2023. november 15., szerda

A hibák mindig vastagok ott, ahol a szeretet vékony. (Spurgeon)


Aki üdvözülni akar, az olvassa úgy Isten Igéjét, mintha rajta kívül senki sem volna a világon. Akkor Isten Igéjének minden vigasztalása neki szól. (Luther Márton)


Az ember korlátlan lehetőségei elé a legtöbb akadályt önmaga állítja.


„Az Úr azonban így felelt neki: „Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle.”” (Lk 10, 41– 42)
Hazánkban népbetegség az aggódás. Keresztyén emberként komolyan kell vennünk mindazokat, akiket elborít az aggódás és a holnaptól való félelem. Amikor aggódó emberrel találkozunk, akkor nem lebecsülni kell ezeket a gondokat, hanem a helyes irányba kell fordítanunk testvéreink figyelmét: „Ne a gondok nagyságát nézd, hanem a gondoknál sokkal hatalmasabb Istent. Ragadd meg az egyedül szükséges dolgot, amely nemcsak a gondok között tart meg, hanem életed – és örök életed – minden napján.” (Deák László)


Bátorság kell ahhoz, hogy kiállj a meggyőződéseid mellett, amikor tudod, hogy mások kétségbe fogják vonni azokat. Amikor hajlandó vagy kiállni valamiért vagy kipróbálni valamit, mindig lesz valaki, aki támadni fog. Ralph Waldo Emerson írja: “Bármit is teszel, bátorságra van szükséged. Akármilyen útirányt választasz is, mindig lesz valaki, aki azt mondja, hogy tévedsz. Mindig támadnak majd olyan nehézségek, melyek azt próbálják elhitetni veled, hogy kritikusaidnak igaza van. Ahhoz, hogy eltervezzünk valamit, és azt végig is vigyük, ugyanolyan bátorságra van szükségünk, mint egy katonának. A békének is megvannak a maga győzelmei, de bátor emberek kellenek ahhoz, hogy kivívják őket.” Bátorság kell ahhoz, hogy szembe tudj nézni a rólad szóló igazsággal. Jézus azt mondta: “megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket”. De mielőtt még szabaddá tenne az igazság, általában jól összetör, mert nem szeretjük hallani magunkról az igazat.
Bátorság kell a változáshoz, ha kényelmesebb olyannak maradni, amilyen vagy. Ha hajlandó vagy elhagyni a biztonsági zónádat, hitben kilépni és követni Istent, nem marad el a próbatétel. Ugyanakkor viszont elérsz majd olyan magasságokat, melyeket azelőtt elérhetetlennek tartottál.


Csak az a szégyen, ha valaki nem ismer szégyent. (Blaise Pascal)


Éljünk úgy, amint majd halálunk óráján kívánnánk, hogy életünk legyen. (Augustinus)


Ha teljességgel Istenhez akarunk tartozni, rendelkezésére kell állnunk, és bíznunk kell Benne. Nem szabad hagynunk, hogy a jövő nyugtalanítson… Az isteni Gondviselésbe vetett bizalmunk az az erős és élő hit, hogy Isten tud és fog is segíteni minket. Hogy tud, ahhoz nem férhet kétség, hiszen mindenható. Hogy segít, az is bizonyos, mert oly sokféleképp biztosított minket erről a Szentírás szavain keresztül, és oly végtelenül hűséges ahhoz, amit megígért.


„Jézus mondja: »Ha valaki szégyell engem és az én beszédeimet e parázna és bűnös nemzedék előtt, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön.«” (Mk 8,38;)
Sokszor megfeledkezünk arról, hogy a vallás a vallomás szóval rokon. Adósai vagyunk a világnak. Tartozunk egy vallomással. Azzal, hogy kihez tartozunk, kitől kaptuk az életet, s ki az, akivel értelmet nyer minden. A mai módon megfogalmazott vagy megélt hitvallás azonban nem csak kifelé fontos… Nekünk magunknak is az. Ha szégyelljük Urunkat, akkor az elszakít az élettől, a vele való – még a világ végét is átvészelő – kapcsolattól. Fogalmazzuk meg szavakkal, szívünkkel a vallomást! (Hafenscher Károly)


Legyen ma béke belül. Bízz abban, hogy pontosan ott vagy, ahol lenned kell. Ne feledkezz meg a végtelen lehetőségekről, amelyek a hitből születnek Benned és másokban. Használd azokat, amiket adnak Neked, és add tovább a szeretetet, amelyet kapsz. Légy elégedett Önmagaddal, úgy ahogy vagy. Hagyd ezt a tudást beépülni a csontjaidba, és add meg a lelkednek az éneklés, a tánc, az ima és a szeretet szabadságát. Ez mindannyiunk számára létezik.


Nem, Uram, nincsenek válaszaim.
Már kérdezni sem akarok.
Csak lerogyni eléd,
a fájdalom súlyát tovább nem cipelni.
Magamra maradtam. Egyedül vagyok.
Olyan távoli lett minden.
Nem értem, nem értem meg
a vigasztaló szavakat.
Csak arra kérlek, hogy gyújts fényt,
egy kicsiny fénysugarat legalább,
abban a keserű sötétben,
bennem.
Hajdú Zoltán Levente



„Ó, Uram, Uram! Te alkottad az eget és a földet nagy hatalommal és kinyújtott karral. Neked semmi sem lehetetlen.” (Jer 32,17)
Szorongató helyzetben van a fogoly Jeremiás – a babilóniai király hadserege körülzárta Jeruzsálemet –, de még ekkor is elhangzik a biztatás Isten szájából: fognak még házat, szántóföldet és szőlőt venni ebben az országban. A próféta tisztánlátása lehetne a miénk is, ha képesek lennénk kicsit felemelni a fejünket és nem mást okolva, nem a válságba jutott világon keseregve meglátni, mit vétettünk Isten ellen – hiszen a bajok forrása ez. Jeremiás is erről beszél. Nem hallgattunk az Úr szavára, nem éltünk törvénye szerint. Még a szorongató helyzetben sincs késő, amíg Isten maga biztat. Szentháromság ünnepe után utolsó előtti (reménység-) vasárnap: van remény. Advent előtt tegyük meg, amit lelkünkben tenni kell. (Kőháti Dóra)


Szemben a közhittel, a lusta ember nemcsak az, aki átalussza az időt vagy ölbe tett kézzel üldögél. A restségnek létezik egy sokkalta megtévesztőbb és kifinomultabb formája. Az a fajta sürgés-forgás, lázas tevés-vevés, ami a valódi cselekvés megkerülése…
A pontos, igaz cselekvés az, amelyik számba veszi és mérlegeli a „pálya” minden nehézségét, és a „véletlenek” esetleges szélfúvását éppúgy, mint a föladat „bemérhető” részét, persze nehéz, s nemegyszer kevésbé látványos a vaksi „szorgoskodásnál”. A közvélemény könnyen ítél a látszat után, s az izzadtságot legtöbbször a koncentrált figyelem elébe helyezi. Pedig ez a csúsztatás melegágya ennek a fajta kritikai lustaságnak és előítéletnek, mely melegágya a burkolt restségnek, belső tunyaságnak, s csupán képmutató változata a hétalvásra ítélt mesebeli semmittevésnek.
Ahogy a félelem és élhetetlenség a betegségbe, úgy menekül nemegyszer a belső restség az aktivitásba, a minőség megkerülésével a középszerűség tevékeny gyakorlatába.



Szeretni egy másik embert annyit jelent: hogy Isten bennünk él.

Nincsenek megjegyzések: