2017. április 6., csütörtök

Szent II. János Pál gondolatai

A bűnös vágy által az ember birtokba akar venni egy másik emberi lényt.


A rosszat tiltó erkölcsi törvények előtt nincsenek kiváltságok és kivételek senki számára. Legyen valaki a világ ura vagy az utolsó „nyomorult” a földön, nincs különbség: az erkölcsi követelmények előtt valamennyien teljesen egyenlők vagyunk.


Az anya elfogad és magában hordoz egy másik embert, módot ad neki arra, hogy benne növekedjék, teret ad neki, tiszteli a maga másságában. Így a nő fölfogja és tanítja, hogy az emberi kapcsolatok akkor hitelesek, ha megnyílnak a másik személy elfogadására, akit elismer és szeret, nem egészségéért, szépségéért, értelmességéért, erejéért, hasznosságáért, hanem személy voltából fakadó méltóságáért. Ez az alapvető többlet, amit az Egyház és az emberiség a nőktől elvár.


Az az ember, aki hisz a teremtmények alapvető jóságában, meg tudja fejteni a természet összes titkait.


Az Egyház életének jelen szakasza elsősorban tudatos, mély hitet követel, s feladataink tudatos vállalását


Az embernek semmi másra nincs olyan nagy szüksége, mint Isten irgalmasságára – erre a könyörülő, együtt érző szeretetre, amely emberi gyengeségünkből Isten szentségének végtelen magaslatai felé emel bennünket.


Korunk emberei – ha nem is mindig tudatosan- arra kérik a mai híveket, hogy ne csak „beszéljenek” Krisztusról, hanem bizonyos értelemben engedjék „látniuk” is Őt.


Krisztus arcára szegezni tekintetünket, fölismerni a misztériumot emberségének mindennapos és fájdalmas útján, s végül meglátni az isteni ragyogást, amely véglegesen az Atya jobbján megdicsőült Föltámadottban nyilvánul meg – ez Krisztus minden tanítványának feladatat, tehát a miénk is.


Krisztus irgalmas, de egyszersmind hajthatatlan. Néven nevezi a jót és a rosszat, egyesség és megalkuvás nélkül, de mindig kész a bocsánatra.


Ma Krisztus kifejezetten azt kéri tőletek, hogy fogadjátok be Máriát a „házatokba”, fogadjátok Őt értékeitek közé, hogy megtanuljátok Tőle az odahallgatás készségét, azt az alázatos és nagylelkű magatartást, amely annyira jellemző volt Rá, aki elsőként lett Isten munkatársa az üdvösség művében. Ő az, aki anyai szolgálatával, mindaddig nevel és formál, amíg Krisztus teljesen ki nem alakul bennetek.





http://www.rakospalotaifoplebania.hu/taxonomy/term/10

Vianney Szent János gondolatai

A bűn a jó Isten hóhéra, a lélek gyilkosa. Ez ragad el minket a mennyországtól, hogy pokolra taszítson. És mi szeretjük!... Milyen őrültség! Ha jól meggondolja az ember, olyan irtózat fogja el a bűn iránt, hogy képtelen lesz elkövetni.


A föld túl kicsiny ahhoz, hogy lelkünket jól tartsa. Az egyedül Istent éhezi, azt egyedül Isten képes kielégíteni. És lám, a jó Isten nem félt, hogy túl sokat tesz, ha a földre jön és testet vesz magára, hogy ez a test tápláléka legyen lelkünknek. „Az én testem – mondja Krisztus Urunk – valóban étel… A kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.”(Jn 6,55.51)


A tiszta lelkek alkotják az Úr Jézus környezetét. Minél tisztább valaki a földön, annál közelebb lesz Istenhez a mennyben.


Akikben a Szentlélek lakik, annyira ismerik szegény, nyomorult voltukat, hogy szinte nem is tudnak elbizakodni. Rendesen azok a kevélyek, akikben a Szentlélek nem vett lakást.


Amikor imádkozunk, nyissuk fel szívünket Istennek, mint hal a kopoltyúját, amikor nagy hullám közeledik.


