2017. július 6., csütörtök

A világ jobban tudja, mint mi, hogy mi illik Isten népéhez. A keresztény embertől mindig megkívánja, hogy Istennek tetsző élete legyen, s megbotránkozik, szemrehányást tesz, és lenézi az olyan hívőt, aki méltatlan hitéhez. (Turóci)


Aki Isten előtt megalázott szívvel olvassa Bibliáját, csakhamar megnyilatkozott szentélyt fog abban találni. (Kroeker)


Azt akarjátok tőlem hallani, miért és hogyan kell szeretnünk Istent? Íme: Isten iránti szeretetünk oka maga Isten; mértéke mérték nélküli szeretet. Két okból mondottam, hogy Istent önmagáért kell szeretnünk: először is, mert semmi sem méltóbb szeretetünkre, másodszor, mert semmi sem válik jobban hasznunkra.

A kérdés, miért kell Istent szeretnünk, kettős gondolatot ébreszt bennünk. Felmerül ugyanis a kétség lelkünkben, minek kell szeretetünk legfőbb indítóokának lennie: vajon Istent önmagáért, vagy magunk miatt kell szeretnünk? Mindkettőre ugyanazt válaszolom: Isten iránti szeretetünknek nem találom más méltó okát, mint Őt magát.

Nézzük előbb, mivel érdemelte meg szeretetünket? Sok érdemet szerzett nálunk, aki nekünk, érdemteleneknek adta Önmagát. Hiszen még Ő is mit adhatott volna jobbat Önmagánál? Ha tehát azt kutatjuk, mivel érdemelte ki szeretetünket, ha Iránta való szeretetünk indítóokát keressük, akkor azt kell mondanunk, hogy elsősorban azért kell Őt szeretnünk, mert Ő előbb szeretett bennünket. Teljességgel méltó arra, hogy viszontszeressük, különösen, ha meggondoljuk, ki Ő, kik vagyunk mi, és mennyire szeretett bennünket. Isten az, aki szeretett bennünket, ellenszolgáltatás nélkül. Még ellenségeit is szerette. És mennyire? János felelt erre: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte”, és Pál: „Aki saját Fiának nem kegyelmezett – úgymond –, hanem odaadta Őt érettünk”. És maga a Fiú tesz tanúságot önmagáról: „Nagyobb szeretete senkinek sincs, mint aki életét adja barátaiért”. Így szerzett érdemeket az Igaz a gonoszaknál, a Legnagyobb a legkisebbeknél, a Mindenható a tehetetleneknél. Úgy vélem, hogy akik előtt ez nyilvánvaló, azok előtt nyilvánvaló az is, miért kell szeretnünk Istent: azért, mert kiérdemelte a szeretetünket.

Nem csoda, ha valaki kevésbé szereti azt, akit kevésbé ismer. De még így is tudjuk, hogy mindenünkkel adósai vagyunk Annak, Aki bennünket mindenestől alkotott. Mit kell tennem tehát nekem, aki az én Istenemet nemcsak életem ingyen ajándékozójának, legbőkezűbb igazgatójának, kegyes vigasztalójának, gondviselő kormányzójának, hanem ezenfelül a leggazdagabb megváltómnak, örök megtartómnak, gazdagítómnak, megdicsőítőmnek vallom? Mit adjak az Úrnak mindezekért? Ha mindenemmel tartozom Neki azért, hogy teremtett, mit adjak még ehhez hozzá, amiért újjáteremtett, és ily módon teremtett újjá? Mikor először teremtett, engem adott magamnak, mikor másodszor, önmagát, mikor önmagát adta, engem adott vissza önmagamnak. Mivel teremtett és újjáteremtett, önmagammal tartozom önmagamért, és kétszeresen tartozom. Mit adjak Istennek Őérette? Mert ha ezerszeresen vissza is tudnék Neki fizetni, mi vagyok én Istenhez képest? Mivel az a szeretet, amely Istenre irányul, a mérhetetlenségre és végtelenségre irányul – hiszen Isten mérhetetlen is, végtelen is; milyennek kell lennie, kérdem, a mi szeretetünk határának és mértékének? Milyennek, hiszen mi nem ingyen adjuk már szeretetünket, hanem tartozásból? A mérhetetlenség szeret bennünket, az örökkévalóság szeret, a tudomány mindent felülmúló szeretete szeret; Isten szeret bennünket. Akinek a nagysága határtalan, Akinek a bölcsessége mérhetetlen, Akinek a békéje felülmúl minden értelmet: és mi mértékkel fizessünk vissza Neki?

