2017. július 22., szombat

A jó cselekedet igazi jutalma az, hogy megtettük azt a jót. (R.W.Emerson)



A legcsekélyebb adományért is légy háládatos, s méltó leszel nagyobbak vételére. (Kempis Tamás)



A megbocsátás a talaj, amelybe az Úr beleplántálta érzelmi gyógyulásunkat és képességünket, hogy újból szeressünk.



Az imádság erejében rejlik a gyermeknevelés művészete. (Trudel)



Az őszinteség a legjobb politika. (Miguel de Cervantes)



Csak addig vagyunk szigorúak mások iránt, míg magunkat nem ismerjük. (Eötvös)


„Gondunk van a tisztességre nemcsak az Úr előtt, hanem az emberek előtt is.” (2Kor 8,21)

Isten igéje ma nagyon komolyan figyelmeztet bennünket arra, hogy életünket mindennap a teremtő Isten és embertársunk előtt egyaránt tisztán kell élnünk! Bizony hajlamosak vagyunk arra, hogy Isten szavát csak félig teljesítsük: Istenünknek valljuk, ellátogatunk házába, adományainkkal segítjük övéit. Isten azonban azt akarja, hogy a felebarát felé is tisztességesen éljünk. Erre János levelében is figyelmeztet: „…aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát.” (1Jn 4,20)
(Tamásy Tamásné)


Ha valaki sikeres akar lenni, akkor hibái számát meg kell dupláznia.


Hinni annyit tesz, mint bízni, és pedig teljesen bízni Isten Fiának személyében, munkájában, érdemében és hatalmában.


„Jöjjetek, boruljunk le, hajoljunk meg, essünk térdre alkotónk, az Úr előtt!” (Zsolt 95,6)

Ha Isten nagyságát, dicsőségét, szentségét kapiskálni kezdi az ember, csak leborulni tud. Vagy mint Péter: találkozik Jézussal, és kezd feltárulni előtte személyének titka (bár még mennyire nem ismeri…), s megremeg, amikor ez a Jézus hívja őt követésre. Csak azt tudja megvallani, hogy saját erejéből nem képes megfelelni. „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” (Lk 5,8) Valami hasonló remegést érzünk mi is, amikor a Krisztusban való találkozásban feltárul Isten igazi valója, irántunk való, áldozatot nem kímélő szeretete. S hogy mit kíván tőlünk, ha igazi keresztény életet akarunk élni.
(Kőháti Dorottya)



„Mária így imádkozott: „Magasztalja lelkem az Urat, és az én lelkem ujjong Isten, az én Megtartóm előtt.”” (Lk 1,46–47)

Kiváltságos lelkiállapot az ujjongásé. Az ember teljes szívét megnyitva örül annak, hogy minden a legjobb, legszebb rendben történik. A világ szétszóródott puzzle-darabkái egésszé állnak össze, az egész lét értelme és célja átláthatóan és érezhetően csak ő. Az ujjongás a legnagyobb istendicséret. A Szentírás azt mondja: az Úr a hálás szívet értékesebbnek tartja bármilyen más áldozatnál. Különleges kegyelmi állapot ez, értékét az is emeli, hogy nem tart örökké. Mária előtt még ott van a gyász és veszteségek megtapasztalásának iskolája, de itt és most önmagát odaadva tud örülni Istennek. A meghatott kislány a világ egyik legszebb magasztaló imáját mondja el, nem sejtve, hogy majd évszázadokon keresztül bölcs teológusok elemzik és magyarázzák minden apró részletét. A hálás szív költészete ez, semmi máshoz nem hasonlítható, semmi mással nem keverhető össze.
(Balogh Éva)


„Nagy irgalmaddal mégsem semmisítetted meg és nem hagytad el őket.” (Neh 9,31)

Az Istennel való megbékélés egész életemet új alapra helyezi. Száznyolcvan fokos fordulat ez, hiszen eddig magam voltam életem középpontjában. Amiben bízom, annak az alapját Isten vetette meg, ő tartja kezében. A kereszténység nem „magánügy” abban az értelemben, hogy a fenti igét sem elég magunkban forgatni, hanem tudatni kell a világgal. Egy atomjaira hulló, értékválságban lévő világgal. Nem hagyott el az Isten, mi se hagyjuk el őt – ez az egyedüli esélyünk és jövőnk.
(Kőháti Dóra)


Sok lelki erő fakad a kitartás közepette. Légy kitartó!

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A jövő kihívása

A papok meghívást kaptak arra, hogy megnyíljanak a többi papokkal való párbeszédre. Mindenekelőtt a legmagányosabbakkal, a legszegényebbekkel, s azokkal, akik valamilyen próbát állnak ki. Mindenkivel építő kapcsolatot kell kialakítaniuk, hogy megvalósuljon közöttük az „egy szív, egy lélek” közössége. Mindez az egyházmegyéjük javára válik.

