2017. július 15., szombat

A bűnös a kereszténység szívében van. Senki sem érti annyira a kereszténység lényegét, mint a bűnös. Senki, hacsak a szent nem.


A keresztyén élet örvendező voltáról ne beszéljen senki, akinek nincsenek tapasztalatai.


A Szentlélek munkája nem egyéb, mint Istennek tervszerű magaközlése, az Ő dicsősége érdekében. (Ravasz László)


A tisztesség tudás nélkül haszontalan, a tudás tisztesség nélkül veszedelmes és ijesztő. (Samuel Johnson)

„Az a jó, ha kegyelemmel erősödik meg a szív.” (Zsid 13,9b)

Tárjuk ki szívünket, s valljuk meg bűneinket. Ne áltassuk magunkat a hazugság és a bűnök világában, tartsuk távol magunkat a gonosztól. Könyörögve kiáltsunk bűneink bocsánatáért a mindenható Úrhoz, s a bűnbocsánattól megerősödve szolgáljuk őt tiszta szívünkből!
(Kuthy Ilona Ágnes)


Egyedül az ellenség iránti szeretet az, amely a lelket igazán boldoggá teheti. Akiben ez a szeretet lakozik, annak békességét nem tudja feldúlni még az ördög sem. (Trudel)



„Ez lesz a békesség!” (Mik 5,4a)

Mi is…? Tinédzserek szájából hallottam a mondatot, hogy a békesség unalmas. Ha harminc-negyven másodpercenként nem történik valami esemény, akció, nem is tudunk már rendesen odafigyelni. Pedig a békesség az egyik kulcs a boldogsághoz vezető tekervényes úton. Békesség a társaimmal, békesség Istennel – és ami sokszor a legnehezebbnek tűnik: békesség önmagammal. Csak a Szeretet, a védő, óvó, tapintatos és türelmes Szeretet segíthet megtalálni ezt a nemcsak elveszett, de el is felejtett kulcsot.
(Balogh Éva)


Isten akarata az, hogy az isteni igazságok ne az értelmen keresztül jussanak a szívbe, hanem a szíven keresztül az értelembe. Mert ismernünk kell az emberi dolgokat ahhoz, hogy szeretni tudjunk, az isteni dolgokat pedig szeretnünk kell ahhoz, hogy megismerhessük azokat. (Pascal )


„Krisztus mondja: „A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy.”” (Jn 3,8)

A hetekben átélt rettenetes szélviharok alkalmával mindannyian láttuk a szél erejét és munkáját hazánkban. Ezekben a napokban még inkább elgondolkoztam, hogy milyen különleges természeti jelenség a szél: hetekig észre sem vesszük, hogy van levegő körülöttünk, azután ugyanaz a levegő hatalmas erővel mutatja meg magát. Jézus ezzel a természeti jelenséggel magyarázza meg Nikodémusnak a Szentlélek munkáját, hiszen ilyen a Szentlélek is – olykor nem érezzük, de akkor is belőle élünk, máskor pedig végigsöpör az életünkön vagy közösségeinken, és kiforgat a helyéről mindent. Mindezt nem rombolásként teszi, hanem éppen ellenkezőleg: ezzel épít Istennek tetsző életeket és gyülekezeteket.
(Deák László)



„Mily drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma!” (Zsolt 139,17)

Talán nem vagyok egyedül azzal, hogy a zsoltárok közül a 139. a kedvencem. Nem bosszant és idegesít, sőt örömmel tölt el, hogy tudom, Isten mindenütt jelen van, tud rólam, ismerte formálódásomat. Meg kell vallanom, az is bátorít, hogy tudhatom: minden, ami velem történik, először az Úr elé kerül. Én ebben látom nagynak és drágának az ő szándékait, mert érzem, hogy sohasem próbáltatom erőmön felül. Isten mindig ad annyi jót, hogy el ne csüggedjek, és annyi nehézséget, hogy el ne bízzam magam.
(Tamásy Tamásné)


Ne gondolja senki, hogy amit másokért tehet, vagy amit másoknak adhat, az jelentéktelen semmi csupán, s a fáradságot sem éri meg. Sok apró patak is hatalmas folyammá egyesül.


