségben, barátságban, házasságban. Ahol ketten egy akaraton vannak, ott mindent megtesz azért, hogy szakadás álljon be. S ehhez nagyszerű szövetségesre lel az önző és kritikus szívű emberben.

Engedj Isten Szentlelke munkájának, hogy kapcsolataid Isten előtt is kedvesek, és ezáltal életre szólóak legyenek!

Benedek Csilla / Pécel

Jézus imádságából: "Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi!" (Jn 17,11)

EGYRE SÖTÉTEDIK?

Egyre sötétedik a világ! – állapítják meg sok-sok negatív tapasztalatra alapozva az emberek. Pedig a világra már akkor teljes sötétség borult, amikor engedetlenségével az első emberpár elszakadt Istentől.

Az évezredek során azután néha egy-egy kis csillag (messiási ígéretek) nyújtott némi világosság-reményt. Karácsonykor pedig a világosság lyukat vágott a sötétségben: megjelent az Úr Jézus, mint a Világ Világossága, és Jézus személyétől ma is szűnni kezd a sötétség, s az igazi világosság már fénylik (1 Jn 2,8). Általa lettünk Isten gyermekeivé, a világosság fiaivá.

Bár most még a világosság és sötétség mezsgyéjén menetelünk, de a fény fokozatosan terjed: hangzik az evangélium szerte a világban, és egyre több ember kerül át a sötétség teljes uralma alól Krisztus világosságába. A félelemmentes, megszentelt, tiszta, Istent dicsőítő (örök)életre.

Előd Erika / Budapest

„Az igazak ösvénye olyan, mint a felragyogó világosság, amely egyre világosabb lesz délig.” (Pld 4,18)

"Emlékezzél meg a te gyülekezetedről amelyet régen szerzettél és amelyet megváltottál..."

Zsolt 74,2


Gerjeszd fel!

Valamikor a LÉLEK erre járt,
mégis hideg sok templom és sok otthon.
A hamu alatt ott lapul a tűz
lelkedben is... Gerjeszd fel,
hadd lobogjon!

Mindenható Istenünk, Atyánk!
Vajha mindig a SZENTLÉLEK tüzében égnénk a Te szolgálatodban, és a Te házadhoz való féltő szeretet emészthetné a gyülekezeteket s benne minket is! Bocsásd meg, hogy sokszor nem így van. Hisszük és köszönjük, hogy ennek ellenére törődöl velünk, meg akarod tisztítani egyházadat, egyenként bennünket is. Emlékezzél meg rólunk örök végzésed szerint, újíts meg a LÉLEK által és tarts meg a Jézus érdeméért, AKI terved szerint megváltott bennünket.
Ámen.

HALLJA AZ EGÉSZ VILÁG!

Fritz Kreiser (1875-1962), a világhírű hegedű virtuóz hihetetlen mennyiségű pénzt keresett koncertturnéin és szerzői jogdíjaival, ám nagy részét jótékony célra adományozta. Így történhetett meg, hogy amikor turnéján egy páratlanul értékes hegedűt látott az egyik kirakatban, már nem volt elég pénze megvásárolni azt. Később, amikor nem jelentett már gondot a hegedűvásárlás, újra ellátogatott a boltba. Csalódottan kellett azonban tudomásul vennie, hogy a hegedű közben gazdára talált, méghozzá egy gyűjtő kollekcióját gazdagítja.

Kreiser nem adta fel, és felkereste a hangszer újdonsült tulajdonosát. A bolti ár többszörösét ajánlotta a hegedűért, de a gyűjtő nem állt kötélnek, mert a hangszert a legértékesebb szerzeményének tartotta. Kreiser rendkívül csalódott volt, és búcsúzóul azt kérte, hadd játsszék a hangszeren, mielőtt azt tulajdonosa örökre hallgatásra ítéli, rázárva a vitrinajtót. Megkapta az engedélyt, és játéka nyomán a terem olyan megindító zenével telt meg, hogy a gyűjtő mélyen megrendült. „Nincs jogom megtartani ezt a nagyszerű hegedűt” – kiáltott fel – „Vigye el, és játsszon rajta, hadd hallja hangját az egész világ!”
A kegyelem által megmenekült bűnösöknek az evangélium olyan, mint a menny legszebb, legmegindítóbb zenéje. Nincs joguk megtartani maguknak. Jézus parancsa, hogy vigyék magukkal, és gondoskodjunk róla, hogy meghallja azt az egész világ.
Weber István / Budapest

Jézus a tanítványaihoz: „Menjetek el az egész világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” (Mk 16, 15)

Kápolna épül

Írta: Foitné Éva

Néhány évvel ezelőtt történt. A kórházi szemészetet kerestem, ami a 4. emeleten volt, de a liftben véletlenül az 5. emeleti gombot nyomtam meg. Nagy zaj és sürgés-forgás fogadott. Kiderült, hogy az intenzív osztályra érkeztem. Megszólított egy nővér:

– Mit tetszik keresni?

– A szemészetre szeretnék menni – válaszoltam.

– Az egy emelettel lejjebb van, mondta. Itt építkeznek, a nagy por miatt ne a lépcsőn tessék lemenni, hanem lifttel.

A liftet közben elhívták, így tovább beszélgettem a nővérrel.

– Szépek lesznek, festenek vagy építkeznek?

– Nem fogja elhinni – válaszolta, majd méltatlankodva folytatta: Itt egy kápolna épül!

– Jaj, de jó! – örvendeztem.

– Hát, ez egyáltalán nem jó! – reagált ingerülten.

– Miért?

– Mert ez egy intenzív osztály, ahol súlyos betegek, haldoklók vannak… nekik aztán egyáltalán nincs szükségük kápolnára!

– De Jézus a szabadító, a gyógyító – futott ki a számon.

Elképedve nézett rám, majd tovasietett. Rövid idő múlva visszajött. Látszott, hogy foglalkoztatják szavaim. Mivel még mindig nem jött a lift, javaslatára együtt mentünk a személyzeti lifttel. Mosolyogva köszöntünk el egymástól.

Elgondolkodtam, milyen irgalmas az Úr, közösséget vállal a szenvedőkkel, jelenlétével vigasztal, lelki sebeket köt be, eközben pedig gyógyít. Ezzel a kis kápolnával is egészen közel jött: „látható módon”. Ide bárki bemehet: rokon, barát, családtag, még a kórház dolgozói is. Megállhatnak Isten előtt, elcsendesedhetnek, kiönthetik szívük fájdalmát, erőt kérhetnek és kaphatnak a terhek hordozásához, a fájdalmak viseléséhez. De áldást is kérhetnek az ott dolgozók munkájára, megköszönhetik a megmentett életeket, a gyógyulást.

Ez a kápolna sokak számára lelki intenzív osztállyá válhat. Sajnos, erre nem gondolt a nővér. Talán azért sem, mert kifáradásig dolgoznak, és így idejük sincs Jézust megismerni. Vagy talán azért, mert a legtöbb embernek nem is a kápolnával van baja, hanem Istennel? Imádkozzunk az intenzív osztályok betegeiért, az értük aggódókért, az önfeláldozó munkát végző orvosokért, ápolókért!

„Ami lehetetlen az embereknek, az Istennek lehetséges.” (Lk 18,27)

Lényeges felismerés

Írta: Göllner Pál (fordítás)

Robert Moffattól (afrikai misszionárius) egy napon azt kérdezte egy keresztyénné lett becsuána:
„Vajon azok, akik a Bibliát írták, ismerték a becsuánákat?”
„Miért?” - kérdezte csodálkozva Moffat.
„Azt hiszem, ismertek bennünket” – mondta töprengve a fekete – „mert abban a könyvben minden bűnt leírtak, ami csak a becsuána ember szívében rejtőzik. Azért nem szeretik a törzsemből valók, ha a Bibliából olvasunk nekik, mert azt mondják, hogy azt, ami belül van, kifordítja.”
Bizony, közülünk is sokan azért nem szeretnek Bibliát olvasni, mert a Szentírás mindig vád azoknak, akik bűnben élnek, de mindig vigasztalás azoknak, akik Istenhez tértek.

Forrás: Új Élet – Evangéliumi folyóirat (a Vetés és Aratás elődje), 2. évfolyam (1964.) 6. szám, 15. old. - Kiadta: Evangéliumi Iratmisszió, nyomda: Lahr-Dinglingen (Baden), Germany.

„Mert Isten beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű kardnál, és elhat a szívnek és léleknek, az izületeknek és velőknek megoszlásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait.” (Zsid 4,12)

Úti ajándékok

Írta: Móréh Tamásné Ági


A megváltott ember számára ajándék az Úrral való járás öröme, a testvéri közösség és a találkozások lehetősége. Ad napokat, ünnepeket, amik kiszínezik életünket, lendületet adnak a továbbhaladáshoz.
Ahogyan nemrégen is egy születésnapon találkozhattunk lelki testvérekkel, emlékezve a régi időkre, a kezdetekre, megtérésünkre, arra, amikor nehéz idők jártak, és az egyház adta kereteken kívül más lelki alkalomra tilos volt összegyűlni. A hívő ember azonban akkor is leleményes volt, és egy-egy születés- és névnap jó alkalmat adott a tilalom átlépésére. Szóval, találkoztunk a régiek közül néhányan, lélekben ma is fiatalok, akik ugyan már közelebb vagyunk az örökkévalósághoz, mint életünk kezdetéhez, de hálaadás van a szívünkben az ige valóságáért: bár a mi külső emberünk megromol, a belső napról napra újul.
Miben különbözött ez a mostani együttlét pl. az érettségi találkozótól? Abban, hogy egy nyelvet beszélünk, mert valamikor együtt voltunk "ott, a forrásnál". Hálát adtunk a megtartásért, és előre is tekinthettünk, az Isten adta számunkra a perspektívát. Ahogy idősödünk, nem beszűkül számunkra az élet (akkor sem, ha esetleg a test egyre erőtlenebb), hanem távlatok nyílnak ki előttünk. Mindig hatalmasabbnak mutatja meg az igében magát Jézus, és így készülhetünk a vele való személyes találkozásra...
Hálás vagyok az Úrnak, hogy adott lelki testvéreket, akikkel együtt járhatjuk végig küzdelmes életutunkat, és együtt nézhetünk fel a győztes királyra.


