Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A papok új családja

Hogyan lehetne megkívánni a paptól, hogy mindent elhagyjon: apát, anyát, testvéreket, földet…, ha cserébe nem kapna, a papi életközösség formájában, egy új családot? Jézus gyakorlata nem ez volt!

Kérte ugyan övéitől, hogy hagyjanak el mindent, és úgy kövessék őt..., de ugyanakkor közösségi életet, új családot kínált fel, illetve biztosított számukra, egészen odáig menően, hogy a Vele való mindennapos együttélés során javaikat is megosztották egymással.

Nagy szükség van rá, hogy előmozdítsuk a papok effajta testvéri közösségét, éspedig konkrét, kézzelfogható módon: az anyagiaktól az egészségig, a lelki élettől a tanulmányokig. A papok között erősebb, elevenebb és konkrétabb kötelékek vannak, mint egy természetes családban. Más szóval, olyan papokra gondolok, akik Jézussal élnek, aki jelen van közöttük (vö. Mt 18,20).

Amikor sok pappal kapcsolatba kerültem, úgy éreztem, fontos segítenem őket, hogy otthonra leljenek, olyan helyre, ahol családként élhetnek. Úgy látom ugyanis, hogy az, akinek nincs otthona, ahol családban érezheti magát, szükségszerűen sok nehézséggel találja szembe magát.

Toni Weber: Otthont készíteni a papoknak

A papság csúcsa

A papok gyakran rengeteg dologgal foglalkoznak, de amikor észreveszik, hogy száz kezdeményezésből csak egy sikerül, akkor jön az elbátortalanodás és a stressz, és kétségeik támadnak: Eltévesztettem a hivatásom? Érték még egyáltalán a cölibátus? A papnak miért kell lemondania arról, hogy családja legyen?

Nekem is voltak ilyen gondolataim, amikor a (kommunista) kormány megtiltotta, hogy bármi szolgálatot végezzek az Egyházban, és tíz éven át Prága utcáinak kirakatüvegeit tisztítottam. Helyzetem arra kényszerített, hogy keressem papi önazonosságomat – a lelkipásztori szolgálat gyakorlása nélkül. Látszólag haszontalanul, anélkül, hogy egy közösséget vezethettem volna.

Jézus segített, aki a keresztre szegezve nem tehetett csodákat, nem prédikálhatott, de – elhagyottságában – csupán hallgatva és szenvedve eljutott papi életének csúcsára. Őbenne találtam meg igazi papi önazonosságomat. Ez örömmel és békével töltött el.

Azután megértettem, hogy ez az önazonosság nem szerezhető meg örökre a megvilágosodás és kegyelem egy pillanatával, hanem folyamatosan keresnünk kell, különösen a sötétség és fájdalom pillanataiban.

Miloslav Vlk bíboros

Az egyetemes családért

Jézus meghívása világosan feltételezi a természetes családtól való elszakadást azért, hogy egy új, természetfölötti család tagjai lehessünk. Jézus nem azt mondja, hogy nem kell szeretni és tisztelni szüleinket, hiszen egyetlen „i” betű vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből. A hivatás az, ami megköveteli, hogy Isten országának hirdetéséért tökéletesen szabadok legyünk a családtól.

Véleményem szerint ebben fedezhetjük fel a papságra való meghívás és a cölibátus közötti mély összefüggést, mert a Jézus követésére szóló, az egyetemes család java érdekében vállalt meghívás magában foglalja a természetes családtól való elszakadást.

Ha így tekintünk a dolgokra, a cölibátus nem lemondás. Csak akkor látjuk negatívan, ha megfeledkezünk arról, hogy a meghívott személy arra van rendelve, hogy Jézusban minden hívő atyjává legyen és az emberi nem nagy családjában testvérekké szülje őket.

Pasquale Foresi: Az egyház mai nehézségei

Az evangélium szépsége elragad

Nem elég sajnálkozni romlott világunk felett vagy elítélni azt. Az sem elég ebben a kiábrándult korban, ha az igazságról, a kötelességekről, a közjóról, lelkipásztori programokról, az evangéliumi követelményekről beszélünk.

Együttérző és szerettel teli szívvel kell beszélnünk, annak a szeretetnek tapasztalatával, mely örömmel ajándékoz és lelkesít. Sugározni kell mindannak a szépségét, ami igaz és helyes a világban, mert egyedül ez a szépség ragadja meg a szíveket, és vezeti Istenhez őket.

Carlo Maria Martini bíboros

Hívás az életszentségre

Soha nem tudjuk eléggé hangsúlyozni, hogy Isten életszentségre szóló hívására adott személyes válaszunk mennyire alapvető és meghatározó. Ez a föltétele nem csupán annak, hogy személyes apostolkodásunk gyümölcsöző legyen, hanem szélesebb értelemben annak is, hogy az Egyház arcán visszatükröződjön Krisztus fénye (vö. LG 1), és így az embereket elvezessük arra, hogy felismerjék és imádják az Urat.

Mindenekelőtt fogadjuk el Pál apostol esedezését, hogy engesztelődjünk ki Istennel (vö. 2Kor 5,20), és teljes szívvel, elszánt és bátor lélekkel kérjük az Urat, hogy távolítson el mindent, ami elválaszt bennünket Tőle és ellentétes a küldetéssel, amit kaptunk. Az Úr – biztosak lehetünk benne – irgalmas és meg fog hallgatni minket.

