2017. július 5., szerda

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A világ azé, aki szereti


Néha panaszkodunk, hogy a kereszténység egyre kevésbé van jelen a mai társadalomban, hogy a fiataloknak nehéz átadni a hitet, hogy a hivatások száma csökken. És folytathatnánk még az aggodalomra okot adó jelenségek fölsorolását…

Valóban, a mai világban nem ritkán elveszettnek érezzük magunkat. De a remény merész vállalkozása túllendít ezen. Egyszer egy naptárban ezt az idézetet találtam: „A világ azé, aki szereti, és ennek tanúbizonyságát is tudja adni.” Mennyire igazak ezek a szavak! Minden ember szívében végtelen a szomjúság a szeretet iránt, és mi csillapítani tudjuk ezt azzal a szeretettel, melyet Isten árasztott a szívünkbe.

Ám ehhez arra van szükség, hogy szeretetünk „művészi” legyen, mesteri, amely felülmúlja a pusztán emberi szeretet képességét. Ha nem is minden, de sok múlik ezen.

Ezt a művészetet láttam például Kalkuttai Teréz anyában. Aki meglátta őt, megszerette. Vagy XXIII. János pápában. Emléke sok évvel a halála után is rendkívül élő az emberekben.

Van Thuan bíboros: A remény tanúságtevői

Add nekem a szívedet!


Meg vagy győződve arról, hogy a tisztaság erény, és mint ilyennek, növekednie és tökéletesednie kell benned? Ismétlem, nem elég mindegyikünknek önmegtartóztatónak lennünk kinek-kinek a maga állapota szerint: hősiesen kell élnünk a tisztaság erényét. Ez a magatartás pozitív hozzáállást kíván, amellyel jó szívvel elfogadjuk az isteni kérést: Praebe, fili mi, cor tuum mihi et ocoli tui vias meas custodiant, (Fiam, add nekem a szívedet, és útjaim tetszeni fognak szemednek!).

Azt kérdezed, hogyan kezdd ezt a küzdelmet? Jól jegyezd meg: ha az elején ellenállsz, már győztél! Menekülj a veszélytől amint észreveszed a szenvedély első jeleit, sőt még az előtt! Beszélj rögtön felelősöddel, minél előbb, annál jobb, mert ha megnyitod, ha egészen kitárod a szíved, nem fogsz vereséget szenvedni!

Szent Josemaría Escrivá de Balaguer

Az ősegyház példáját követve


Szükségszerű, hogy a papok a hit fényénél mérlegeljék mindazokat a dolgokat, melyekkel életük folyamán találkoznak, hogy megtanulják azokat helyesen, Isten akarata szerint fölhasználni, s képesek legyenek elutasítani mindazt, ami küldetésükben gátolná őket. Az egyházi hivatalt ne tekintsék kereseti forrásnak, a belőle származott jövedelmet ne is fordítsák családi vagyonuk növelésére.

Hivatásuk többre, az önkéntes szegénységre szól, hogy még nyilvánvalóbban hasonlóbbá váljanak Krisztushoz, és szabadabbá a szent szolgálatra. Mert Krisztus, noha gazdag volt, értünk szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjunk. Az apostolok példájukkal tanúsították, hogy Isten ingyenes ajándékát ingyen kell továbbadni, és tudtak bővelkedni, de szűkölködni is.

Sőt, a rendelkezésre álló javaknak bizonyos fokú közös használata – annak a vagyonközösségnek mintájára, melyről az ősegyház története oly elismerően szól – a legjobb utakat készíti a lelkipásztori szeretet számára.

Presbyterorum ordinis 17.






“Eucharisztia” mások számára


Jézus kérését, hogy “életünket adjuk” testvéreinkért, az esetek döntő többségében nem vérünk ontásával teljesítjük, hanem a mindennapok apró tettei által.
Azzal, ahogyan másokat szolgálunk. Akár azokat is, akiket valami miatt magunknál alacsonyabbrendűnek érzünk.
Szolgálni azt jelenti, hogy “eucharisztiává” válunk mások számára, azonosulunk velük, megosztjuk örömeiket, fájdalmaikat. Megtanulunk az ő fejükkel gondolkodni, az ő szívükkel érezni, bennük élni. “Az ő mokasszinjükben járunk”, ahogy egy indián közmondás jól kifejezi.