"Lássátok, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek, és azok is vagyunk! (...) és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk." (1 Jn 3,1-2)

Bolero

Írta: Dr. Mikolicz Gyula

Az elegáns pálcakezeléséről híres karmester észrevétlen kézmozdulatára, alig hallható dobpergéssel kezdődik az előadás. A témaként szolgáló egyedi dallam Maurice Ravel saját leleménye, ami a több mint negyedórás darab „folyamán végig változatlan alakban, de mindig más hangszínnel szólal meg: először fuvolán, majd klarinéton, fagotton, Esz-klarinéton, oboa d’amorén, trombitán és különféle szaxofonokon, miközben az eredetileg csak a kisdob által megszólaltatott kíséret is egyre fokozódik. A darab vége felé lépnek be a még erőteljesebb fa- és rézfúvósok, hogy azután a teljes nagyzenekar vigye tovább a feszültséget. A fokozás egy ponton túl azonban nem folytatható: a darab végül hirtelen ’összeomlik’, és ezzel le is zárul.” (Pannon Filharmonikusok) A nézőtér – a feszültség hatására – tapsorkánban „robbant fel”. (Máshol készült felvétel: https://www.youtube.com/watch?v=dZDiaRZy0Ak )
Valószínű, hogy más is párhuzamot vont már az élmény és élettapasztalata között – a sikeresen felépített, egyre kiteljesedni látszó, majd váratlan tragédiába zuhanó, Istennel nem számoló életek, házasságok, karrierek sokaságát juttatva eszébe. A csecsemő oly kedves egyedi gügyögésétől, sajátos dallamától, első lépésétől a mászóka lépcsőfokáig, amit követ a nyíladózó értelem, a nagybetűs Élet meghódítása, szakmai elismerések, a szerelmi lángolás… A „Megy ez neked!”, „Csak akarnod kell!”, „Nincs lehetetlen!”, „Előtted, vagy lábaidnál a világ!” csábító jelszavai – mindez a környezet bámulatától vagy féltékenységétől kísérve…
És akkor, váratlanul, a legrosszabbkor, a még kívánatosabb lehetőség kapujában kézbesítik az orvosi diagnózist, gyászjelentést, érkezik a szirénázó mentőautó vagy csak egy adóellenőr, esetleg a munkahelyi főnök hívat, bekopog a házasságba a hívatlan harmadik…
És akkor, hirtelen, talán néhány másodperc alatt minden „összeomlik, és ezzel le is zárul”. Ezzel szemben változatlanul érvényes Jézus Krisztus figyelmeztetése és ígérete:

„Mindaz, aki hallja tőlem ezeket a beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonló a bölcs emberhez, aki kősziklára építette házát. És ömlött az eső, jöttek az árvizek, fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba, de nem dőlt össze, mert kősziklára épült…” (Mt 7, 24-29)

Cserépedény élet

Írta: Bori Gáborné Éva
A mi kincsünk cserépedényben van – villant eszembe az ige – amikor kézbe vettem az ajándékba szánt, gravírozott tollat.
Unokánknak szántuk. Gyengébb minőségűt vettünk, hogy ne kívánja meg tőle senki, de drága, jó minőségű betétet tettünk bele. Neve gravírozását kedvességként és biztonságként szántuk. Igen ám, de a vékony fémlemez nem bírta a beavatkozást, és benyomódott. Bár sérült volt, de mégis hordozta tulajdonosa nevét.
Számomra ez kitűnő illusztráció volt az ige megértéséhez: drága kincset kaptunk gyenge cserépedény testünkbe, és ezen is viselhetjük tulajdonosunk nevét, hiszen „Jézus Krisztus tulajdona vagyok".
(P.S.: Persze, mi pótoltuk – drágább kivitelüvel – az elrontott tollat.)
„...kincsünk pedig cserépedényekben van..." (2Kor 4,7)

"Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztusnak törvényét."

Gal. 6,2


Valakiért

Valakiért valamit meg kell tenni.
Először púp a háton,
majd háborító kötelesség,
végül nehéz zsák,
mit görnyedezve kell cipelni
valahová, s akkor derül ki
csak róla, hogy telve arannyal,
mikor elvittük már s letettük.

Útonlevők, mi,
megértjük-é még idejében,
hogy életünkből az marad meg,
amit másokért tettünk?!

Istenünk, Atyánk!
Súlyos terhek alatt görnyedezők, keresztet hordozók között élünk, olykor magunk is roskadozva. Köszönjük, hogy TE MAGAD segítesz emelni terheinket, feltárva előttünk a titkot is: könnyebbedik, ha máséból veszünk föl! Nyisd meg szemünket a körülöttünk élők bajainak meglátására határainkon innen és túl, hiszen boldog, aki a nyomorultra gondol. Fogadd el értük való imádságainkat is, tanítsd meg népedet másokért élni.
Ámen.

"És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki a férje számára van felékesítve."

(Jelenések 21,2)


Először Jézust látom, és azután az égből alászállott Mennyei Jeruzsálemet, az Ő gyülekezetének, az elhívottaknak kiábrázolódását, mely úgy ereszkedik alá, mint a férje számára felékesített menyasszony. Nem ő ékesítette fel saját magát, hanem felékesíttetett! Ne cicomázzuk magunkat, hagyjuk abba önnön lelki ékesítgetésünket. Halljuk meg azt, amit Péter hallott: "más övez fel téged" (Jn 21,18) - "más ékesít fel téged, más tesz téged menyasszonnyá, te nem tudod magadat kedvessé tenni Neki." Engedjük, hogy Ő maga ékesítsen föl bennünket. Annyi mindent magunkra öltünk, hogy tetsszünk ennek a világnak, annyi mindennel felcicomázta magát az Egyház a történelem folyamán! Hagyjuk, hogy Jézus tegye széppé népét, gyülekezetét.

Sok a nyomorúság az Isten népén belül. Nem vagyunk eszményiek - van rajtunk szeplő bőven. De ezt a népet önmagának hívta el az Isten; és számomra nagy kitüntetés, ha ennek a népnek a kötelékébe tartozhatom.
(Visky Ferenc)

FRONTHATÁS

Múlt heti párbeszéd egy hetedikes osztályból: – Tanárnő, ma front van, azért vagyunk ilyenek! – Nálam is front van, vegyetek elő papírt, dolgozatot írunk.

Már szinte megszokott érzés lett számunkra, hogy a reggeli kávé mellett megjelenik a tünetegyeztetés: itt fáj, ott fáj, nem aludtam jól stb. Az orvosmeteorológia lassan önálló tudománnyá növi ki magát, ugyanis ezrek igyekeznek megfelelni a követelményeknek: ma álmosnak kell lennem, holnap hisztis leszek, azután pedig fejfájás fog gyötörni. A „megmondta a tévé is” mentségül szolgál az önuralom, a bocsánatkérés, az egészségesebb életmód ellen.

A távoli múlt történelemformáló fronthatása (amelyről így tudósít az Ige: „Tizenkét órától egészen három óráig sötétség lett az egész földön, a nap elhomályosodott…” ) azóta is arra emlékeztet, hogy az egyetlen, igazán pusztító légköri tevékenység: az Istennek a haragja a bűn és a bűnhöz ragaszkodó ember iránt. Ez alá a harag alá hajtotta oda magát Jézus Urunk, aki valóban mondhatta volna, hogy itt vagy ott fáj – de szótlan maradt, mert ismerte szenvedése értelmét.

A héten még kitart a hideg, ok lesz ez mindenféle bajra és hangulatzavarra. Mégis felemelő és görcsoldó hatása van az örömhírnek: Isten szeretetében elrejtőzve élhetünk. Szeretetében, ami nem olyan, mint a jövő-menő frontok.

Bálint Gyöngyi / Pécel

Jézus Krisztusról: „… betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta, az ő sebei árán gyógyultunk meg…” (Ézs 53)

Gonosz idő

Írta: Dr. Mikolicz Gyula


„A múlt héten gyönyörű hóesés volt mínuszokkal, hótorlaszokkal, végre élvezhettük a tél szépségeit. Két nap múlva már a pluszok röpködtek, most pedig napok óta eső esik, a hó eltűnt, és holnaptól ismét fagy és havazás jön, s ez így megy már hetek óta. Gonosz az idő!" – kesergett a minap egyik ismerősöm.
Ha feladatunkként szabta volna Isten, hogy mi alakítsuk ki a teremtettségnek megfelelő időjárást, akkor ahány ember, annyiféle változat születne. Lenne is nagy összevisszaság és öldöklő háborúság az akaratok érvényesítésére. S mivel fenntartotta magának a világ kormányzását, így – bár a mindenre kiterjedő összefüggéseket megismerni nincs lehetőségünk – keresztyén emberként (mégis) felfedezhetjük a gonosz időnek titulált időszakokban is kegyelmes munkájának szerető vonásait.
Például azt, hogy immár jó reménységgel megúszhatjuk a tavaszi hirtelen hóolvadás tragikus következményeit, hogy a téli hónapok minden vízcseppjét mohón felissza a lazán fagyott föld.
S mindezekben reménytelien kecsegtet az Úr az idei illatos kenyérrel, zamatos körtével, madárdallal és bőséggel.
Talán mégsem olyan gonosz ez az idő.


„Áldjad, én lelkem, az Urat! Uram, Istenem, igen nagy vagy te, ékességet és fenséget öltöztél magadra! (...) Megöntözi a hegyeket a magasból, alkotásai gyümölcséből megelégíti a földet. Füvet sarjaszt az állatoknak és növényeket az emberek hasznára, hogy táplálékot nyerjenek a földből..." (104. Zsoltár)

Hathárom

Írta: dr. Mikolicz Gyula

A minap emlékműsorként közvetítette a televízió az Aranycsapat nevezetes londoni mérkőzését. A laikus nézőt elkápráztatta a csapatjáték, a küzdőszellem, hogy mindenki azt csinálta, ami a feladata volt, azon a helyen harcolt (harcolt!), ahol azt kijelölték számára. S nem lanyhult a fegyelem, a lelkesedés, pedig megtehették volna, hiszen három góllal vezettek… Szemet és szívet gyönyörködtető volt a küzdelmük, pedig nyakukba csak hervadó koszorút helyeztek.
Mennyivel inkább igaz ez a lelkesedés, kitartás, csapatjáték a Menny polgárainak győztes csatájában. Emlékezzünk csak Gedeonra és harcosaira (Bírák 7): „A középső éjjeli őrség kezdetén (…) kürtölni kezdett mind a három csapat, összetörték a cserépkorsókat, és a bal kezükben tartották a fáklyát, jobb kezükben pedig a kürtöt, hogy kürtölhessenek, és így kiáltottak: Fegyverre! Az Úrért és Gedeonért! És ott állt mindenki a maga helyén a tábor körül.” Az Úr munkája minden korban csak a Szentlélek irányítása alatt, csapatban, engedelmesen és egyénieskedéstől mentesen végezhető.

„Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk (…), ezért vegyétek fel az Isten teljes fegyverzetét, hogy ellenállhassatok azon a gonosz napon, és mindent legyőzve megállhassatok!” (Ef 6, 12-13)

MEGADATOTT

Harckocsik és tízezrek Kairó főterén, Magyarországról lázítják hazánk ellen az Uniót, Oroszlányban földrengés, tárgyalások a tiszai ciánszennyezés ismétlődése ellen, vészes arányú az influenza térhódítása, elnéptelenedő erdélyi magyar falvak – ezek, s ehhez hasonló hírözön terhel hetek óta bennünket. S az egyik kereskedelmi tv esti híradójában (néhány másodpercre) adásba kerül egy erdélyi falucska (Ábránfalva) templomkertjének faragott kopjafája, a rajta olvasható örömhírrel:

Megadatott feltámadnunk.

Igen, de nem érdemből, jussként vagy a halál természetszerű folytatásaként, esetleg, mert van bennünk valami romolhatatlan szellemi rész. Feltámad az életre – akinek megadatott: Isten irgalmasságából, Jézus szerelméből.

Beteljesül akkor, amikor már nem lesz Egyiptom, magyar (de román, szász vagy cigány) házak sem találhatók majd a néhai Erdélyben, és a Tisza sem folyik sehová.

Lélek emelő, szívet melengető ez, a korunk hívő gondolkodását is megszégyenítő biblikus szemlélet: Megadatott feltámadnunk. Biztosan így lesz, mert változtathatatlan döntés.

Dr. Mikolicz Gyula / Pécel



Isten ígérete: „Kiváltom őket a holtak hazájából, megváltom őket a haláltól. Hol van a tövised, halál? Hol a fullánkod, holtak hazája?” (Hós 13,14)

Szép bögre

Írta: Mikoliczné Virág

Minap az egyik családtagomnak a legszebb, éppen karácsonyra kapott bögrében készültem meleg italt készíteni. Hevesen tiltakozott, hogy azt ne pazaroljam rá, „ahhoz nincs joga”, hiszen én kaptam ajándékba.
Elgondolkodtam, hogy ezek szerint nem bízik abban, hogy szívesen adom, sőt külön öröm számomra, ha ezzel is kifejezhetem szeretetemet?
A Bibliában megfogalmazott „maga választotta istentisztelet” (Kol 2,18-23) kifejezés jutott ekkor eszembe, és az, hogy a különféle vallási szabályoknak, tiltásoknak, előírásoknak, amikkel Isten szerint az ember csak önmagát terheli, de egyébként semmi tiszteletre méltó nincs bennük, talán ez a gyökere: az emberben megrögzült mélységes bizalmatlanság Isten felé. Mintha Jézus Krisztusban nem bizonyította volna tökéletes szeretetét!
A legjobb újévi elhatározás, ha elutasítjuk magunktól a bizalmatlanságot, a görcsös igyekezetet, és elhisszük, amit Isten az Igéjében kijelentett:

„Isten pedig a hozzánk való szeretetét abban mutatta meg, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” (Róm 5,8)

Veszélyes utakon

Január utolsó hetében családommal a Mátrában töltöttünk néhány napot. Hazautazásunk reggelére szépséges, vastag hótakaró fedett mindent. Autónkat jól megpakolva, majd hatan bevackolódva indultunk el a Mátraházán keresztül Gyöngyösre vezető úton. Aznap mindenképpen haza kellett érnünk, mert várt a vasárnapi szolgálat. Parádsasvárnál, ahol a hegynek fordul az út, keresztbe fordulva találtuk a szegedi távolsági autóbuszt. A szemből érkező, hólánccal felszerelt autókat látva jócskán elbizonytalanodtam: Vajon sikerül-e átjutnunk, hiszen hóláncunk nem, csak téli gumink volt.

Az elakadt járművet megkerülve mégis nekivágtunk az egyébként gyönyörű, behavazott hegyi szakasznak, amit takarítatlan, 20-25 cm-es friss hó borított. Bár hasonló útviszonyok között vezettem már gépkocsit, mégis bizonyos voltam abban, hogy a tapasztalatok – ha jelentenek is valamit – mégsem elegendőek. Ha az Úr nem őriz, akkor akaratlanul is baleset érhet. Így hát óvatosan, magamban imádkozva vezettem. Hála Istennek, minden különösebb esemény nélkül jutottunk túl ezen a veszélyes részen, és épségben értünk haza.

Az ember számtalan olyan életszakasszal találkozik, ami erőn felüli teljesítést követel tőle. Bizonytalankodik, szorong, fél, mert olyan kiszámíthatatlannak tűnik minden, és biztos abban is, hogy az élettapasztalatok sem segítenek. Mégis, mivel meg kell birkóznia a feladattal, elindul az ismeretlen felé...

Keresztyénként viszont abban a kiváltságban van részünk, hogy az ismeretlennel szemben nem kell egyedül próbálkoznunk, hanem szabad Jézust segítségül hívnunk, s ígéreteire hagyatkozva, kezére bízhatjuk magunkat és szeretteinket! És így általa bátorítottan, vele indulhatunk, az Úr pedig – ha dicsőségére szolgál és javunkra van, akkor – bizonyára átvisz minden nehézségen, gondoskodik átkelésünkről s boldog célba érkezésünkről.

Visszatekintve pedig mindig örömteli hálával emlékezhetünk meg az útról, amelyen hordozott, erősített és védett bennünket.

Sípos Ete Zoltán / Szeged



Ígéret az Istennel útra kelni vágyóknak: „Ha az Urat tartod oltalmadnak, a Felségest hajlékodnak, nem érhet téged baj, sátradhoz közel sem férhet csapás. Mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon, kézen fogva vezetnek téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben. Eltaposod az oroszlánt és a viperát, eltiprod az oroszlánkölyköt és a tengeri szörnyet.”(Zsolt 91,9-13)

A leggazdagabb szegények

Írta: Benedek Csilla


Valaki ezt kérdezte ismerősétől: Mondd, miként tudsz ilyen kevés pénzből megélni? Nem félek a jövőtől, Isten megígérte, hogy mindig lesz annyim, amennyire szükségem lesz – jött a határozott válasz.
És általában igaz tény az is, hogy ezek, a kevés pénzből élő emberek adják össze gyülekezetükben, közösségükben a náluk is nagyobb gondokkal küszködők megsegítéséhez az anyagi javakat. Mert aki megértette és átélte, hogy: „Jézus Krisztus gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok", azoknak előbb nyílik meg a szíve és pénztárcája a szükségben levők előtt is.
Mivel mi, keresztyén emberek egy test tagjaivá lettünk, ezért testvérünk hiánya, fájdalma a mi hiányunk és fájdalmunk is. Miként is mondhatnánk megbékélt szívvel a Krisztus test tagjainak, hogy: „Menjetek el békességgel, melegedjetek meg, és lakjatok jól", ha nem tesszük meg azt, ami hatalmunkban van a segítségnyújtáshoz?
Isten ugyanis nálunk helyezi el sokszor azt, amit a másiknak szánt, ezért se tartsuk meg zsákmányként a nálunk levő dolgokat!


„Aki kér tőled, adj neki, és ha kölcsönkér valaki tőled, ne fordulj el tőle."(Mt 5,42)

Adj kölcsönt az Úrnak!

Írta: Levelekiné Zsömböly Ágnes


Legidősebb lányunk éppen nagykorú lett, amikor egy karácsony előtti felhívásra önállóan készített szeretet-csomagot egy olyan börtönben lévő elítéltnek, akivel senki sem tartott kapcsolatot. A csomagra válaszul köszönőlevelet írt az illető, amit a missziós társaságon keresztül elküldtek címünkre. A levélben azt is kérte, hogy levelezzünk vele. Hogy ne a 18 éves lány tartsa a kapcsolatot az elítélttel, a levélírást én vállaltam. Egy későbbi üzenetében felsorolt néhány hétköznapi, szükséges dolgot, amit kért, küldjünk be neki: szappant, fogkrémet, zoknit, alsóneműt stb. Családfőnk nem nagyon örült a kérésnek, hiszen a házépítés befejező szakaszában voltunk. Az épületen minden többe került a tervezettnél, megnövekedett adósság terhelt bennünket, én pedig néhány éve csak a gyermekek utáni ellátást kaptam. Most még egy emberölőre is költsünk?
– Meglátod, Isten visszaadja majd nekünk ezt a pénzt – szaladt ki a számon.
– Hát, tégy, ahogy jónak látod! – válaszolta férjem.
Elküldtem a csomagot. Pár nap múlva párom sápadt arccal érkezett haza. Elő vett egy levelet, és ezekkel a szavakkal nyomta kezembe: Ilyen az Isten!
Munkahelyi vezetője írta, aki minden kérés és előzmény nélkül tudatta velünk, hogy a vállalattól felvett lakásépítési kölcsön visszafizetésétől azonnali hatállyal eltekint. Az elengedett összeg kereken százszorosa volt a csomag árának.


"Az Úrnak ad kölcsön, aki könyörül a szegényen, és ő megfizet neki jótéteményéért." (Pld 19,17)

Elhatározások

Írta: Mikoliczné Virág

Hacsak nem vagyunk egészen kezdők a keresztyén életben, óvatosan bánunk a fogadalmakkal. Sokan tapasztaltuk már, hogy milyen hamar beleütközünk saját határainkba, mert igaz az, hogy a „Lélek kész, de a test erőtlen”.
Ugyanakkor hiba lenne, ha egy-egy határkőnél – ami lehet egy új naptári év is – nem állnánk meg, hogy végiggondoljuk, honnan jövünk, merre tartunk, mit látunk feladatunknak az elkövetkező időszakban. Pál apostol Timóteusnak írt tanácsa számunkra is jó kiindulópont: „Vigyázz magadra és a tanításra…”
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a keresztyén élet azt jelenti, hogy önmagunkat az utolsó helyre tesszük. A sokféle elvárás, kötelezettség is efelé terel bennünket. Mégsem luxus, pláne nem Isten ellen való, ha gondoskodunk saját testi és lelki szükségleteinkről, ha törekszünk arra, hogy karban tartsuk egészségünket, ha figyelünk arra, hogy elég időnk jusson pihenésre, testvéri kapcsolatokra, az evangélium tudományával való foglalatosságra, az Úrral való naponkénti találkozásra. Bármi legyen is életünk jelenlegi szakaszának programja, érdemes ezt szem előtt tartani.