XVI. Benedek: Papokhoz intézett beszéd, 2005.

Mindenkit szívünkbe fogadni

A Keresztrefeszített Jézus, aki bár gazdag volt, értünk szegénnyé lett, és „megalázta önmagát, szolgai alakot öltött” (vö. Fil 2,7-8) –, meg tudja tanítani a papoknak azt a hiteles keresztény magatartást, melyet minden rájuk bízott ember felé fordulva gyakorolniuk kell: a szolgálatot.

Krisztus ilyen, és ilyennek akarja a papot. Szolgálni, eggyé válni mindenkivel a végsőkig, a bűnt kivéve, hogy minél többeket megnyerjen Krisztusnak (vö. 1Kor 9,19). Késznek lenni a párbeszédre minden felebaráttal, megérteni őket, mindenkit befogadni a szívünkbe.
Ha a lelkipásztor papi szolgálatának alapja ez az odaadó szeretet lesz, ez a szívvel végzett szolgálat, akkor tanúja lesz annak, hogy az Egyház reá bízott részében kivirágzik az a csoda, amelynek megmutatására ma a Szentlélek a keresztényeket hívja: a királyi papság. Meggyőződéses keresztények, akik számára a hitből fakadó kötelességek nem merülnek ki néhány vasárnapi teendő elvégzésében, hanem megélik a keresztségüket azáltal, hogy pillanatról pillanatra meghalnak Krisztusban, az iránta való és az egymás között megélt szeretetben, és benne új életre támadnak.

Chiara Lubich

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A falak leomlanak

Krisztus a kereszten ledöntötte a falat, mely embereket választ szét. Odaadva testét egyesít bennünket saját Testében, hogy egészen eggyé váljunk.

Krisztus Testének közösségében egyetlen néppé válunk, Isten népévé, ahol – Szent Pált idézve – nincs többé görög vagy zsidó, körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár vagy szittya, szolga vagy szabad, hanem Krisztus minden mindenben (Kol 3,11).

Krisztus ledöntötte a népeket, fajokat, kultúrákat elválasztó falakat: Benne mindannyian egyek vagyunk.

XVI. Benedek pápa beszéde a Római Főegyházmegye pasztorális gyűlésén, 2009

Az Egyház karizmatikus dimenziója

Mindig ámulatba ejtő a Lélek közbelépése. Megdöbbentő újdonságokkal járó eseményeket indít el, gyökeresen megváltoztatja az embereket és a történelmet.

Ez volt a II. Vatikáni Egyetemes Zsinat felejthetetlen tapasztalata is, amikor az Egyház a Lélek vezetésével újra felismerte, hogy a karizmatikus dimenzió az Egyház lényegi alkotóeleme.

„A Szentlélek az Isten népét nemcsak a szentségeken keresztül és a papi szolgálatokkal szenteli meg, vezeti és ékesíti erényekkel, hanem ajándékait 'tetszése szerint juttatva kinek-kinek' (1Kor 12,11), minden rendű és rangú hívőnek különleges kegyelmeket is ad, … az Egyház megújhodása és továbbépítése érdekében." (LG 12)

Az Egyház felépítésében az intézményi és a karizmatikus aspektus szinte koesszenciális (egyformán lényegi) vonás. Bár különböző módon, de együttműködnek az Egyház életében, megújulásában és Isten népének megszentelésében.

II. János Pál pápa beszéde 1998 Pünkösd vigíliáján

Élő sejtek

Ha a világ városaiban járva körültekintesz, utópiának mondanád Jézus végrendeletét, ha nem gondolnál Jézusra, aki szintén ehhez hasonló világot látott maga körül, s akit élete tetőpontján mintha maga alá temetett volna ez a világ, mintha legyőzte volna a rossz.

Ugyanolyannak látta a világot, amilyennek mi, de Ő nem kételkedett. Éjszaka – miközben imádta a mennyet fent az égben és a mennyet önmagában, ahol a Szentháromság, az igazi Lét lakozott –, a konkrét Mindenséget szemlélte, míg odakint az utakon a mulandó semmi tűnt tova.

Nekünk is hozzá hasonlóan kell cselekednünk. Akkor észreveszed, immár nyitott szemmel, hogy miközben a világot és dolgokat szemléled, már nem te, hanem másvalaki tekint rájuk. Krisztus néz benned és újra látja a vakokat, akiknek megnyithatja a szemét, a némákat, akiknek megoldhatja nyelvét, a bénákat, akiket újra megtaníthat járni. Vakokat, akik nem látják Istent magukban és maguk körül; mozgásképtelen bénákat, akik nem veszik figyelembe az isteni akaratot, amely a szívük mélyéről örök mozgásra, az örök Szeretet mozgására sarkallja őket.

Meglátod és felfedezed igazi önmagadat: Krisztust. Ő énednek legigazibb, a többiekben is jelen lévő valósága. Miután felismerted Őt önmagadban, újra egyesülsz Vele a testvérben. Így lángra lobbantod Krisztus Titokzatos Testének egy sejtjét: Isten családi tűzhelyét, élő sejtet, amelyben ott él a továbbadásra váró Tűz és a Fény.

Chiara Lubich

Lemondás az önállóságról

János evangéliumában gyakran előfordulnak ezek a szavak: „Amit nektek mondok, nem tőlem van, hanem az Atyától ..., a tettek, amelyeket véghezviszek, nem tőlem vannak, hanem az Atyától...”

Jézus az Atyával szemben látszólag lemond minden önállóságról. Pedig Jézus az az emberi-isteni személy, aki a történelemben megtestesülve nyilvánvalóan függ az adott kor struktúráitól és kultúrájától. A valóságban azonban teljesen szabad, annyira, hogy képes felajánlani életét és meghalni az emberiségért.