Van Thuan vietnami bíboros: A remény tanúi

Mindenki példa


Akár a földművesnek, aki a földet szántva folytonosan Istenhez emeli szívét, akár az asztalosnak, a kovácsnak, hivatalnoknak vagy értelmiséginek – végül is minden kereszténynek – gőg nélküli példává kell válnia embertársai számára. Hiszen ott él lelkünkben a meggyőződés, hogy győztesek csak a Belé vetett bizalmat gyakorolva leszünk: mert magunktól nem vagyunk képesek egy szalmaszálat sem fölemelni a földről (vö. Jn 15,5).

Ezért mindenkinek a maga munkájában, azon a területen, ahol a társadalomban tevékenykedik, éreznie kell, hogy Isten munkáját végzi, hogy mindenekelőtt Isten békéjének és örömének magvetője. „A tökéletes keresztény mindig derűt és örömöt hordoz magában. Derűt, mert érzi Isten jelenlétét. Örömöt, mert tapasztalja, hogy az Ő ajándékai veszik körül. Ebben az esetben a keresztény valóban királyi személyiség, Isten szent papja.” (Alexandriai Szent Kelemen)

Josemaría Escrivá: Az Atya karjai között

Négyszemközt


A személyes imádság pótolhatatlan, mert mindenki számára elérkezik az idő, amikor Isten négyszemközti találkozásra hívja, egy bensőséges találkozásra. Ez történhet a szobánkban, a tabernákulum előtt vagy egy fa alatt, hegycsúcson, tengerparton, vagy akár autóvezetés közben is.

Megtörténik a szentmise bármelyik pillanatában, például az előkészület közben, a könyörgés előtt, az olvasmányok vagy a homília után, a szentáldozás után biztosan, vagy a szentmise utáni hálaadásban.

Személyes imádságunk legyen igazán szívből fakadó. Kifejezhetjük szavakkal vagy anélkül, mégsem korlátozódhat arra, hogy a lelki élet mesterei vagy szentek által írott imákat ismételgetünk, noha ezek a formulák segíthetnek bennünket abban, hogy megtanuljunk személyesen imádkozni.

Francis Arinze bíboros: Reflexiók a papságról

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A Föld Eucharisztiája

A meghaló és feltámadó Jézus kétségkívül a kozmosz átalakulásának legfőbb oka.

Szent Pál révén azonban azt is tudjuk a kinyilatkoztatásból, hogy Krisztus szenvedését mi, emberek teljesítjük be (vö. Kol 1, 24) és hogy a teremtés Isten fiainak a megnyilvánulását várja (vö Róm 8, 19). Isten az emberek együttműködését is várja, akik az Eucharisztia által krisztusivá váltak, hogy közreműködjenek a kozmosz megújulásában.

Azt mondhatnánk tehát, hogy az eucharisztikus kenyér erejéből az ember az univerzum “eucharisztiájává” válik, abban az értelemben, hogy Krisztussal, földbe vetett magként, előmozdítja az univerzum átváltozását.

Ha ugyanis az Eucharisztia az ember feltámadásának eszköze, nem lehetséges-e, hogy az Eucharisztia által átistenült emberi test arra van rendelve, hogy elbomoljon a földben és így közreműködjék a kozmosz megújításában?

Nem jelenthetjük-e ki tehát, hogy halálunk után Jézussal mi leszünk a Föld Eucharisztiája?

A föld “megesz” minket, ahogy mi az Eucharisztiát. Nem azért, hogy földdé alakítson minket, hanem, hogy az átalakuljon “új éggé és új földdé”. (...)

Az Eucharisztia megvált és Istennel egyesít minket. Mi, meghalva, közreműködünk a kozmosz átformálásában.

Chiara Lubich

A lélek sötét éjszakái

Istennek célja van az életünkkel, és ez nem korlátozódik csupán a földi életünkre.

Vannak pillanatok, amikor igazán mérgesek vagyunk Istenre, vagy teljesen lehangoltak, vagy egészen becsapottnak érezzük magunkat, mert úgy tűnik, mintha Isten nem tenne semmit...

