2017. július 22., szombat

A jó cselekedet igazi jutalma az, hogy megtettük azt a jót. (R.W.Emerson)



A legcsekélyebb adományért is légy háládatos, s méltó leszel nagyobbak vételére. (Kempis Tamás)



A megbocsátás a talaj, amelybe az Úr beleplántálta érzelmi gyógyulásunkat és képességünket, hogy újból szeressünk.



Az imádság erejében rejlik a gyermeknevelés művészete. (Trudel)



Az őszinteség a legjobb politika. (Miguel de Cervantes)



Csak addig vagyunk szigorúak mások iránt, míg magunkat nem ismerjük. (Eötvös)


„Gondunk van a tisztességre nemcsak az Úr előtt, hanem az emberek előtt is.” (2Kor 8,21)

Isten igéje ma nagyon komolyan figyelmeztet bennünket arra, hogy életünket mindennap a teremtő Isten és embertársunk előtt egyaránt tisztán kell élnünk! Bizony hajlamosak vagyunk arra, hogy Isten szavát csak félig teljesítsük: Istenünknek valljuk, ellátogatunk házába, adományainkkal segítjük övéit. Isten azonban azt akarja, hogy a felebarát felé is tisztességesen éljünk. Erre János levelében is figyelmeztet: „…aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát.” (1Jn 4,20)
(Tamásy Tamásné)


Ha valaki sikeres akar lenni, akkor hibái számát meg kell dupláznia.


Hinni annyit tesz, mint bízni, és pedig teljesen bízni Isten Fiának személyében, munkájában, érdemében és hatalmában.


„Jöjjetek, boruljunk le, hajoljunk meg, essünk térdre alkotónk, az Úr előtt!” (Zsolt 95,6)

Ha Isten nagyságát, dicsőségét, szentségét kapiskálni kezdi az ember, csak leborulni tud. Vagy mint Péter: találkozik Jézussal, és kezd feltárulni előtte személyének titka (bár még mennyire nem ismeri…), s megremeg, amikor ez a Jézus hívja őt követésre. Csak azt tudja megvallani, hogy saját erejéből nem képes megfelelni. „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” (Lk 5,8) Valami hasonló remegést érzünk mi is, amikor a Krisztusban való találkozásban feltárul Isten igazi valója, irántunk való, áldozatot nem kímélő szeretete. S hogy mit kíván tőlünk, ha igazi keresztény életet akarunk élni.
(Kőháti Dorottya)



„Mária így imádkozott: „Magasztalja lelkem az Urat, és az én lelkem ujjong Isten, az én Megtartóm előtt.”” (Lk 1,46–47)

Kiváltságos lelkiállapot az ujjongásé. Az ember teljes szívét megnyitva örül annak, hogy minden a legjobb, legszebb rendben történik. A világ szétszóródott puzzle-darabkái egésszé állnak össze, az egész lét értelme és célja átláthatóan és érezhetően csak ő. Az ujjongás a legnagyobb istendicséret. A Szentírás azt mondja: az Úr a hálás szívet értékesebbnek tartja bármilyen más áldozatnál. Különleges kegyelmi állapot ez, értékét az is emeli, hogy nem tart örökké. Mária előtt még ott van a gyász és veszteségek megtapasztalásának iskolája, de itt és most önmagát odaadva tud örülni Istennek. A meghatott kislány a világ egyik legszebb magasztaló imáját mondja el, nem sejtve, hogy majd évszázadokon keresztül bölcs teológusok elemzik és magyarázzák minden apró részletét. A hálás szív költészete ez, semmi máshoz nem hasonlítható, semmi mással nem keverhető össze.
(Balogh Éva)


„Nagy irgalmaddal mégsem semmisítetted meg és nem hagytad el őket.” (Neh 9,31)

Az Istennel való megbékélés egész életemet új alapra helyezi. Száznyolcvan fokos fordulat ez, hiszen eddig magam voltam életem középpontjában. Amiben bízom, annak az alapját Isten vetette meg, ő tartja kezében. A kereszténység nem „magánügy” abban az értelemben, hogy a fenti igét sem elég magunkban forgatni, hanem tudatni kell a világgal. Egy atomjaira hulló, értékválságban lévő világgal. Nem hagyott el az Isten, mi se hagyjuk el őt – ez az egyedüli esélyünk és jövőnk.
(Kőháti Dóra)


Sok lelki erő fakad a kitartás közepette. Légy kitartó!