Senkinek sincs nagyobb szeretete annál – tehát senki sincs annyira közel Isten tökéletességéhez, mint az, aki életét adja másokért. Az élet odaadása magában foglalja az önmagunktól és az emberektől való elszakadást, a lemondást saját javainkról, ötleteinkről, kultúránkról, lelkünk gondozásáról, kezdeményezéseinkről. Vagyis élni az evangéliumi tanácsokat.

Mi tehát az engedelmesség, ha nem a szegénység? Nem lenni, és nem birtokolni. Mi az engedelmesség, ha nem a szüzesség, vagyis ha egyszerűek vagyunk, s nem ragaszkodunk magunkhoz, másokhoz, és semmilyen dologhoz?

Silvano Cola

Mária szemével

János azért tudta olyan magasan szárnyalva szemlélni az Igét, Aki kezdettől fogva Istennél volt és Isten volt, mert Isten anyja lakott vele. Ez a rendkívüli együttélés, azzal a személlyel való közösség, aki „megjegyezte mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk szívében” (Lk 2,19), megnyitotta szemét. Látta az Egyházat, annak jövőjét, küzdelmeit és győzelmét, mivel előtte állt az Egyház modellje.

A Szűz az Egyház mintaképe, ezért a papok, akik valamennyien az Egyház építésére kaptak meghívást, akkor tudják legjobban végezni feladatukat, ha Máriára tekintenek. Ha a papok Máriával közösségben élnek, akkor ő, mint az egység édesanya, megmutatja nekik, hogyan kell formába önteni a szeretetet a szívekben és a szívek között, hogyan kell Krisztus testét felépíteni aszerint a legtökéletesebb szeretet-párbeszéd szerint, amely maga a Szentháromság.

A papok, a szerzetesek vele, az Egyház Édesanyjával, az egység Édesanyjával tudják megvalósítani hivatásukat, hogy hiteles módon a „párbeszéd emberei” legyenek. Vele együtt lesznek az egység építői, „hogy mindnyájan egy legyenek” (Jn 17,21).

Chiara Lubich

Szeretve szenvedni

Két módja van a szenvedésnek: szenvedni szeretettel és szenvedni szeretet nélkül. A szentek mind örömmel, türelemmel, állhatatosan szenvedtek, mert szerettek. Mi haraggal, bosszúsan és fásultan szenvedünk, mert nem szeretünk. Ha szeretnénk Istent, boldogság töltene el, hogy szenvedhetünk szeretetből Azért, Aki elfogadta, hogy értünk szenvedjen.

Azt mondjátok, hogy ez nehéz? Nem, ez könnyű, vigasztaló, édes: csupa öröm! Csak szeressünk, amikor szenvedünk, és szenvedjünk, amikor szeretünk.

Aki elébe megy a keresztnek, a keresztektől egyre távolabb kerül. Talán találkozik a kereszttel, de örül ennek a találkozásnak: szereti, bátran hordozza. A kereszt egyesíti őt a mi Urunkkal. Megtisztítja és szabaddá teszi ettől a világtól. Eltávolítja szívéből az akadályokat, és átsegítik az életen – ahogy a híd segít átjutni a víz fölött.

Vianney Szent János

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A földi javakban való részesedés

Ugyanaz a bizonyosság, hogy Isten jelen van a másikban, vezet bennünket az ember és ember közötti kommunióra (kölcsönös megosztásra), amely az anyagi javakban való közös részesedést is megkívánja.

Az anyagi javak közösségét – amely társadalmilag talán legjelentősebb újdonsága volt az első keresztény közösségeknek – nem tekinthetjük csupán önkéntes vállalásnak… Hatékony próbája ez annak, hogy az ember miként válaszol Isten személyes szeretetére, és ebből következően a felebarát iránti szeretetnek is.

Ez is egy módja annak, hogy a veszítés által kiteljesedjünk: elszakadunk a bálványoktól, hogy eljussunk az egymással való közösségre. Ha egy felebarátom szükséget szenved, és én nem adok neki a sajátomból – az egyházatyák megfogalmazása szerint –, gyilkos vagyok. S amikor adok annak, aki hiányt szenved, valójában visszaadom Istennek azt, ami az övé…

Silvano Cola

A legédesebb kötelesség

Mi Isten élő eszközei vagyunk: az Ő szolgái, akik az Ő szavát visszhangozzák, az Ő tabernákulumai, jelenlétének történelmi és társadalmi jelei az emberek között, Isten emberek iránti szeretetének sugárzó tűzhelyei. E csodás ténynek velejárója papi életünk első és legédesebb kötelessége: Krisztussal való bensőséges kapcsolatunk a Szentlélekben, az Atyával (vö. Jn 16,27). Hiteles, személyes, benső kapcsolatban éljünk Vele, amelyet féltőn óvunk a kegyelem állapotában, és tudatosan ki is fejezünk a Vele folytatott párbeszédben és a szeretetteljes szemlélődésben. Nekünk szólnak Jézus utolsó vacsorán mondott szavai: „maradjatok meg szeretetemben” (Jn 15,9;15,4). Krisztus szolgájának legjellemzőbb sajátossága a Vele való egység és az Ő kinyilatkoztatása utáni vágyakozás.

VI. Pál pápa: Papszentelési homília, Bogotá, 1968.

A „teljes” családért

A férfi, akit pappá szenteltek, elhagyja otthonát, és a világ lesz az otthona: apja, anyja, testvérei többé nem csak, vagy nem elsődlegesen azok, akikkel közös a vére, hanem azok, akiktől helyzete eltér: a kitagadottak, névtelenek, szegények, akikre senki sem figyel. Kikerül saját családjából, hogy a teljes családot szolgálja.