Szeretlek, Uram, erősségem, támaszom és menedékem, szabadítóm és mindenem, amit csak kívánatosnak és szeretetreméltónak lehet nevezni! Istenem, segítőm, szeretlek ajándékodért és az én mértékem szerint, amely kisebb ugyan, mint amilyet az igazságosság megkívánna, de nem kisebb tehetségemnél. Mert ha tehetségem alatta marad is tartozásomnak, nem tudom felülmúlni önmagam. De többre leszek képes, ha többet kegyeskedel adni Önmagadból, bár sohasem leszek képes annyira, amennyire méltó lennél!

Clairoaux-i Szent Bernát


Épp azáltal tökéletesedik az ember, hogy fényt derít önnön tökéletlenségére. (Augustinus)



Ha a szeretet irányít, többet kapsz, mint amire számíthattál.


Ha valaki személyes kapcsolatba kerül Jézus Krisztussal, azonnal tudja magáról, hogy ő jó-e vagy rossz; nem gondolkodás által, hanem belső szemlélet által. (O. Chambers)



Istenünk, Atyánk!
Te mindig közel vagy hozzánk:
a csendben, és a munkában,
a magányban úgy, mint a találkozásban,
a már ismerősben éppúgy, mint az idegenben.

Add meg kérünk, hogy
egyre jobban felismerjük jelenlétedet életünkben,
és képesek legyünk mindenben Téged keresni és megtalálni.

Hogy közelségednek jelét add, elküldted hozzánk Fiadat, Jézust.
Segíts Őt egyre mélyebben megismernünk,
hogy úgy lássuk a világot, ahogy Ő látja,
hogy úgy szeressünk, ahogyan Ő szeret,
és úgy cselekedjünk, ahogy Ő cselekszik.

Tölts el minket Szentlelkeddel,
hogy Jézust egyre jobban szeressük,
és Őt még nagyobb odaadással kövessük.
Ámen


„Jézus Krisztus mondja: „Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben.”” (Mt 5,11–12)

Közhely, hogy a jó ügyért harcolni nemes gesztus. Jézus szavai ennél többet ígérnek – boldogok vagytok, ha szenvedtek is érte. Boldognak lenni Krisztus szerint egyet jelent az üdvösséggel, és Isten országa fölötte áll minden emberi értékelés szerinti jónak. Krisztus ezt ígéri nekünk – ez valóban örömre és ujjongásra ad okot!
(Gerlai Pál)


Krisztusunk, aki elestél bűneink súlya alatt és fölkeltél megigazulásunkra, kérünk, segíts minket és mindazokat, akiket földre sújt a bűn, hogy föl tudjunk kelni és folytatni tudjuk utunkat.

Boldog II. János Pál pápa


„Mert Isten megítél minden tettet, minden titkolt dolgot, akár jó, akár rossz az.” (Préd 12,14)

A Prédikátor könyvének zárómondata ez. Mintegy igazolja, megerősíti a könyv bevezető sóhajtását: „Igen nagy hiábavalóság – mondja a Prédikátor –, igen nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!” (Préd 1,2) Hiszen akár jó, akár rossz, akár nyíltan, akár rejtve ment végbe egy cselekedet: Isten megítéli. Ne legyen kétségünk: ez elítélést jelent. A Prédikátor nem kevesebbet állít, mint hogy az ember az Isten szerinti jó cselekvésére képtelen. De akkor mit tehetünk? Essünk kétségbe? A Prédikátor bár a realitás talaján áll, mégsem pesszimista! „De én mégis tudom, hogy az istenfélőknek lesz jó dolguk, mert őt félik” – vallja (8,12). „Mindezt hallva a végső tanulság ez: Féld Istent, és tartsd meg parancsolatait, mert ez minden embernek kötelessége!” – mondja (12,13). A Prédikátor ezzel a hit által való megigazulást prédikálja: bár cselekedeteink – jók és rosszak egyaránt – ítéletet vonnak a fejünkre, Isten megkegyelmez az őt félőknek, mert nem cselekedeteiket, hanem hitüket veszi figyelembe.
(Véghelyi Antal)



Öntudatos keresztény életet nem lehet élni anélkül, hogy az ember ne tekintsen hátra és előre, ne lássa azokat, amelyek lettek, és azokat, amelyeknek meg kell lenniük.



Szeretni nem annyit jelent, mint egymás szemébe nézni, hanem azt jelenti: együtt nézni ugyanabba az irányba.(Saint Exupery)



Tedd rá kezedet a mára, és kevésbé fogsz függeni a holnaptól.

