Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A plébánia “kincsei”

Minden plébániának vannak kincsei. Az igazi kincsek a szegények, az üldözöttek, a szenvedők, a betegek, és mindazok a lelkek, akikbe a Szentlélek bővebben árasztotta ajándékait, hogy egy szegény és imádságos életet éljenek... Minden jó pásztornak értékelnie kell és lelkipásztorilag ki kell használnia ezeket a “kincseket” szolgálata számára, azoknak a lelkeknek üdvösségére, akik rá vannak bízva.
Különösen ki szeretnénk emelni a betegeket. Minden plébániának vannak betegei. Krónikus betegek, akik lassan elfogynak, mint a gyertya, és akik ágyukban, keresztrefeszítetten várják életük utolsó óráját. De a visszaeső betegek, meg az alkalmi betegek is.
A papnak, ha Krisztusnak, Mesterének példáját követi, aki kiemelt szeretettel fordult a szegények és betegek felé, ugyancsak elsőséget kell biztosítania ezeknek a gyermekeinek: “Beteg voltam, és meglátogattatok” (vö. Mt 25,36).

Giacomo Alberione: A papokhoz

A szeretet lendülete

A lelkipásztorok nem különülnek el a nyájtól, hanem annak részei; rájuk is vonatkozik a keresztény hivatás valamennyi követelménye. Szolgálatuk semmiképp sem jogosítja fel őket arra, hogy különálló kasztot alkossanak; sőt, arra rendeli őket, hogy a közösség szolgálatára legyenek, a közösség tagjai körében.

Félreértjük az általános papság lényegét, ha azt afféle jámborsági gyakorlattá, vagy „egyéni istentiszteletté” redukáljuk.

Isten igazi tisztelete – az istentisztelet – abban áll, hogy a világot átalakítjuk az isteni szeretet által, fő célja pedig az, hogy létrehozzuk és előmozdítsuk a közösséget. Amikor a papi nép a szeretetben odaadott életével egyesül Krisztus áldozatának dinamizmusával, a világban egyfajta szeretet-hullámot indít el, amely tovaterjed és átalakítja a világot.

Világos, hogy ennek a feladatnak jóval több köze van a közvetítő tevékenységhez, mint az ószövetség rituális áldozataihoz. Vitathatatlan tény ugyanakkor, hogy ezt lehetetlen volna megvalósítani a Pap-Krisztus közvetítő tevékenysége nélkül. Amit viszont lehetetlenség volna befogadni, ha Ő maga nem válna jelenvalóvá. Ezért van szükség olyan szolgálatra, ahol Krisztus hatékony módon láthatóvá válik.

Albert Vanhoye

Jézus karjaiban

Jézus eljövetele óta a hivatás története az Ő követésének története. Annyira követjük hivatásunkat, amennyire elkötelezzük magunkat Jézus követésére. Krisztus követése kizárólag a mi szabadságunktól, a mi válaszunktól függ. Ugyanakkor több mint pusztán és kizárólag emberi, saját erőnkből végbevitt cselekedet. Jézus követése abban áll, hogy az Ő karjára bízzuk magunkat, hogy Ő hordozhasson minket, miközben bizalommal rá hagyatkozunk.

Mi Őbenne lehetünk, és ezáltal Ő mibennünk lehet. Ha Benne vagyunk, akkor a hivatás nem csupán egy bennünket felülmúló, megterhelő feladat, hanem olyan „lehetetlenség”, amely már átalakult és megváltatott. Jézus általi átalakulásunk és megváltásunk útja kétségtelenül abban áll, hogy közösségben vagyunk Vele, bízunk Benne és Vele élünk. Ez pedig végső soron azt jelenti, hogy a hivatás útja – keresztút.

Maga Jézus sem hagy efelől kétséget: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát és kövessen engem.”

Klaus Hemmerle püspök: Az emberek számára kiválasztva

Krisztus jelenléte, az Egyház misztériuma

Ahhoz, hogy megnyíljunk Krisztus előtt, és befogadjuk jelenlétét mint az Egyház misztériumának kulcsát, nekünk, hívőknek magunk között kell megvalósítanunk azt a nyitottságot és kölcsönös ajándékot, amelynek köszönhetően valóra válhat közöttünk Jézus ígérete: „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20)

A harmadik évezred hajnalán őszintén reméljük, hogy hitbeli vándorlásunk a jelenlévő Krisztus lelki terében ennek a jelenlétnek megújult eseményévé válik számunkra. Ő, a Keresztre feszített és Feltámadt Úr lobbantsa lángra szívünket, nyissa föl szemünket, világosítsa meg értelmünket, erősítse meg akaratunkat: „amint Te, Atyám bennem, és én tebenned, úgy legyenek ők is egyek bennünk, hogy a világ elhiggye, hogy te küldtél engem” (Jn 17,21).

Piero Coda: Ő él!

Megvalósult személyek és társadalom

Az első keresztény közösségek tökéletesen megértették Jézus üzenetét, és megélték közösségileg is: egy szív és egy lélek voltak. Végeredményben a Szentháromság titkát váltották életre, nem csupán a lelki élet, hanem a társas kapcsolatok szintjén is. Például az anyagi javak közössége hatékonyan igazolta azt, amit hittek és hirdettek. Számukra az, hogy egyrészt ragaszkodnak a hithez, ugyanakkor viszont nem a hit által fölkínált értékrend szerint cselekednek, hazugság lett volna. Hazugság, amely halált okoz. Nemcsak lelki halált, hanem az Egyház halálát is.

Ha ezért a célért dolgozunk, szenvedünk és végül meghalunk, az nemcsak Isten tervével vág egybe - amely az örök üdvösségre vezeti mind az egyes embert, mind az egész emberiséget -, hanem azt is jelenti, hogy emberi módon is felszínre tudjuk hozni képességeinket. Így bizonyos módon megélhetjük ugyanazt a kalandot, mint Jézus, az Istenember.

Silvano Cola

Miért mondjam el az én tapasztalatomat?

A jók örömmel hallgatják azoknak bűneit, akik immár bűntelenek; ugyan nem a bűn gyönyörködteti őket, hanem az, hogy a bűnök voltak s nincsenek többé. (…)
De ugyan mi haszonért akarnak engem megismerni? Talán szerencsét akarnak kívánni, ha hallják, mennyire megtértem hozzád kegyelmed erejében? Vagy imádkozni akarnak értem, ha viszont azt hallják, mennyire megakasztanak gyarlóságaim? Az ilyeneknek szívesen megmutatom magamat. Nem kis eredmény ugyanis, ha sokan hálálkodnak neked, Uram Istenem, énmiattam, s ha sokan könyörögnek hozzád érettem. Testvéreim lelke csak hadd szeresse meg bennem, amit szeretnivalónak mutatsz, és sajnálkozzék mindenemen, amit sajnálatosnak ítélsz. Testvér-lélek tegye ezt; ne a hozzánk nem tartozó, ne „az idegen fiaké, kiknek szája hiúságot beszél és jobb kezük a gonoszság jobbja” (Zsolt 143,7–8); az a testvér-lélek tegye, amely örül, ha jót talál bennem, s szomorkodik értem, amikor hibámat látja, mert akár dicsér, akár gáncsol, szeret.
Szent Ágoston: Vallomások