Igino Giordani

Az átalakulás útja

Az Egyház történelmében, különböző módokon, mindig fölmerült a komolyan gyötrő kérdés: Mit tegyünk? Úgy tűnik, az embereknek nincs ránk szüksége, haszontalannak tűnik mindaz, amit teszünk.

Magaménak érzem kérdéseiteket és problémáitokat. Én is megszenvedem őket. De egyrészt mindannyian együtt akarunk szenvedni e problémák miatt, másrészt a szenvedés által át is alakítani a problémákat, mert éppen a szenvedés az átalakulás útja, és szenvedés nélkül nincs átalakulás.

Ez az értelme a földbe hullott búzaszem példabeszédének is: csak a szenvedő átalakulás folyamata hoz majd gyümölcsöt, és így tárul fel a megoldás is.

A szívünkbe kell fogadnunk világunk nehézségeit, és Krisztussal együtt szenvedve kell átformálnunk ezeket a problémákat, és ezáltal saját magunkat is. S amilyen mértékben mi magunk átalakultunk, úgy láthatjuk meg Isten Országának jelenlétét, és mutathatjuk meg másoknak is.

XVI. Benedek: Aosta egyházmegye papjainak, 2005. július 25.

Azért beszélünk, mert megtaláltuk

Mindnyájan tudjuk, milyen nehéz ma egy fiatalnak keresztényként élni. A kulturális közeg, a média egészen mást kínál, mint a Krisztushoz vezető út. Lehetetlennek tűnik Krisztusra mint az élet középpontjára tekinteni és úgy élni, ahogy azt Jézus elénk tárja. Mégis úgy látom, hogy sokaknak már nem elég annak az életvitelnek az ajánlata, amely végül is üressé tesz bennünket.

A fiataloknak érezniük kell, hogy nem olyan szavakat mondunk, amit magunk nem élünk, hanem azért beszélünk, mert megtaláltuk az igazságot, és minden nap úgy törekszünk újra és újra megtalálni, mint személyes életünk igazságát. Csak akkor lehetnek hitelesek szavaink, logikájuk akkor lesz látható és meggyőző, ha ezen az úton járunk, ha életünket az Úr életéhez hasonlóan akarjuk élni.

XVI Benedek: Róma város papjaihoz, 2008

Ha szeretsz, akkor létezel

Fontos úgy közelítenünk a papsághoz, hogy hisszük: képesek vagyunk meghalni mindenkiért, meghalni önmaguknak, mindenkiért. Ki kell oltanunk a tudni vágyás minden hevét, hogy csak szeretet legyünk. Isten Szeretet. Ha szeretsz, létezel. Ha nem szeretsz, nem létezel.
Úgy kell tekintenem a másik emberre, bárki legyen is az, hogy helyettesíthetetlen, egyedülálló a világon. Hányszor olvastuk Szent Páltól, hogy lehet prófétáló tehetségem, szétoszthatom mindenemet, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Az egész Evangélium lényege ebben áll: „Bármit tettél akár a legkisebbnek is, nekem tetted”. Bármit teszek akár a világ legszerencsétlenebbjének is, magának Jézusnak teszem.
Így lehet ragyogóvá tenni az éjszakát. Eljutni erre a meggyőződésre: ez az igazi felfedezés. Megértjük, hogy van végre egy jó út a világ számára.

Silvano Cola

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A fájdalom: találkozáshoz vezető út

Mély találkozás Krisztussal a fájdalom által lehetséges. Enélkül nem ismerhetjük meg, és nem találkozhatunk vele mélyen.

Miért éppen a fájdalom által? Ennek az az oka, hogy ha nem nyitjuk meg magunkat, nem találkozhatunk Krisztussal. Nem találkozhatunk Krisztussal anélkül, hogy önmagunkat kitárva ki ne üresednénk.

Megnyílni és üressé válni nem lehetséges anélkül, hogy azt ne kísérné a szív metsző fájdalma, mintha hegyes tőr járná át.

A Végtelen befogadásához a végesnek szét kell szakadnia.

Stefano Kim bíboros

A tabernákulum előtt

Fontos, hogy életetek középpontjában az Eucharisztiában való részesedés álljon, amiben Jézus önmagát adja nekünk. Ő, aki minden ember bűnéért meghalt, mindannyiótokkal közösségre kíván lépni. Azért kopogtat szívetek kapuján, hogy kegyelmét adja nektek.

Gyertek, hogy találkozzatok Vele a Legszentebb Eucharisztiában, gyertek imádni Őt a templomokba és időzzetek el a tabernákulum előtt térdelve: Jézus eltölt majd benneteket szeretetével és feltárja előttetek Szívének titkait.

Ha rá figyeltek, egyre mélyebben tapasztaljátok, hogy milyen öröm az Ő Misztikus Testéhez, az Egyházhoz tartozni, tanítványainak családjához, amelyet az egység és szeretet köteléke fog össze.

Ezenkívül megtanultok kiengesztelődni Istennel. Különösen a kiengesztelődés szentségében vár titeket Jézus, hogy megbocsássa bűneiteket, és kiengesztelődjetek szeretetével a pap szolgálata által. Ha alázattal és őszintén meggyónjátok bűneiteket, szolgájának szava által magának Istennek bocsánatát nyeritek el.

XVI. Benedek pápa: Üzenet a holland fiatalokhoz

A város fényét a Bárány adja

„Az angyal lélekben elragadott egy nagy magas hegyre, s ott megmutatta nekem a mennyből, az Istentől alászállt szent várost, Jeruzsálemet. Isten dicsőségét sugározta. Ragyogott, mint a drágakő, mint a kristálytiszta jáspis. A város falának tizenkét alapköve volt, rajtuk a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve.