Seneca

Uram, életemben oly sok az árnyék, de Te azt akarod, hogy fény legyek. Bennem még oly sok a homály, de Te azt akarod, hogy testvéreimnek világítsak. Magamat is alig vonszolom, de Te azt akarod, hogy testvéreimet hozzád vezessem, Hozzád vonzzam. Oly üres és íztelen vagyok Uram, de Te azt akarod, hogy a só legyek. Uram, Te légy életem fénye, világossága, íze, jó illata! Engedd, ha velem találkoznak az emberek, Rád találjanak!


„Valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre.” (Jn 1,16)

Először karácsonyi hangulat melegít át, majd színdarabok jutnak eszembe, látom a darabokat játszó kisgyerekeket, amikor ezt a mondatot olvasom. A kegyelemnek sokféle „illata” járja át életünket. A Király bevonulása Jeruzsálembe és a szívünkbe, a fojtott hangulatú, de örök nyugalmat hordozó utolsó vacsora, a fájdalmak férfija, a feltámadott Jézus vár minket kegyelmével ma és minden napon a világ végezetéig. (Smidéliuszné Drobina Erzsébet)

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A földi javakban való részesedés


Ugyanaz a bizonyosság, hogy Isten jelen van a másikban, vezet bennünket az ember és ember közötti kommunióra (kölcsönös megosztásra), amely az anyagi javakban való közös részesedést is megkívánja.

Az anyagi javak közösségét – amely társadalmilag talán legjelentősebb újdonsága volt az első keresztény közösségeknek – nem tekinthetjük csupán önkéntes vállalásnak… Hatékony próbája ez annak, hogy az ember miként válaszol Isten személyes szeretetére, és ebből következően a felebarát iránti szeretetnek is.

Ez is egy módja annak, hogy a veszítés által kiteljesedjünk: elszakadunk a bálványoktól, hogy eljussunk az egymással való közösségre. Ha egy felebarátom szükséget szenved, és én nem adok neki a sajátomból – az egyházatyák megfogalmazása szerint –, gyilkos vagyok. S amikor adok annak, aki hiányt szenved, valójában visszaadom Istennek azt, ami az övé…

Silvano Cola

A legédesebb kötelesség


Mi Isten élő eszközei vagyunk: az Ő szolgái, akik az Ő szavát visszhangozzák, az Ő tabernákulumai, jelenlétének történelmi és társadalmi jelei az emberek között, Isten emberek iránti szeretetének sugárzó tűzhelyei. E csodás ténynek velejárója papi életünk első és legédesebb kötelessége: Krisztussal való bensőséges kapcsolatunk a Szentlélekben, az Atyával (vö. Jn 16,27). Hiteles, személyes, benső kapcsolatban éljünk Vele, amelyet féltőn óvunk a kegyelem állapotában, és tudatosan ki is fejezünk a Vele folytatott párbeszédben és a szeretetteljes szemlélődésben. Nekünk szólnak Jézus utolsó vacsorán mondott szavai: „maradjatok meg szeretetemben” (Jn 15,9;15,4). Krisztus szolgájának legjellemzőbb sajátossága a Vele való egység és az Ő kinyilatkoztatása utáni vágyakozás.

VI. Pál pápa: Papszentelési homília, Bogotá, 1968.






A „teljes” családért


A férfi, akit pappá szenteltek, elhagyja otthonát, és a világ lesz az otthona: apja, anyja, testvérei többé nem csak, vagy nem elsődlegesen azok, akikkel közös a vére, hanem azok, akiktől helyzete eltér: a kitagadottak, névtelenek, szegények, akikre senki sem figyel. Kikerül saját családjából, hogy a teljes családot szolgálja.

Igino Giordani

Az átalakulás útja


Az Egyház történelmében, különböző módokon, mindig fölmerült a komolyan gyötrő kérdés: Mit tegyünk? Úgy tűnik, az embereknek nincs ránk szüksége, haszontalannak tűnik mindaz, amit teszünk.

Magaménak érzem kérdéseiteket és problémáitokat. Én is megszenvedem őket. De egyrészt mindannyian együtt akarunk szenvedni e problémák miatt, másrészt a szenvedés által át is alakítani a problémákat, mert éppen a szenvedés az átalakulás útja, és szenvedés nélkül nincs átalakulás.

Ez az értelme a földbe hullott búzaszem példabeszédének is: csak a szenvedő átalakulás folyamata hoz majd gyümölcsöt, és így tárul fel a megoldás is.

