Anyai vigasz

Írta: Fritz Meier

Az evangélikus útmutató szerint a 2016. év igéje: „Ahogy az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket…” (Ézs 66,13)
Egyre reménytelenebbé váló világunkban nem segít az olcsó vigasz, a „Fel a fejjel!” buzdítás. És nem mindegy az sem, hogy ki az, aki vigasztalni próbál. Ha a bátorítás olyan valakitől származik, aki közel áll hozzánk, komolyan vesz bennünket, akinek jelentünk valamit, akkor szavainak van súlya. Az anya éppen ilyen személy, mert ő egészen különös módon áll hozzánk közel. Ha baj van, ő teljes valójával együtt érez velük, és mint gyermekének, mindenben a legeslegjobbat kívánja. Vannak idők, amikor senki nem tud jobban, teljesebben, mélyebben vigasztalni, mint saját anyánk. Sokaknak azonban már nem él az édesanyjuk – vagy olyan állapotban vannak, amikor a legőszintébb anyai vigasztalás sem képes reményt adni számukra. Sokan ragadtak meg kiúttalan vigasztalanságban, mint valami zsákutcában. Egy találó mondás szerint azonban a zsákutcák is nyitottak – felfelé! Igen! Isten vigasztalást ígér mindazoknak, akik elfogadják a vigaszt, akik hisznek, akik számára Isten realitás. Az ilyen, legfelsőbb fórumról érkező ígéret jót tesz az embernek. Nagyon is jót. Mert az élő Istentől jövő ígéret soha nem üres ígérgetés vagy olcsó vigasztalás. Ha pedig a hit embereiként Istentől megvigasztaltak vagyunk, akkor mi is erősíthetjük másokban a reménységet, mert Isten

„megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket.” (2 Kor 1,4)

"Atyám, bocsáss meg nekik..."

(Lk 23, 34);

"Egyedül ellened vétkeztem..."
(Zsolt 51,6)

Az Isten bocsánata olyannyira fontos, hogy Jézus és István vértanú még ellenségeik számára is elkérik ennek ajándékát. Az 51. zsoltárban pedig Dávid egyértelműen kijelenti, hogy egyedül Isten ellen vétkezett, nem emberek ellen. De mi van akkor, amikor megbántok másokat, vagy engem bántanak meg? Hogyan bocsátok meg, és hogyan bocsáthatnak meg nekem?

A megbocsátás, úgy tűnik, két ember ügye, de valójában ez a feladat Istenre és rám tartozik. Ki tud megbocsátani? Isten. Miért kellene akkor nekem is megbocsátanom másoknak? Azért, mert Ő megbocsátott nekem. Ha nem vagyok hajlandó megbocsátani, akkor ez azt jelenti, hogy az engem ért sérelem fontosabb számomra, mint az Atyával való kapcsolatom. Jelzi, hogy úgy gondolom, az ellenségem bűne súlyosabb, mint az enyém. De a legnagyobb bűn az életemben mégiscsak az én bűnöm, nem a másiké. A bűn elválaszt Istentől. A másik bűne akkor választ el Istentől, ha nem vagyok hajlandó megbocsátani. És ekkor a másik bűne az én bűnömmé válik.
Mit tehetek hát, amikor vétkezem valaki ellen? A tettemmel adósommá tettem őt. Kérjek bocsánatot? Ha mástól kérek bocsánatot, mint Istentől, akkor csak magamra van gondom, csak az bánt, hogy megromlott a kapcsolatom a másikkal, és vágyom arra, hogy kibéküljünk. De lehet, hogy a másik képtelen arra, hogy megbocsásson, vagy csak akkor tud megbocsátani, ha ezt nem várom el tőle, nem próbálom kicsikarni belőle. Az én feladatom az, hogy megvalljam, hogy vétkeztem, a másiknak meg az, hogy megbocsásson, ha tud.
Amikor a Miatyánkot imádkozzuk, arra kérjük Istent, hogy bocsássa meg a mi vétkeinket. Ha ezt az imádságot együtt mondom azzal, aki vétkezett ellenem, akkor én azért imádkozom, hogy Isten bocsássa meg az ő bűnét, ő meg azért imádkozik, hogy Isten bocsássa meg az enyémet. Atyám, bocsáss meg! Atyám, bocsáss meg nekik! Atyám, tégy képessé arra, hogy megbocsássak!
(Ailisha O'Sullivan)

