2017. július 23., vasárnap

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A Szentháromság-Isten képe szerint

Az Egyház közösség, az üdvösség pedig közösségben való élet.
Korunk kultúrája is lassanként hangsúlyozni kezdi, hogy az emberi teremtmény csakis a közösségben találhatja meg a saját identitását, itt tudja kifejezni saját egyedülállóságát.
Közösség, nem pedig elkülönülés, páratlan mivolt, nem pedig összekeveredés: mindez éppen azt tükrözi vissza, hogy Isten képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve, akit a hit szentháromságos Istennek mutat be.
Jézusnak pedig kifejezett kívánsága, hogy ennek a keresztények között az Egyházban megvalósuló közösségnek láthatóvá kell válnia: „hogy a világ higgyen”. Ez nem más, mint a Szentháromság titkának társadalmi kifejeződése, vagyis azé a titoké, amely a kereszténységet megkülönbözteti más vallásoktól.
Silvano Cola




A tetteiben boldog ember

Legyetek megvalósítói az igének s ne csak hallgatói, különben önmagatokat csaljátok meg! Aki ugyanis csak hallgatja az igét, de nem valósítja meg, hasonlít ahhoz az emberhez, aki tükörben szemléli természetes külsejét. Magára pillant ugyan, de továbbmegy s menten elfelejti, milyen is volt. Aki azonban figyelmesen beletekint a szabadság tökéletes törvényébe, sőt el is mélyül benne, és nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója, az boldog lesz tetteiben.
(Jak 1,22-25)

Az egyetlen nyáj: az emberiség!

A klérus természete szerint hajlamos az Egyházat egy plébánia vagy egy esperesi kerület formájában elképzelni; mint egy nyájat amelyet valamiképpen tekintetével irányíthat, s amely felett gyakorolhatja papi feladatait. Ez a kölcsönös és befejezettnek tűnő kapcsolat, a lelki gondozók és a gondozottak között (akik a gondozás „tárgyát” képezik), úgy tűnik, mintha az ideális, sőt talán reális megjelenése volna az „egy nyáj és egy pásztor” gondolatnak. De ilyen esetekben elfelejtik megjegyezni, hogy az egyetlen pásztor nem a pápa, hanem Krisztus, és az egy nyáj nemcsak az Egyházhoz már eljutott bárányokat jelenti, hanem az egész emberiséget, a maga teljességében.
Ez a leszűkített elképzelés szerencsétlen módon különböző vonatkozásokban is megjelenhet. Eredménye pedig elsősorban az lesz, hogy az Egyház missziós küldetése és a világra való nyitottsága megszűnik.
Hans Urs von Balthasar: A papi egzisztencia

Kölcsönös felelősség

A papságban való közös részesedés alapján tudatosítsák a papok, hogy fokozottan felelősek azokért, akik valamilyen nehézséggel küzdenek. Idejében segítsenek rajtuk, ha szükséges, diszkréten figyelmeztetve őket. Azok iránt, akik valamiben hibáztak, legyenek nagylelkűek, bánjanak velük testvéri szeretettel, kitartóan imádkozzanak értük Istenhez, s éreztessék velük, hogy valóban testvéreik és barátaik.
Presbyterorum ordinis 8.

Megvalósulás az „igen”-ben

A Krisztussal való egyesülés feltétele a lemondás. Ez magában foglalja azt, hogy nem a mi utunkat és a mi akaratunkat akarjuk követni; hogy nem vágyakozunk arra, hogy ezzé vagy azzá váljunk, hanem Őrá hagyatkozunk, készen arra, hogy felhasználjon minket ahol és amilyen módon akar.
A papszentelés „igen”-jében megtettük ezt az alapvető lemondást, azt, hogy nem akarunk öntörvényűek lenni, és nem az „önmegvalósítást” akarjuk élni. Azonban napról napra valóra kell váltani ezt a nagy „igent” a sok kis „igen”-ben és a kis lemondásokban. A kis lépéseknek ezek az „igen”-jei, melyek együttesen alkotják a nagy „igent”, csak akkor valósíthatók meg keserűség és önsajnálat nélkül, ha Krisztus valóban életünk középpontja, ha igazán bizalmas viszonyba kerülünk Vele. Ebben az esetben, valóban megtapasztaljuk, a lemondások közepette is, hogy van, ami az első pillanatban fájdalom okozója lehet, mégis a Vele való barátság öröme növekszik általa, és mindezek a kis és olykor a nagy dolgok is az ő szeretetének jelei, mely folyamatosan jeleket és szeretetet ad nekünk. „Aki elveszíti önmagát, megtalálja.” Ha merjük elveszíteni önmagunkat az Úrért, megtapasztaljuk, hogy mennyire igaz az ő szava.
XVI. Benedek pápa: Nagycsütörtöki homília, 2009

Szentek lehetünk

Igen, lehetünk szentek, és mindnyájunknak dolgozni kell azon, hogy szentté váljunk. A szentek hozzánk hasonlóan halandók voltak, gyöngék, a szenvedélyeknek kitéve, akárcsak mi, és a rendelkezésünkre álló segítségek is ugyanazok: egyazon kegyelmek, egyazon szentségek...
Szentté válhatunk, hiszen hogyan is tagadná meg segítő kegyelmét a jóságos Isten, hogy szentté váljunk? Ő a mi Atyánk, Üdvözítőnk és Barátunk. Szenvedélyesen vágyik arra, hogy lásson bennünket megszabadulni az élet rossz dolgaitól. El akar bennünket halmozni mindenféle jóval, miután már ezen a világon csodás vigasztalásokat juttatott, melyek az égieknek az előízei, s melyeket én mindnyájatoknak kívánok.
Vianney Szent János

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A gyökerekig


Krisztus kinyilatkoztatja nekünk, hogy az isteni élet szentháromságos közösség. Atya, Fiú, Szentlélek a szeretet tökéletes kölcsönös közösségében élnek, az egység legmagasabb fokú misztériumában. Ebből árad ki minden szeretet és minden más közösség az emberi lét nagyságát és méltóságát szolgálva. (…)

A közösség, amelyet az emberek között fel kell építeni, olyan közösség, amely áthatja létüket egészen szeretetük gyökeréig, s ennek meg kell nyilvánulnia az élet minden területén, a gazdaságban, a társadalomban és a politikában is.