A szívünkbe kell fogadnunk világunk nehézségeit, és Krisztussal együtt szenvedve kell átformálnunk ezeket a problémákat, és ezáltal saját magunkat is. S amilyen mértékben mi magunk átalakultunk, úgy láthatjuk meg Isten Országának jelenlétét, és mutathatjuk meg másoknak is.

XVI. Benedek: Aosta egyházmegye papjainak, 2005. július 25.

Azért beszélünk, mert megtaláltuk


Mindnyájan tudjuk, milyen nehéz ma egy fiatalnak keresztényként élni. A kulturális közeg, a média egészen mást kínál, mint a Krisztushoz vezető út. Lehetetlennek tűnik Krisztusra mint az élet középpontjára tekinteni és úgy élni, ahogy azt Jézus elénk tárja. Mégis úgy látom, hogy sokaknak már nem elég annak az életvitelnek az ajánlata, amely végül is üressé tesz bennünket.

A fiataloknak érezniük kell, hogy nem olyan szavakat mondunk, amit magunk nem élünk, hanem azért beszélünk, mert megtaláltuk az igazságot, és minden nap úgy törekszünk újra és újra megtalálni, mint személyes életünk igazságát. Csak akkor lehetnek hitelesek szavaink, logikájuk akkor lesz látható és meggyőző, ha ezen az úton járunk, ha életünket az Úr életéhez hasonlóan akarjuk élni.

XVI Benedek: Róma város papjaihoz, 2008

Ha szeretsz, akkor létezel


Fontos úgy közelítenünk a papsághoz, hogy hisszük: képesek vagyunk meghalni mindenkiért, meghalni önmaguknak, mindenkiért. Ki kell oltanunk a tudni vágyás minden hevét, hogy csak szeretet legyünk. Isten Szeretet. Ha szeretsz, létezel. Ha nem szeretsz, nem létezel.
Úgy kell tekintenem a másik emberre, bárki legyen is az, hogy helyettesíthetetlen, egyedülálló a világon. Hányszor olvastuk Szent Páltól, hogy lehet prófétáló tehetségem, szétoszthatom mindenemet, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Az egész Evangélium lényege ebben áll: „Bármit tettél akár a legkisebbnek is, nekem tetted”. Bármit teszek akár a világ legszerencsétlenebbjének is, magának Jézusnak teszem.
Így lehet ragyogóvá tenni az éjszakát. Eljutni erre a meggyőződésre: ez az igazi felfedezés. Megértjük, hogy van végre egy jó út a világ számára.

Silvano Cola

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A fájdalom: találkozáshoz vezető út


Mély találkozás Krisztussal a fájdalom által lehetséges. Enélkül nem ismerhetjük meg, és nem találkozhatunk vele mélyen.

Miért éppen a fájdalom által? Ennek az az oka, hogy ha nem nyitjuk meg magunkat, nem találkozhatunk Krisztussal. Nem találkozhatunk Krisztussal anélkül, hogy önmagunkat kitárva ki ne üresednénk.

Megnyílni és üressé válni nem lehetséges anélkül, hogy azt ne kísérné a szív metsző fájdalma, mintha hegyes tőr járná át.

A Végtelen befogadásához a végesnek szét kell szakadnia.

Stefano Kim bíboros

A tabernákulum előtt


Fontos, hogy életetek középpontjában az Eucharisztiában való részesedés álljon, amiben Jézus önmagát adja nekünk. Ő, aki minden ember bűnéért meghalt, mindannyiótokkal közösségre kíván lépni. Azért kopogtat szívetek kapuján, hogy kegyelmét adja nektek.

Gyertek, hogy találkozzatok Vele a Legszentebb Eucharisztiában, gyertek imádni Őt a templomokba és időzzetek el a tabernákulum előtt térdelve: Jézus eltölt majd benneteket szeretetével és feltárja előttetek Szívének titkait.

Ha rá figyeltek, egyre mélyebben tapasztaljátok, hogy milyen öröm az Ő Misztikus Testéhez, az Egyházhoz tartozni, tanítványainak családjához, amelyet az egység és szeretet köteléke fog össze.

Ezenkívül megtanultok kiengesztelődni Istennel. Különösen a kiengesztelődés szentségében vár titeket Jézus, hogy megbocsássa bűneiteket, és kiengesztelődjetek szeretetével a pap szolgálata által. Ha alázattal és őszintén meggyónjátok bűneiteket, szolgájának szava által magának Istennek bocsánatát nyeritek el.