„Vigyázz magadra és a tanításra, maradj meg azokban, mert ha ezt teszed, magadat is és hallgatóidat is megmented.” (1Tim 4,16)

Január végi BÚÉK

Írta: dr. Viczián Miklós

Hányszor, de hányszor kívántunk „Boldogújévet” így, az év fordulóján, s mint más, gyakran elmondott szövegbe, ebbe sem gondolunk már bele.
Boldog… ismeretlen eredetű szó – jegyzi meg egy értelmező szótár –, aminek szótöve a bód-, ami a bódít, bódul szavainkban is visszaköszön. Ez igaz is társadalmunk jelentős részére az évfordító éjszakán, de sokaknál fennmarad a bódulat egész éven át. Mások pedig szép szavakkal, üres ígéretekkel vagy hazugságokkal bódítanak bennünket. De a szófejtők gondolata nem ezen a nyomon kanyarog vissza az időben, hanem a bódultságot a révülettel, kábulattal hozzák összefüggésbe, s ezen át a pogány vallásgyakorlatokig juthatunk el. S már el is érkeztünk a boldog szavunk vallásos jelentéséhez. Aki boldog, az szent révületben az istenekkel lép kapcsolatba.
Népünk és nyelvünk pogány koráig nyúltunk vissza. A keresztyénség felvételével a szavak is új (lásd lentebb!) tartalommal teltek meg. A halotti beszéd már Boldog Mihály (boudog Miháël) arkangyalt említi, s nyílván nem a bódult értelemben, hanem mint aki Urunk színe előtt (Uromk szinë eleüt) van. Nos, ebben az értelemben boldogok azok is, akik szegények lelki értelemben, akik sírnak, akik szelídek, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, az irgalmasok, a tiszta szívűek, akik békét teremtenek, akiket az igazságért üldöznek… és ezért boldog Péter (Simon, Jóna fia) is, amikor Krisztust az élő Isten fiának vallja, mert maga az Élő Isten jelentette ezt ki neki.
Új… a Biblia görög nyelve két szóval is illeti. Lehet neosz, azaz fiatal, zsenge, friss – és lehet kainosz, azaz újszerű, eddig ismeretlen. Szépen együtt van e két jelentés az új borról és új tömlőről szóló jézusi tanításban (Mt 9, 17): neosz a bor, mert még nem rég szüretelték, de kainosz a tömlő, mert még soha nem volt benne bor.
Neoszok az ifjak, akiknek engedelmeskedniük kell a véneknek, vagy a fiatal asszonyok, akiket arra int az apostol, hogy szeressék férjüket és gyermekeiket, de kainosz a szövetség, amit Krisztus vérén szerzett, vagy az a sírbolt, ami befogadta Jézus keresztfáról levett testét, valamint ilyen értelemben új parancsolat, hogy egymást szeressük – és ilyen kainosz-új teremtés az, ha valaki a Krisztusban van!
Év… annyi idő, amíg a Föld a Nap körüli pályáját egyszer megfutja. Azt az illúziót kelti, mintha az elmulasztott alkalom 365 nap múltán ismét visszatérne. Pedig az idő kérlelhetetlenül egy irányba halad – életünkben a születéstől a halálig –, a világtörténelemben pedig a teremtéstől Krisztus második eljöveteléig. Van, akinek csak pár óra adatott itt, a Földön, és csecsemőként meghal, mások meg akár 800 – 900 évet is éltek. Istennél egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap, mert ő az időn kívül áll. De számunkra nem csak évről évre, de napról napra, sőt percről percre fogy az az idő, amit e földi testben töltünk. Örök sorsunk mégis itt dől el.

Mikor lesz hát boldog az új évünk? Ha a Krisztus vérén szerzett új szövetségben, az Atyával beszélgetve, egy minőségileg új szakaszt kezdünk.
További ilyen Boldog Újévet Kívánok minden, a világhálón bolyongó olvasónknak!

„…boldog nép az, amelynek az Úr az ő Istene.” (Zsolt 144)

Harmónia

Írta: Móréhné Ágnes

A nyári konferencia egyik előadásán az előadó a 104. zsoltárt elemezte. Szinte ujjongtunk, amikor feltárult előttünk az ige mélysége. A teremtés leírása ez, de több a tényközlésnél, a száraz tudósításnál. Dávid ezzel a csodálatos himnusszal szemlélteti a Teremtő hatalmát, mindenhatóságát, ráirányítja figyelmünket a teremtett világ nagyszerűségére. Ám a zsoltár végén zavaró sorok olvashatók: “Vesszenek el a bűnösök...” Az ilyen szavakkal nehezen tudunk mit kezdeni. Hogyan kerülhetett ez ide? Nem illik bele a zsoltárba. Miként egyeztethető ez össze Isten szent légkörével?
Az igemagyarázat során megértettem, ahogyan ezek a sorok eltérnek az emelkedett gondolatoktól, úgy áll szembe a bűn Isten harmóniájával. Elüt az isteni rendtől, ezért nincs is ott helye. És akik Isten világában élnek – így a zsoltáros is – minden porcikájukkal tiltakoznak a bűn jelenléte ellen.

"Gyűlöljétek a gonoszt, és szeressétek a jót..." (Ám 5,15)

KIKÉREM MAGAMNAK!

Feleségem szavaitól durcás lettem. Kikértem magamnak. Miért van rólam elmarasztaló véleménye? – zsörtölődtem. Valójában nagyon jól tette, hogy őszintén elmondta, amit gondolt. Ebből megértettem, hogy szeret. A tanulság: ha nincs igazunk, akkor mások helyreigazító véleményén felháborodunk, ellensúlyozásként megharagszunk rá. Ha pedig szeretnénk világosságban járni és megváltozni, akkor megszívleljük a mondottakat. Kikérni magunknak vagy megszívlelni? – a kettőt sokszor hosszú tusakodás választja el.

Döbbenet, hogy Isten rólunk mondott véleményét is képesek vagyunk kikérni magunknak – a megszívlelés halvány szándéka nélkül.

Mi segíthet, ha lelkileg nem vagyunk rendben? Tenni akarunk valamit, rengeteget erőlködünk, és a végére teljesen kifáradunk. Akkor elcsüggedünk, hiszen még mindig nem vagyunk elég jók.

Esetleg leterhelnek mulasztásaink, és mi elerőtlenedünk mindezt látva. Ha ezen az állapoton nem tudunk lelkileg felülkerekedni, akkor ez nekünk is, környezetünknek is komoly terhet jelent.

De felül lehet kerekedni? – kérdeztem magamban, miközben a Zsidókhoz írt levél jól ismert szakaszát olvastam: „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. (…) jó, ha kegyelemmel erősödik meg a szív”(13, 8-9). Életem erejének alapja tehát az ígéretet adó, és azt beteljesítő, mindörökké megmaradó Isten: Jézus Krisztus (13,5-6 vö. 1,8-12).

Tegnap jött el a világba, hogy bemutassa milyen az Isten, mi pedig most vagyunk vele személyes kapcsolatban. Múltbeli megjelenése nem elég akkor, ha ma nem hallgatunk rá. Persze, hiába jelent meg kétezer évvel ezelőtt, és hiába ismerhetjük ma, ha nincs ott a holnapunkban is. Az Istennel való megbékélés a bűnös ember számára nem történelmi ismeret, hanem biztos remény – az örök életre. Örökké tart, mert Jézus Krisztus örökké ugyanaz. Az idő mindhárom dimenziójában elengedhetetlen jelentőségű tény, hogy Jézus Krisztus ugyanaz. Nem álmokon, emberi elképzeléseken alapul a Jézus Krisztusról való ismeretünk, hanem az ő múltbeli megjelenésén, amit a Biblia kijelentett, és amiből mindörökké (tegnap, ma, holnap és holnapután is) élhetünk.

Jézus örök kegyelmének elfogadása hiányzott nekem. Nem testileg kell erősödnöm, hanem lelkileg. Az Isten kegyelme tudja megerősíteni a szívemet. S ez jó. Márpedig, ha a Biblia ezt jónak mondja, akkor nekem erre szükségem van. Az örökkévaló Jézus Krisztus arra akar bennünket újra megtanítani, hogy erősödjünk a kegyelemben. Ez legyen a lelki eledelünk – reggel, délben és este. Mindenkor, amikor nyomaszt, hogy megint lemaradtunk feladatainkkal, ránk terhelődik, hogy milyen lehetetlen alakok vagyunk, amikor agyunkban a gondok és a bűnök kezdenek el kattogni, s a tehertől megbénulunk.

De már nem kell alul maradni! Kikérhetjük magunknak – egész életünkre és halálunk utánra is – Jézus teljes kegyelmét: a remény kegyelmét, a bűnbocsánat kegyelmét, az ígéretek beteljesedésének kegyelmét. Jézus Krisztus golgotai keresztje miatt kaphatunk ilyen csodálatos lelki menüt.

A legjobb tehát, ha előre kikérem az Úr Jézus Krisztus véleményét, akkor utólag nem kell kikérni magamnak a helyreigazítást.

Weber István / Budapest

Apostoli tanács: "Mert jó dolog, hogy kegyelemmel erősődik meg a szív" (Zsid 13,9a)

KÍSÉRTŐ KISÉRLET

Egy amerikai keresztyén laphoz a következő olvasói levél érkezett:
„Tisztelt Kiadó! Ebben az évben érdekes kísérletet végeztem. Tavasszal minden vasárnap vetettem, ahelyett, hogy templomba mentem volna. A nyári vasárnapokon a földemen dolgoztam, most, ősszel pedig vasárnaponként arattam. A termés sokkal jobb minőségű és bőségesebb, mint a szomszédoké, akik megtartották a negyedik parancsolatot, és csak hétköznapokon dolgoztak. Kíváncsi vagyok, hogy ehhez mit szólnak, igen tisztelt Uraim!”

Az újság a levelet rövidítés nélkül közölte. Alatta pedig kövér betűkkel szedve az alábbi szerkesztői válasz volt olvasható: Isten nem mindig októberben nyújtja be a számlát!



"Azt gondolja a bolond a szívében: Nincs Isten." (Zsolt 14,1)

"Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket..."