Egy szent mondotta, hogy mi Isten- hordozók vagyunk. Ez színigaz, de nincs hozzá elég hitünk. Nem értjük meg saját méltóságunkat. Amikor elmegyünk az áldoztatóasztaltól, olyan szerencsében részesülünk, mintha a napkeleti bölcsek magukkal vihették volna a kis Jézust.


Mire volna jó nektek egy arannyal teli ház, ha senki sem tudná kinyitni az ajtót? Az égi kincsek kulcsa a papnál van; ő nyit ajtót, ő a jó Isten sáfárja, javainak kiosztója.


Vessetek egy pillantást a keresztre feszített Krisztusra, és mondjátok magatokban: „Lám mily sokba került Üdvözítőm számára azoknak a sérelmeknek jóvátétele, amelyeket bűneim ejtettek a jó Istenen!”…




http://www.rakospalotaifoplebania.hu/taxonomy/term/6
A kegyelem a bűnözők reménysége és a szentek menedéke. (Spurgeon)


A megváltás Istennek igen sokba, nekünk pedig semmibe nem került.


A zsidó származású Frankl 26 évesen kerül koncentrációs táborba, ahol társaival együtt mindentől megfosztottan, egyetlen szám lett. Egyszer, mikor már megannyi megaláztatáson és szenvedésen kellett keresztül mennie, így bíztatta társait:

...minden kívülálló számára mennyire kilátástalannak tűnne a helyzetünk. S elismertem: mindenkinek igaza van, aki felmérte, milyen csekély túlélésünk valószínűsége. Ekkor még nem pusztított táborunkban a flekktífuszjárvány, mégis úgy ítéltem meg, hogy a túlélés esélye kb. ötszázaléknyi. És ezt megmondtam a bajtársaimnak! Mert ugyanakkor azt is megmondtam nekik, hogy ami engem illet, mégsem gondolok arra, hogy feladjam a reményt és meghátráljak. Mert hiszen nincs ember, aki ismerné a jövőt, senki sem tudhatja, nem hoz-e talán már az elkövetkező óra változást. És ha nem is számíthatunk arra, hogy a belátható jövőben valamilyen biztató hadi esemény bekövetkezik, ki tudná jobban, mint mi a magunk tapasztalatával, hogy a táborban gyakran adódnak nem remélt lehetőségek, legalábbis néhányunk számára. Például váratlanul besorolják egy olyan kisebb szállítmányba, amelyet soron kívüli parancs különösen kedvező körülmények között végezhető munkára rendel, vagy valami hasonló változásnak néz elébe. Bekövetkezhetnek olyan események, amilyenekre mi lágerfoglyok vágyunk, s amelyek számunkra igazán nagy „szerencsét” jelentenek. Azonban nemcsak a jövőről beszéltem, nemcsak arról, hogy szerencsére nem láthatjuk előre sorsunkat, s nemcsak táborbéli életünk szenvedésteli jelenéről, hanem a múltról is - annak összes öröméről, s arról: múltunk fénye hogyan ragyogja be mindennapjaink sötétségét. S idéztem a költőt, aki azt mondja: „A világ semmilyen hatalma nem foszthat meg attól, amit átéltél.” Mindazt, amit korábbi életünkben átéltünk, mindazt, amit élményeink által alkalmunk volt megvalósítani, ezt a belső gazdagságot semmi és senki soha többé el nem veheti tőlünk… mindezt egyszer s mindenkorra átmentettük a valóságba. És még ha elmúlt is - éppen elmúlt volta a biztosíték arra, hogy megőrződik az örökkévalóság számára! Mert az elmúlás is a lét egyik megnyilvánulása, talán annak legbiztosabb formája.
S végül azon lehetőségek sokaságáról beszéltem, amelyek hozzásegíthetnek bennünket ahhoz, hogy értelmes életet élhessünk. Arról igyekeztem bajtársaimat meggyőzni (akik csöndben, szinte mozdulatlanul hallgattak, legfeljebb olykor felhangzott egy-egy megrendült sóhajtás), hogy az emberi életnek mindig, minden körülmények között van értelme, s hogy a lét értelmes voltának végtelensége a szenvedést és a halált, a sanyargatást és az elmúlást is magába foglalja. S arra biztattam ezeket a szegény ördögöket, akik itt a szuroksötét barakkban figyelmesen hallgatták szavaimat, hogy nézzenek szembe a ránk kimért sorssal s helyzetük komolyságával, ám ne legyenek kicsinyhitűek, hanem őrizzék meg bátorságukat annak tudatában, hogy legyen bár küzdelmünk bármennyire is kilátástalan, annak értelmétől és méltóságától semmi nem foszthat meg bennünket. Mindannyiunkra bizakodással tekint le valaki - mondtam nekik - ezekben a nehéz órákban, s különösen a sokunk számára közeledő utolsó pillanatban, valaki, egy barát, egy asszony, élő vagy halott - vagy az Isten. S azt várja tőlünk, hogy ne okozzunk csalódást neki, hogy ne szánalmasan szenvedjünk, hanem büszkén viseljük szenvedésünket és helytállással halálunk óráját.
S végül beszéltem az áldozatról, arról, hogy annak mindenképpen van értelme. S arról, hogy az áldozat lényege éppen abban rejlik, hogy olyan körülmények között kell meghoznunk azt, mikor azzal ebben a világban - a siker világában - látszólag semmi sem érhető el. Legyen bár szó egy politikai eszme vagy egy másik ember érdekében hozott önfeláldozásról. S elmondtam nekik azt is, hogy azok, akik közülünk vallásos hitben élnek, minden bizonnyal könnyebben belátják ennek a felfogásnak a helytálló voltát. S meséltem nekik arról a bajtársunkról, aki lágerfogsága kezdetén mintegy szövetséget kötött a gondviseléssel: saját szenvedését és halálát felajánlotta az általa legjobban szeretett emberért, hogy mindezért cserébe, amit neki kell elszenvednie, ő megkaphassa a jó halál kegyelmét. A férfi szenvedése és halála nem volt többé értelmetlen, hanem áldozattá vált - mély értelemmel teli áldozattá. Értelmetlenül nem akart szenvedni és meghalni, de ezt egyikünk sem akarja! S ez volt az, amit szavaimmal el akartam érni, hogy ebben a barakkban, most, ebben a gyakorlatilag kilátástalan helyzetben is életünknek végső értelmet adjon.