XVI. Benedek pápa: Üzenet a holland fiatalokhoz

A város fényét a Bárány adja


„Az angyal lélekben elragadott egy nagy magas hegyre, s ott megmutatta nekem a mennyből, az Istentől alászállt szent várost, Jeruzsálemet. Isten dicsőségét sugározta. Ragyogott, mint a drágakő, mint a kristálytiszta jáspis. A város falának tizenkét alapköve volt, rajtuk a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve.

De templomot nem láttam benne, mert a Mindenható, az Úr, az Isten és a Bárány a temploma. A városnak nincs szüksége sem napra, sem holdra, hogy világítsanak, mert az Isten dicsősége ragyogja be, világossága pedig a Bárány.

Fényében járnak a nemzetek, és a föld királyai elhozzák bele dicsőségüket. Kapuit nem zárják be soha, hiszen ott nincs éjszaka. A népek odahordják kincseiket és értékeiket. Nem jut oda be tisztátalan, sem gonosztevő, sem hazug, csak azok, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe.

Jelenések könyve 21,10-11.14.22-27.


Az új Család


Mária anyasága, mely a Názáretben kimondott igennel kezdődött, a Kereszt alatt teljesedik be. Bár – ahogy Szent Anzelm írja –„Mária, igenjének pillanatától kezdve mindannyiunkat méhében hordoz”, a Szent Szűz krisztushívők iránti anyai hivatása és küldetése ténylegesen akkor kezdődött, amikor Jézus így szólt hozzá: „Asszony, íme a te fiad” (Jn 19,26).

Amikor a haldokló Krisztus a kereszt magasából látta az Anyát és mellette a szeretett tanítványt, fölismerte annak az új Családnak a kezdetét, amely hamarosan kibontakozott a világban, az Egyház és az új emberiség csíráját.

Isten Fia így teljesítette be küldetését: Szűztől született, hogy a bűnön kívül mindenben részese legyen emberi természetünknek, az Atyához való visszatérés pillanatában pedig nekünk hagyta a világban az emberi nem egységének szentségét: „az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében egyesített” Családot.

XVI. Benedek pápa: Homília Efezusban, 2006

Krisztus áttetszősége


A papok arra kaptak meghívást, hogy folytassák Krisztusnak, az egyetlen és legfőbb pásztornak a jelenlétét azáltal, hogy életstílusát megvalósítva láthatóvá teszik őt a rájuk bízott nyájban. Miként Péter első levelében olvashatjuk: „A köztetek élő presbitereket kérve kérem – magam is mint presbiter és Krisztus szenvedésének tanúja, aki a jövőben megnyilvánuló dicsőséget is közlöm veletek –, legeltessétek Isten rátok bízott nyáját. Gondoskodjatok a nyájról, nem kényszerből, hanem Isten akarata szerint szívből; nem kicsinyes haszonlesésből, hanem jó akarattal; nem is uralkodva rajtuk, hanem mint a nyáj példaképei. Amikor majd megjelenik a pásztorok Fejedelme, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját." (1Pt 5,1-4)

A presbiterek az Egyházban és az Egyházért a Fő és Pásztor Jézus Krisztus szentségi megjelenítői, tekintéllyel az Ő szavát hirdetik, főként a keresztség, a bűnbánat és az Eucharisztia szentségében az Ő irgalmas és üdvösséget kínáló gesztusait ismétlik, az Ő szerető gondoskodásával adják életüket a nyájért, melyet összegyűjtenek és elvezetnek az Atyához Krisztus által a Szentlélekben. Egyszóval a presbiterek azért vannak és dolgoznak, hogy hirdessék az Evangéliumot a világnak, és építsék az Egyházat a fő és pásztor Krisztus nevében.

II. János Pál: Pastores dabo vobis 15.

Rítus és egzisztencia


A papság krisztológiai megalapozásának fejlődése (ld. Zsidókhoz írt levél), illetve annak egyháztani felvetései (ld. 1Pt) nagy változást mutatnak a kultikus szertartás és a papság értelmezésében: a rituális megnyilvánulások helyett a papság egzisztenciális mibenléte kerül előtérbe.

Krisztus papsága nem egy ünnepélyes szertartásban valósult meg, hanem egy történelmi eseményben: saját életének felajánlásában.

Az Egyházban megélt papság nem szertartások végzését jelenti, hanem valódi egzisztenciális átalakulást, amely nyitottá tesz a Szentlélek és az isteni szeretet működésére. Ebből a – sajátosan keresztény – szempontból mondhatjuk, hogy a felszentelt papok állnak a királyi papság szolgálatában és nem fordítva.

Albert Vanhoye: A papság régen és ma