2017. július 26., szerda

A nevetés és a mosoly kapu és ajtó: Sok ember tudja már, hogy két nézőpont között a legrövidebb távolság sokszor egy jó poén.



Amikor imádkozunk, Isten a szívünket nézi, nem a szövegeinket! (Anthony de Mello)

„Bemenve a templomba Jézus kezdte kiűzni azokat, akik árusítottak és vásároltak a templomban, felborította a pénzváltók asztalait, a galambárusok székeit.” (Mk 11,15b)

Amikor először láttam egy templomban pénzbedobós automatát, nem akartam hinni a szememnek. A kupola kivilágítását lehetett vele pár percre megvásárolni. Jó-jó, magas az áramszámla, megszoktuk már, hogy semmi sincs ingyen. Valahogy mégis azonnal erre az igére kellett gondolnom. Az a világosság, amit odabent, Isten házában keresünk, szintén „felülről” jön, de azonkívül, hogy csendben kérjük őt, hogy megvilágosodjunk, semmi mást nem kell tennünk. S az az érték, amelyet üres kezünkbe beletesznek, szintén nem árusítóasztalról származik. Hála Istennek…
(Kőháti Dóra)



Egyetlen ékességünk az legyen, hogy az Úr szemünkből előragyog. (Trudel)


Egyszer egy filozófia professzor az előadását úgy kezdte, hogy fogott egy duncos üveget és feltöltötte kb. 5 cm átmérőjű kövekkel. Rákérdezett, hogy ugye tele van az üveg. Igen - volt a válasz. Ezután elővett egy dobozt tele apró kaviccsal, és elkezdte beleszórni a kavicsokat az üvegbe. Miután a kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres helyeket, megint megállapították, hogy az üveg tele van. A professzor ezután elővett egy dobozt homokot és azt kezdte betölteni az üvegbe. Természetesen a homok minden kis rést kitöltött.

És most - mondta a professzor - vegyék észre, hogy ez az önök élete. A kövek a fontos dolgok - Isten, a családod és embertársaid. Ha minden mást elveszítenél, az életed akkor is teljes maradna. A kavicsok azok a dolgok, amik még számítanak; mint a munkád vagy a házad. A homok az összes többi. Az apróságok. Ha a homokot töltöd be először, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanez történik az életeddel. Ha minden idődet és energiádat apróságokra fordítod, nem marad hely azoknak a dolgoknak, amik igazán fontosak számodra.
Fordíts figyelmet azokra a dolgokra, amelyek fontosak és alapvetők a boldogságod érdekében. Szakíts időt Istenre és embertársaidra. Vidd el a párodat kirándulni, beszélgess vele. Játssz a gyerekeiddel. Mindig lesz időd dolgozni, takarítani, vendégeket hívni, rendet rakni. Először a kövekre figyelj, azokra, amik igazán számítanak. A többi csak homok.

Némi kiegészítés: Az egyik diák megkérdezte, hogy most már valóban tele van-e a doboz. Mire a professzor azt válaszolta, hogy igen, tele. Erre a diák elővett egy dobozos sört, kinyitotta és beletöltötte a dobozba. A sört a homok elnyelte, és térfogatváltozás nem következett be. Azt mondta erre a diák: Bármennyire is úgy érezzük, hogy tele van az életünk, az alábbi példából látszik, hogy azért egy sör még mindig belefér!


Életünk hajócskájának horgonya az Istenbe vetett bizalom. Ez biztosít, hogy a hullámok el ne sodorják.

Páduai Szent Antal


„Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele.” (Ézs 53,3b)

A Jézus Krisztusról szóló prófécia beteljesedett, a Megváltó engedelmeskedett, az Atya akaratát teljesítve értünk, engedetlenekért vállalta a szenvedést, megvetettséget, elhagyatottságot és a halált. Jézus ma is sok ember által lenézett, megvetett és gyűlölt. Te nézz fel Jézusra, és fogadd hálás szívvel felkínált ajándékait, melyek békét, reménységet hoznak életedbe.
(Bozorády Zoltán)



Ha megtanulsz nevetni saját hibáidon, akkor igen vidám évek elé nézel.

Ian Green


Kemény a harc, nehéz a kereszt terhe.
Nem bírom már! - Sóhajtod csüggedezve.
De tarts ki! Egyszer meglátod, megérted,
Hogy a keresztre miért volt szükséged.