Viktor E. Frankl … mégis mondj igent az életre! című könyvéből


Az ember akkor öregszik meg, amikor a siránkozás lép az álmok helyébe.


Az ember igazi ereje nem a heves törekvésben, hanem a zavartalan nyugalomban mutatkozik meg.


Az Isten oltára szíved; mindig égjen az izzó áhítat ezen az oltáron. Ezt a tüzet Krisztus áldott keresztfájával s szenvedésének emlékével táplálod: Gondold meg, Krisztus gyötrelmei mily szégyenletesek, mily iszonytatók, mennyire megviselték mindenképpen s mily hosszú ideig tartottak...

Nézd tovább, mily keserű volt Krisztus halála. Minél ártatlanabb valaki, annál nehezebb a büntetés elviselése. Ha Krisztus bűnei miatt viselte volna a fájdalmat, elviselhetőbb lett volna. "De ő bűnt nem tett, sem álnokság az ő szájában nem találtatott.'' 1Pt 2,22. Mert ő: "Az örök világosság kisugárzása és Isten fölségének szeplőtelen tükre és jóságának képemása.'' Bölcs 7,26

Mily iszonytatók is voltak Krisztus kínjai. A kereszt a halál vonaglásában nem engedte végtagjait összehúzódni. Pedig legalább ez könnyített volna valamit meggyötrött szívén.
Minél gyöngédebb és finomabb valaki, annál súlyosabban szenved. A szenvedés elviselésére gyöngédebb, érzékenyebb test nem volt Üdvözítőnk testénél. Az asszony teste érzékenyebb a férfiénél. De Krisztus teste érintetlen, egészen szűzi test volt. A Szentlélek foganta s a Szűz Anya szülte. Krisztus Teste a legtöbbet szenvedett, hisz az övé volt a legtisztább, a legérzékenyebb. Hiszen, mikor csak halálára gondolt, annyira elfogta lelkét a szomorúság, hogy teste verejtéke, mint a lefolyó vérnek csöppjei. Mekkora volt hát gyötrelme, mikor a büntetés szabta keserű szenvedést megízlelte...