Békesség Istentől

Írta: Benedek Csilla

Egy bibliaórát követően egyik lelki testvéremmel ültünk a budapesti autóbuszon, amikor is ellenőr vizsgálta a jegyeket, bérleteket. A mögöttünk levő ülésen fiatal nő ült, akinek a bérlete már nem volt érvényes. Az ellenőr közölte vele, hogy ilyenkor mi az eljárás, mire a nő felháborodva kifakadt, hogy nem fizeti ki a büntetést, és az egész ügy őt nem is érdekli. Mindig hangosabb és ocsmányabb szavakat használva védte a maga igazát. Az ellenőr nyugodt és higgadt hangon közölte vele, hogy ez az előírás. Az önmagát felhergelő utastársunkon már látszott, hogy ő el is hiszi, hogy neki van igaza.
Mi pedig egymásra néztünk, és hálás szívvel megállapítottuk, hogy igennagy ajándék az Úrhoz tartozni, aki a Békesség Fejedelme. Mennyire más az a világ, amiben a körülöttünk levők élnek, és pedig úgy, mintha mindenki egy-egy benzines hordón ülne, és egy apró szikrától már robbannak is. Mi pedig beismerhetjük, ha valamit elrontottunk, igazat adhatunk annak, aki erre felhívja figyelmünket, bocsánatot kérhetünk, és rendezhetjük, akkor is, ha ez nekünk veszteséget okoz majd.

„Az Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4,7)

Ha már elmúlt a karácsony

Írta: Horváth Mária


„Ha elmúlik karácsony, / A szeretet lángja halványabban ég, / De ha vigyázunk rá, nem alszik ki még. / Ha elmúlik karácsony, / És legszebb titkát nem árulja el, / Az új csodára egy évig várni kell (...) Három napig jók vagyunk, sőt emberségesek, / Istenem, hadd legyen egész évben ilyen a világ!" – énekli a Neoton Família, és bizony sokan érzik igaznak a szép dallamhoz tartozó szöveget.
De mi értelme van annak, hogy január közepét is elhagyva még mindig a karácsonyi ünnepet idézzük. Hiszen már bőven benne járunk az új esztendőben. A boltok túljutottak az év elején esedékes leltározáson, és az ünnepi fényfüzérek is a dobozok mélyére kerültek. Parti Nagy Lajos költő gondolata tette számomra aktuálissá a kérdés újbóli átgondolását, aki így fogalmazott: „Karácsonykor könnyű szeretni, de mi van azzal a sok hétfő reggellel?"
Karácsonykor tényleg könnyű szeretni? És mit kezdjünk a szeretetünket próbára tevő hétköznapokkal, amikből egy évre sokkal több jut, mint ünnepnapokból? Isten valóban a szeretete ünnepének szánta karácsonyt, a szó legnemesebb értelmében. De nem úgy, hogy néhány álbékességes napig szeretet-színházat játszunk. Jézusban a valódi szeretet jelent meg. Hiszen ő az életét is feláldozta értünk a kereszten – ez pedig nem is hasonlítható a világ karácsonykor alkalmazott üres szeretet-fogalmával.
Isten örömhírét elérhetővé tette számunkra, ezért a titok felismerhető, és nem kell rá várnunk egy újabb évig. Sőt, nem is korlátozódik a karácsonyi ünnep néhány szép napjára. Ha pedig megértjük, hogy Jézus miért és hogyan áldozta magát értünk, akkor már nem gyűlik meg a bajunk a sok hétfő reggellel sem, mert Isten szeretetéből meríthetünk erőt, ötletet és kitartást ahhoz, hogy szeretet-küldetésünket be tudjuk tölteni a hétköznapokban is.
Az idézett énekben kifejezett óhaj egybecseng Jézus akaratával is:


„Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket. Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért." (Jn 15,12-13)

Hull a hó!

Csodálatos műhold felvétel készült decemberben, ami azt mutatta be, hogy a hó egész Európát betakarta. Az emberek természetesen különböző módon fogadták az eseményt. A gyermekek, a szánkózók, a síelők és a romantikus lelkűek nyilván örültek ennek, a gazdák ilyenkor mindig hálásak, de a közutakon közlekedni kívánók talán nem annyira.

Több költőt indított már versírásra a téli, havas táj, s ezek mind remekművek lettek. Olvasásuk közben szinte megjelenik előttünk a fehérbe öltözött természet, s talán gyermekkorunk havas élményei is eszünkbe jutnak.

A megváltott ember nem csak azért lehet hálás, hogy a hónál fehérebb, tisztább lett az élete Jézus Krisztus váltságáldozata következtében, de az is örömöt jelenthet számára, hogy ahogyan a hó hasznos a földnek, mert megáztatja, úgy az Istennek emberszívbe hulló igéje sem tér vissza dolgavégezetlenül: élete termővé és gyümölcsözővé válhat. Isten így éri el célját a hóval és az Igével is.