Vándor roskad le az útszél kövére.
Bot a kezében. Bárcsak célhoz érne!
De nem megy tovább! Hogyan érje el,
Ha olyan nehéz terheket cipel?

Amikor indult, erős volt és boldog.
Azóta annyi minden összeomlott.
Magára maradt. Szép napoknak vége.
Keserves, árva lesz az öregsége.
Szívében ott a kérdés szüntelen:
Mért lett ilyen az út, én Istenem?!
Ahogy így töpreng, kicsordul a könnye,
És leperdül az útszéli göröngyre.

Aztán elcsendesedik. Lehet -e
Ilyen csüggedt, ha Isten gyermeke?
Magasba emeli tekintetét.
Ott majd megérti, amit itt nem ért.
Fogja botját, és indul vánszorogva.
Mintha a domboldalon kunyhó volna!
Odaér. Bemegy. Fáradtan lefekszik.
Elég volt már a vándorlásból estig.
Soká eltöpreng még bajon, hiányon,
Míg végre lassan elnyomja az álom.

S magát álmában is vándornak látja,
Útban a távoli mennyei hazába.
A mennyei város ragyog feléje.
Oda igyekszik, siet, hogy elérje.
Kezében vándorbot, vállán keresztje.
Vállára azt maga Isten helyezte.
Siet örömmel. Föl! Előre! Föl!
A messzi cél, mint csillag, tündököl.

Hőség tikkasztja. Keresztje teher.
Útközben néha pihennie kell.
Kedves ház kínál pihenést neki.
Súlyos keresztjét ott leteheti.
S ahogy továbbindulna, mit vesz észre?
Tekintete ráesik egy fűrészre.
„Olyan súlyos keresztet cipelek.
Jobb, ha belőle lefűrészelek.” - mondja magában.
„De jó, hogy megtettem!
Sokkal könnyebb!” - sóhajt elégedetten.

Siet tovább. Mindjárt elfogy az út,
S eléri a ragyogó gyöngykaput.
Ó, már csak egy patak választja el!
Jön-megy a partján, hídra mégse lel.
De hirtelen eszébe jut keresztje:
A túlsó partra az most híd lehetne.
Jaj, nem ér át! Hiába próbálgatja:
Hiányzik a lefűrészelt darabja.
„Mit tettem!” - kiált kétségbeesetten.
„Most a cél közelében kell elvesznem,
Mert keresztemet nehéznek találtam!”
S ott áll a parton keserű önvádban.

Aztán új vándort lát közeledni,
S mert keresztjéből nem hiányzik semmi,
Mint hídon, boldogan indulhat rajta,
Hogy átjusson békén a túlsó partra.
„Rálépek én is!” Reménykedni kezd:
Az ismeretlen, idegen kereszt
Hátha átsegíti. Rálép, de reccsen
Lába alatt. „Jaj, Istenem, elvesztem!
Uram, segíts!” Így sikolt, és felébred.
Még a földön van. Előtte az élet.
Csak álom volt a kín, a döbbenet.

„Megváltó Uram, köszönöm Neked!
Keresztemet Te adtad, ó, ne engedd,
Hogy egy darabot is lefűrészeljek!
Amilyennek adtad, olyan legyen!
Te vezetsz át a szenvedéseken.
A Te kereszted szerzett üdvösséget,
De mivel az enyémet is kimérted,
Te adj erőt és kegyelmet nekem,
Hordozni mindhalálig csendesen.”


Könyörgés és hálaadás úgy tartoznak együvé, mint a szájnak a két ajka.


Lehet, hogy a közömbösség, a távolságtartás és a józan ész megóv a könnyektől, de azt sem szabad elfelejteni, hogy a boldogságtól is!


Nem helyzetváltozásra, hanem a szív megváltozására van szüksége a bűnösnek. (Spurgeon)


Sokat kell tanulnunk annak a felismeréséhez, hogy keveset tudunk. (Montaigne)



Sokszor hullottam térdre, mert meggyőződésem volt, hogy máshová nem fordulhatok. (Abraham Lincoln)


„Tartsátok meg rendelkezéseimet, és teljesítsétek azokat! Én, az Úr, szentellek meg titeket.” (3Móz 20,8)