Nem sokkal a kistestvére születése után a kis Sanyi azt kérte a szüleitől, hogy hagyják egyedül a kisöccsével. A szülők féltek attól, hogy Sanyi, mint minden négy év körüli gyerek, féltékeny testvérére, ezért bántani fogja, vagy megrázza, így ezt nem engedték neki.
De Sanyika nem mutatkozott féltékenynek. Kedvesen bánt a gyerekkel és egyre gyakrabban kérte, hogy hadd maradjon vele egyedül. A szülők végül beleegyeztek.
Sanyi izgatottan ment be a kistestvére szobájába, de az ajtót nem csukta be rendesen, így a nyíláson át a kíváncsi szülők megfigyelhették, mi folyik majd odabenn. Látták, ahogy Sanyi odamegy a kisöccse ágyához, arcát az ő arcának szorítja, és halkan azt mondja: - Öcsikém, mondd meg nekem, milyen az Isten. Már kezdem elfelejteni.

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A „legfontosabb” szolgálat


Egészen biztos, hogy az evangelizáció az első és legfontosabb szolgálat, amit az Egyház tehet, és amit meg is kell tennie a ma valóságába és történelmébe ágyazott embernek. Ez minden korra érvényes, így a fogyasztásra beállított, hedonista, anyagelvű, öntörvényű és vallásilag közömbös emberre is. Az evangélium közvetlen és kérügmatikus hirdetésének mindig megvan, és meg is lesz a sajátos ereje minden körülmények között azzal a föltétellel, hogy a lehető legjobban alkalmazzuk az adott környezetre és élethelyzetre. (...)

„Mi nem hallgathatunk” (ApCsel 4,10), mondta Péter és János apostol a főtanács előtt. Mi, mai pásztorok sem hallgathatunk. Bátran és nagy belső erővel kell biztosítanunk a misszionáló evangelizáció folyamatosságát, s nem szabad megijednünk az ellenhangoktól, bármilyen irányból érkezzenek is. Csak így maradhatunk hűségesek Jézus Krisztushoz, és tudjuk fölajánlani pótolhatatlan szolgálatunkat a mai, posztmodern, elvárosiasodott és globalizálódó embernek, aki – mint a történelem bármely más korszakában – keresi létének igazi értelmét.

Claudio Hummes bíboros






Egy igazi csata


Néha előfordul, hogy a másik hibái, korlátai megnehezítik azt a szent kötelességünket, hogy Jézus alakját ismerjük fel testvérünkben. Ez csalóka módon egészen addig vezethet, hogy közömbössé válik a másik, illetve azt gondoljuk, hogy ebben az esetben megszűnik, vagy csökken a szeretet kötelessége.

Tudnunk kell megbocsátanunk is, amint Jézus megbocsátott. A Mester példájából tanulhatjuk meg, hogy nincs mentség vagy enyhítő körülmény, hogy ne úgy szeressünk, ahogy Krisztus szeretné, vagy még inkább: ahogy ő maga szeretett minket.

Ha képesek vagyunk felfedezni a másik jó oldalát – az a legjobb ellenszere annak a káros tendenciának, amely az emberi társadalomban előtérbe helyezi a negatívumokat és a rágalmakat. Nemes csatáról van itt szó, amit mindennap meg kell vívnunk testvéreinkkel való kapcsolatainkban.

Cláudio Hummes bíboros: Mindig Krisztus tanítványai





Ha szeretnéd elnyerni a bölcsességet…


Ne hidd, hogy elég az olvasás lélek nélkül, a gondolkodás áhítat nélkül, a keresés rácsodálkozás nélkül, a megfigyelés öröm nélkül, az elkötelezettség jámborság nélkül, a tudomány szeretet nélkül, az értelem alázatosság nélkül, a tanulmányok isteni kegyelem nélkül, a reflexió az Istentől sugallt bölcsesség nélkül.