Zila Péter / Budapest

Isteni ígéret: „Ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.” (Ézs 55,10-11)

MELEGET REMÉLVE

Sötét, ködbevesző ég, hómező és drótkerítés. Szibéria. A hadifoglyok kora hajnalban indulnak a munkába. Beleborzongok az elképzelt látványba, ahogyan a durva örök megszámolják a felsorakozott, rongyokba göngyölt, elfásult rabokat. Nagy kincs az újságpapír, amivel enyhíteni lehet a csontig hatoló hideget. Az egyik rabnak melegebb munkahely jutott, ahol felengedve, mélyen elaludt. Amikor estefelé ismét megszámolták a rabokat és egy hiányzott közülük, valamennyinek el kellett szenvednie a következményeket. Felfoghatatlan gyötrelmek olvashatók Szolzsenyicin könyvében.

De közöttünk is élnek testi-lelki melegség után vágyódó emberek. Naponta találkozunk velük. „(…) a szegények mindenkor veletek lesznek (…)” ­– mondta Jézus (Mt 26,11). Nem adhatunk mindenkinek, de ne fordítsuk félre fejünket: Úgyis csak elisszák! Lehet, de enniük is kell. Ítélkezünk felettük? Az egyedül Isten joga, mert csak ő tudja, honnan jöttek és hová tartanak. Közülük sokan kedves, segítő szavakat szeretnének hallani, hogy érezzék: ők is emberek.

Egy téli napon szakállas, ápolatlan férfi szállt fel a villamosra. Egyik kezében ócska, kitömött táskát, a másikban jókora fagyöngy-bokrocskát szorongatott. Arca, orra kipirult, valószínűleg nem csak a friss levegőtől. „Kezitcsókolom” – ült le velem szemben. Jó napot! Nehéz volt leszedni? – kérdeztem. Majdnem a fa tetejéig felmásztam érte – válaszolt, és beszélgetni kezdtünk. Több mindent megtudtam életéről a közös utazás alatt. Isten áldja! – köszöntem el leszállás előtt, mire ő váratlanul kezembe nyomta a fagyöngyöt: Magának adom! Zavartan nyúltam a pénztárcám után. Ajándék. Ne fizessen érte! – érintette meg a kezemet.

Csak pár jó szót szóltam, mégis én kaptam az alamizsnát. Otthon, a meleg kályhának támaszkodva, szégyenkezve adtam hálát Istennek mindazért a sok jóért, amivel megajándékozott.

* * *

HAJLÉK NÉLKÜL

Ott a kövön,

az aluljáróban,

fekszik egy hajléktalan.

Kidőlt fa

a lábak sűrű erdejében.

Gyökere beszakadt,

ágai véreznek.

gyümölcse holtan

született.



Ott a kövön

az aluljáróban,

elnémult egy szív.

Nem keresi, nem reméli

sem a földi,

sem a mennyei honát.

Uram! Mit tegyek,

hogy enyhítsem

vigasztalan fájdalmát?

Gaál Éva / Budapest

Jézus tanácsa: „Aki kér tőled, adj neki (…)” (Mt 5,42)

Neveljétek őket!

Írta: Levekiné Zsömböly Ágnes


Az ismerős fiatal családba megszületett az első gyermek, egy kisfiú. A család szeme fénye lett, és kis bálvány. Minden és mindenki körülötte forgott. Egy-két éves korára már ő dönthette el, hogy mit szeretne aznap enni: ehetett akár egy fél üveg Nutellát reggelire, 6 db pöttyös Túró Rudit ebéd helyett, és vacsoránál kézzel kivehette a közös tálból azt a darabot, amit csak akart, mielőtt a többieknek tálaltak volna. Ha úgy volt éppen kedve, az alig 3 éves gyermek ledobta magáról ruháit, és mezítelenül kirohant a kertbe, a hóba hemperegni! A felnőttek csak kezüket tördelve kérdezték: Mit tegyünk, ha éppen ezt akarja?
A kisfiú óvodába került. Mindenki legnagyobb csodálkozására az óvó néni mindennap így fogadta szüleit: Jó, engedelmes, semmi baj sincs vele. Odahaza viszont ugyanúgy viselkedett, mint addig: terrorizálta a családot.
- Miért vagy az óvodában olyan jó kisfiú, itthon pedig egyre szaporodnak és nagyobbak a konfliktusok? – kérdezték tőle.
- Mert ott megmondják, hogy mi a jó és a rossz; mit szabad tennem és mit nem. – fogalmazta meg válaszát a négyéves legényke.


"Ti apák (...), neveljétek (gyermekeiteket) az Úr tanítása és intése szerint." (Ef 6,4)

Örömöm a fán

Írta: Móréhné Ági

Nagy ajándék, amikor a hétmérföldes csizmánkat felhúzva barangolhatunk, és közben gyönyörködhetünk a teremtett világ szépségeiben. A lelkünk is megújul ilyenkor. Nem csak tényszerű megállapításokat teszünk, hogy "ez szép", de a szívünk is ujjong. De vannak élethelyzetek, amikor betegség, vagy más körülmény miatt el vagyunk zárva ilyen örömöktől. Hasonló napokat élek át mostanában én is. Mégis, bezártan is, számtalan öröm ér!
Például, amikor az ablakhoz ülök, és csak gyönyörködöm a fenyőfánkra szálló madarakban, amiket annyira szeretek. Ma is ideszállt egy fakúsz és egy csuszka.
Nagyon megrendített Zsindelyné Tüdős Klára egy mondata. Amikor kitelepítették őket a balatoni házba, és kiment másnap reggel a ház elé, akkor így kiáltott fel: "Uram, te tudtad, hogy szeretem a szépet?"
Amikor beköltöztünk a házunkba, és pár nap múlva megjelent az első madárcsapat a környező bokrokon, fákon, én is hasonlóan örvendeztem: "Uram, te tudtad, hogy én szeretem a madarakat?"
Igen, ő tudja. És azt is, hogy nehéz helyzetünkben hogyan lépjen közel hozzánk. És ő ad szemet észrevenni mindazt, ami őróla beszél. És ő indítja hálára a szívünket mindezek láttán.

"Áldjad, én lelkem, az Urat, és ne feledkezzél el semmi jótéteményéről!" (Zsolt 103,2)

"Ti kinek mondotok engem? Simon pedig felelvén monda: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. És felelvén Jézus monda néki: Boldog vagy, Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám."

Máté 16, 15-17

Boldog vagy, Simon

és boldog én is
és még annyian,
kikből kicsordul
Simon vallomása:
"Te vagy a KRISZTUS, az ISTEN FIA!"
Kik nem figyelnek többé senki másra,
csak Rá, KI ÚR a bűn, halál felett...

ezért írok én boldog verseket.

Urunk, Istenünk!
Mi valamennyien boldogságra vágyunk, de többnyire a test és vér szava, a magunk elgondolásai szerint. Köszönjük, hogy Te boldogságkeresésünkben sem hagysz magunkra, sőt feltárod előttünk a valódi boldogság titkait. Add, hogy bűneink bocsánata, lelki ajándékaid, az üdvösség tudata tegyenek bennünket boldoggá a SZENTLÉLEK szerint! Add, hogy fontos legyen számunkra mások boldogsága is. Így áldj meg örvendező élettel a JÉZUS KRISZTUSBAN!
Ámen.

VAKON A SÖTÉTBEN

Szokványos téli délután. Nincs hó, csak nyirkos, nyálkás levegő és hideg. Egy család autózik hazafelé, fáradtan, de vidáman. A nagypapa vezeti az autót. Nem fiatal már, de sok éve és nagyon jól vezet. Rohamosan sötétedik, egyre kevesebbet látni, a szembejövő autók lámpája folyamatosan vakít. Már az egész család az utat figyeli, abbamarad a beszélgetés, a feszült figyelem veszi át az uralmat. Nem lehet látni az utat!

A sofőr egyre többször tér át az út bal oldalára, kórusban figyelmeztetik, hogy jöjjön vissza, hiszen jönnek szembe. Egyértelmű, hogy a sofőr nem látja az utat. A feszült figyelemben szinte tapintani lehet a csendet, és a csendben is érezhetőek a kétségbeesett imádságok: Uram, segíts! Kérlek, óvj meg bennünket! Mindenki érzi, hogy már más kezében van a volán.

Amikor beérnek a közeli településre, körforgalmak sora következik. Egy váratlan pillanatban az autó a körforgalom kellős közepén, a füvön találja magát. Hogy került oda? Nem tudni, de nem volt sem bokor, sem fa, sem kő, pedig lehetett volna. Semmi bajuk nem lett!

A történet bizarr, de igaz. A család épségben hazaért. A kegyelem, az isteni gondviselés hihetetlen módokon tud körülvenni bennünket. Félelmetes, és egyben csodálatos átélni, hogy az Isten kezében a vak is biztonságban van.
Mi, mindannyian vakon közlekedünk a világban. Ha Jézus Krisztus nem vezetné az autónkat, sehová se jutnánk. Hálás vagyok, hogy életem kormányát az ő kezében tudhatom. Kívánom mindenkinek, hogy megtapasztalja, Jézus a legsötétebb utakon is vezet bennünket, őbenne mindig vakon bízhatunk!
Dr. Varga Katalin / Budapest

„Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket...” (1Pt 2,9)