De templomot nem láttam benne, mert a Mindenható, az Úr, az Isten és a Bárány a temploma. A városnak nincs szüksége sem napra, sem holdra, hogy világítsanak, mert az Isten dicsősége ragyogja be, világossága pedig a Bárány.

Fényében járnak a nemzetek, és a föld királyai elhozzák bele dicsőségüket. Kapuit nem zárják be soha, hiszen ott nincs éjszaka. A népek odahordják kincseiket és értékeiket. Nem jut oda be tisztátalan, sem gonosztevő, sem hazug, csak azok, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe.

Jelenések könyve 21,10-11.14.22-27.

Az új Család

Mária anyasága, mely a Názáretben kimondott igennel kezdődött, a Kereszt alatt teljesedik be. Bár – ahogy Szent Anzelm írja –„Mária, igenjének pillanatától kezdve mindannyiunkat méhében hordoz”, a Szent Szűz krisztushívők iránti anyai hivatása és küldetése ténylegesen akkor kezdődött, amikor Jézus így szólt hozzá: „Asszony, íme a te fiad” (Jn 19,26).

Amikor a haldokló Krisztus a kereszt magasából látta az Anyát és mellette a szeretett tanítványt, fölismerte annak az új Családnak a kezdetét, amely hamarosan kibontakozott a világban, az Egyház és az új emberiség csíráját.

Isten Fia így teljesítette be küldetését: Szűztől született, hogy a bűnön kívül mindenben részese legyen emberi természetünknek, az Atyához való visszatérés pillanatában pedig nekünk hagyta a világban az emberi nem egységének szentségét: „az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében egyesített” Családot.

XVI. Benedek pápa: Homília Efezusban, 2006

Krisztus áttetszősége

A papok arra kaptak meghívást, hogy folytassák Krisztusnak, az egyetlen és legfőbb pásztornak a jelenlétét azáltal, hogy életstílusát megvalósítva láthatóvá teszik őt a rájuk bízott nyájban. Miként Péter első levelében olvashatjuk: „A köztetek élő presbitereket kérve kérem – magam is mint presbiter és Krisztus szenvedésének tanúja, aki a jövőben megnyilvánuló dicsőséget is közlöm veletek –, legeltessétek Isten rátok bízott nyáját. Gondoskodjatok a nyájról, nem kényszerből, hanem Isten akarata szerint szívből; nem kicsinyes haszonlesésből, hanem jó akarattal; nem is uralkodva rajtuk, hanem mint a nyáj példaképei. Amikor majd megjelenik a pásztorok Fejedelme, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koszorúját." (1Pt 5,1-4)

A presbiterek az Egyházban és az Egyházért a Fő és Pásztor Jézus Krisztus szentségi megjelenítői, tekintéllyel az Ő szavát hirdetik, főként a keresztség, a bűnbánat és az Eucharisztia szentségében az Ő irgalmas és üdvösséget kínáló gesztusait ismétlik, az Ő szerető gondoskodásával adják életüket a nyájért, melyet összegyűjtenek és elvezetnek az Atyához Krisztus által a Szentlélekben. Egyszóval a presbiterek azért vannak és dolgoznak, hogy hirdessék az Evangéliumot a világnak, és építsék az Egyházat a fő és pásztor Krisztus nevében.

II. János Pál: Pastores dabo vobis 15.

Rítus és egzisztencia

A papság krisztológiai megalapozásának fejlődése (ld. Zsidókhoz írt levél), illetve annak egyháztani felvetései (ld. 1Pt) nagy változást mutatnak a kultikus szertartás és a papság értelmezésében: a rituális megnyilvánulások helyett a papság egzisztenciális mibenléte kerül előtérbe.

Krisztus papsága nem egy ünnepélyes szertartásban valósult meg, hanem egy történelmi eseményben: saját életének felajánlásában.

Az Egyházban megélt papság nem szertartások végzését jelenti, hanem valódi egzisztenciális átalakulást, amely nyitottá tesz a Szentlélek és az isteni szeretet működésére. Ebből a – sajátosan keresztény – szempontból mondhatjuk, hogy a felszentelt papok állnak a királyi papság szolgálatában és nem fordítva.

Albert Vanhoye: A papság régen és ma

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A világ azé, aki szereti

Néha panaszkodunk, hogy a kereszténység egyre kevésbé van jelen a mai társadalomban, hogy a fiataloknak nehéz átadni a hitet, hogy a hivatások száma csökken. És folytathatnánk még az aggodalomra okot adó jelenségek fölsorolását…

Valóban, a mai világban nem ritkán elveszettnek érezzük magunkat. De a remény merész vállalkozása túllendít ezen. Egyszer egy naptárban ezt az idézetet találtam: „A világ azé, aki szereti, és ennek tanúbizonyságát is tudja adni.” Mennyire igazak ezek a szavak! Minden ember szívében végtelen a szomjúság a szeretet iránt, és mi csillapítani tudjuk ezt azzal a szeretettel, melyet Isten árasztott a szívünkbe.

Ám ehhez arra van szükség, hogy szeretetünk „művészi” legyen, mesteri, amely felülmúlja a pusztán emberi szeretet képességét. Ha nem is minden, de sok múlik ezen.

Ezt a művészetet láttam például Kalkuttai Teréz anyában. Aki meglátta őt, megszerette. Vagy XXIII. János pápában. Emléke sok évvel a halála után is rendkívül élő az emberekben.