(1Jn 3,1)

Nagyon nagy méltóság, nagyon nagy kitüntetés Isten gyermekének lenni. Nem egyszerűen azt olvassuk itt, hogy lássátok meg: regisztráltak titeket egy egyházközségben, amikor megkereszteltek - anyakönyvezve vagytok. Hogy most született egy státusztörvény, és ilyen vagy olyan lehetőségeitek lesznek. Vagy hogy lássátok meg, milyen nagy dolog, hogy valamikor döntöttetek az Úr mellett.
Az van itt, hogy lássátok meg - azaz figyeljetek rá, gondoljatok rá, örüljetek neki, csodálkozzatok rá, vegyétek nagyon komolyan, boldog szívvel -, hogy Isten gyermekeinek neveznek. Azé az Istené vagytok, aki nem magyar és nem román, nem református és nem katolikus, hanem a hatalmas, az egyetemes, a mindeneket megálmodó, teremtő Isten, aki nagyobb a mi szívünknél, nagyobb minden hitünknél, hitvallásunknál, dogmarendszerünknél. Nagyobb a te bűnödnél. Akire ez a szó is kevés, hogy: Isten. Ez a mi szavunk, a mi fogalmunk - ahogy a régi bölcsek mondták -: a véges gondolkodású emberé. A tér-idő-anyag világában élő emberé. Bármilyen hívő is legyen valaki, igazán nem foghatja be a végtelent.

Az Isten meghagyja magának az Ő Istenségét akkor is, hogyha gyermekei vagyunk. Ezért bűnös és bálványimádó rafinéria az, amikor az Istent be akarják szorítani egy-egy templomba, egy-egy felekezetbe, egy-egy kegyességi irányzatba. Vagy valamilyen képbe, mintha az asztalra tehetnék: "Itt az Isten, lásd meg, most már körüljártuk, most már mindent tudunk róla. Most már olyan könnyű benne hinni!" De Ő nem engedi magát megfogni. Ésaiásnál azt olvassuk, hogy "bizony, te elrejtőzködő Isten vagy" (És 45,15). Elrejtőzködött az Isten Jézusban a Golgotán, és mi elfordítottuk arcunkat előle (És 52,3), mert olyan ronda volt. Olyan gyűlöletes, olyan szörnyű, olyan esendő. Az egyház és a világ által arculütött. Olyan véres volt, mint az istálló falára szegzett denevér. Ég és föld között meztelenül kifeszítve. De Ő is az Isten.
Az Isten nem engedi magát megragadni és beszorítani az emberek által, de szívesen ad az Ő lényéből, az Ő Szentlelkéből az emberek szívébe egy kis adagot. Annyit, amennyit el tudunk hordozni.
(Szeverényi János)

Önsanyargatók

Megdöbbenéssel figyelem a televízió adását, amint egy hindu ünnepen, a felvonulóktól jól elkülönített csoportra közelít a kamera. A férfiak erőteljes kézmozdulattal csapkodják meztelen hátukat egy-egy ostorral, ami véres sebeket ejt testükön. A lendület nem hagy alább, újabb és újabb csapásokat mérnek magukra.

Ekkor felidéződik bennem egy régebbi, hasonló szertartás Allah követőiről is, akik fanatikus mozdulatokkal, éles késekkel vagdalták önmagukat. De hallottam arról is, hogy bizonyos keresztyén szektához tartozók Nagypénteken – Krisztus szenvedését és halálát imitálva – keresztre függesztetik testüket. Az emberi elme az ön-büntetés számtalan egyszerűbb vagy éppen rafináltabb változatait találta ki istenének kiengesztelésére.

De miért ez az emberi vezeklés, önkínzás? Isten is ezt kérdezi a Bibliában: „…meddig vagdalod magadat?” (Jer 47,5). Meddig még az önkínzásnak, a bűnök miatti vezeklésnek ez az extrém, vagy hétköznapi formája? Vajon, az önsanyargató, a büntetési gyakorlatokkal talál lelke számára megnyugvást és békét? És melyik az igazi vallás, ami a kiengesztelés örömét megadja?

Hallottam egy találó választ erre a kérdésre: a bűnvallás.

Igen, tényleg az, hiszen Isten, készített Jézus Krisztusnak egy szenvedéssel teli földi utat, ami számára a kereszthalállal végződött. Ez a szenvedés és halál az ember bűne miatti, és az emberért való szenvedés és halál volt. Attól kezdve feleslegessé vált az Istennek más általi kiengesztelése. Az örök kiengesztelés megtörtént Krisztus halálával, ami bűnvallással, és a kiengesztelés elfogadásával megnyitja a megnyugvás és béke felé az utat.

Nem kell többé az embernek már vezekelni, és önmagát büntetni!

Budai Judit / Gyula


Keresztelő János, Jézusról:

„Íme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét!” (Jn 1,29)

"Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem. Az én segítségem az Úrtól van, aki teremtette az Eget és a Földet."

Zsolt. 121,1


Szent ámulással

Ki a semmiből világot teremt,
bűneimet meg semmivé teszi,
AZ ÉN URAM A CSODÁLATOS ISTEN!
Szent ámulással hódolok Neki.

Mennybéli Felséges Isten!
Mi nem tudjuk felfogni igazán, mily nagy vagy Te, de látjuk hegyeidet, s "kicsiny fűszálban, óriási tölgyben dicső Kezed nyomát" szemlélhetjük. Fogadd el ámulásunkat, segítségedre szorulásunkat, elesett állapotunkat is, és szánd meg, csodálatosnak teremtett, de pusztuló világunkat is a JÉZUS KRISZTUSÉRT.
Ámen.

Anyai vigasz

Írta: Fritz Meier

Az evangélikus útmutató szerint a 2016. év igéje: „Ahogy az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket…” (Ézs 66,13)
Egyre reménytelenebbé váló világunkban nem segít az olcsó vigasz, a „Fel a fejjel!” buzdítás. És nem mindegy az sem, hogy ki az, aki vigasztalni próbál. Ha a bátorítás olyan valakitől származik, aki közel áll hozzánk, komolyan vesz bennünket, akinek jelentünk valamit, akkor szavainak van súlya. Az anya éppen ilyen személy, mert ő egészen különös módon áll hozzánk közel. Ha baj van, ő teljes valójával együtt érez velük, és mint gyermekének, mindenben a legeslegjobbat kívánja. Vannak idők, amikor senki nem tud jobban, teljesebben, mélyebben vigasztalni, mint saját anyánk. Sokaknak azonban már nem él az édesanyjuk – vagy olyan állapotban vannak, amikor a legőszintébb anyai vigasztalás sem képes reményt adni számukra. Sokan ragadtak meg kiúttalan vigasztalanságban, mint valami zsákutcában. Egy találó mondás szerint azonban a zsákutcák is nyitottak – felfelé! Igen! Isten vigasztalást ígér mindazoknak, akik elfogadják a vigaszt, akik hisznek, akik számára Isten realitás. Az ilyen, legfelsőbb fórumról érkező ígéret jót tesz az embernek. Nagyon is jót. Mert az élő Istentől jövő ígéret soha nem üres ígérgetés vagy olcsó vigasztalás. Ha pedig a hit embereiként Istentől megvigasztaltak vagyunk, akkor mi is erősíthetjük másokban a reménységet, mert Isten

„megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket.” (2 Kor 1,4)

"Atyám, bocsáss meg nekik..."

(Lk 23, 34);

"Egyedül ellened vétkeztem..."
(Zsolt 51,6)

Az Isten bocsánata olyannyira fontos, hogy Jézus és István vértanú még ellenségeik számára is elkérik ennek ajándékát. Az 51. zsoltárban pedig Dávid egyértelműen kijelenti, hogy egyedül Isten ellen vétkezett, nem emberek ellen. De mi van akkor, amikor megbántok másokat, vagy engem bántanak meg? Hogyan bocsátok meg, és hogyan bocsáthatnak meg nekem?

A megbocsátás, úgy tűnik, két ember ügye, de valójában ez a feladat Istenre és rám tartozik. Ki tud megbocsátani? Isten. Miért kellene akkor nekem is megbocsátanom másoknak? Azért, mert Ő megbocsátott nekem. Ha nem vagyok hajlandó megbocsátani, akkor ez azt jelenti, hogy az engem ért sérelem fontosabb számomra, mint az Atyával való kapcsolatom. Jelzi, hogy úgy gondolom, az ellenségem bűne súlyosabb, mint az enyém. De a legnagyobb bűn az életemben mégiscsak az én bűnöm, nem a másiké. A bűn elválaszt Istentől. A másik bűne akkor választ el Istentől, ha nem vagyok hajlandó megbocsátani. És ekkor a másik bűne az én bűnömmé válik.
Mit tehetek hát, amikor vétkezem valaki ellen? A tettemmel adósommá tettem őt. Kérjek bocsánatot? Ha mástól kérek bocsánatot, mint Istentől, akkor csak magamra van gondom, csak az bánt, hogy megromlott a kapcsolatom a másikkal, és vágyom arra, hogy kibéküljünk. De lehet, hogy a másik képtelen arra, hogy megbocsásson, vagy csak akkor tud megbocsátani, ha ezt nem várom el tőle, nem próbálom kicsikarni belőle. Az én feladatom az, hogy megvalljam, hogy vétkeztem, a másiknak meg az, hogy megbocsásson, ha tud.
Amikor a Miatyánkot imádkozzuk, arra kérjük Istent, hogy bocsássa meg a mi vétkeinket. Ha ezt az imádságot együtt mondom azzal, aki vétkezett ellenem, akkor én azért imádkozom, hogy Isten bocsássa meg az ő bűnét, ő meg azért imádkozik, hogy Isten bocsássa meg az enyémet. Atyám, bocsáss meg! Atyám, bocsáss meg nekik! Atyám, tégy képessé arra, hogy megbocsássak!
(Ailisha O'Sullivan)

Békesség Istentől

Írta: Benedek Csilla

Egy bibliaórát követően egyik lelki testvéremmel ültünk a budapesti autóbuszon, amikor is ellenőr vizsgálta a jegyeket, bérleteket. A mögöttünk levő ülésen fiatal nő ült, akinek a bérlete már nem volt érvényes. Az ellenőr közölte vele, hogy ilyenkor mi az eljárás, mire a nő felháborodva kifakadt, hogy nem fizeti ki a büntetést, és az egész ügy őt nem is érdekli. Mindig hangosabb és ocsmányabb szavakat használva védte a maga igazát. Az ellenőr nyugodt és higgadt hangon közölte vele, hogy ez az előírás. Az önmagát felhergelő utastársunkon már látszott, hogy ő el is hiszi, hogy neki van igaza.
Mi pedig egymásra néztünk, és hálás szívvel megállapítottuk, hogy igennagy ajándék az Úrhoz tartozni, aki a Békesség Fejedelme. Mennyire más az a világ, amiben a körülöttünk levők élnek, és pedig úgy, mintha mindenki egy-egy benzines hordón ülne, és egy apró szikrától már robbannak is. Mi pedig beismerhetjük, ha valamit elrontottunk, igazat adhatunk annak, aki erre felhívja figyelmünket, bocsánatot kérhetünk, és rendezhetjük, akkor is, ha ez nekünk veszteséget okoz majd.