Mindez olyan misztikus és különleges tény, hogy senki sem ismeri fel, csak aki megkapta ennek ajándékát. Azonban csak az kapja meg, aki kívánja, de senki más nem kívánja, csak az, akit meggyújtott a Szentlélek tüze, amelyet Krisztus hozott a földre. Ezért állapítja meg az Apostol, hogy ezt a misztikus bölcsességet a Szentlélek tárta fel.

Ha tehát szeretnéd tudni, hogyan halad előre a lélek Istenben, hallgasd a kegyelmet, és ne a tudományt; a vágyat, és ne az értelmet; az imádság sóhaját, ne az olvasmányt; a jegyest, ne a tanárt; Istent, ne az embert; a ködöt, és ne a világosságot; ne a fényt, hanem a tüzet, amely minden létezőt lángra lobbant és Istenbe olvaszt szelíd kenettel és lángoló érzelmekkel.

Szent Bonaventura

Mert benned akarom viszontlátni őt

Egy napon beléptem a templomba,
és teljes bizalommal a szívemben kérdeztem meg őt:
„Te, aki itt maradtál a földön a legszentebb Eucharisztiában
a föld minden pontján,
miért nem találtál valami módot arra,
hogy Máriát mindannyiunk anyját is itt hagyd nekünk,
akik átutazók vagyunk itt a földön?”
A csendben mintha ezt válaszolta volna:
„Nem hagytam őt itt, mert benned akarom viszontlátni őt.
Bár nem vagytok szeplőtelenek, mint ő,
az én szeretetem szűzzé tesz benneteket is.
És te, ti tárjátok majd ki anyai karotokat
és szíveteket az emberiség felé,
amely ma is éhezik Istenre és az ő Édesanyjára,
éppúgy, mint akkoriban.
Ma a ti feladatotok tehát,
hogy enyhítsétek a fájdalmakat, a sebeket,
letöröljétek a könnyeket.
Énekeld hát a litániát,
és törekedj arra, hogy tükörképe légy.”

Chiara Lubich






Mint Názáretben


Egynek lenni azt jelenti, hogy család vagyunk. Olyan család, amelynek mintája a földön a názáreti család. Ez szüzek olyan együttélése, amely bár természetfölötti, de egyben az elképzelhető legemberibb is, mert olyan emberi-isteni szeretet a benső köteléke, amely képes betölteni és felülmúlni az emberi szeretet iránti minden vágyunkat.

És ha család vagyunk, megoldódik az idős papok problémája is, hiszen abszurd és ellenkezik is Jézus parancsával, hogy megengedjük, hogy egy plébánosnak – mert idős és beteg – magányban és névtelenségben, elhagyottan kell élnie.

Ez a család szép és vonzó, mert fölragyog benne az egység harmóniája. A paptestvérek és kispapok számára is nyitott ház, a közösség otthona, mert ahol Jézus él, nem érezhető a nemzedékek közti távolság. Jézus mindig jelen van, mindig új. Ő Isten Igéje, a Teológus, a Bölcsesség, Aki mindazok által jelenvalóvá válik köztünk, akik újraélik Máriát.

Silvano Cola

Vigyük magunkkal Máriát


Jézus haldokolva anyjához fordult, és Jánosra mutatva azt mondta neki: „Asszony, íme a te fiad”. Majd Jánosra nézve hozzáfűzte: „Íme a te anyád” (Jn 19,27)

Tudjuk, hogy Jézus ebben a pillanatban Jánosban Máriára bízta az összes keresztényt; és nem kétséges, hogy János pap volt. Tehát a papok ezen a napon kaptak Jézustól – János személyében – egy irányt, egy meghívást, egy parancsot: hogy Máriában édesanyjukat lássák, és vigyék őt magukkal otthonukba...

Mária otthon van a papoknál. A papoknak emlékezniük kell erre; de ha sajnálatosan el is felejtenék magukkal vinni Máriát, Jézus anyja, a századokon át soha nem fogja elfelejteni, hogy beteljesítse haldokló Fiának ezt a vágyát. Mária a legbiztosabb segítség, akit Jézus a papoknak adott, hogy betölthessék szolgálatukat az Egyházban.