Van Thuan bíboros: A remény tanúságtevői

Add nekem a szívedet!

Meg vagy győződve arról, hogy a tisztaság erény, és mint ilyennek, növekednie és tökéletesednie kell benned? Ismétlem, nem elég mindegyikünknek önmegtartóztatónak lennünk kinek-kinek a maga állapota szerint: hősiesen kell élnünk a tisztaság erényét. Ez a magatartás pozitív hozzáállást kíván, amellyel jó szívvel elfogadjuk az isteni kérést: Praebe, fili mi, cor tuum mihi et ocoli tui vias meas custodiant, (Fiam, add nekem a szívedet, és útjaim tetszeni fognak szemednek!).

Azt kérdezed, hogyan kezdd ezt a küzdelmet? Jól jegyezd meg: ha az elején ellenállsz, már győztél! Menekülj a veszélytől amint észreveszed a szenvedély első jeleit, sőt még az előtt! Beszélj rögtön felelősöddel, minél előbb, annál jobb, mert ha megnyitod, ha egészen kitárod a szíved, nem fogsz vereséget szenvedni!

Szent Josemaría Escrivá de Balaguer

Az ősegyház példáját követve

Szükségszerű, hogy a papok a hit fényénél mérlegeljék mindazokat a dolgokat, melyekkel életük folyamán találkoznak, hogy megtanulják azokat helyesen, Isten akarata szerint fölhasználni, s képesek legyenek elutasítani mindazt, ami küldetésükben gátolná őket. Az egyházi hivatalt ne tekintsék kereseti forrásnak, a belőle származott jövedelmet ne is fordítsák családi vagyonuk növelésére.

Hivatásuk többre, az önkéntes szegénységre szól, hogy még nyilvánvalóbban hasonlóbbá váljanak Krisztushoz, és szabadabbá a szent szolgálatra. Mert Krisztus, noha gazdag volt, értünk szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjunk. Az apostolok példájukkal tanúsították, hogy Isten ingyenes ajándékát ingyen kell továbbadni, és tudtak bővelkedni, de szűkölködni is.

Sőt, a rendelkezésre álló javaknak bizonyos fokú közös használata – annak a vagyonközösségnek mintájára, melyről az ősegyház története oly elismerően szól – a legjobb utakat készíti a lelkipásztori szeretet számára.

Presbyterorum ordinis 17.

“Eucharisztia” mások számára

Jézus kérését, hogy “életünket adjuk” testvéreinkért, az esetek döntő többségében nem vérünk ontásával teljesítjük, hanem a mindennapok apró tettei által.
Azzal, ahogyan másokat szolgálunk. Akár azokat is, akiket valami miatt magunknál alacsonyabbrendűnek érzünk.
Szolgálni azt jelenti, hogy “eucharisztiává” válunk mások számára, azonosulunk velük, megosztjuk örömeiket, fájdalmaikat. Megtanulunk az ő fejükkel gondolkodni, az ő szívükkel érezni, bennük élni. “Az ő mokasszinjükben járunk”, ahogy egy indián közmondás jól kifejezi.

Van Thuan vietnami bíboros: A remény tanúi

Mindenki példa

Akár a földművesnek, aki a földet szántva folytonosan Istenhez emeli szívét, akár az asztalosnak, a kovácsnak, hivatalnoknak vagy értelmiséginek – végül is minden kereszténynek – gőg nélküli példává kell válnia embertársai számára. Hiszen ott él lelkünkben a meggyőződés, hogy győztesek csak a Belé vetett bizalmat gyakorolva leszünk: mert magunktól nem vagyunk képesek egy szalmaszálat sem fölemelni a földről (vö. Jn 15,5).

Ezért mindenkinek a maga munkájában, azon a területen, ahol a társadalomban tevékenykedik, éreznie kell, hogy Isten munkáját végzi, hogy mindenekelőtt Isten békéjének és örömének magvetője. „A tökéletes keresztény mindig derűt és örömöt hordoz magában. Derűt, mert érzi Isten jelenlétét. Örömöt, mert tapasztalja, hogy az Ő ajándékai veszik körül. Ebben az esetben a keresztény valóban királyi személyiség, Isten szent papja.” (Alexandriai Szent Kelemen)

Josemaría Escrivá: Az Atya karjai között

Négyszemközt

A személyes imádság pótolhatatlan, mert mindenki számára elérkezik az idő, amikor Isten négyszemközti találkozásra hívja, egy bensőséges találkozásra. Ez történhet a szobánkban, a tabernákulum előtt vagy egy fa alatt, hegycsúcson, tengerparton, vagy akár autóvezetés közben is.

Megtörténik a szentmise bármelyik pillanatában, például az előkészület közben, a könyörgés előtt, az olvasmányok vagy a homília után, a szentáldozás után biztosan, vagy a szentmise utáni hálaadásban.

Személyes imádságunk legyen igazán szívből fakadó. Kifejezhetjük szavakkal vagy anélkül, mégsem korlátozódhat arra, hogy a lelki élet mesterei vagy szentek által írott imákat ismételgetünk, noha ezek a formulák segíthetnek bennünket abban, hogy megtanuljunk személyesen imádkozni.

Francis Arinze bíboros: Reflexiók a papságról

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A Föld Eucharisztiája

A meghaló és feltámadó Jézus kétségkívül a kozmosz átalakulásának legfőbb oka.

Szent Pál révén azonban azt is tudjuk a kinyilatkoztatásból, hogy Krisztus szenvedését mi, emberek teljesítjük be (vö. Kol 1, 24) és hogy a teremtés Isten fiainak a megnyilvánulását várja (vö Róm 8, 19). Isten az emberek együttműködését is várja, akik az Eucharisztia által krisztusivá váltak, hogy közreműködjenek a kozmosz megújulásában.