De ha kihasználjuk a megzavarodottság e pillanatait – „a lélek sötét éjszakáit”, ahogy a misztikusok nevezik –, akkor Istennel való kapcsolatunk mélyebbé válhat.

A hitem felszínes, hogyha csak akkor dicsérem Istent, amikor süt a nap.

David Watson

Az áldozat új értelme

Jézus halálának mint áldozatnak az értelmezése egyre nagyobb jelentőséget kapott a hitben, hogy kifejezze ennek az eseménynek mély értékét. Azonban az is világos, hogy egy ilyen értelmezés alapján újra kell gondolni az áldozatról alkotott képünket. Az állatok vérével végzett rituális ceremónia helyett az emberi történelemnek olyan kegyetlen és valós eseménye zajlott, amelyben Jézus minden emberségével jelen volt. Engedelmeskedett Istennek, és odaajándékozta önmagát testvéreiért, egészen a halálig.

Ebben az „áldozatban” nem egy erre szánt állatot „szenteltek” rituálisan Istennek, hanem maga az ember alakult át Jézusban. Ez azt jelenti, hogy az ember kapcsolata Istennel újjászületett, s ezzel egyszersmind új képességet is kapott arra, hogy közösségben éljen embertársaival. Így jött létre az Új Szövetség.

Albert Vanhoye: A papság régen és ma

Jelentőség és valóság

A klérusnak hirdetnie kell az Igét, de az igehirdetés nem Isten Igéjének formája, hanem csak közvetítése annak. Az Evangélium nem a prédikációért van, és nem a szószéki igehirdető idézeteket tartalmazó kincsesbányája: a prédikációnak van az Evangéliumba bevezető funkciója.

A közvetítés fontos a katekizmusban és a keresztény tanítás minden kiszolgáltatója számára.

Ugyanez érvényes más szinten a liturgiára, annak egészében és részeiben egyaránt: amilyen fontos, hogy a keresztény nép Krisztus szenvedésének emlékét méltó módon ünnepelje, annyira szükséges, hogy a nép minden szertartáson keresztül azonnal felfedezze annak jelentését és valóságát, és soha ne azt lássa végcélként, hogy a szertartásnak milyen szépnek és méltónak kellene lennie.

Hans Urs von Balthasar: Papi lét

Mária szolgálata

A megváltás egyetemes üdvrendjén belül Mária Krisztus szolgálati helyét foglalja el. Ahol megjelenik Krisztus, ott ő is jelen lesz valamilyen formában. S ahol ő megjelenik, ott szükségszerűen teljességgel jelen van Krisztus is. Szolgálatán keresztül Máriának az a feladata, hogy a világnak elvigye és ajándékozza Krisztust.

A napkeleti bölcsek Édesanyja ölében találtak rá a Megváltóra. Ugyanígy a pásztorok is. Ez nem akármilyen esemény, hanem valamiképpen szimbólum. Itt áll előttünk a Szent Szűz: fülébe cseng az Angyali Üdvözlet, ajkain a Magnificat, karján a Gyermek, szívében a hét tőr, feje fölött a lángnyelvek. Lehet-e tökéletesebben megfesteni képmását?

Amellett, hogy Krisztus-hordozónak nevezzük őt, Istenszülőnek is nevezhetjük. Az a feladata, hogy megszülje Krisztust ott, ahol befogadják.

Josef Kentenich





Vonzó Egyház

Az Egyház mint szeretetközösség arra kapott meghívást, hogy Isten szeretetének – Aki maga is Közösség – a dicsőségét tükrözze vissza, s ezzel az embereket és a népeket Krisztushoz vonzza.

Az Egyház nem a prozelitizmus, hanem vonzereje által növekszik, miként Krisztus is „mindenkit magához vonz” szeretetének erejével.

Az Egyház akkor lesz vonzó, amikor éli a közösséget, mert Jézus tanítványai arról ismerhetők fel, hogy úgy szeretik egymást, ahogyan Jézus szerette övéit (vö. Róm 12,4-13; Jn 13,34).

Az aparecidai konferencia záródokumentuma, 2007