Fiú volt és szolga lett. Nem csak alattvaló akart lenni, ezért a rossz szolga alakját vette magára. Ütleget kapott, hogy a büntetést megfizesse, Ő, akinek bűne sem volt. Nemcsak Isten szolgáinak szolgája volt, hanem az ördög szolgáinak szolgája is. Hiszen a bűnösök legkiáltóbb bűneit tisztogatta. De még ezzel sem érte be. Hanem minden halálnál megszégyenítőbb halált választott. Ezzel téged erősített meg hasonló szenvedések idején. "Megalázta magát, engedelmes lett a halálig és pedig a halálig a keresztfán.'' Ez pedig minden halálnál megszégyenítőbb. Ég és föld között függ. Nem tartják méltónak sem az életre, sem a halálra ezen a földön.

Minél kiterjedtebb a szenvedés, annál gyötrőbb. Krisztus pedig egész testében szenvedett. Egyetlen idegszála nem kerülte el a szenvedést. Egyetlen csöppnyi hely nem szabadult meg a kíntól... Valóban, Úr Jézus, soha nem volt fájdalmadhoz hasonló fájdalom. Oly sok vért veszítettél, hogy befutotta a vér egész testedet. Ó jóságos Jézus, ó édes Urunk. Nem csöppenkint, de áradatként ömlött tested öt részén lábadból és kezedből a kereszten. Hogy zúdult a vér fejedből koronázásodkor, egész testedből, mikor ostoroztak! Szívedből is, mikor megnyitották oldalad. Csoda-e, ha csöppnyi vér sem maradt benned? Egyetlen csöpp véred elég lett volna a világ megváltására! Ó Uram, miért engedted meg testedből ezt a vérzuhatagot? Ó tudom, igazán tudom, miért. Meg akartad mutatni, mily forrón szeretsz...

Míg élek, Uram, fáradozásaid el nem felejthetem. Mennyit buzdítottál beszédeidben. Mennyit róttad Palesztina utait. Hányszor nyúltak bele az éjszakába imádságaid. Hogy együtt éreztél velünk könnyeidben! Mennyit szenvedtél el fájdalmat, gúnyt, megköpdösést! Arcul csaptak, kinevettek, átszögeztek és megsebeztek. Ó nem, nem felejthetek...
Elvégeztetett! (János 19:30)


Egy kisfiúnak az édesanyja meghalt, egyedül maradt az apjával. Az apa szigorú ember volt, nem engedte gyermekét szabad útra, gondolata, akarata szerint. Ez a gyermek 15 éves korában megszökött. Azt mondta, nem tudok így élni, önálló akarok lenni. Nekem ne parancsolgassanak. Ez a fiú 25 éves korában belekerült egy, az uralkodó elleni lázadásba a középkori Franciaországban. Az összeesküvésben tíz fiatalember volt. A lázadást leleplezték és mind a tíz fiatalembert guillotine általi halálra ítélték. A egy hatalmas bárd, akit elítéltek, annak oda kellett tennie a fejét, a guillotine leszaladt, a fejet levágta. Az utolsó estén a fiatalemberünk ott ül kilenc társával. Azon gondolkozik - mégis csak szeretett engem az apám, mert nem akarta, hogy idejussak. Ha még egyszer hazamehetnék, bocsánatot kérnék tőle. De késő, reggel kivégeznek.
Jön a hajnal, kivezetik a tíz embert, akinek a nevét mondja a hóhér az odalép, a guillotine leszalad, a fej a porba esik. Ez a fiatalember is hallja a nevét, már mozdul is, de valaki más lép ki a sorból. Úgy látszik rosszul hallottam. Aztán vége a kivégzésnek, tíz név a papíron, tíz fej a porban. A hóhérok körülnéznek, úgy látszik többet tartóztattunk le. A maga neve nincs itt. Elmehet! A fiatalember azonnal futni kezd. Nagyon jól tudta, hogy benne volt. Az első dolga, most, most megyek haza az apámhoz, és bocsánatot kérek. Tíz év után nehéz végigmenni a régi utcán. Nehéz rátenni kezét a kilincsre, végig járni a szobákat. Minden üres. Leül az apja íróasztala elé. Itt ült mindig, innen nézett rám olyan szigorúan. Most már tudom, hogy azért, mert szeretett. A tekintete leesik az íróasztalra - egy levél - fiamnak. Reszkető kézzel bontja, mit ír nekem az apám tíz év után. Fiam, ma reggel azt olvastam az újságban, hogy holnap hajnalban kivégeznek. Én annyira szeretlek téged, hogy megpróbálok odaállni helyetted, hátha sikerül. Gyermekem gondolj arra, hogy így szeret minket Isten, hogy amikor a kárhozatunkról volt szó, Ő maga lépett oda. Lejött emberi testben, és odalépett a helyedbe, helyünkbe - elvégeztetett. A fiú leborult az asztalra és sokáig sírt. Amikor fölkelt onnan, egészen más ember lett. Az ő szívében is elvégeztetett, új emberré lett. A fiú szíve válaszolt az édesapa áldozatára.