A hívő élet kettőssége: tartsd meg Isten parancsolatait, de ugyanakkor alázattal vedd tudomásul, hogy csak akkor leszel szent, ha az Úr tisztít meg. Igyekszem az Úr útján járni, mert szeretem őt, és nem akarom megszomorítani atyai szívét. Közben jó tapasztalni, hogyan formálódik életem, és hogyan gyomlál ki belőlem az Úr gonosz indulatokat, gondolatokat, tetteket. Nagy bukások azonban még mindig vannak, s ezek emlékeztetnek: hívő emberként is bűnös vagyok, és kegyelemre szorulok. Törekszem a tőlem telhető legjobbra, de nem én öltöm fel a fehér ruhát, hanem a Bárány Jézus vére tesz tisztává.
(Hulej Enikő)

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

Átölelni a világ drámáját


Amikor Szöul érseke voltam, gyakran megkérdeztem magamtól: „Valóban az Evangélium szerinti-e a hitem és az életem?” A válasz közelebb volt a „nem”-hez, különösen az evangéliumi szegénység tekintetében, amelyre mint papnak törekednem kellene... Hivatalomban időnként feltettem magamnak a kérdést:: „Miért nem tudok szegényként élni a szegényekkel, elhagyva a püspökséget?”

Jézus Krisztus, aki a mindenem, szegényként jött el, és megmutatta, hogyan szereti Isten a szegényeket, a szükséget szenvedőket, a kirekesztetteket, majd meghalt a kereszten. Nem törte el a megroppant nádat, nem oltotta ki a már csak pislákoló mécsest...

Ha Jézus újraszületne ebben a korban, a legkisebbek között születne meg, egy kunyhóban vagy nyomornegyedben. Simone Weil mondta, hogy irigyelte a keresztre szögezett Jézust... Weil Párizsban született, gazdag zsidó családban, és egy emberibb világról álmodott, ahol mindenki egyetértésben él. Lemondott ígéretes jövőjéről, hogy osztozzon a munkások fájdalmában. Irigylem őt, aki egészen lángolva élt, teljes lényével átölelve a világ fájdalmát és drámáját.

Stephen Kim bíboros

Egyetlen mester


Az evangélium bölcsessége nem teremt kasztokat: egy alázatos szolgálólány többet érthet belőle, mint egy teológus; az arsi plébános többet, mint Lamennais. „Egy a ti Mesteretek, ti pedig testvérek vagytok” – mondta Jézus. Hogy mindnyájan testvérek legyünk, egyetlen Mesterre van szükség, ahogy egyetlen az Atya is. Az ő tanítása ez: mindnyájan testvérek vagyunk. Mindenesetre az, aki magasabb hivatalt visel, alacsonyabb helyre kerül: a világ felé érvényes normák fejük tetejére állnak, mivel a testvériség lesz a szeretet mértéke.

A kegyelem hatása alatt ez a nagylelkűség gyökeres aszkézist valósít meg: mindent vagy semmit. Aki igent mond, az evangéliumot fogadja el: elhagyja apját, anyját, földjét, a saját lelkét, hogy ezt az űrt Isten Lelke tölthesse be. Fölveszi a keresztet, hogy legyőzze énjét.

Igino Giordani

Isten szerető tekintete


A hivatás Isten személyes megszólítása, Isten szerető tekintete, amelynek jelenvalósága számunkra életünk egy kitüntetett pillanatában veszi kezdetét, amikor észrevesszük – de amellyel Ő mindig is kísért bennünket, még mielőtt megszülettünk volna. Sőt éppen ezért akarta, hogy megszülessünk, a hivatásunk miatt, a terv miatt, amelyet be kell töltenünk a földön.

Aki meghallja a hívást [hogy kövesse Jézust], gyakran félelmet érez, megijed, néha rémület és kétség gyötri – bár amikor fölfedezi azt, bizonyos örömet is érez.

A legszebb pillanat mégsem az, amikor a lélek fölfedezi Isten hívását, hanem amikor kimondja a saját igenjét, amikor válaszol Isten hívására, amikor a maga akaratát Istenéhez igazítja.
Pasquale Foresi: Isten hív bennnünket




Istent – és nem Isten műveit


Hosszú megpróbáltatásom kilenc éve alatt elszigeteltségben, egy ablak nélküli cellában voltam, ahol időnként napokon keresztül égett a villany, időnként sötétben voltam, a meleg és a párás levegő fojtogatott, az őrület határán éreztem magam. Nem tudtam aludni, kínzott a gondolat, hogy el kellett hagynom az egyházmegyémet, hogy hagynom kellett romlásnak indulni azt a sok szép művet, melyeket Istenért indítottam útjára.
Egy éjjel, a szívem mélyéből ez a hang szólt: „Miért gyötröd így magad? Különbséget kell tenned Isten és Isten művei között. Minden, amit tettél, és amit szerettél volna folytatni: lelkipásztori látogatások, szeminaristák, szerzetesek, világiak és fiatalok képzése, iskolák és diákotthonok alapítása, a nem-keresztények evangelizálása, misszió: mindezek kimagasló művek, Isten művei, de nem Isten! Ő másokra bízza műveit, akik alkalmasabbak, mint te. Te Istent választottad, nem az Ő műveit!” Ez a fény új békét hozott nekem.
Van Thuan bíboros





