2017. július 24., hétfő

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A megújulás lendülete, vádaskodás nélkül

Az Egyházban élő embert mélyen érinti mindaz, ami megbénítja, elnehezíti, megsebzi a misztikus test egészét. Az ilyen ember szenved az Egyházban jelen lévő rossztól. Arra vágyik, hogy az Egyház minden tagja tisztább legyen, az egységet jobban élő, figyelmesebb az emberek kéréseire, aktívabb a tanúságtételben. Hogy szenvedélyesebben szomjazza az igazságot, legyen mindenben spirituálisabb, és tartsa távolabb magát a világnak és hazugságainak tett engedményektől.

Anélkül, hogy utópikus álmokat táplálna, és anélkül, hogy ne magán kérné ezt elsősorban számon, nem törődik bele abba, hogy Krisztus tanítványai az emberiség nagy áramlatainak szélén tengődjenek. Képes spontán módon meglátni a jót, örülni neki, s mindezt láthatóvá is teszi anélkül, hogy szemet hunyna azon fogyatékosságok és hibák fölött, melyeket egyesek szívesen tagadnának, mások viszont csak megbotránkoznak rajtuk.

Tudatában van annak, hogy sok megújulás szükséges a baljós újdonságok elkerüléséhez, és tudja, hogy a megújulás lendülete természetes az Egyházban. Mielőtt nekiindul, igyekszik egyenesen, jól megcélozni az irányt.

Henri de Lubac: Elmélkedések az Egyházról





Ahogy az Atya küldött engem...

Jézus egyik igéje különösen megragad bennünket, ha arra gondolunk, hogy ezt Isten mondta. Ez a mondat megérteti velünk a kiválasztottság különleges szépségét. Egy paradox hasonlat ez, igaz és titkokban gazdag. Krisztus mindazoknak mondja, akik az ő papjai lesznek a századok során: “Ahogy az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket”. Ki tehát valójában a pap? Az, akit Krisztus arra választott, hogy az Ő életét folytassa az idők végezetéig.

Sajnos ez nem minden esetben van így. Ha pedig a pap nem Krisztust jeleníti meg, akkor keveset ér. A szavai üresek, a templomok sivatagok. Krisztus szavai ezzel szemben azonosak voltak Önmagával.

Ha a pap először megéli azt, amit prédikálni szeretne, és csak azután szól, akkor Krisztus jelen lesz a szavában. Ő maga is Krisztus mása lesz. Akkor a szavai tömegeket fognak vonzani, és ismét megtelnek a templomok. Mert nem annyira a tudomány teszi a papot, hanem a szeretet által éltetett karizma.

Chiara Lubich: A pap Krisztus mása,1970





Az élet és a társadalom törvénye

A keresztre feszített és elhagyott Jézust az „élet legmélyebb értelmének” fogom föl, hiszen ő épp ebben a pillanatban nyilatkoztatta ki legteljesebben az Atyával való kapcsolatának igazságát. Ezért ez a titok magának az életnek és a társadalomnak is a törvénye.

Olyanná kell válnunk, mint Ő, aki Istenként is megmosta apostolai lábát. Aki, bár tekintéllyel beszélt, mégsem fogadta el a hatalom semmilyen (társadalmi vagy lelki jellegű) formáját. Aki nem tartott igényt különleges jogokra azon a közvetítői szerepen túl, mely természete szerint a sajátja volt – tudniillik hogy fiúként engedelmeskedjen az Atyának egészen a halálig, és testvérként meghaljon az emberekért.

Silvano Cola




Cenákulum és utca

Imádságra és evangelizációra van szükség, hogy szentté váljunk, és segítsük a világot és az Egyházat, hogy szentebb legyen. Imádság és evangelizáció, hogy újra erősen, intenzíven átéljük a Pünkösd légkörét.

A Pünkösd „cenákulum” és „utca”, vagyis mindig két különböző, mégis egymást szorosan kiegészítő módon valósul meg: egyrészt „cenákulum”, hogy imádkozzunk, várjuk a Lelket és prófétai karizmáit, másrészt „az utca”, hogy beszéljünk Jézusról, s felragyogjon ajkunkon, tekintetünkben és életünkben az üdvösség Evangéliuma.