„Az Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4,7)

Ha már elmúlt a karácsony

Írta: Horváth Mária


„Ha elmúlik karácsony, / A szeretet lángja halványabban ég, / De ha vigyázunk rá, nem alszik ki még. / Ha elmúlik karácsony, / És legszebb titkát nem árulja el, / Az új csodára egy évig várni kell (...) Három napig jók vagyunk, sőt emberségesek, / Istenem, hadd legyen egész évben ilyen a világ!" – énekli a Neoton Família, és bizony sokan érzik igaznak a szép dallamhoz tartozó szöveget.
De mi értelme van annak, hogy január közepét is elhagyva még mindig a karácsonyi ünnepet idézzük. Hiszen már bőven benne járunk az új esztendőben. A boltok túljutottak az év elején esedékes leltározáson, és az ünnepi fényfüzérek is a dobozok mélyére kerültek. Parti Nagy Lajos költő gondolata tette számomra aktuálissá a kérdés újbóli átgondolását, aki így fogalmazott: „Karácsonykor könnyű szeretni, de mi van azzal a sok hétfő reggellel?"
Karácsonykor tényleg könnyű szeretni? És mit kezdjünk a szeretetünket próbára tevő hétköznapokkal, amikből egy évre sokkal több jut, mint ünnepnapokból? Isten valóban a szeretete ünnepének szánta karácsonyt, a szó legnemesebb értelmében. De nem úgy, hogy néhány álbékességes napig szeretet-színházat játszunk. Jézusban a valódi szeretet jelent meg. Hiszen ő az életét is feláldozta értünk a kereszten – ez pedig nem is hasonlítható a világ karácsonykor alkalmazott üres szeretet-fogalmával.
Isten örömhírét elérhetővé tette számunkra, ezért a titok felismerhető, és nem kell rá várnunk egy újabb évig. Sőt, nem is korlátozódik a karácsonyi ünnep néhány szép napjára. Ha pedig megértjük, hogy Jézus miért és hogyan áldozta magát értünk, akkor már nem gyűlik meg a bajunk a sok hétfő reggellel sem, mert Isten szeretetéből meríthetünk erőt, ötletet és kitartást ahhoz, hogy szeretet-küldetésünket be tudjuk tölteni a hétköznapokban is.
Az idézett énekben kifejezett óhaj egybecseng Jézus akaratával is:


„Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket. Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért." (Jn 15,12-13)

Hull a hó!

Csodálatos műhold felvétel készült decemberben, ami azt mutatta be, hogy a hó egész Európát betakarta. Az emberek természetesen különböző módon fogadták az eseményt. A gyermekek, a szánkózók, a síelők és a romantikus lelkűek nyilván örültek ennek, a gazdák ilyenkor mindig hálásak, de a közutakon közlekedni kívánók talán nem annyira.

Több költőt indított már versírásra a téli, havas táj, s ezek mind remekművek lettek. Olvasásuk közben szinte megjelenik előttünk a fehérbe öltözött természet, s talán gyermekkorunk havas élményei is eszünkbe jutnak.

A megváltott ember nem csak azért lehet hálás, hogy a hónál fehérebb, tisztább lett az élete Jézus Krisztus váltságáldozata következtében, de az is örömöt jelenthet számára, hogy ahogyan a hó hasznos a földnek, mert megáztatja, úgy az Istennek emberszívbe hulló igéje sem tér vissza dolgavégezetlenül: élete termővé és gyümölcsözővé válhat. Isten így éri el célját a hóval és az Igével is.

Zila Péter / Budapest

Isteni ígéret: „Ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.” (Ézs 55,10-11)

MELEGET REMÉLVE

Sötét, ködbevesző ég, hómező és drótkerítés. Szibéria. A hadifoglyok kora hajnalban indulnak a munkába. Beleborzongok az elképzelt látványba, ahogyan a durva örök megszámolják a felsorakozott, rongyokba göngyölt, elfásult rabokat. Nagy kincs az újságpapír, amivel enyhíteni lehet a csontig hatoló hideget. Az egyik rabnak melegebb munkahely jutott, ahol felengedve, mélyen elaludt. Amikor estefelé ismét megszámolták a rabokat és egy hiányzott közülük, valamennyinek el kellett szenvednie a következményeket. Felfoghatatlan gyötrelmek olvashatók Szolzsenyicin könyvében.

De közöttünk is élnek testi-lelki melegség után vágyódó emberek. Naponta találkozunk velük. „(…) a szegények mindenkor veletek lesznek (…)” ­– mondta Jézus (Mt 26,11). Nem adhatunk mindenkinek, de ne fordítsuk félre fejünket: Úgyis csak elisszák! Lehet, de enniük is kell. Ítélkezünk felettük? Az egyedül Isten joga, mert csak ő tudja, honnan jöttek és hová tartanak. Közülük sokan kedves, segítő szavakat szeretnének hallani, hogy érezzék: ők is emberek.

Egy téli napon szakállas, ápolatlan férfi szállt fel a villamosra. Egyik kezében ócska, kitömött táskát, a másikban jókora fagyöngy-bokrocskát szorongatott. Arca, orra kipirult, valószínűleg nem csak a friss levegőtől. „Kezitcsókolom” – ült le velem szemben. Jó napot! Nehéz volt leszedni? – kérdeztem. Majdnem a fa tetejéig felmásztam érte – válaszolt, és beszélgetni kezdtünk. Több mindent megtudtam életéről a közös utazás alatt. Isten áldja! – köszöntem el leszállás előtt, mire ő váratlanul kezembe nyomta a fagyöngyöt: Magának adom! Zavartan nyúltam a pénztárcám után. Ajándék. Ne fizessen érte! – érintette meg a kezemet.

Csak pár jó szót szóltam, mégis én kaptam az alamizsnát. Otthon, a meleg kályhának támaszkodva, szégyenkezve adtam hálát Istennek mindazért a sok jóért, amivel megajándékozott.

* * *

HAJLÉK NÉLKÜL

Ott a kövön,

az aluljáróban,

fekszik egy hajléktalan.

Kidőlt fa

a lábak sűrű erdejében.

Gyökere beszakadt,

ágai véreznek.

gyümölcse holtan

született.



Ott a kövön

az aluljáróban,

elnémult egy szív.

Nem keresi, nem reméli

sem a földi,

sem a mennyei honát.

Uram! Mit tegyek,

hogy enyhítsem

vigasztalan fájdalmát?

Gaál Éva / Budapest

Jézus tanácsa: „Aki kér tőled, adj neki (…)” (Mt 5,42)

Neveljétek őket!

Írta: Levekiné Zsömböly Ágnes


Az ismerős fiatal családba megszületett az első gyermek, egy kisfiú. A család szeme fénye lett, és kis bálvány. Minden és mindenki körülötte forgott. Egy-két éves korára már ő dönthette el, hogy mit szeretne aznap enni: ehetett akár egy fél üveg Nutellát reggelire, 6 db pöttyös Túró Rudit ebéd helyett, és vacsoránál kézzel kivehette a közös tálból azt a darabot, amit csak akart, mielőtt a többieknek tálaltak volna. Ha úgy volt éppen kedve, az alig 3 éves gyermek ledobta magáról ruháit, és mezítelenül kirohant a kertbe, a hóba hemperegni! A felnőttek csak kezüket tördelve kérdezték: Mit tegyünk, ha éppen ezt akarja?
A kisfiú óvodába került. Mindenki legnagyobb csodálkozására az óvó néni mindennap így fogadta szüleit: Jó, engedelmes, semmi baj sincs vele. Odahaza viszont ugyanúgy viselkedett, mint addig: terrorizálta a családot.
- Miért vagy az óvodában olyan jó kisfiú, itthon pedig egyre szaporodnak és nagyobbak a konfliktusok? – kérdezték tőle.
- Mert ott megmondják, hogy mi a jó és a rossz; mit szabad tennem és mit nem. – fogalmazta meg válaszát a négyéves legényke.


"Ti apák (...), neveljétek (gyermekeiteket) az Úr tanítása és intése szerint." (Ef 6,4)

Örömöm a fán

Írta: Móréhné Ági

Nagy ajándék, amikor a hétmérföldes csizmánkat felhúzva barangolhatunk, és közben gyönyörködhetünk a teremtett világ szépségeiben. A lelkünk is megújul ilyenkor. Nem csak tényszerű megállapításokat teszünk, hogy "ez szép", de a szívünk is ujjong. De vannak élethelyzetek, amikor betegség, vagy más körülmény miatt el vagyunk zárva ilyen örömöktől. Hasonló napokat élek át mostanában én is. Mégis, bezártan is, számtalan öröm ér!
Például, amikor az ablakhoz ülök, és csak gyönyörködöm a fenyőfánkra szálló madarakban, amiket annyira szeretek. Ma is ideszállt egy fakúsz és egy csuszka.
Nagyon megrendített Zsindelyné Tüdős Klára egy mondata. Amikor kitelepítették őket a balatoni házba, és kiment másnap reggel a ház elé, akkor így kiáltott fel: "Uram, te tudtad, hogy szeretem a szépet?"
Amikor beköltöztünk a házunkba, és pár nap múlva megjelent az első madárcsapat a környező bokrokon, fákon, én is hasonlóan örvendeztem: "Uram, te tudtad, hogy én szeretem a madarakat?"
Igen, ő tudja. És azt is, hogy nehéz helyzetünkben hogyan lépjen közel hozzánk. És ő ad szemet észrevenni mindazt, ami őróla beszél. És ő indítja hálára a szívünket mindezek láttán.

"Áldjad, én lelkem, az Urat, és ne feledkezzél el semmi jótéteményéről!" (Zsolt 103,2)

"Ti kinek mondotok engem? Simon pedig felelvén monda: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. És felelvén Jézus monda néki: Boldog vagy, Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám."

Máté 16, 15-17

Boldog vagy, Simon

és boldog én is
és még annyian,
kikből kicsordul
Simon vallomása:
"Te vagy a KRISZTUS, az ISTEN FIA!"
Kik nem figyelnek többé senki másra,
csak Rá, KI ÚR a bűn, halál felett...

ezért írok én boldog verseket.