Azt mondhatnánk tehát, hogy az eucharisztikus kenyér erejéből az ember az univerzum “eucharisztiájává” válik, abban az értelemben, hogy Krisztussal, földbe vetett magként, előmozdítja az univerzum átváltozását.

Ha ugyanis az Eucharisztia az ember feltámadásának eszköze, nem lehetséges-e, hogy az Eucharisztia által átistenült emberi test arra van rendelve, hogy elbomoljon a földben és így közreműködjék a kozmosz megújításában?

Nem jelenthetjük-e ki tehát, hogy halálunk után Jézussal mi leszünk a Föld Eucharisztiája?

A föld “megesz” minket, ahogy mi az Eucharisztiát. Nem azért, hogy földdé alakítson minket, hanem, hogy az átalakuljon “új éggé és új földdé”. (...)

Az Eucharisztia megvált és Istennel egyesít minket. Mi, meghalva, közreműködünk a kozmosz átformálásában.

Chiara Lubich

A lélek sötét éjszakái

Istennek célja van az életünkkel, és ez nem korlátozódik csupán a földi életünkre.

Vannak pillanatok, amikor igazán mérgesek vagyunk Istenre, vagy teljesen lehangoltak, vagy egészen becsapottnak érezzük magunkat, mert úgy tűnik, mintha Isten nem tenne semmit...

De ha kihasználjuk a megzavarodottság e pillanatait – „a lélek sötét éjszakáit”, ahogy a misztikusok nevezik –, akkor Istennel való kapcsolatunk mélyebbé válhat.

A hitem felszínes, hogyha csak akkor dicsérem Istent, amikor süt a nap.

David Watson

Az áldozat új értelme

Jézus halálának mint áldozatnak az értelmezése egyre nagyobb jelentőséget kapott a hitben, hogy kifejezze ennek az eseménynek mély értékét. Azonban az is világos, hogy egy ilyen értelmezés alapján újra kell gondolni az áldozatról alkotott képünket. Az állatok vérével végzett rituális ceremónia helyett az emberi történelemnek olyan kegyetlen és valós eseménye zajlott, amelyben Jézus minden emberségével jelen volt. Engedelmeskedett Istennek, és odaajándékozta önmagát testvéreiért, egészen a halálig.

Ebben az „áldozatban” nem egy erre szánt állatot „szenteltek” rituálisan Istennek, hanem maga az ember alakult át Jézusban. Ez azt jelenti, hogy az ember kapcsolata Istennel újjászületett, s ezzel egyszersmind új képességet is kapott arra, hogy közösségben éljen embertársaival. Így jött létre az Új Szövetség.

Albert Vanhoye: A papság régen és ma

Jelentőség és valóság

A klérusnak hirdetnie kell az Igét, de az igehirdetés nem Isten Igéjének formája, hanem csak közvetítése annak. Az Evangélium nem a prédikációért van, és nem a szószéki igehirdető idézeteket tartalmazó kincsesbányája: a prédikációnak van az Evangéliumba bevezető funkciója.

A közvetítés fontos a katekizmusban és a keresztény tanítás minden kiszolgáltatója számára.

Ugyanez érvényes más szinten a liturgiára, annak egészében és részeiben egyaránt: amilyen fontos, hogy a keresztény nép Krisztus szenvedésének emlékét méltó módon ünnepelje, annyira szükséges, hogy a nép minden szertartáson keresztül azonnal felfedezze annak jelentését és valóságát, és soha ne azt lássa végcélként, hogy a szertartásnak milyen szépnek és méltónak kellene lennie.

Hans Urs von Balthasar: Papi lét

Mária szolgálata

A megváltás egyetemes üdvrendjén belül Mária Krisztus szolgálati helyét foglalja el. Ahol megjelenik Krisztus, ott ő is jelen lesz valamilyen formában. S ahol ő megjelenik, ott szükségszerűen teljességgel jelen van Krisztus is. Szolgálatán keresztül Máriának az a feladata, hogy a világnak elvigye és ajándékozza Krisztust.

A napkeleti bölcsek Édesanyja ölében találtak rá a Megváltóra. Ugyanígy a pásztorok is. Ez nem akármilyen esemény, hanem valamiképpen szimbólum. Itt áll előttünk a Szent Szűz: fülébe cseng az Angyali Üdvözlet, ajkain a Magnificat, karján a Gyermek, szívében a hét tőr, feje fölött a lángnyelvek. Lehet-e tökéletesebben megfesteni képmását?

Amellett, hogy Krisztus-hordozónak nevezzük őt, Istenszülőnek is nevezhetjük. Az a feladata, hogy megszülje Krisztust ott, ahol befogadják.

Josef Kentenich

Vonzó Egyház

Az Egyház mint szeretetközösség arra kapott meghívást, hogy Isten szeretetének – Aki maga is Közösség – a dicsőségét tükrözze vissza, s ezzel az embereket és a népeket Krisztushoz vonzza.

Az Egyház nem a prozelitizmus, hanem vonzereje által növekszik, miként Krisztus is „mindenkit magához vonz” szeretetének erejével.

Az Egyház akkor lesz vonzó, amikor éli a közösséget, mert Jézus tanítványai arról ismerhetők fel, hogy úgy szeretik egymást, ahogyan Jézus szerette övéit (vö. Róm 12,4-13; Jn 13,34).

