Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A közösségre épülő jövő

Fontos, hogy a pap körül ott legyen a presbitérium, olyan papok közössége, akik egymást segítik és közös utat járnak.

Ez azért is tűnik fontosnak számomra, mert ha a fiatalok magányos, szomorú, fáradt papokat látnak, azt gondolják: ha ez a jövő vár rám, akkor én nem vállalom.

Az élet olyan valódi közösségét kell létrehozni, amely azt mutatja a fiataloknak: igen, ezt a jövőt el tudom képzelni a magam számára is, így jó élni.

XVI. Benedek pápa az aostai papokhoz, 2005.

A papi élet tíz pontja

1. Fontosabb az, hogyan élek papként, mint az, hogy mit teszek papként.
2. Fontosabb az, amit Krisztus bennem tesz, mint az, amit én teszek.
3. Fontosabb, hogy a papok közötti egységet megéljem, mint az, hogy egyedül küzdjek feladataimmal.
4. Fontosabb az imádság és az ige szolgálata az asztal szolgálatánál.
5. Fontosabb az, hogy munkatársaimat lelkiekben segítsem, mint az, hogy önállóan és egyedül minél többet végezzek.
6. Fontosabb, hogy néhány jelentős feladatunkban teljesen és sugárzó erővel legyünk jelen, mint az, hogy mindenütt ott legyünk, de csak sietősen és félig-meddig.
7. Fontosabb együttműködni a többi pappal, mint akár a legtökéletesebb módon, de elszigetelten tevékenykedni; azaz fontosabb a communio, mint az actio.
8. Fontosabb – mert termékenyebb – a kereszt, mint az eredményesség.
9. Fontosabb az egész közösség, az egyházmegye és a világegyház iránti nyitottság, mint a mégoly fontosnak tűnő helyi érdek.
10. Fontosabb, hogy mindenkit elérjen a tanúságtétel hitünkről, mint az, hogy minden hagyományos igényt kielégítsünk.

Klaus Hemmerle aacheni püspök

A szeretet próbája

Jézus példájára a pap, „Isten titkainak sáfára” akkor önmaga, amikor „másokért él”. Az imádság különleges érzékenységet ad ezek iránt a „mások” iránt, képessé teszi őt, hogy meglássa szükségeiket, figyelni tudjon életükre és sorsukra. Az imádság lehetővé teszi a pap számára, hogy fölismerje azokat, „akiket az Atya neki adott”. Ők mindenekelőtt azok, akiket a jó Pásztor az ő papi szolgálatára, pásztori gondoskodására bízott. Akik lelkileg közel állnak hozzá, akik hajlandóak segíteni apostoli munkájában – de a távoliak, a hiányzók, a közömbösök is, akik még keresők.

Hogyan lehet mindenkiért – és ezek mindegyikéért – Krisztus példájára élni? Hogyan lehet azokért élni, akiket „az Atya nekünk adott”, feladatként ránk bízott? Ez mindig szeretetünk próbája lesz, olyan próba, amit el kell fogadnunk, mindenekelőtt az imádság területén.

És amikor úgy tűnik, hogy egy ekkora próba felülmúlja erőnket, emlékezzünk arra, amit az evangélista mond Jézusról a Getszemáni kertben: „Halálfélelem fogta el, és még buzgóbban imádkozott” (Lk 22,44).

II. János Pál pápa: Levél a papokhoz, 1987. Nagycsütörtök

A valóság szívének közepébe

Minden vidéknek, nemzetnek, társadalmi rétegnek megvolt a maga apostola. Én, ó, Uram, nagy alázattal, a te Univerzumban jelen levő Krisztusod apostola és (hogy úgy mondjam) evangélistája szeretnék lenni. Szeretném elmélkedéseimmel, szavaimmal, egész életemmel fölfedni és hirdetni a kapcsolatok folyamatos összefonódását, amelyek a Kozmoszt, amelyben élünk, olyan hellyé teszik, amely a Megtestesülés által átistenült, a közösség által átistenül, s a mi közreműködésünkkel átisteníthető. Elvinni Krisztust a szervesen egybefonódó kapcsolatok által annak a Valóságnak a szíve közepébe, amelyet rendkívül veszélyesnek, eviláginak és pogánynak tartanak. Íme, az én Evangéliumom és küldetésem.

Teilhard de Chardin: A pap

Minden arannyá válik

Ha egy üvegre tekintesz, megakadhat rajta szemed,
de ha tovább nézel, az eget kémlelheted.

Minden részesülhet Belőled,
semmi sem lehet oly nyomorúságos,
hogy ettől az érintéstől: „Általad”,
ne válna újjá és fénylővé.

Szolgád kezében átistenül a munka terhe,
ki úgy söpri ki házát, hogy a Te akaratodat keresse
lakása és tette lényegül át egyszerre.

Ez az a híres kő,
mely mindent arannyá alakít:
mert amit Isten megérint és hozzá tartozó,
kevesebbnek
nem tekinthető.

George Herbert: A templom

Mindenkivel váljuk eggyé!

Csak az áldozat radikalitásával lehetünk a remény tanúi – ahogy II. János Pál írta a Redemptoris Missio enciklikában –, „magától Krisztus szeretetétől ihletve, amely figyelmes és gyengéd, irgalmas és jóságos, készséges és enyhíti az emberek gondjait”. (89.)

A keresztre feszített Jézus, aki szolidáris volt a legutolsókkal, a legtávolabbiakkal, az Isten nélküliekkel, indította útjára a Népek Apostolát, hogy „mindenkinek mindene legyen”. Pál azt sugározza felénk, hogy mi az igazi apostolkodás: megkülönböztetés nélkül minden emberrel fölfedeztetni, hogy Isten közel van hozzánk és végtelenül szeret minket.

Ha mindenkivel eggyé válunk, és vesszük a bátorságot, hogy minden emberi lényre, még a látszólag megvetésre méltóra vagy ellenségesre is felebarátként és testvérként tekintsünk, megvalósítjuk az örömhír lényegi mondanivalóját: Jézus keresztjében Isten minden tőle eltávolodott emberhez közel jön, felajánlva a megbocsátást és a megváltást.

Van Thuan bíboros: A remény tanúi