Minden megváltozik


Jézusnak az evangéliumokban följegyzett szavai egyedülállóak, elbűvölőek, szemléletesek, életre válthatóak. Egyetemesek, fény minden e világra születő ember számára.

Ezeket élve minden megváltozik: az Istennel, a felebaráttal, az ellenséggel való kapcsolatunk.

Ezek a szavak mutatják meg az összes érték igazi helyét és átrendeznek mindent: édesapánkkal, édesanyánkkal, testvéreinkkel, a munkánkkal való kapcsolatunkat, hogy Isten kerüljön az első helyre az ember szívében.

Ezért rendkívüli ígéreteket hordoznak: a százszorost ebben az életben és az örök életet.

Chiara Lubich

Mutassuk meg Krisztust!


Tudjuk, hogy ma sokan így gondolkodnak: „Krisztus igen, az Egyház nem!” Nem látják a kapcsolatot Krisztus és az Egyház között. Nem veszik észre jelenlétét az Egyházban. Mi is valójában az Egyház? Minek kellene lennie, ha nem annak, ami a világban megjeleníti Krisztus arcát?

Gondoljunk az egyszerű és alázatos lelkipásztorra, az arsi plébánosra. Egy paraszt így tett tanúságot róla: „Megláttam Istent egy emberben.” Gondoljunk csak Kalkuttai Teréz anyára, s arra a hatalmas tömegre, amely temetése napján holttestét kísérte. Keresztények, hinduk és muzulmánok mind megérezték benne Jézus varázsát.

Ilyen értékesek Jézus jelenlétének e nagy tanúságtevői! Adjunk hálát értük az Úrnak! Korunkban, amely igen összetett, és annyira vágyik az üdvösségre, sürgős szükség van arra, hogy az egész Egyházban megláthassák Krisztust, hogy az Egyház egész valójából Krisztus jelenlétét sugározza.

Van Thuan bíboros: A remény tanúi

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A kapcsolatok gazdag szövevénye

Az Egyház mibenlétének legmélyebb titkában – amely fellelhető a szentháromságos közösség titkának missziós feszültségében is –, nyilatkozik meg minden keresztény identitás – kiváltképpen így van ez a sajátos papi önazonosságra és szolgálatra vonatkozóan.
Így érthető, hogy a pap lényegi ismertető jegye „kapcsolati” identitás: a papság által, amely az Isten kimondhatatlan mélységes titkából tör fel, (…) a pap szentségileg betagozódik a püspökkel és más papokkal megélt közösségbe, hogy szolgálja az Isten népét, az Egyházat és mindenkit Krisztushoz vonzzon az Úr imája szerint: „hogy mindnyájan egy legyenek…”
Nem lehet másként meghatározni a szolgálati papság természetét és küldetését, csak azoknak a kapcsolatoknak sokrétű és gazdag szövevényében, melyek a Szentháromságból erednek és az Egyház közösségében folytatódnak, mely Krisztusban az Istennel való egységnek és az egész emberiség egységének jele és szentsége.

II. János Pál: Pastores dabo vobis 12.




A mi nagy ideálunk: Jézus, a megfeszített

A papi lélek nagy ideálja a keresztre feszített Jézus kell hogy legyen, egyetlen vágya pedig, hogy Őt kövesse a földön, s Őhozzá legyen hasonló mind belsőleg, mind külsőleg.

Igen, a megfeszített Jézus a mi eszményképünk: a róla szóló írások, elmélkedések, az ő példája, az ő ideálja s az ő szeretete. Hiszen nincs nagyobb dolog a Kereszt iránti szenvedélynél, amely a lélekben jelen lévő isteni szeretetet táplálja.

Ez a szentéletű papok értékes kincse: a keresztre szögezett Jézus. Megfeszített az oltáron – és megfeszített mindenekelőtt a szívükben, az érthetetlen fájdalmakkal, amelyek misztikusak, de legalább annyira valósak is.