Urunk, Istenünk!
Mi valamennyien boldogságra vágyunk, de többnyire a test és vér szava, a magunk elgondolásai szerint. Köszönjük, hogy Te boldogságkeresésünkben sem hagysz magunkra, sőt feltárod előttünk a valódi boldogság titkait. Add, hogy bűneink bocsánata, lelki ajándékaid, az üdvösség tudata tegyenek bennünket boldoggá a SZENTLÉLEK szerint! Add, hogy fontos legyen számunkra mások boldogsága is. Így áldj meg örvendező élettel a JÉZUS KRISZTUSBAN!
Ámen.

VAKON A SÖTÉTBEN

Szokványos téli délután. Nincs hó, csak nyirkos, nyálkás levegő és hideg. Egy család autózik hazafelé, fáradtan, de vidáman. A nagypapa vezeti az autót. Nem fiatal már, de sok éve és nagyon jól vezet. Rohamosan sötétedik, egyre kevesebbet látni, a szembejövő autók lámpája folyamatosan vakít. Már az egész család az utat figyeli, abbamarad a beszélgetés, a feszült figyelem veszi át az uralmat. Nem lehet látni az utat!

A sofőr egyre többször tér át az út bal oldalára, kórusban figyelmeztetik, hogy jöjjön vissza, hiszen jönnek szembe. Egyértelmű, hogy a sofőr nem látja az utat. A feszült figyelemben szinte tapintani lehet a csendet, és a csendben is érezhetőek a kétségbeesett imádságok: Uram, segíts! Kérlek, óvj meg bennünket! Mindenki érzi, hogy már más kezében van a volán.

Amikor beérnek a közeli településre, körforgalmak sora következik. Egy váratlan pillanatban az autó a körforgalom kellős közepén, a füvön találja magát. Hogy került oda? Nem tudni, de nem volt sem bokor, sem fa, sem kő, pedig lehetett volna. Semmi bajuk nem lett!

A történet bizarr, de igaz. A család épségben hazaért. A kegyelem, az isteni gondviselés hihetetlen módokon tud körülvenni bennünket. Félelmetes, és egyben csodálatos átélni, hogy az Isten kezében a vak is biztonságban van.
Mi, mindannyian vakon közlekedünk a világban. Ha Jézus Krisztus nem vezetné az autónkat, sehová se jutnánk. Hálás vagyok, hogy életem kormányát az ő kezében tudhatom. Kívánom mindenkinek, hogy megtapasztalja, Jézus a legsötétebb utakon is vezet bennünket, őbenne mindig vakon bízhatunk!
Dr. Varga Katalin / Budapest

„Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket...” (1Pt 2,9)

"Az Úr előtt megyen vala nagy erős szél...de az Úr nem vala abban a szélben. És a szél után földindulás lett, de az Úr nem volt a földindulásban sem. És a földindulás után tűz jöve, de nem volt az Úr a tűzben sem. És a tűz után egy halk és szelíd hang hallatszék."

1 Királyok 19,11-12


A halk és szelíd hangok

A halk és szelíd hangok
vonzottak mindig engem,
csak hallatukra támadt
visszhang az én szívemben.

Üzenetekre várok
ma is a földi zajban,
mint ballagó zarándok,
s Igék áldása rajtam.

Teremtő Istenünk!

Viharok, földindulások, népeket emésztő tüzek vannak mögöttünk. Hányszor rendültünk meg, hányszor futottunk már Hozzád irgalomért! Áldott légy érte, hogy Te mindenkor lecsendesítetted lelkünket, s halk és szelíd hangod - Igéd - szívünkig ért. Add, hogy mély és igaz kérésként fakadjon föl belőlünk: "Szólj, szólj hozzám, URAM, mert szolgád hallja szódat!"

Ámen.

CSAK EGY CICA...

Egy téli napon, amikor odakint mínusz 5 fok dermesztette a levegőt, lányom földszinti ablakában felbukkant egy apró, fehér-vörös foltos cica. Remegve és elveszetten álldogált, hideg szél borzolta selymes szőrét. Tágra nyílt szemmel, esengve bámult ránk, a szájáról leolvastuk, hogy keservesen siránkozik. Mire kiszaladtunk, a cica már eltűnt.

Másnap korán reggel hosszú csöngetésre ébredtem. – Sikerült megtalálnom! – lelkendezett lányom, és óvatosan kezembe helyezte a párdekás szőrgombócot. – Nem hagyhatjuk megfagyni szegénykét, ugye, egyetértesz… Neked már volt cicád, tudod, mit kell tenni. Szia, én rohanok dolgozni!
Egyetértettem. Rozsdás Rezsőke beköltözött hozzám. Amikor már felengedett, boldogan dorombolva nyalogatta a langyos tejet, de dorombolt, ha csak ránéztem, rajongva követett mindenhová a lakásban, miközben semmi kis üveghangján folyamatosan nyávogott. Ekkora hálát még életemben nem tapasztaltam!
Eleinte többet volt az ölemben, mint a földön. Amikor a rajzasztalnál dolgoztam, fejét a karom alá dugva, buzgón dögönyözte szőrös pulóveremet. Ki tudja, mi történhetett vele rövidke életében, amiért pár napon át képtelen volt elaludni? Ha lebicsaklott a feje, és már bóbiskolni kezdett volna, nyomban felriadt, és körülnézett: – Nem fenyeget valami veszély? Nincs a közelben egy kutya?


Idén, az újév első napján az alábbi (heti) igével ajándékozott meg az Úr. Ilyen nagy figyelemmel gondol az Isten rám? Meghallgatta keserveimet, megmentett a kárhozattól, hogy gyermeke legyek, és egy pillanatra sem hagy magamra. Nagy hálával áldom szeretetéért!

Gaál Éva / Budapest

Jézus Krisztus: „Ugye, a verébnek párja egy fillér, és egy sem esik le közülük a földre Atyátok tudtán kívül? Nektek pedig még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva.” (Mt 10,29-30)

Isten nem hibázik

Írta: Horváth Mária

Mindennapos tapasztalat, hogy a szakemberek ígéretében csalódunk. Ezúttal egy megbeszélt kéményellenőrzés „ment füstbe”. A mesterrel telefonon egyeztettük az ellenőrzés napját, és azt is, hogy dudáljon, ha megérkezik, mert a csengő elromlott. Családunk egyik tagja a csípős hidegben egész nap a kertben sertepertélt, hogy véletlenül se szalassza el a találkozást. A szemle mégis elmaradt.
A következőként kijelölt, korra reggeli időpont nem volt számunkra ideális. Viszont a szakember pontosan érkezett, és első útja a fürdőszobába vezetett. Amikor belépett az ajtón, váratlan látvány tárult a szeme elé: a konvektor füstcsöve az illesztéseknél szétcsúszott, és három különálló darabban várta az érkezőt. Pedig tíz perccel korábban még minden rendben volt. A mester gyorsan megszüntette a bajt, ellenőrizte a kéményt, és alapos szellőztetés után használható lett a helyiség.
A csalódás és bosszankodás egy pillanat alatt hálába fordult a precíz isteni időzítésért, mert a revízió éppen a szükséges időpontban valósult meg, és életet mentett. Szörnyű még gondolni is arra, hogy mi történhetett volna, ha a csövek akkor csúsznak szét, amikor a fürdőszobát éppen rendeltetésének megfelelően használjuk.
Ó, hányszor tapasztaltam már hasonló tervmódosítást! Amikor Isten változtatott az előre eltervezett események folyásán, és ezzel bajt, hibát, mulasztást előzött meg. Isten sosem ejt hibát.

„Mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” (1Thessz 5,18)

Jól vagy?

Írta: Budai Judit


Lelkészünk két és fél éves kislánya a napokban beteg lett. Magas láz kíséretében hányt és hasmenése volt. Bár a betegség teljesen hatalmába kerítette, ennek ellenére ő nem akart szembesülni ezzel a ténnyel. Ezt a furcsa helyzetet kívánta az édesapja néhány rávezető kérdéssel feloldani.
Johanna, lázas vagy? Igen – válaszolta kissé megtörten a leányka. Hasmenésed is volt? Igen. Ugye, hánytál is? Igen. Nahát, kislányom, akkor te BETEG vagy! Én nem vagyok beteg! – jött a higgadt és meggyőző felelet. Ami akár hangozhatott volna imígyen is: Én nem vagyok beteg, én, Johanna vagyok. Hiszen ilyen választ már hallottunk tőle, amikor az „aranyos kislány" megnevezés sem tűnt számára hízelgőnek, és a becsületes polgári nevére hivatkozott.
Gyermekek szájából mindez nagyon kedves és megmosolyogtató. De a csökönyösség és a valóság tagadása nem korlátozódik az ő világukra.
Mi, felnőttek is hajlamosak vagyunk a magunk által felépített és kiszínezett álomvilágot minden ébresztgető törekvéssel szemben védelmezni, amikor eszközök sokaságával akarjuk magunktól távol tartani a nyomor, a kiszolgáltatottság, az elesettség és a halál tényét. A mögöttünk lévő ünnepek alatt is szívesebben emlékeztünk a „kis Jézuskára", megtartva az ünnepet a szeretet, a jóság idillikus hangulatában. Nem engedve, hogy bárki is belerondítson például azzal, hogy a bűnről és annak a következményéről, a megtérés szükségességéről, Jézus istenségéről beszél nekünk. Pedig Isten igéje ilyenkor talán még erőteljesebben figyelmeztet bennünket:


„És amiképpen elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és azután lesz az ítélet, úgy Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét eltörölje..." (Zsid 9,27-28)

Láss!

Írta: Benedek Csilla

A rajz, ami ágas-bogas fát ábrázolt, ezzel a szöveggel jelent meg: „Látsz is, vagy csak nézel?” Ha a képet tüzetesen vizsgálta valaki, akkor az ágak között újabb és újabb emberi arcot fedezhetett fel, amit felszínes szemlélő nem venne észre. A fáról készült rajz tíz arcot rejt magába. Találó kérdés tehát a „Látsz is, vagy csak nézel?” – felirat.
Az emberek általában úgy róják életük útját, hogy csupán felszínesen szemlélik a körülöttük zajló eseményeket, de nem látják meg az ezeknek mélyén rejtőző üzeneteket. Pedig Isten üzenetei, figyelmeztetései, önmagáról szóló kijelentései és személyes megszólításai rejtőznek azokban. Annak felismerése nélkül lehetetlen megérteni, hogy mindaz, ami velük, körülöttük történik, Istentől küldött fontos és értelmes dolog, ami szükséges a formáltatásukhoz. Ha nem látjuk meg, ha nem figyelünk rá, semmit sem használnak a rejtett üzenetek, de látva, megértve, és igenelve: áldásul és javunkra válnak.