Salvatore Martinez



Szentnek lenni minden életállapotban

Akik eddig az életszentségről írtak, csaknem mindnyájan olyanok oktatását tűzték ki célul, akik a világtól visszavonultan élnek, vagy legalábbis olyan jámborságra oktattak, mely teljes visszavonultsághoz vezet. Én ellenben olyanokat akarok oktatni, akik a világban, családban, vagy akár a királyi udvarnál élnek...

A méh úgy gyűjt a virágokból mézet, hogy nem bántja azokat, és éppoly üdén és sértetlenül hagyja ott a virágokat, ahogyan találta őket. Az igazi életszentség azonban még helyesebben cselekszik, mert nem sérti meg a különböző hivatásokkal vagy foglalkozásokkal együtt járó kötelességeket, hanem ellenkezőleg: azokat szebbé és értékesebbé teszi...

Tévedés, sőt eretnekség, ha az életszentséget ki akarnánk rekeszteni a fejedelmi udvarokból, a hadseregből, a kézművesek műhelyeiből és a házaséletből. … Bárhol éljünk is, törekedhetünk és törekednünk is kell a tökéletes életre.

Szalézi Szent Ferenc: Filótea




Újraértékelni a szeretetet a társadalomban

A társadalom emberibbé, az emberi személy méltóságteljesebbé tétele érdekében politikai, gazdasági és kulturális szinten újra kell értékelni és a cselekvés legfontosabb normájává kell emelnünk a szeretet szerepét a társadalmi életben. Ha az igazságosság önmagában arra alkalmas, hogy „az emberek között kölcsönös csere alapján és a méltányosság szerint ítélve osszon el anyagi javakat, akkor a szeretet, és csak a szeretet (minden olyan szeretet is, amelyet ’irgalomnak’ nevezünk) képes arra, hogy az embereknek visszaadja önmagukat”. Az emberi viszonyokat nem lehet egyszerűen csak igazságossággal szabályozni: „A keresztény tudja, hogy a szeretet az az ok, amiért maga Isten kapcsolatra lép az emberrel, és amit maga is vár tőle feleletként. Ezért a szeretet a legmagasabb rendű és legnemesebb kapcsolati forma az emberek között is, amelynek az emberi élet valamennyi területét be kell töltenie, s ki kell terjednie a nemzetközi rendre is. Csak olyan emberiség örvendhet valódi és tartós békének, amelyet a ’szeretet civilizációja’ ural.”

Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma 582.

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

Az Egyház, mint család


Jézus Krisztusnak, a Mesternek a meghívására a tanítványok közössége, vagyis az Egyház, az Atya gyermekeinek Családjává lett (vö. Mt 5,16.45.48; 6,26.32; 7,11).

Az egyszülött Fiú által megélt szeretet jellemzi ennek a családnak a tagjait, amely arra kapott meghívást, hogy a testvéri szolgálattal, a diakóniával az idősebb testvér példáját kövesse. Jézus ugyanis, miután megmosta tanítványai lábát, kijelentette: „Példát adtam nektek, hogy amint én tettem, úgy cselekedjetek ti is” (Jn 13,15).

A 2009-es Afrika-szinódus munkadokumentuma, 40.

Az egység két pólusa


Fontos, hogy – Isten segítségével – megvalósítsuk életünk egységét. Küzdenünk kell érte minden nap, meg kell őriznünk, el kell mélyítenünk, vagy újra fel kell építenünk. A kereszténynek ragaszkodnia kell a belső egység két sarkalatos pontjához:
– Egyesíteni saját életét a Szentháromság isteni életével, mely benne lakik.
– Egynek kell lennie Krisztussal, akinek Misztikus Testébe fölvétetünk a keresztségünkkel.
E két pólus egymás után vagy együtt mérhetetlenül sokat segíthet nekünk abban, hogy megmeneküljünk a szétforgácsolódástól, melynek erői a nap folyamán szoktak bennünk működni.
A tapasztalat megtanít bennünket arra, hogy a legjobb szándékok és a leginkább magukkal ragadó buzdítások ellenére napunkat szétforgácsolódva fejezhetjük be, mert itt is, ott is hagytunk magunkból darabokat, ahogy az órák múltak. Anélkül, hogy elveszítenénk a derűt és a békét, egyszerűen el kell ismernünk, hogy a teremtmény az teremtmény, hogy az agyag az agyag – és próbáljuk megmenteni az egységet, mielőtt elalszunk. Ha nem sikerül, aludjunk nyugodtan és bízzunk abban, hogy újra találkozunk a Szentháromsággal és mindenekelőtt Jézus Krisztussal a következő reggel szentmiséjében.
Dom Hélder Câmara
Egyetemes szolidaritás


Krisztus meghívása – hogy nyíljunk ki embertársaink felé – mindig konkrét és mindig egyetemes érvényű. Minden egyes emberre gondol, mindenkire vonatkozik. Ennek a megnyílásnak a mértéke nem csak – és nem annyira – a másik ember közelsége, hanem éppen az ő szükségletei: éhes voltam, szomjas voltam, mezítelen voltam, börtönben vagy beteg voltam...

