2017. július 6., csütörtök

A világ jobban tudja, mint mi, hogy mi illik Isten népéhez. A keresztény embertől mindig megkívánja, hogy Istennek tetsző élete legyen, s megbotránkozik, szemrehányást tesz, és lenézi az olyan hívőt, aki méltatlan hitéhez. (Turóci)


Aki Isten előtt megalázott szívvel olvassa Bibliáját, csakhamar megnyilatkozott szentélyt fog abban találni. (Kroeker)


Azt akarjátok tőlem hallani, miért és hogyan kell szeretnünk Istent? Íme: Isten iránti szeretetünk oka maga Isten; mértéke mérték nélküli szeretet. Két okból mondottam, hogy Istent önmagáért kell szeretnünk: először is, mert semmi sem méltóbb szeretetünkre, másodszor, mert semmi sem válik jobban hasznunkra.

A kérdés, miért kell Istent szeretnünk, kettős gondolatot ébreszt bennünk. Felmerül ugyanis a kétség lelkünkben, minek kell szeretetünk legfőbb indítóokának lennie: vajon Istent önmagáért, vagy magunk miatt kell szeretnünk? Mindkettőre ugyanazt válaszolom: Isten iránti szeretetünknek nem találom más méltó okát, mint Őt magát.

Nézzük előbb, mivel érdemelte meg szeretetünket? Sok érdemet szerzett nálunk, aki nekünk, érdemteleneknek adta Önmagát. Hiszen még Ő is mit adhatott volna jobbat Önmagánál? Ha tehát azt kutatjuk, mivel érdemelte ki szeretetünket, ha Iránta való szeretetünk indítóokát keressük, akkor azt kell mondanunk, hogy elsősorban azért kell Őt szeretnünk, mert Ő előbb szeretett bennünket. Teljességgel méltó arra, hogy viszontszeressük, különösen, ha meggondoljuk, ki Ő, kik vagyunk mi, és mennyire szeretett bennünket. Isten az, aki szeretett bennünket, ellenszolgáltatás nélkül. Még ellenségeit is szerette. És mennyire? János felelt erre: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte”, és Pál: „Aki saját Fiának nem kegyelmezett – úgymond –, hanem odaadta Őt érettünk”. És maga a Fiú tesz tanúságot önmagáról: „Nagyobb szeretete senkinek sincs, mint aki életét adja barátaiért”. Így szerzett érdemeket az Igaz a gonoszaknál, a Legnagyobb a legkisebbeknél, a Mindenható a tehetetleneknél. Úgy vélem, hogy akik előtt ez nyilvánvaló, azok előtt nyilvánvaló az is, miért kell szeretnünk Istent: azért, mert kiérdemelte a szeretetünket.

Nem csoda, ha valaki kevésbé szereti azt, akit kevésbé ismer. De még így is tudjuk, hogy mindenünkkel adósai vagyunk Annak, Aki bennünket mindenestől alkotott. Mit kell tennem tehát nekem, aki az én Istenemet nemcsak életem ingyen ajándékozójának, legbőkezűbb igazgatójának, kegyes vigasztalójának, gondviselő kormányzójának, hanem ezenfelül a leggazdagabb megváltómnak, örök megtartómnak, gazdagítómnak, megdicsőítőmnek vallom? Mit adjak az Úrnak mindezekért? Ha mindenemmel tartozom Neki azért, hogy teremtett, mit adjak még ehhez hozzá, amiért újjáteremtett, és ily módon teremtett újjá? Mikor először teremtett, engem adott magamnak, mikor másodszor, önmagát, mikor önmagát adta, engem adott vissza önmagamnak. Mivel teremtett és újjáteremtett, önmagammal tartozom önmagamért, és kétszeresen tartozom. Mit adjak Istennek Őérette? Mert ha ezerszeresen vissza is tudnék Neki fizetni, mi vagyok én Istenhez képest? Mivel az a szeretet, amely Istenre irányul, a mérhetetlenségre és végtelenségre irányul – hiszen Isten mérhetetlen is, végtelen is; milyennek kell lennie, kérdem, a mi szeretetünk határának és mértékének? Milyennek, hiszen mi nem ingyen adjuk már szeretetünket, hanem tartozásból? A mérhetetlenség szeret bennünket, az örökkévalóság szeret, a tudomány mindent felülmúló szeretete szeret; Isten szeret bennünket. Akinek a nagysága határtalan, Akinek a bölcsessége mérhetetlen, Akinek a békéje felülmúl minden értelmet: és mi mértékkel fizessünk vissza Neki?

Szeretlek, Uram, erősségem, támaszom és menedékem, szabadítóm és mindenem, amit csak kívánatosnak és szeretetreméltónak lehet nevezni! Istenem, segítőm, szeretlek ajándékodért és az én mértékem szerint, amely kisebb ugyan, mint amilyet az igazságosság megkívánna, de nem kisebb tehetségemnél. Mert ha tehetségem alatta marad is tartozásomnak, nem tudom felülmúlni önmagam. De többre leszek képes, ha többet kegyeskedel adni Önmagadból, bár sohasem leszek képes annyira, amennyire méltó lennél!