A papok közötti egység által, a közöttük jelen lévő Jézus által, a Feltámadott Jézus jelenléte által egyaránt nyernek a plébániák, s így a szemináriumok, az iskolák, a missziók és az összes apostoli tevékenység is.

A papok közötti egység biztosítja az Egyház jövőjét is. Kire nézzenek föl a fiatalok, akiket Isten ugyanerre a feladatra hívhat, hogy megérthessék, milyen jövőjük lesz Isten és az emberek szolgálatában? Ők a jelenlegi papokban azt látják, hogy milyenné kell válniuk, és gyakran ezek a papok lesznek majd jövőbeli családjukká.

Chiara Lubich: A pap ma, 1982

A legszebb katedrálisom

Miközben Észak-Vietnam felé utaztunk, három alkalommal is együtt voltam bilincsbe verve egy nem keresztény képviselővel, akit fundamentalista buddhistaként tartottak számon. A közös sors megérintette a szívét, barátok lettünk.

A hajón a legkülönbözőbb emberekkel elegyedhettem párbeszédbe: miniszterekkel, képviselőkkel, magas rangú katonai, világi, vallási tekintélyekkel. A táborban – mivel a többiek megbízható embernek tartottak – gondnokká választottak, hogy szolgáljak mindenkinek: felszolgáljam az ételt, gondoskodjak a melegvízről, a hátamon hordjam a szenet az éjszakai fűtéshez. Jézus, akit Jeruzsálem falain kívül feszítettek keresztre, Saigonból való elindulásunkkor megértette velem, hogy az evangelizáció új formáját kell vállalnom: most nem egy egyházmegye püspökeként, hanem a falakon kívül, a világba küldött misszionáriusként.

A hit homályában, a szolgálatban, a megaláztatásban a remény fénye átalakította látásmódomat: attól kezdve ez a hajó, ez a fogság lett a legszebb katedrálisom.

Van Thuan vietnami bíboros: A remény tanúi

Az Egyház – túl a magányon

Mesélik, hogy egy boldogtalanul járt pap, hivatása elhagyásának estelén, ezt mondta egy látogatójának, akivel jókívánságaikat fejezték ki egymásnak: „Nem vagyok már semmi egyéb, mint filozófus, vagyis magányos ember”. Keserű megállapítás, de mennyire igaz! Elhagyta azt a Hajlékot, amelyen kívül az emberre nem vár más, mint száműzetés és magány.

Sokan ezt nem érzik, mert „a világhoz tapadva élnek, mint az algák a tengeri sziklákhoz” (Alexandriai Kelemen). Hányféle úton keresgélnek valamiféle pótlékot az Egyház helyett, hogy félrevezessék szomjukat. De aki léte mélyén fölfogja a neki szóló Meghívást, megérti, hogy sem a barátság, sem a szerelem, sem az egzisztenciáját fönntartó társadalmi csoportok nem képesek kielégíteni a közösségre irányuló szomjúságát.

Amit az ember maga alkot, és ami nem mutat túl az emberi dimenzión, nem oldhatja föl az ember magányát. Ez a szabály pedig még fokozottabban érvényesül annak mértékében, ahogyan az ember fölfedezi önmagát. A magány ugyanis annak a közösségi létnek ellentéte, melyre meghívást kapott. A magányérzet mértéke és mélysége akkora lesz, mint a közösségé, melyre meghívása szólt.

Henri de Lubac: Elmélkedés az Egyházról

Isten arca Jézusban

Jézus Krisztus Istenének nincs semmi köze ahhoz, amit a mi képzeletünk szerinti Isten tenne vagy tehetne. Újra és újra bele kell merülnünk abba, hosszasan és nagy nyugalommal, ahogyan Jézus él, beszél, cselekszik, szenved és meghal – azért, hogy megismerjük azt, amit Isten megenged, és azt, amit végbevisz.

Bizonyos, hogy mindig Isten közelségében élhetünk, az Ő jelenlétében, és ez az élet számunkra egészen új életet jelent. Nem létezik többé semmi, ami lehetetlen volna, mert Isten számára semmi sem lehetetlen. Bizonyos, hogy semmiféle földi hatalom nem árthat nekünk, mert semmi sincs Isten akaratán kívül. A veszélyek és a gyötrelmek pedig csak még közelebb vezetnek Istenhez. Bizonyos, hogy nem kell semmire sem igényt támasztanunk, és mégis bármit kérhetünk. Bizonyos, hogy a szenvedésben el van rejtve az öröm, a halálban pedig az életünk. Bizonyos, hogy mindebben egy közösség részei vagyunk, mely hordoz bennünket.