Azzal válaszoljunk erre a meghívásra, hogy a szenvedő embert keressük és, törődünk vele, túllépve országok és földrészek határain! Így valósul meg – mindannyiunk szívén keresztül – az emberi szolidaritás egyetemes dimenziója.

Az Egyház küldetése, hogy védelmezze ezt a dimenziót: és ne engedje korlátozni magát semmilyen határ, semmiféle politikai cél vagy rendszer által; védelmezze az egyetemes szolidaritást, különösen azokkal, akik szenvednek, s őrizze meg azt, Krisztusra tekintve, aki a szolidaritásnak ezt a dimenzióját egyszer s mindenkorra megalkotta. „Mert Krisztus szeretete sürget minket abban a meggyőződésben, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt. És ő azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor 5,14-15)

II. János Pál, Általános kihallgatás, 1979.

Gyöngeség és erő


Az aszkézis erőt igényel és ezt a keresztény ember a Teremtőben találja meg. Mi homály vagyunk, Ő pedig az eleven ragyogás. Mi betegség vagyunk, Ő pedig az erőteljes egészség. Mi nyomorúság vagyunk, Ő pedig a végtelen gazdagság. Mi gyöngeség vagyunk, de Ő fönntart minket: Te vagy, Istenem a mi szüntelen erősségünk!

Nincs idelenn semmi, ami ellen tudna állni Krisztus megváltó vére feltartóztathatatlan folyásának. Kicsinységünk azonban képes elhomályosítani tekintetünket, olyannyira, hogy nem vesszük észre az isteni nagyságot. Íme, ebben áll tehát minden hívő felelőssége, különösen azoké, akiknek az a feladata, hogy Isten népének lelki vezetői, szolgái legyenek, hogy ne fojtsák el a kegyelem forrásait, ne szégyelljék Krisztus keresztjét.
Szent Josemaría Escrivá De Balaguer
Mária radikális engedelmessége


Az Újszövetség elején megtaláljuk Mária alakját. Az ő fiat-ja (legyen nekem a te igéd szerint) nem csak eljegyzés, hanem Isten házasságkötése azzal a személlyel, aki az Ige és Isten akarata iránt engedelmes emberiséget személyesíti meg.

Máriának ebben a radikális engedelmességében az Ige nem marad csupán meghallgatott Ige, hanem testet ölt és megszületik közöttünk, akik ezáltal Jézus testvérévé válunk.

Az Egyház egész lelkiségi hagyománya mintaképet lát ebben az egyedülálló eseményben, amikor az Ige Máriában emberi testet ölt. Valami hasonló megy végbe azokban az emberekben is, akik Isten iránti szeretetből megteszik akaratát, és így önmagukban Krisztusnak adnak életet.

Silvano Cola

Találkozni Istennel korlátainkban


Karácsonykor az Ige testté lett, Isten emberré lett. Nem mást jelent ez, minthogy Isten az én korlátaimat vette magára. Az én korlátaimban, elesettségemben, bizonytalanságaimban van jelen Isten a világban. Gondja van mindezekre és el is fogadta ezeket.

Ahol saját korlátaimat tapasztalom, valójában Őt érintem, és ott nincs helye a reménytelenségnek, sokkal inkább a reménynek. Elfogadni a korlátaimat azt jelenti: elfogadom Őt, elfogadom Istent a korlátaimban.

Az én korlátaimban: Isten! Amit képes vagyok nyújtani a többieknek a korlátaimban, végtelenül kevesebb annál, amire szükségük van, és annál is, amit kérnek tőlem. Valójában épp ezekben a korlátaimban van jelen Isten, aki ezekben adja magát, az én odaadottságom által. Megtestesülésén keresztül – értsd jól – „szentséggé” válok számára, hatékony jellé, melyben Ő közli magát, és megjelenik a mi világunkban.

Klaus Hemmerle: Karácsonyi levél, 1993