Clairoaux-i Szent Bernát


Épp azáltal tökéletesedik az ember, hogy fényt derít önnön tökéletlenségére. (Augustinus)



Ha a szeretet irányít, többet kapsz, mint amire számíthattál.


Ha valaki személyes kapcsolatba kerül Jézus Krisztussal, azonnal tudja magáról, hogy ő jó-e vagy rossz; nem gondolkodás által, hanem belső szemlélet által. (O. Chambers)



Istenünk, Atyánk!
Te mindig közel vagy hozzánk:
a csendben, és a munkában,
a magányban úgy, mint a találkozásban,
a már ismerősben éppúgy, mint az idegenben.

Add meg kérünk, hogy
egyre jobban felismerjük jelenlétedet életünkben,
és képesek legyünk mindenben Téged keresni és megtalálni.

Hogy közelségednek jelét add, elküldted hozzánk Fiadat, Jézust.
Segíts Őt egyre mélyebben megismernünk,
hogy úgy lássuk a világot, ahogy Ő látja,
hogy úgy szeressünk, ahogyan Ő szeret,
és úgy cselekedjünk, ahogy Ő cselekszik.

Tölts el minket Szentlelkeddel,
hogy Jézust egyre jobban szeressük,
és Őt még nagyobb odaadással kövessük.
Ámen


„Jézus Krisztus mondja: „Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben.”” (Mt 5,11–12)

Közhely, hogy a jó ügyért harcolni nemes gesztus. Jézus szavai ennél többet ígérnek – boldogok vagytok, ha szenvedtek is érte. Boldognak lenni Krisztus szerint egyet jelent az üdvösséggel, és Isten országa fölötte áll minden emberi értékelés szerinti jónak. Krisztus ezt ígéri nekünk – ez valóban örömre és ujjongásra ad okot!
(Gerlai Pál)


Krisztusunk, aki elestél bűneink súlya alatt és fölkeltél megigazulásunkra, kérünk, segíts minket és mindazokat, akiket földre sújt a bűn, hogy föl tudjunk kelni és folytatni tudjuk utunkat.

Boldog II. János Pál pápa


„Mert Isten megítél minden tettet, minden titkolt dolgot, akár jó, akár rossz az.” (Préd 12,14)

A Prédikátor könyvének zárómondata ez. Mintegy igazolja, megerősíti a könyv bevezető sóhajtását: „Igen nagy hiábavalóság – mondja a Prédikátor –, igen nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!” (Préd 1,2) Hiszen akár jó, akár rossz, akár nyíltan, akár rejtve ment végbe egy cselekedet: Isten megítéli. Ne legyen kétségünk: ez elítélést jelent. A Prédikátor nem kevesebbet állít, mint hogy az ember az Isten szerinti jó cselekvésére képtelen. De akkor mit tehetünk? Essünk kétségbe? A Prédikátor bár a realitás talaján áll, mégsem pesszimista! „De én mégis tudom, hogy az istenfélőknek lesz jó dolguk, mert őt félik” – vallja (8,12). „Mindezt hallva a végső tanulság ez: Féld Istent, és tartsd meg parancsolatait, mert ez minden embernek kötelessége!” – mondja (12,13). A Prédikátor ezzel a hit által való megigazulást prédikálja: bár cselekedeteink – jók és rosszak egyaránt – ítéletet vonnak a fejünkre, Isten megkegyelmez az őt félőknek, mert nem cselekedeteiket, hanem hitüket veszi figyelembe.
(Véghelyi Antal)



Öntudatos keresztény életet nem lehet élni anélkül, hogy az ember ne tekintsen hátra és előre, ne lássa azokat, amelyek lettek, és azokat, amelyeknek meg kell lenniük.



Szeretni nem annyit jelent, mint egymás szemébe nézni, hanem azt jelenti: együtt nézni ugyanabba az irányba.(Saint Exupery)



Tedd rá kezedet a mára, és kevésbé fogsz függeni a holnaptól.

Seneca

Uram, életemben oly sok az árnyék, de Te azt akarod, hogy fény legyek. Bennem még oly sok a homály, de Te azt akarod, hogy testvéreimnek világítsak. Magamat is alig vonszolom, de Te azt akarod, hogy testvéreimet hozzád vezessem, Hozzád vonzzam. Oly üres és íztelen vagyok Uram, de Te azt akarod, hogy a só legyek. Uram, Te légy életem fénye, világossága, íze, jó illata! Engedd, ha velem találkoznak az emberek, Rád találjanak!


„Valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre.” (Jn 1,16)

Először karácsonyi hangulat melegít át, majd színdarabok jutnak eszembe, látom a darabokat játszó kisgyerekeket, amikor ezt a mondatot olvasom. A kegyelemnek sokféle „illata” járja át életünket. A Király bevonulása Jeruzsálembe és a szívünkbe, a fojtott hangulatú, de örök nyugalmat hordozó utolsó vacsora, a fájdalmak férfija, a feltámadott Jézus vár minket kegyelmével ma és minden napon a világ végezetéig. (Smidéliuszné Drobina Erzsébet)