Minderre Isten igent, áment mondott Krisztusban. Ez az igen és ámen alkotja azt a szilárd talajt, amelyen állunk.
Dietrich Bonhoeffer: Ellenállás és számadás

Milyen szép Mária!

Milyen szép Mária, állandó összeszedettségben, ahogy az Evangélium bemutatja: „Megőrizte és szívében forgatta mindezeket a szavakat.” Mária csendjének teljessége elbűvöli azokat, akik szeretnek.
Hogyan tudnék én Máriaként élni, az ő misztikus csendjében, amikor a mi hivatásunk sokszor az, hogy beszéddel hirdessük az Evangéliumot a palotáktól a kunyhókig, a pincéktől az utcákig, az iskolákig, mindenütt?
Mária is beszélt. Adta Jézust. Soha senki sem volt a világon nagyobb apostol. Soha senkinek nem volt olyan szava, mint Neki, aki a megtestesült Igét világra hozta. Mária valóban és méltán az Apostolok Királynője.
És ő hallgatott. Hallgatott, mert ketten egyszerre nem beszélhettek. A szó mindig a csendre támaszkodik, mint a festmény a háttérre. Hallgatott, mert teremtmény. Mert a semmi nem beszél. De erre a semmire támaszkodva Jézus szólt: kimondta önmagát. Isten, a Teremtő, a Minden, beszélt a teremtmény semmiségéből.
Hogyan éljem hát Máriát, hogyan járja át életemet az ő illatának varázsa? Úgy, hogy elhallgattatom magamban a teremtményt, és ebből a csendből hagyom beszélni az Úr Lelkét. Így élem Máriát és élem Jézust. Élem Jézust Máriában. Élem Jézust, amikor élem Máriát.
Chiara Lubich

Őt hallgassátok!

Míg az evangéliumok Krisztusnak számos mondását megismertetik velünk, az Atyától csak hármat említenek. Mennyire meg kell becsülnünk ezeket! Micsoda végtelen, gyermeki tisztelettel kell fogadnunk, milyen gondosan kell követnünk!

Ezek közül az egyik egy tanács, az Atya egyetlen tanácsa gyermekei felé. Ez a tanács magában foglalja a tökéletes életszentség titkát, és mégis olyan egyszerű, hogy tőmondattal kifejezhető: „Őt hallgassátok !'' – mondja az Atya, szeretett Fiára mutatva.

Ezért amikor imádságba merülünk, az Atya iránti engedelmesség nagyszerű tettét gyakoroljuk. Ez számunkra is abban áll, hogy Máriához hasonlóan Krisztus lábaihoz telepedünk, hogy hallgassuk az ő Szavát; vagy inkább azért, hogy Őt magát hallgassuk, aki hozzánk szól. Csakugyan, nem is annyira a szavakra, hanem magára Jézusra kell odafigyelnünk.

Következésképpen nagyon ajánlható, hogy az imádságot az Evangélium egy szakaszából kiindulva kezdjük, feltéve, hogy nem úgy olvassuk, mint ahogy egy irodalom-professzor teszi, hanem úgy, mint egy szerelmes, aki az olvasott szavakon túl, a szeretett személy szívverésére figyel.

Henri Caffarel


(Részlet a „Amint az Atya szeretett engem... - 365 gondolat a papság évére című könyvből. Citta Nuova, 2009 http://editrice.cittanuova.it/notizia.asp)

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

Befogadni a különbözőségből fakadó válságot

Nekünk, papoknak akár fiatalként, akár felnőttebbként meg kell tanulnunk, miért fontos a szenvedés és a válság. El kell viselnünk ezt a szenvedést, és felül kell rajta emelkednünk, hiszen az élet csak így válik igazán gazdaggá. Számomra szimbolikus értéke van annak, hogy az Úr az örökkévalóságban is hordozza sebeit. A szenvedés borzalmának és a halálnak a kifejeződései ezek, Krisztus győzelmének, győzelme szépségének és az Ő irántunk való szeretetének pecsétjei.

Akár papként, akár házasként el kell viselnünk és el kell fogadnunk a különbözőségekből fakadó válságot, amelyben sokszor úgy tűnhet, hogy nem tudunk többé együtt maradni.

XVI. Benedek pápa az Albanói Egyházmegye papjaihoz, 2006

Hogyan lehet megoldani a problémákat?

Sok megoldásra váró probléma van, de ezeket nem tudjuk megoldani, ha nem Istent helyezzük a középpontba, ha Isten nem válik újból láthatóvá a világban, ha nem válik meghatározóvá életünkben, és ha nem lép be rajtunk keresztül a világba meghatározó módon.