Chiara Lubich: A pap ma, a szerzetes ma

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A presbitérium közös középpontja

A pap általában saját plébániájának, egyházmegyéjének lelkipásztora, de ezzel egyidejűleg az egész egyházért, annak szélesebb értelemben vett egységéért is él.

Ha egy pap nem szerencsés módon csak saját plébániájára tekintene, papi tevékenységét kizárólag erre fordítaná, akkor leszűkítené szolgálatának kereteit, melyet egyházmegyéjének papi testületében ellát. Ha egy püspök csak a saját egyházmegyéért élne, anélkül, hogy önmagát az egyetemes Egyház püspökének tekintené, szintén korlátok közé szorítaná saját szolgálatát.

A nagyobb egységgel való kapcsolat kétségtelenül engedelmességet kíván meg, vagyis hogy vessük alá önmagunkat annak, aki elöljáróként Krisztust, a Főt képviseli számunkra. De ez még nem minden. A pap illetékes kompetenciájára nem önmagában kell tekintenünk, hanem mindazokkal közösségben, akik ugyanezt a szolgálatot gyakorolják.

Csak így válik világossá, hogy az egyes pap nem lép Krisztusnak, a Főnek a helyébe, hanem tudatában van annak, hogy saját, Krisztust képviselő és megjelenítő szerepét csupán relatív értelemben gyakorolja. Az ugyanis, hogy Krisztus gyakorolja főségét az egyes papban, egyáltalán nem áll ellentétben azzal, hogy Ő egyúttal, mint Fő, minden pap fölött is áll. És ez akkor válik láthatóvá, ha a papok megteremtik maguk között azt a teret, ahol Krisztus úgy jelenik meg, mint mindnyájuk életének közös középpontja.

Klaus Hemmerle aacheni püspök

Az idők értelmezése

Manapság életünket meglehetősen lefoglalja a külvilág szemlélete. A kommunikációs eszközök annyira nagy hatalommal bírnak, annyira agresszívek, hogy lefoglalnak bennünket, elvonják figyelmünket, eltérítenek önmagunktól, kiüresítik személyes, benső énünket.

Vigyázzunk tehát! Ki is léphetünk az egyszerű megfigyelő szerepéből, hogy kritikusként, gondolkodóként, kellő ítélőképességgel lépjünk fel. Ez a fajta reflektált tudatosság elengedhetetlen a modern ember számára, ha élő lélek akar maradni, nem csupán vászon, amelyen az őt érő számtalan hatás lerakódik. Számunkra, keresztények számára is fontos ez a fajta tudatosság, ha fel akarjuk fedezni az „idők jeleit”. Hiszen, amint a Zsinat is tanítja (Gaudium et spes, 4.), az „időket”, vagyis a minket körülvevő, ránk hatást gyakorló empirikus és történelmi valóságot az Evangélium fényében kell értelmeznünk.

A keresztények számára az „idők jeleinek” felfedezése tudatos keresztény tett, a hit és az élet összevetésének eredménye.

VI. Pál pápa, Általános kihallgatás, 1969. április 16.

Az új emberiség jele

Minél inkább hangsúlyozzuk, hogy az Egyháznak intézményes formát kell öltenie, és minél inkább hierarchikus felépítésű közösség, annál inkább szükséges, hogy szentháromságos kommuniónak tekintsük és így is éljük meg. (...)

Az egyház az új emberiség kezdete, mely (...) kizárólagos szeretettel újfajta kölcsönösségre törekszik. Ez a megbocsátásból és abból fakad, hogy képes komolyan venni a minden emberi lény iránti személyes szeretetet, beleértve az ellenséget is (vö. Mt 5,43).

Ezzel már részben fel is vázoltuk a szentháromságos kapcsolatok világát. Kölcsönös kiengesztelődésben élni, a mások feletti ítélkezést abbahagyni, személyes aggodalmainkat félretenni és ezáltal éppúgy figyelmet szentelni a távoliaknak, mint a közelieknek: ebben áll a szentháromságos kommunikáció alapvető minőségi újdonsága. Ez az Egyház létezésének célja. (...)

