2017. április 13., csütörtök

Szent II. János Pál gondolatai

A béke neve: igazságosság, szolidaritás és szeretet.


A megbocsátás az evangélium egyetlenegy helyén sem jelent engedékenységet a rosszal, a botránnyal, a jogtalansággal vagy a rágalmazással szemben. És ugyanez érvényes a megbocsátás forrására, az irgalomra is, hiszen a rossz jóvátétele, a botrány helyrehozása, a jogtalanság, a rágalmazás kiengesztelése minden esetben föltétele a megbocsátásnak.


A tettekben megnyilvánuló szeretet kimondhatatlanul nagy erőt kölcsönöz a szavakkal kimondott szeretetnek.


Aki szemlélni kezdi Krisztust, végigjárva életének állomásait, feltétlenül fölfedezi benne az emberre vonatkozó igazságot is.


Az ember rendes körülmények között családban jön a világra, s mondhatjuk, hogy emberi létéhez szüksége van a családra. Ha a család hiányzik, a világra jövő személyben fájdalmas hiány támad, amelyet teherként hordoz egész életében.


Az emberiségnek igen nagy szüksége van szabad és bátor fiatalok tanúságtételére, akik mernek az árral szemben haladni, merik erővel és lelkesedéssel hirdetni Istenbe, a mi Urunkba és Üdvözítőnkbe vetett hitüket.


Az igazi nevelő részt vesz a fiatalok életében: érdeklődik problémáik iránt, igyekszik megismerni nézeteiket…


Embereket erőszakkal használati cikké és a profit forrásává alacsonyítani: súlyos bűn méltóságuk és alapvető jogaik ellen.


Krisztus, az élő Isten Fia emberként is szól az emberekhez: beszél az élete, embersége, igazság iránti hűsége és mindeneket átölelő szeretete. Beszél kereszthalála, fájdalmának és magányának mérhetetlen nagysága is. Az Egyház pedig állandóan megemlékezik kereszthaláláról és föltámadásáról, s éppen ez a megemlékezés jelenti mindennapi életének lényegét.


Senki, aki hisz Krisztusban, az Egyház semmilyen intézménye sem vonhatja ki magát a legfőbb parancs alól: Krisztust kell hirdetnünk minden népnek.





http://www.rakospalotaifoplebania.hu/taxonomy/term/10

Vianney Szent János gondolatai

A mennyországnak, pokolnak, tisztítóhelynek már ebben az életben érezhető az előíze. A tisztítótűz azoknak a lelkében ég, akik még nem haltak meg önmaguknak; a pokol az istentelenek szívében van, a mennyország meg a tökéletesekében, akik már komolyan egyesültek Krisztus Urunkkal.


A Szentlélek úgy pihen a tiszta lélekben, mint valami rózsaágyon. Távozóban olyan jó illatot hagy hátra a lélekben, mint a virágpompában álló szőlő.


Aki súlyos bűn állapotában van, az mindig szomorú. Hiába csinosítja magát, mégis unatkozik, semmi sem tetszik neki… Viszont, aki békében él a jó Istennel, az mindig megelégedett, mindig vidám. Szép élet, és szép halál!...


Az isteni Eucharisztia nélkül nem volna vigasztalás a földön, az élet nem volna többé elviselhető. Amikor a szentáldozáshoz járulunk, örömünket és boldogságunkat fogadjuk magunkba.


Gyermekeim, kicsiny a szívetek, de az ima kitágítja, és képessé teszi Isten szeretetére.


Ha csak azokat akarjátok szeretni, akik hiba nélkül vannak, senkit sem fogtok szeretni, mert mindenkinek van hibája.


Ha olyan szerencsétlenek vagyunk, hogy gyakran fennakadunk az ördög hálójában, annak az az oka, hogy túlságosan elhatározásainkra és ígéreteinkre számítunk, és csak kevéssé a jó Istenre.


Igen, szentek lehetünk, s mindannyiunknak azon kell fáradoznunk, hogy azok legyünk. A szentek is halandók voltak, mint mi; gyöngék és szenvedélyekkel küszködők, mint mi; és mi is ugyanazt a segítséget élvezzük, ugyanazokat a kegyelmeket kapjuk, ugyanazokhoz a szentségekhez járulhatunk!...


Látjátok gyermekeim, gondolni kell rá, hogy van lelkünk, amelyet üdvözítenünk kell, és van örökkévalóság, amely vár ránk. A világ, a gazdagság, a gyönyörök, tisztelet elmúlnak; a mennyország és a pokol nem múlik el soha.


Nagy tisztelettel vessünk keresztet! A fejnél kezdjük, ez jelenti a teremtést, az Atyát; aztán jön a szív; a megváltás, a Fiú, végül a két váll, az erő, a Szentlélek. Mindezt emlékezetünkbe idézi a kereszt. Mi magunk is kereszt alakúak vagyunk.


Nem szentek ugyan, akik szentségekhez járulnak; viszont azok lettek szentek, akik gyakran járultak szentségekhez.


Próbáljunk meg Jézus követőiként gondolkodni: minél bűnösebb egy keresztény, annál inkább méltó együttérzésünkre, annál inkább helyet kell neki adnunk a szívünkben.




http://www.rakospalotaifoplebania.hu/taxonomy/term/6
A kísértés nem szégyen, hanem nélkülözhetetlen része az emberi élet küzdelmeinek. Kerüljünk ki győztesen belőle!
A morális, keresztény önelemzés szükséges előfeltétele az igényes életnek, valami mégis hiányzik belőle. Az elhatározás. Hasonló az ilyen ember a szabadulásáról álmodozó fogolyhoz, kiből lassan kikopik a cselekvés ereje. Belesüpped ábrándjaiba, elernyed, s talán épp álmai teszik végképp fogollyá.