A mai drámai helyzetben, úgy gondolom, azon múlik a világ sorsa, hogy vajon Isten – Jézus Krisztus Istene – jelen van-e, és elfogadjuk-e őt Istenként, vagy háttérbe szorul.

Mi az ő jelenlétéért fáradozunk. Mit kell tennünk? Mi a végső menedékünk? Forduljunk hozzá! (...) „Lava quod est sordidum, riga quod est aridum, sana quod est saucium. Flecte quod est rigidum, fove quod est frigidum, rege quod est devium” (.„Mosd meg, ami szennyezett, aszúságra hints vizet, orvosold a sebhelyet! Simogasd a darabost, fölmelengesd a fagyost, útra vidd, ki tévelyeg!”) Kérjük őt, hogy öntözzön, melegítsen fel, igazítson helyre bennünket, árasszon el szent lángjának erejével és újítsa meg a földet!

Hogyan válik hitelessé a szeretet üzenete?

A keresztények között fennálló megosztottság botrány a világ számára, ugyanakkor az Evangélium hirdetésének akadálya. Szenvedésének és halálának előestéjén az Úr tanítványaitól körülvéve buzgón imádkozott értük, hogy egy legyenek, és ezáltal a világ higgyen (vö. Jn 17,21).

Csak a keresztények közti testvéri közösség és kölcsönös szeretet által válhat hitelessé Isten szeretetének üzenete minden férfi és nő számára. Ha valaki reálisan szemléli a kereszténység mai állapotát, felfedezi ennek a tanúságtételnek sürgető szükségességét.

XVI. Benedek pápa (Isztambul, 2006. október 30.)

Királyi papság és szolgálati papság

A királyi és a szolgálati papság szorosan összetartoznak. A királyi papság is megkívánja önmagunk teljes odaadását - egyesülve Krisztus fölajánlásával. Számunkra a királyi papság alapvetőbb a szolgálati papságnál. A papi szolgálat Krisztusnak az Egyház számára adott egyik nagy ajándéka. Nem olyan valami, mely növelné a mi személyes értékünket. Az számít, hogy egészen odaadjuk önmagunkat – együtt a többi hívővel.

Szükséges hozzátennünk, hogy számunkra a királyi papság gyakorlása egy sajátos formában történik: a lelkipásztori szeretetben. A királyi papság mindig a szeretetnek a gyakorlása, de a mi számunkra a lelkipásztori szeretet ennek a szolgálatnak a sajátos módja. A királyi papságnak és a szolgálati papságnak együtt kell jelen lennie az életünkben.

Albert Vanhoye bíboros: Fogadjuk el Krisztust főpapunknak! 2008

Mi az életem középpontja?

A kommunió szünet nélkül tartó küzdelem.
Egy pillanatnyi hanyagság képes lerombolni.
Elegendő egy semmiség:
egy szeretet nélküli gondolat,
egy makacsul fönntartott ítélet,
egy érzelmi ragaszkodás,
egy hibás irányultság,
valamely egyéni törekvés vagy érdek,
egy önmagukért, és nem az Úrért végzett cselekedet.
Segíts, Uram, az önvizsgálatban:
Ki az életem középpontja?
Te, vagy én?
Ha Te vagy az, egységbe fogsz gyűjteni minket.
Ha azonban azt látom, hogy körülöttem
lassan mindenki eltűnik vagy eltávolodik,
ez annak a jele, hogy önmagamat állítottam a középpontba.


Van Thuan bíboros

Szebb életet élnek!

Vajon nem éppen azzal kell tanúságot tennünk, hogy egyénként a feltámadást éljük, Egyházként pedig (a megváltott és feltámadt emberiség részeként) a Szentháromság közösségi dinamikája szerint élünk? Csak így érhetjük el, hogy az az ötmilliárd ember, aki eddig nem ismerte a Kinyilatkoztatás fényét, azt mondja: „A keresztények élete valóban szebb, elégedettebb, gyümölcsözőbb, termékenyebb, mint a miénk.”

Vagy talán tekintsük álmodozónak az Apostolok Cselekedeteinek íróját, Lukácsot, vagy a Diognétoszhoz írt levél szerzőjét, akik azt mondják: bár a keresztények élete a földön zajlik, mégis „feltárja előttünk lelki országuk nem mindennapi és valóban paradox törvényeit”?


Silvano Cola
(Részlet a „Amint az Atya szeretett engem... - 365 gondolat a papság évére című könyvből. Citta Nuova, 2009 http://editrice.cittanuova.it/notizia.asp)