Az Egyház az a hely, ahol Isten tevékenykedik, mivel egyek vagyunk az ő nevében és úgy élünk együtt, hogy jelen legyen a szentháromságos Isten valósága, s a köztünk lévő Úr életünket Isten életébe kapcsolhassa.

Klaus Hemmerle: A egység útjai

Kölcsönös meghallgatás lelkipásztorok és hívők között

A közösség életterét napról napra gondozni és fejleszteni kell, minden szinten, valamennyi egyház életében. A közösségnek kell ragyognia a püspökök, a papok és a diakónusok közötti kapcsolatokban, a lelkipásztorok és Isten egész népe között, a papok és a szerzetesek között, az egyházi társulatok és mozgalmak között. Ennek érdekében egyre inkább értékelni kell azoknak a szervezeteknek a munkáját, melyeket a kánonjog irányoz elő: konkrétan a papi és pasztorális tanácsokét. A közösség teológiája és lelkisége éppen a lelkipásztorok és a hívek kölcsönös és hatékony egymásra figyelésére támaszkodik.

Jellemző Szent Benedek példája, aki arra emlékezteti a monostor apátját, hogy hallgassa meg a fiatalabbakat is: „gyakran a fiatalabbnak nyilatkoztatja ki az Úr azt, ami jobb”. Nolai Szent Paulinusz pedig így buzdít: „Figyeljünk minden hívő szavára, mert minden hívőben Isten Lelke lélegzik”.

II. János Pál: Novo millennio ineunte 45.

Megosztani Istennel a szenvedését

Egy órát sem tudtok virrasztani velem? – kérdezte Jézus a Getszemáni kertben. Ez épp az ellenkezője annak, amit a vallásos ember vár Istentől. Arra kaptunk meghívást, hogy osztozzunk Istennel a nélküle élő világ miatti fájdalmában.

Ezért valóban az Isten nélküli világban kell élnünk, és nem arra kell törekednünk, hogy ezt az istennélküliséget valahogyan vallásos módon elleplezzük vagy átértelmezzük.

Nem a vallásos cselekedetek tesznek kereszténnyé, hanem az Isten – e világban megélt – szenvedésében való részt vállalás.

A megtérés azt jelenti, hogy ne elsősorban a saját gyötrelmeinkkel, problémáinkkal, bűneinkkel, félelmeinkkel foglalkozzunk, hanem vágjunk neki Jézus Krisztussal a messiási események útjának, hiszen az Izajás könyvének 53. fejezetében leírtak most teljesednek be.

Dietrich Bonhoeffer

Örökségünk a XXI. századra

Mennyi vértanú! Vértanúk sokasága: a tisztaság vértanúi, az igazságosság vértanúi, vértanú gyermekek, nők és férfiak, vértanú népek. Hatalmas freskó tárul a szemünk elé: egy keresztény, szelíd, alázatos, erőszak nélküli, a rossznak ellenálló sereg képe ez, mely egyszerre gyönge, mégis erős a hitben, s amely haldokolva is hitt és szeretett. Ez a mártírhalálra szánt sereg a reményünk, amikor előretekintünk a most megkezdett évszázadra.

Nekünk, a XXI. század keresztényeinek ezt az örökséget kell elfogadnunk, és ezt kell választanunk. Ezt az örökséget magunkévá kell tennünk a mindennapokban, a kisebb és nagyobb nehézségekben; olyankor, amikor lemondunk az agresszivitásról, a gyűlöletről, az erőszakról. A vértanúk örökségét elfogadni olyan életet jelent, amelyet napról napra a szeretet, a szelídség és a hit tölt el. Szír Szent Izsák írja: „Téged üldözhetnek, de te ne üldözz mást! Engedd, hogy keresztre feszítsenek, de te ne feszíts keresztre mást. Hagyd, hogy gyalázzanak, de te ne gyalázz mást!”

Van Thuan bíboros