Egyetlen szentségnél sem éreztem oly erősen, mint épp a gyónás szentségénél, hogy a szentség - jobb szó híján és sok mindenen túl - cselekedet is, méghozzá a lélek legrejtettebb erőit is megmozgató cselekedet. S ez a cselekedet jóval több a legtisztább szándékú önelemzésnél s földi jótettnél is. A gyónás szentségében titokzatos módon mindig jelen van ez a drámai pillanat. Semmiféle önelemzés és semmiféle bánat nem pótolhatja ezt az értéket. A lelkiismeret-vizsgálatot és bánatot csakis a gyónás emeli valamiféle hasonlíthatatlan drámai történéssé, konkrét erejű mozzanattá. A gyónással küszöböt lépsz át, mely a bűn rabságából Isten szabadságába vezet. Fellélegzel. Megtetted a nagy lépést. Látszatra alig „történt” valami; „cselekedeted” isteni közegben játszódott le. Csak csöndes ujjongásodon érzed, mennyire valóságos szabadulásod. De épp ez a titokzatos „cselekvési mozzanat” magyarázza azt, hogy el is lehet szokni tőle. Erő, és újra és újra elhatározás kell minden egyes gyónáshoz, mint minden valódi cselekvéshez. S már a cselekvés „misztikájához” tartozó kérdés volna azt megfejteni, az ember miért hajlamos a restségre akkor is, mikor az rabságot, rosszat, árnyékot jelent számára, s miért rest megtenni a döntő lépést, mikor az a szabadságba, örömre és világosságra vezet?

Azoknak írtam, akik átélték a léleknek hasonló, indokolatlan bénaságát, vagy épp most élik át. Örökös lelkiismeret-vizsgálatban élnek talán, és ismerik a bánat könnyeit is. Csak épp a nagy lépésig nem tudnak eljutni. Ahhoz a lépéshez, mikor a szabaduló fogoly riadtan veszi észre szívében, hogy a hosszú fogságban hozzászokott fogságához! Aztán összeszedve minden erejét, kilép börtöne ajtaján, s talán csak fölujjongó szívével érzi, mi is történt vele.

Pilinszky János


„A mi Urunk Jézus Krisztus meghalt értünk, hogy akár ébren vagyunk, akár alszunk, vele együtt éljünk.” (1Thessz 5,10)

A kereszt biztonságunk forrása. Embermagányunk oldódik fel azáltal, hogy Jézus meghalt a kereszten. Elszigeteltségünk szűnt meg azáltal, hogy a templom kárpitja kettéhasadt. Krisztus halála nélkül a reménytelenség és a magány, az elszigeteltség és a félelem az ember osztályrésze. De a kereszt is azt hirdeti: Velünk van az Isten! Ha ébren vagyunk vagy alszunk, velünk van. Életünkben és halálunkban is velünk van. A szívünk bizodalmával feleljünk erre az ajándékra!
(Bence Imre)



Aki báránnyá lesz, hamarosan észreveszi, hogy még nem halt ki minden farkas.

Spurgeon


Az Istentől való függés függetlenít az emberektől.


Gyűlölöm a hazugságot, megvetem, nem tűrhetem, nem azért, mintha egyenesebb volnék, mint más, hanem mert a hazugság engem egyszerűen megrémít. Valami halálos illatot, a halandóság ízét érzem a hazugságban.
(Joseph Conrad)


Ha ott van a szíved, mindig találsz megoldást, ha nincs ott a szíved, mindig találsz kifogást. (Bhakti Abhay Narayan)


Jutalmam, hogy szolgálhattam!


Krisztus minden nap bennünk akar föltámadni.


Mi sohasem bocsáthatunk meg annyit, mint amennyi nekünk bocsáttatott meg.

Fosdick


Nem enyém ez a fény, csak bennem jár. (Reményik Sándor)


„Pál írja: Mert ha az evangéliumot hirdetem, azzal nincs mit dicsekednem, mivel kényszer nehezedik rám. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot!” (1Kor 9,16)


Pál azt írja: kényszer. Én meg a tapintat nevében sokszor elhallgattam. Tapintat, mondtam magamban, de valójában a gyávaságom miatt maradtam csöndben. Ki tudja, hányan nem hallottak vigasztaló szót miattam… A gondolat, hogy örömhír híján csüggedten maradtak, nagyon megszégyenít. Add, Uram, hogy a következő alkalommal ne hallgassak, amikor beszélnem kell! (Balogh Éva)




„Semmiféle bomlasztó beszéd ne jöjjön ki a szátokon, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják.” (Ef 4,29)

Vajon a mi beszédünk áldást vagy átkot hoz hallgatóinknak? Szoktunk-e utánagondolni szavaink következményének? Építjük a testvéri közösséget, vagy éppen bomlasztjuk beszédünkkel? Ismeretes a szóböjt fogalma, de gyakoroljuk is? Lehet, hogy jobban meg kellene fontolni, valóban olyan lényeges a legújabb pletykák, híresztelések továbbadása a másik emberről? A nyolcadik parancsolat arra kötelez minket, hogy inkább csak akkor szólaljunk meg, ha valóban jót tudunk mondani a másikról.
(Gerőfiné dr. Brebovszky Éva)



Szomorú lehet az ember, ha Istent nem érti meg, de sötét csak akkor, ha ellenáll Neki. (Zeller)