Ó, légy érette áldott, Jézus, Egyetlenem,
Hogy szörnyű kínhalálod nagy jót akar velem.
Add, hogy hódolva híven Tőled ne térjek el,
S ha hűlni kezd a szívem, Benned pihenjek el.

Légy pajzsom és reményem,
Ha kétség látogat,
Véssem szívembe mélyen Kereszthalálodat.
Rád nézzek, Rád szüntelen,
S ha majd szívem megáll,
Öleljen át a lelkem - Így halni: jó halál.


„„Ha haragusztok is, ne vétkezzetek”: a nap ne menjen le a ti haragotokkal.” (Ef 4,26)

A haragvásból a vétek oly könnyen szárba szökken. Minden óra, minden perc drága ahhoz, hogy haragban, dühben teljék. S főleg: vétekben! Hányszor megfogalmazták már ezt a páli tanácsot személyiségépítő vagy pszichológiai könyvek. Engedjük el a haragot. Bocsássunk meg. Béküljünk meg. Megnyugvásunk, harmóniánk érdekében s a másik ember felé való nemes gesztussal kérjük/fogadjuk a bocsánatot. Nekünk, akik kegyelmet kaptunk, megbocsátást, hogyne kellene megbocsátanunk, bocsánatot kérnünk? Húsvét hetében mi lehetne számunkra aktuálisabb üzenet, mint ez?
(Kőháti Dóra)


Ha minden angyal, a világ minden lángelméje tanulmányozta volna, mi válik hasznodra ebben vagy abban a helyzetben, miféle szenvedés, kísértés vagy fájdalmas veszteség, nem találhattak volna hozzád illőbbet, mint azt, ami ért. Isten örök Gondviselése kezdettől fogva kigondolta, hogy ezt a keresztet saját Szívéből értékes ajándékként neked adja.


„Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek.” (1Pt 2,21)

A nagyhét más fénybe, más összefüggésbe helyez minden szenvedést: a kereszthordozó Krisztus, aki búcsúzik tanítványaitól, küzd a Gecsemáné-kertben, megostorozzák, elmondhatatlan kínokat áll ki, elesik, de folytatja útját a Golgota felé. Ő a szenvedő szolga, „népe vétke miatt éri a büntetés”. Megváltónk „a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta”. A szenvedés a megtérésben nyer értelmet: hívőként tudom, hogy igen, Istenhez kerülök közelebb, az ő atyai kezéből kapok mindent, a jót is, a keresztemet is, de az erőt is, hogy azt elbírjam. Sőt még azt is, hogy segítsek a másiknak vinni az övét!
(Kőháti Dóra)


Igen rövid parancsot kaptál: Szeress, és tégy, amit akarsz. Ha hallgatsz, szeretetből hallgass. Ha kiáltasz, szeretetből kiálts, ha kímélsz, szeretetből kímélj, a szeretet gyökere legyen benned, s ebből a gyökérből csak jó fakad. (Augustinus)


Krisztus hét szava a kereszten:

"Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek."
Jézus kétségbeejtő helyzetében sem magára gondol - kínzói számára keres mentő körülményt. Jézus ezzel az imával mutatta meg, mit jelent az ellenség szeretete. Semmit nem tanított, amit maga meg ne tett volna.