Conchita Cabrera de Armida: Krisztus papjai




Anyai karok, anyai szív

Amikor a vezető mások szenvedését látja, úgy kell viselkednie, hogy senki se vonakodjon feltárni előtte legmélyebb problémáit.

Akinek kísértések hullámveréseivel kell szembenéznie, annak arra van szüksége, hogy úgy fordulhasson a lelkipásztor szívéhez, mintha anyai karok fogadnák.

Aki pedig tudatára ébred, hogy hamarosan megmételyezi a fenyegető rossz, azt vigasztalják meg a tanácsai. Így erőt kap majd ahhoz, hogy megmosakodjék az imádság könnyeiben.

Nagy Szent Gergely pápa




Egyenlő méltóság, közös feladat

Isten választott népe egyetlen közösséget alkot: „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség” (Ef 4,5). A Krisztusban nyert újjászületésből eredően közös a tagok méltósága. Közös az istengyermekség kegyelme, közös a meghívásuk a tökéletességre. Egy az üdvösségük, egy a reményük és osztatlan a szeretetük. Krisztusban és az egy Egyházban tehát nincs különbség sem faji vagy nemzeti, sem társadalmi vagy nemi alapon, mivel „nincs többé zsidó és görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindnyájan eggyé lettetek Krisztus Jézusban” (Gal 3,28 vö. Kol 3,11).

Ha tehát az Egyházban nem is mindenki ugyanazt az utat járja, valamennyien meghívottak az életszentségre, és ugyanabban a hitben részesültek Isten igazságossága szerint (vö. 2Pt 1,1). Bár egyeseket Krisztus akarata tanítóknak, a misztériumok kiosztóinak és pásztoroknak rendelt mások javára, teljesen egyenlő mindnyájuk méltósága és tevékenysége minden hívő közös feladatában, Krisztus Teste építésében.

II. Vatikáni Zsinat: Lumen gentium 32.





Elárasztott a tűz

Akkor a kultúra bennem egymás mellett álló darabjai mozogni kezdtek, megteltek lélekkel és élő testté álltak össze (…). Belém hatolt a szeretet, elárasztotta és az öröm pályájára állította gondolataimat. Így Istenről alkotott fogalmaim átadták helyüket Isten iránti szeretetemnek, Istenről alkotott eszmei képem az élő Istennek. (…)

A Szentlélek, aki teológiai műveltségemben másodlagos helyet foglalt el, (…) megelevenedett és hirtelen lelkem éltetőjévé vált: szeretetem melegévé, összekötő kapoccsá köztem és Isten között. (…)

Mivel ráleltem a Szeretetre, hirtelen a Szentháromság vonzáskörében találtam magam. Minden hitigazság, minden ismeret kiáradt emlékezetem zugaiból és élő valósággá vált: vérem vérévé. A könyvektől roskadozó könyvtártól elindultam a keresztények lakta Egyház felé. (…)

Akkor megértettem, hogy János evangéliumában mit akar kifejezni az Úr a fény, a szeretet, az újjászületés, a Lélek képeivel. Tűz gyúlt bennem. A Szentlélek heves szélként elsöpört ködöt és árnyat. Fuvallata nyomán a tűzvész tovább terjedt, s az új fényben felfedeztem Istent és a felebarátot.

Igino Giordani




Krisztus kitölti a mi semminket

A remény erénye – ami abban a bizonyosságban áll, hogy Isten kormányoz bennünket gondviselő mindenhatóságával, és megadja mindazt, amire szükségünk van – Istennek az emberek (te meg én) iránti folytonos jóságáról beszél. Mindig készen áll arra, hogy meghallgasson bennünket, hiszen soha nem fárad el a meghallgatásban.

Érdeklik örömeid, sikereid, szereteted, de gyötrelmeid, fájdalmaid és kudarcaid is. Ezért ne csak gyengeségeid közepette remélj benne: fordulj Mennyei Atyádhoz kedvező és balszerencsés körülmények között egyaránt, húzódj irgalmas védelme alá.

A bizonyosság, hogy semmik vagyunk (nem kell sok alázat annak felismeréséhez, hogy nem vagyunk más, mint egy nagy nulla) ellenállhatatlan erővé változik, mert a sok „nulla” elé Krisztus áll majd, s ebből egy végtelen üzenet bontakozik ki: „Isten az én világosságom és üdvösségem, kitől félnék?” (Zsolt 26,1)

Szent Josemaría Escrivá De Balaguer