„Jézus megkérdezte a vak embertől: Mit akarsz, hogy cselekedjem veled? A vak pedig azt mondta neki: Mester, hogy lássak! Jézus ekkor így szólt: Eredj el, a te hited megtartott téged. És azonnal megjött a szeme világa, és követte őt az úton” (Mk 10,51-52)

"Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által."

(Kol 1,19-21)

Képzeld el, hogy nyári hőségben egy úszómedence mellett napozunk, és te meg szeretnéd valahogy mutatni, hogy mekkora áldozatra vagy képes értem, hogy akár életedet is kockára tennéd. Mi lenne, ha ilyen gondolatokkal a fejedben, bár gyenge úszó vagy, beugranál a mélyvízbe, miközben én a parton vagyok? Vajon irántam való szeretetként értelmezném ezt az őrült magatartást? Egyáltalán tudnám-e értékelni? Megérteném, hogy mindezt értem teszed?
Egészen más lenne viszont, ha éppen fuldokolnék, és te utánam ugranál, hogy kihúzz a vízből. Akkor nyilvánvaló lenne, hogy mindezt értem tetted, önfeláldozó szeretetedhez nem férne kétség.

Sokáig csodálkoztam azon, hogy az emberek nagy részét, még templomba járókat is, hidegen hagyja, hogy Isten Fia meghalt értük. Ezért aztán eszükbe sem jut, hogy hálából egész életüket Neki szenteljék, és adják vissza Neki, aki nemcsak megteremtette őket, hanem még életét is feláldozta értük a keresztfán. Pedig minden embernek hiányzik a szeretet, ami maga a Teljesség. A Teljességnek nem kellene hogy hiányozzon az ember, nélkülünk is teljes Ő. Mégis - érthetetlen módon - tetszett a Teljességnek lakozást venni az emberben, a hiánylényben.
Csakhogy amíg nem "fuldoklunk", nem értjük, miért áldozta értünk önmagát. Annyira jóknak képzeljük magunkat, hogy csodálkozunk, miért kellett neki a Golgotán miattunk és értünk szenvednie. Amíg nem ismerjük fel, hogy Isten szemében milyen súlyos bűn, hogy függetleníteni akarjuk magunkat Tőle, hogy hitetlenek vagyunk - addig hazug önámítással meg tudjuk vigasztalni magunkat. Jóleső érzéssel tölt el bennünket a magunk kiválóságának a tudata. Pedig annyira súlyos bűn az Istentől való elpártolásunk, hogy nem lehetett megbocsátani csak a legszentebb Fiú borzalmas halála árán. Jézus halála értelmetlen vértanúság lett volna, ha mi - egy kis jószándékot tanúsítva - amúgy is megérdemelnénk Isten irántunk való jóakaratát.
Én sokáig fuldokoltam, amíg rádöbbentem, hogy Isten "csak úgy" nem bocsáthat meg. Ahhoz, hogy elengedje a bűnöm, szükség volt a keresztre, a lehető legnagyobb és legteljesebb áldozatra, amit senki más nem tehetett volna meg értem. Azóta tudom, hogy tetszett a Szeretet Teljességének engem, a méltatlan bűnöst ennyire szeretni.
(Horváth Levente)

Nem, Uram!

Írta: Göllner Pál

Egy fiatal skót leány felkereste a lelkészt.
- „Szeretném az életemet teljesen átadni Jézusnak.” – mondta.
- „És mi tartja vissza?”
- „Két dolog. Ön tudja, hogy zongoraművész vagyok, most tettem le nagy sikerrel a vizsgáimat. Előkelő hangversenyekre kaptam meghívásokat. Attól félek, hogyha átadom az életemet Jézusnak, azt kéri majd tőlem, hogy mondjak le ezekről.”
- „És mi a másik?”
- „Ha átadom az életemet Jézusnak, félek, hogy azt akarja, menjek el Indiába szolgálni a szegényeknek, és én ezt nem akarom.”
- „Ez minden?”
- „Igen, ez minden.”
- „Vegyük elő az Újtestamentumot, az Apostolok cselekedeteiről írt könyv 10. fejezetét. Ebből kiragadok két szót: ’Nem, Uram!’ Ez a két szó ellentmondás önmagában. Vagy ura Péternek Krisztus, és akkor nincs joga azt mondani, hogy: Nem, Uram –, vagy pedig joga van Péternek nemet mondani, és akkor Jézus nem ura neki.”
- „Teszek egy javaslatot.” – folytatta a lelkész – „Ide írom a papírra ezt a két szót: Nem, Uram! Ön döntsön. Húzza át az egyik szót. Ez lesz a döntése.”
A lelkész kiment a szobából. Tíz perc múlva visszajött. A leány, arcát kezébe temetve, csendesen sírdogált. A papíron ez állt: Uram!

(Forrás: Új Élet – Evangéliumi folyóirat (a Vetés és Aratás elődje), 5. évfolyam (1967.) 3. szám, 3. old. - Kiadta: Evangéliumi Iratmisszió, Stuttgart, NSzK. Felelős szerkesztő: Ungár Aladár.)

Dávid király imádsága: 

"Senki se szégyenüljön meg, aki benned bízik. Azok szégyenüljenek meg, akik ok nélkül elpártolnak tőled. Utaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem!” ( Zsolt 25,3-4)

Reménység fél lábbal?

A balerina könnyed szökkenésekkel kezdi a táncot, csak néhány másodperc elteltével tűnik fel, hogy a jobb karja hiányzik. Majd hangos kopogás hallatszik; táncpartnere mankóra támaszkodva érkezik a színpadra. Döbbent csend van a nézőtéren: Mihez tudnak kezdeni a balettelőadáson, ők, ketten egy-egy hiányzó kézzel és lábbal?

Aztán következnek a bravúros mozdulatok; a féllábú balett-táncos megmutatja, hogy nem adta fel. Mankójára támaszkodva könnyedén emelgeti, forgatja párját; társa is teljes odaadással azonosul szerepével, és lágy könnyedséggel libben a csodálatos zene ritmusára – majd a tánc végén a férfi, társára nehezedve lebiceg a színpadról. A darab címe: Reménység.

Hasonlít a hívő keresztyén élete is erre a sánta táncosra. Támaszték nélkül eldőlne. Segítség híján nem tudna előre haladni. Közösség nélkül kiszolgáltatott lenne. De társához is, akinek hiányzó kezét pótolta párjának erős karja.

Amikor úgy véli valaki, hogy most már közösség, gyülekezet nélkül, egyedül is jól boldogul, és nincs szüksége mennyei Atyjának naponkénti segítségére sem, akkor ne csodálkozzék, ha majd nagy esés lesz az elbizakodott magántánc vége. Jézus Krisztus, a vele és egymással való közösségre hívott el bennünket – csak ebben a kettős közösségben mutathatjuk be Isten dicsőségére életünk ’táncát’.

Szász L. Dóra / Kisbér

Előadás megtekinthető:http://duzsu.wordpress.com/2010/01/02/remeny/



A keresztyének megtapasztalása is: „Kinek szíve reád (Istenre) támaszkodik, megőrzöd azt teljes békében, mivel tebenned bízik.” (Ézs 26,3)

Száraz kenyéren és vízen?

Írta: Előd Erika


Régmúlt századokban ezt kapták a rabok a fogságban. Isten azt ígéri népének, hogyha őneki szolgálnak, akkor megáldja kenyerüket és vizüket. Csak kenyeret és vizet? Nem tejet, nem, kávét, teát, és nem kalácsot vagy tortát? „Csak" kenyeret és vizet? Igen, Isten tudja, ha ez megvan, akkor életben maradhat az ember.
S amikor napjainkra értékes kinccsé lett a tiszta ivóvíz és az adalékmentes, finom, friss házikenyér, és vannak nemzetek, ahol ez a minőség egyre elérhetetlenebb, és még a rosszért is drága árat kell fizetniük, akkor keresztyén emberként hálásak vagyunk, hogy jut asztalunkra víz és kenyér. S bizonyára annál még több is. Bátorítson tehát mindenkit a Biblia biztatása:


„Ne aggodalmaskodjatok és ne mondjátok tehát: 'Mit együnk?' vagy 'Mit igyunk?' vagy 'Mivel ruházkodjunk?'. Mert mindezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van." (Mt 6,31-32)

TI MIÉRT NEM ÉNEKELTEK?

Emlékszem egy kislányra – nevezzük Katinak –, aki csillogó szemekkel figyelt az alkalmakon. Később tudtam meg, hogy otthon mindig beszámolt arról a történetről, amit a vasárnapi iskolában hallott. Szülei nem voltak bibliaolvasó emberek.

Amikor Kati első alkalommal eljutott a nyári gyermek csendes hétre, sok kedves evangéliumi éneket megtanult, különösen tetszett neki az étkezések előtti közös ima és ének. Otthon már az első családi vacsoránál énekelni kezdte az asztali áldást, majd gyermeki természetességgel megkérdezte szüleitől: „Ti miért nem énekeltek velem?” Nem sokkal később, a kislány unszolására először édesanyja kezdett járni az istentiszteletre, de Kati vágyott arra, hogy együtt legyen a család, így aztán édesapja is csatlakozott hozzájuk.

Évek teltek el, Kati felnőtt, és Jézus követője lett; majd – csodák csodája – ösztöndíjjal felvették a hitoktatói szakra! Milyen jó, hogy mindez időben történt, és így nem rontotta el élete kezdetét sem. Hivatását és társát már az Úrtól kérheti.

Életbevágóan fontos, hogy a gyermekek időben hallják az Igét – még ha nem is tér meg mindegyik –, és a hit előszobájába beléphetnek. Kevesebb lenne akkor a kábítószeres fiatalok és az abortuszra menő lányok száma, és több a kölcsönös bizalom és a szeretet a családokban.

Két évtized után is izgalommal készülök a gyermek-istentiszteletre, mert közöttük mindig történhet valami váratlan dolog. Nagyon hálás vagyok ezért a szolgálatért, hiszen a hit hallásból van, az Isten Igéje által (Rm 10,17), és a fogékony gyermekszívekbe jó helyre hullik a mag.

Zika Klára / Budapest

Jézus tanácsolja: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el őket…” (Mk 10,14)