Az aparecidai konferencia záródokumentuma, 2007

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A kezdetek lendületével

Az Egyháznak az új évezred küszöbén, hogy evangelizációs küldetését teljesítse, elsődleges feladata az Igéből táplálkozni, hogy „az Ige szolgáivá váljunk”. Ma már meghaladott elképzelés az – még a régen evangéliumi hitre jutott országokban is – hogy „keresztény társadalomban” élünk, amely az embert mindig is jellemző számos gyengeség dacára is kifejezetten evangéliumi értékekre hivatkozik.

Bátran szembe kell néznünk a mind sokrétűbbé és megterhelőbbé váló helyzettel, a globalizáció jelenségével, a népek és kultúrák állandóan új és változó mozaikjával. Az elmúlt években számtalanszor megismételtem új evangelizációra szólító felhívásomat. Most is megismétlem ezt, főként azért, hogy jelezzem, föl kell szítani magunkban a kezdetek lendületét, hogy átjárjon bennünket a Pünkösdöt követő apostoli igehirdetés heve. Pál lángoló érzését kell fölszítanunk magunkban, aki így kiáltott: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!” (1 Kor 9,16).

II. János Pál: Novo millenio ineunte 40.

Megszülni Krisztust

Minden dolgotokat szeretettel tegyétek! Így tudunk legyőzni minden nehézséget, amelyekből nap mint nap számtalan sokat tapasztalunk. Így lesz erőnk megszülni Krisztust önmagunkban és másokban.

Borromeo Szent Károly

Mennyire szép az élet!

Ha tudnánk, hogy mennyire szeret minket a Mi Urunk, meghalnánk az örömtől! Nem hiszem, hogy vannak olyan kemény szívek, melyek képesek lennének nem szeretni, ha látnák, hogy őket ennyire szeretik. A földön egyetlen örömünk, hogy szeretjük Istent, és tudjuk, hogy Isten szeret minket.

Egyesülés Jézus Krisztussal, egyesülés a kereszttel: íme az üdvösség!

Istentől szeretve lenni, Istennel egyesülve lenni… Élni Isten jelenlétében, élni Isten által és Istenért: de szép élet… és de szép halál! Egészen Isten tekintete előtt, egészen Istennel, egészen Isten tetszésére lenni… milyen szép!

Az embernek nagyon szép hivatása van: imádkozni és szeretni… Íme az ember boldogsága a földön.

Vianney Szent János

Mint anyák és nővérek

Ahhoz, hogy a pap érett és kiegyensúlyozott módon élje meg a cölibátust, különösen is fontosnak tűnik az, hogy önmagában olyan női képet fejlesszen ki, mely úgy tekint a másik nemre, mint nővérre. Kétségtelen, hogy a nővéri-testvéri mivolt a nő lelki szépségének különleges megnyilatkozása. Ugyanakkor kifejezésre juttatja a nő érinthetetlenségét is.

Ha a pap, az isteni kegyelem segítségével és a Boldogságos Szűz különleges oltalmával, megérleli önmagában a nőkhöz való testvéri viszonyulást, akkor szolgálatát nagy bizalom érzése fogja kísérni, éspedig éppen a nők részéről, akikre életkoruktól és élethelyzetüktől függően mint nővérekre és édesanyákra tekint. A nőre mint anyára és nővérre tekinteni: ez a nő és a pap közötti kapcsolat két alapvető irányultsága. Ha a pap ezt a kapcsolatot higgadt és érett módon fejleszti, akkor a nőknek nem lesznek különös nehézségei a papokkal való kapcsolatukban.

II. János Pál: Nagycsütörtöki levél a papokhoz,1995

Ők az én uraim!

Egyházi rendjükre való tekintettel olyan határtalan bizalmat adott nekem az Úr és ad szüntelenül papjai iránt, akik a római Szentegyház szabályai szerint élnek, hogy még ha üldöznének, akkor is csak hozzájuk menekülnék. És ha akkora bölcsességgel rendelkeznék is, mint Salamon, és szegényes papokkal találkoznék a világban, akaratuk ellenére semmiképpen sem akarnék plébániájuk területén prédikálni. Úgy akarom tisztelni, szeretni és becsülni őket, mint uraimat. Nem akarom észrevenni rajtuk a bűnt, mivel Isten Fiát szemlélem bennük, s ezért uraim ők. Ezt azért teszem, mert Isten magasságbeli Fiából testi szemeimmel itt e földön semmi mást nem látok, mint szentséges testét és szentséges vérét. Ezt pedig ők érintik kezükkel és ők szolgáltatják ki másoknak is.

Assisi Szent Ferenc végrendelete

Száz ház, száz testvér…

Az ifjú így felelt Jézusnak: „Ezeket mind megtartottam. Mit kell még tennem?” „Ha tökéletes akarsz lenni – felelte Jézus –, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem!" Ennek hallatára az ifjú szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt.

Jézus ekkor tanítványaihoz fordult: „Bizony mondom nektek, a gazdagnak nehéz bejutnia a mennyek országába. Akkor Péter vette át a szót: „Nézd, mi mindenünket elhagytuk, és követtünk téged. Mi lesz hát a jutalmunk?" Jézus így válaszolt: „Bizony mondom nektek, ti, akik követtetek, a megújuláskor, amikor az Emberfia dicsőséges trónjára ül, ti is ott ültök majd vele tizenkét trónon és ítélkezni fogtok Izrael tizenkét törzse fölött. Aki nevemért elhagyja otthonát, testvéreit, nővéreit, apját, anyját, feleségét, gyermekeit vagy a földjét, százannyit kap, s az örök élet lesz az öröksége.”

Mt 19,20-23,27-29