A Pueblai Konferencia záródokumentuma




Áttetszőség


Az egyházi hivatalt könnyen lehet úgy használni, mint afféle bevehetetlen erődítményt. Hiszen aki prédikál, „föntről”, a szószékről beszél anélkül, hogy párbeszédbe lépne a jelenlevőkkel. Ez pedig a lehető legkockázatosabb helyzet, amely emberek közt fennállhat. Könnyen megtörténhet ugyanis, hogy a pap a szószékről beszélést magára nézve természetesnek tekinti, s ezt veszi alapul a vele egyenrangú emberekkel való kapcsolataiban.

A papi életformát csakis a tiszta és őszinte hitben, vagyis Krisztus erejében lehet megélni. Minél inkább szolgál a pap, annál áttetszőbbé válik – és minél inkább címeket, méltóságokat ölt magára, a hitelessége annál homályosabb lesz.


Hans Urs von Balthasar



Átütő erővel


Amikor az apostolok Máriával együtt összegyűltek, hevesen elárasztotta őket a Szentlélek, ők pedig átütő erővel hirdették az élet igéit, és ezreket nyertek meg Jézus követésére. Kereszteltek és építették az Egyházat.

Máriával… a szeretet jelenléte volt ő. Egy újfajta szereteté.

Ha mi, keresztények úgy szeretnénk egymást, mintha Mária, Édesanyánk köztünk lenne, azt hiszem, jobban megértenénk Isten igéjét, amit az apostolok utódai hirdetnek, és ez olyan erővel hatna át bennünket és másokat, hogy elindítaná körülöttünk a keresztény forradalmat.


Chiara Lubich

Isten és az emberek között


A pap az örök Isten és az emberek között közvetít. Mit kell tehát tennie? Hirdetnie az embereknek Isten bölcsességét, az élő Isten igazságát. Mit kell tennie? Közvetíteni az embereknek Isten irgalmát, az élő Isten misztériumát, amint az jelen van a szentségeklben.

Másrészt föl kell ajánlania Istennek az emberek vágyait, szükségleteiket, bűneiket, örömeiket és szenvedéseiket. Értjük mit jelent mindez? Isten embere: ez a pap. Mindent összekötni és egyesíteni az élő Istennel: ez a pap nagy küldetése, mindenkori élethivatása. Ez fontos, ugyanakkor nehéz föladat is korunkban.
Josef Kentenich (Schönstatt, 2009)


Eggyé válni az Egyház fájdalmaival


Az Egyház arculatának, amely néhol áttetszően fényes, néhol azonban a sötétség homálya fedi, vissza kell tükröződnie minden keresztényben, minden keresztény közösségben. Ez azt jelenti, hogy eggyé kell válnunk nem pusztán az Egyház minden örömével, reményével, új virágzásával és terjedésével, hanem minden fájdalmával is, mint a felekezetek közötti egység hiánya, a fájdalmas helyzetek, a romboló vitatkozások, a veszély, hogy évszázados értékek mennek veszendőbe, vagy annak megtapasztalása, hogy sokan megtagadják vagy nem fogadják el Isten üzenetét, amelyet az ő üdvösségükre hozott a világba.

Az fogalmazódott meg bennem, hogy minden igazi kereszténynek stigmatizáltnak kellene lennie, ha nem is a szó legszorosabb értelmében, spirituálisan azonban mindenképpen.

Megértettem, hogy a keresztények stigmái napjainkban éppen az Egyháznak ezek a titokzatos, de legalább annyira valós sebei.

Ha Krisztus szeretetének mértéke a mi életünkben nem hozza közel hozzánk ezeknek a sebeknek a fájdalmát, nem vagyunk olyanok, amilyennek Isten ma látni akar bennünket.


Chiara Lubich: Santificarci Chiesa



Van, aki vet, és van, aki arat


Ki buzdítja a katolikus papokat arra, hogy a lehető leginkább egységben legyenek más hagyományú felekezetek papjaival és lelkipásztoraival?

A Keresztre feszített Jézus az elhagyatottság kiáltásában magára vette a világon létező minden szakadást, bűneink minden örökségét. Általa keressük egymást, általa szeretjük egymást, remélünk, és nem adjuk fel, ha a vállalkozás merésznek tűnik.

Ő, aki a történelem szívében megfizette a világ minden szakadását, a keresztények között létrejött szakadást is, még nem látta mérhetetlen fájdalmának minden gyümölcsét. Úgyhogy ő az, aki buzdít bennünket a vetésre, akkor is, ha nem mi leszünk azok, akik aratni fognak. Ő az, aki buzdít, hogy az Egyház javát nézzük, mindazokét, akik utánunk jönnek. És Ő győz meg bennünket arról, hogy ha nincs, aki elkezdi, és aki állhatatosan kitart, akkor az sem lesz, aki majd be tudja fejezni.

Chiara Lubich