"Asszony, nézd: ő a te fiad... Nézd, ő a te anyád."
Ugyanúgy kell állnunk a kereszt alatt, ahogyan Mária és János apostol állt ott. Ugyanúgy be kell fogadnunk Jézus anyját, ahogyan János tette. Jézus anyja - már a mi szerető anyánk - megtanít a kereszt tövében állni, és ő áll majd mellettünk halálunk óráján, mint egykor fia keresztjénél.

"Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?"
Jézus Krisztus Isten fia és ember, aki mindenben hasonló lett hozzánk. Utolsó nagy kísértése az Istentől való elhagyottság élménye, amelyben teljes mélységében átélte, amit ember átélhet. A hinni képtelenek fájdalmát is, azokét is, akik elfordulnak Istentől. Átlépte végső magányunk kapuját, elmerült elhagyatottságunk mélységében. Ezzel győzte le a halált, pontosabban ezzel tette nyilvánvalóvá, hogy a halál nem azonos a pokollal. Jézus világosságot gyújt legsötétebb pillanatainkban, arra tanít, hogy akkor is imádkozzunk, amikor elérkezik végső óránk. Karl Rahner írja: "Jól tudom, az ember üres kézzel távozik a földről. A Megfeszítettre néz, és elindul. A többi az Isten titka."

"Még ma velem leszel a Paradicsomban."
Jézus nagylelkűsége a kereszten is végtelen. A pislákoló mécsbelet nem oltja ki, a megroppant nádat nem töri össze. A jobb lator csak emlékezést kér, Jézus válasza: még ma velem leszel a Paradicsomban. Amióta elhangzott Jézus szava a kereszten, tudjuk: nincs reménytelen helyzet, mindig van esély a megtérésre. Nincs elháríthatatlan akadály, nincs véglegesen elrontott élet. Nincs olyan vétek, amelynél nagyobb ne volna Isten irgalma.

"Szomjúhozom."
A szenvedés, a vérveszteség és izzadás olyan kínzó szomjúságot okozhatott, amelyet mi nem ismerünk. Ezáltal teljesedett be a zsoltár szava: "Torkom, mint a cserép kiszáradt, nyelvem ínyemhez tapadt." A katonák - anélkül, hogy tudták volna - ugyancsak beteljesítették az írást, amikor ecetes bort adtak neki: "Szomjúságomban ecettel itattak." Jézus elutasította ezt, mert teljes öntudattal akart meghalni. Amint korábban, negyvennapos böjtje végén is volt ereje nemet mondani a kövek kenyérré változtatására, ugyanúgy mondott nemet haldoklásában az ecetes borra.
Az emberben mindig él a végtelenre irányuló vágy, amelyet csak Isten tud betölteni. A zsoltáros szerint: "Mint szarvas a forrásvízre, úgy kívánkozik a lelkem utánad Uram." Jézus pedig így tanít: "Aki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék." Minden ember szívében ott rejtőzik az isteni dolgok megértésének képessége, az Isten képmása. Lehet, hogy túl mélyen van elrejtve bennünk. De ha szomjúságunk nem csillapul irántuk, ha nem fáradunk bele az imádságba, van, aki kiássa szívünk kútját, hogy élő vizet fakasszon belőlünk.

"Beteljesedett."
Mondják, a haldokló néhány pillanat alatt átéli egész földi életét. Film módjára pereg előtte mindaz, ami vele történt. Jézus is átélhette ezt. Halálával minden beteljesedett. Beteljesedtek az írások: ezért könyvünk az ószövetségi szentírás. Beteljesedett a szenvedés: kiitta a keserű poharat. Beteljesedett a bűn: ártatlanként feszítették őt keresztre. Beteljesedett irántunk való szeretete: életét adta barátaiért. Beteljesedett a megváltás: úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte. Beteljesedett az ószövetség: kezdetét vette az új és örök szövetség.

"Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet."
Jézus a kereszten most másodszor szólítja Atyját. Először közbenjárt gyilkosaiért. Most a fiú szava szól - ez már nem az elhagyatottság fájdalmát, hanem bizalmat, győzelmet fejez ki. Jézus az Atya színe előtt kiáltja ki fájdalmát és bizalmát. Teljes öntudattal, szabadon az Atyának adja magát. Példát ad arra, hogy aki az Atya kezébe teszi le sorsát, annak az élete győzelmes. Isten nekünk is Gondviselőnk. Nem úgy, hogy a földi bajoktól megment, hanem hogy célba juttat az örök életre. Atyánk, nem bosszúálló urunk.
Amikor majd körülvesznek bennünket a halál árnyai, akkor Jézus helyettünk és velünk újra kimondja a szavakat, amelyeket a kereszten mondott: Atyám, kezedbe ajánlom az ő lelkét.


„Megbocsátom bűneiket, és nem gondolok többé vétkeikre.” (Jer 31,34)

Jeremiás Isten új szövetségéről prófétál a választott népnek. Eljön az idő, amikor Isten feltétel nélkül megbocsát a hozzá forduló bűnösnek. Jézus Krisztusban ez valósággá lett! Nemcsak a kiválasztottak, de minden ember megtapasztalhatja Isten szeretetét. Jézus azért halt meg, hogy a bocsánat teljes és végérvényes legyen minden bűnünkre. Míg az emberi bocsánat jellemzője a „megbocsátok, de nem felejtek”, addig Isten szava tökéletesen lezárja a múltat, és új kezdetet ad. Ma is, neked is.
(Gerőf iné dr. Brebovszky Éva)

Meghalt helyettem, Jézus a kereszten...


Óh nézd, ember, érted mit szenvedek,
Nézd tűrnek-e fájóbb gyötrelmeket,
Hozzád kiáltok, akiért epedek,
Büntető halálba csak Teérted megyek,
Óh nézd az átszúró kegyetlen szögeket,
De e kínok, külsők csak mindezek,
Jobban hullatok én azért könnyeket,
Ha látom hálátlan kőkemény szívedet!


Ne félj a változástól: mindig valami újnak a kezdetét jelenti. (Joyce Meyer)


Ne légy hát hálátlan ily nagy kegyességgel szemben, mert méltatlanná lehetsz ily nagy jóságra. Hanem a megfeszített Jézus Krisztust tedd, mint pecsétet szívedre... És ha valami nyomasztó szomorúság, gyötrelem ér, vagy semmid sem sikerül, fuss a kereszten függő Jézushoz. Mélyedj ott a töviskorona, a vasszögek, a lándzsa szemléletébe. Nézd csak arcának, oldalának, lábának, kezének, egész testének véres sebeit. Jusson eszedbe, így szenvedett érted, aki érted tűrte ezt, mert oly nagyon szeretett. Hidd el, ha erre gondolsz, minden szomorúság örömre, minden nehézség könnyűre, minden visszatetsző kedvesre, a keserű édesre és élvezetesre változik. S akkor örömmel mondod: "Amit azelőtt illetni sem akartam, nyomorúságomban az lett most ételem.'' Mintha csak azt mondanád: a lelkem letörő szenvedések Krisztus kínjainak káprázatában édesek és gyönyörűségesek nekem.
Mert megleltem a békét, Uram, imádságom közben. Tőled jövök. Kertésznek érzem magamat, aki lassú léptekkel ballag fái felé.

Antoine de Saint-Exupéry


Ó drága testvér, mit tettél, hogy így bánnak Veled? Mit tettél, ó szerelmes Mester, hogy ilyenre ítélnek? Íme én vagyok fájdalmad oka, én vagyok megöletésed ostora.

Szent Anzelm


Ó, Uram, olyan bolondos az ember. Eljátszogat a kegyelemmel, aztán csak fuldokol. (Dobos Hajnal)


Többet imádkozzál, többet gyakorold hitedet, többet várj türelmesen Istenre, és az eredmény áldás lesz, bőséges áldás.