A kísértés nem szégyen, hanem nélkülözhetetlen része az emberi élet küzdelmeinek. Kerüljünk ki győztesen belőle!

A morális, keresztény önelemzés szükséges előfeltétele az igényes életnek, valami mégis hiányzik belőle. Az elhatározás. Hasonló az ilyen ember a szabadulásáról álmodozó fogolyhoz, kiből lassan kikopik a cselekvés ereje. Belesüpped ábrándjaiba, elernyed, s talán épp álmai teszik végképp fogollyá.

Egyetlen szentségnél sem éreztem oly erősen, mint épp a gyónás szentségénél, hogy a szentség - jobb szó híján és sok mindenen túl - cselekedet is, méghozzá a lélek legrejtettebb erőit is megmozgató cselekedet. S ez a cselekedet jóval több a legtisztább szándékú önelemzésnél s földi jótettnél is. A gyónás szentségében titokzatos módon mindig jelen van ez a drámai pillanat. Semmiféle önelemzés és semmiféle bánat nem pótolhatja ezt az értéket. A lelkiismeret-vizsgálatot és bánatot csakis a gyónás emeli valamiféle hasonlíthatatlan drámai történéssé, konkrét erejű mozzanattá. A gyónással küszöböt lépsz át, mely a bűn rabságából Isten szabadságába vezet. Fellélegzel. Megtetted a nagy lépést. Látszatra alig „történt” valami; „cselekedeted” isteni közegben játszódott le. Csak csöndes ujjongásodon érzed, mennyire valóságos szabadulásod. De épp ez a titokzatos „cselekvési mozzanat” magyarázza azt, hogy el is lehet szokni tőle. Erő, és újra és újra elhatározás kell minden egyes gyónáshoz, mint minden valódi cselekvéshez. S már a cselekvés „misztikájához” tartozó kérdés volna azt megfejteni, az ember miért hajlamos a restségre akkor is, mikor az rabságot, rosszat, árnyékot jelent számára, s miért rest megtenni a döntő lépést, mikor az a szabadságba, örömre és világosságra vezet?

Azoknak írtam, akik átélték a léleknek hasonló, indokolatlan bénaságát, vagy épp most élik át. Örökös lelkiismeret-vizsgálatban élnek talán, és ismerik a bánat könnyeit is. Csak épp a nagy lépésig nem tudnak eljutni. Ahhoz a lépéshez, mikor a szabaduló fogoly riadtan veszi észre szívében, hogy a hosszú fogságban hozzászokott fogságához! Aztán összeszedve minden erejét, kilép börtöne ajtaján, s talán csak fölujjongó szívével érzi, mi is történt vele.

Pilinszky János

„A mi Urunk Jézus Krisztus meghalt értünk, hogy akár ébren vagyunk, akár alszunk, vele együtt éljünk.” (1Thessz 5,10)

A kereszt biztonságunk forrása. Embermagányunk oldódik fel azáltal, hogy Jézus meghalt a kereszten. Elszigeteltségünk szűnt meg azáltal, hogy a templom kárpitja kettéhasadt. Krisztus halála nélkül a reménytelenség és a magány, az elszigeteltség és a félelem az ember osztályrésze. De a kereszt is azt hirdeti: Velünk van az Isten! Ha ébren vagyunk vagy alszunk, velünk van. Életünkben és halálunkban is velünk van. A szívünk bizodalmával feleljünk erre az ajándékra! (Bence Imre)

Aki báránnyá lesz, hamarosan észreveszi, hogy még nem halt ki minden farkas.

Spurgeon

Az Istentől való függés függetlenít az emberektől.


Gyűlölöm a hazugságot, megvetem, nem tűrhetem, nem azért, mintha egyenesebb volnék, mint más, hanem mert a hazugság engem egyszerűen megrémít. Valami halálos illatot, a halandóság ízét érzem a hazugságban.
(Joseph Conrad)

Ha ott van a szíved, mindig találsz megoldást, ha nincs ott a szíved, mindig találsz kifogást. (Bhakti Abhay Narayan)

Jutalmam, hogy szolgálhattam!

Krisztus minden nap bennünk akar föltámadni.


Mi sohasem bocsáthatunk meg annyit, mint amennyi nekünk bocsáttatott meg.

Fosdick


Nem enyém ez a fény, csak bennem jár. (Reményik Sándor)

„Pál írja: Mert ha az evangéliumot hirdetem, azzal nincs mit dicsekednem, mivel kényszer nehezedik rám. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot!” (1Kor 9,16)

Pál azt írja: kényszer. Én meg a tapintat nevében sokszor elhallgattam. Tapintat, mondtam magamban, de valójában a gyávaságom miatt maradtam csöndben. Ki tudja, hányan nem hallottak vigasztaló szót miattam… A gondolat, hogy örömhír híján csüggedten maradtak, nagyon megszégyenít. Add, Uram, hogy a következő alkalommal ne hallgassak, amikor beszélnem kell! (Balogh Éva)

„Semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják.” (Ef 4,29)

Vajon a mi beszédünk áldást vagy átkot hoz hallgatóinknak? Szoktunk-e utánagondolni szavaink következményének? Építjük a testvéri közösséget, vagy éppen bomlasztjuk beszédünkkel? Ismeretes a szóböjt fogalma, de gyakoroljuk is? Lehet, hogy jobban meg kellene fontolni, valóban olyan lényeges a legújabb pletykák, híresztelések továbbadása a másik emberről? A nyolcadik parancsolat arra kötelez minket, hogy inkább csak akkor szólaljunk meg, ha valóban jót tudunk mondani a másikról. (Gerőfiné dr. Brebovszky Éva)

Szomorú lehet az ember, ha Istent nem érti meg, de sötét csak akkor, ha ellenáll Neki. (Zeller)