2019. július 5., péntek

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A világ azé, aki szereti


Néha panaszkodunk, hogy a kereszténység egyre kevésbé van jelen a mai társadalomban, hogy a fiataloknak nehéz átadni a hitet, hogy a hivatások száma csökken. És folytathatnánk még az aggodalomra okot adó jelenségek fölsorolását…

Valóban, a mai világban nem ritkán elveszettnek érezzük magunkat. De a remény merész vállalkozása túllendít ezen. Egyszer egy naptárban ezt az idézetet találtam: „A világ azé, aki szereti, és ennek tanúbizonyságát is tudja adni.” Mennyire igazak ezek a szavak! Minden ember szívében végtelen a szomjúság a szeretet iránt, és mi csillapítani tudjuk ezt azzal a szeretettel, melyet Isten árasztott a szívünkbe.

Ám ehhez arra van szükség, hogy szeretetünk „művészi” legyen, mesteri, amely felülmúlja a pusztán emberi szeretet képességét. Ha nem is minden, de sok múlik ezen.

Ezt a művészetet láttam például Kalkuttai Teréz anyában. Aki meglátta őt, megszerette. Vagy XXIII. János pápában. Emléke sok évvel a halála után is rendkívül élő az emberekben.

Van Thuan bíboros: A remény tanúságtevői

Add nekem a szívedet!


Meg vagy győződve arról, hogy a tisztaság erény, és mint ilyennek, növekednie és tökéletesednie kell benned? Ismétlem, nem elég mindegyikünknek önmegtartóztatónak lennünk kinek-kinek a maga állapota szerint: hősiesen kell élnünk a tisztaság erényét. Ez a magatartás pozitív hozzáállást kíván, amellyel jó szívvel elfogadjuk az isteni kérést: Praebe, fili mi, cor tuum mihi et ocoli tui vias meas custodiant, (Fiam, add nekem a szívedet, és útjaim tetszeni fognak szemednek!).

Azt kérdezed, hogyan kezdd ezt a küzdelmet? Jól jegyezd meg: ha az elején ellenállsz, már győztél! Menekülj a veszélytől amint észreveszed a szenvedély első jeleit, sőt még az előtt! Beszélj rögtön felelősöddel, minél előbb, annál jobb, mert ha megnyitod, ha egészen kitárod a szíved, nem fogsz vereséget szenvedni!

Szent Josemaría Escrivá de Balaguer

Az ősegyház példáját követve


Szükségszerű, hogy a papok a hit fényénél mérlegeljék mindazokat a dolgokat, melyekkel életük folyamán találkoznak, hogy megtanulják azokat helyesen, Isten akarata szerint fölhasználni, s képesek legyenek elutasítani mindazt, ami küldetésükben gátolná őket. Az egyházi hivatalt ne tekintsék kereseti forrásnak, a belőle származott jövedelmet ne is fordítsák családi vagyonuk növelésére.

Hivatásuk többre, az önkéntes szegénységre szól, hogy még nyilvánvalóbban hasonlóbbá váljanak Krisztushoz, és szabadabbá a szent szolgálatra. Mert Krisztus, noha gazdag volt, értünk szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjunk. Az apostolok példájukkal tanúsították, hogy Isten ingyenes ajándékát ingyen kell továbbadni, és tudtak bővelkedni, de szűkölködni is.

Sőt, a rendelkezésre álló javaknak bizonyos fokú közös használata – annak a vagyonközösségnek mintájára, melyről az ősegyház története oly elismerően szól – a legjobb utakat készíti a lelkipásztori szeretet számára.

Presbyterorum ordinis 17.






“Eucharisztia” mások számára


Jézus kérését, hogy “életünket adjuk” testvéreinkért, az esetek döntő többségében nem vérünk ontásával teljesítjük, hanem a mindennapok apró tettei által.
Azzal, ahogyan másokat szolgálunk. Akár azokat is, akiket valami miatt magunknál alacsonyabbrendűnek érzünk.
Szolgálni azt jelenti, hogy “eucharisztiává” válunk mások számára, azonosulunk velük, megosztjuk örömeiket, fájdalmaikat. Megtanulunk az ő fejükkel gondolkodni, az ő szívükkel érezni, bennük élni. “Az ő mokasszinjükben járunk”, ahogy egy indián közmondás jól kifejezi.

Van Thuan vietnami bíboros: A remény tanúi

Mindenki példa


Akár a földművesnek, aki a földet szántva folytonosan Istenhez emeli szívét, akár az asztalosnak, a kovácsnak, hivatalnoknak vagy értelmiséginek – végül is minden kereszténynek – gőg nélküli példává kell válnia embertársai számára. Hiszen ott él lelkünkben a meggyőződés, hogy győztesek csak a Belé vetett bizalmat gyakorolva leszünk: mert magunktól nem vagyunk képesek egy szalmaszálat sem fölemelni a földről (vö. Jn 15,5).

Ezért mindenkinek a maga munkájában, azon a területen, ahol a társadalomban tevékenykedik, éreznie kell, hogy Isten munkáját végzi, hogy mindenekelőtt Isten békéjének és örömének magvetője. „A tökéletes keresztény mindig derűt és örömöt hordoz magában. Derűt, mert érzi Isten jelenlétét. Örömöt, mert tapasztalja, hogy az Ő ajándékai veszik körül. Ebben az esetben a keresztény valóban királyi személyiség, Isten szent papja.” (Alexandriai Szent Kelemen)

Josemaría Escrivá: Az Atya karjai között

Négyszemközt


A személyes imádság pótolhatatlan, mert mindenki számára elérkezik az idő, amikor Isten négyszemközti találkozásra hívja, egy bensőséges találkozásra. Ez történhet a szobánkban, a tabernákulum előtt vagy egy fa alatt, hegycsúcson, tengerparton, vagy akár autóvezetés közben is.

Megtörténik a szentmise bármelyik pillanatában, például az előkészület közben, a könyörgés előtt, az olvasmányok vagy a homília után, a szentáldozás után biztosan, vagy a szentmise utáni hálaadásban.

Személyes imádságunk legyen igazán szívből fakadó. Kifejezhetjük szavakkal vagy anélkül, mégsem korlátozódhat arra, hogy a lelki élet mesterei vagy szentek által írott imákat ismételgetünk, noha ezek a formulák segíthetnek bennünket abban, hogy megtanuljunk személyesen imádkozni.

Francis Arinze bíboros: Reflexiók a papságról

Nincsenek megjegyzések: