A bátorság nem abban áll, hogy vakon észre sem vesszük a veszélyt, hanem látjuk, hogy legyőzzük azt.

A bűnnek sok álruhája van, és gyorsan váltogatja szerepeit, melyekkel a legjobb társaságba is bebocsátást szerez magának. (Fosdick)


A személyes névmás ragozás így hangzik: én, te ő. A bibliai nyelvben meg így olvassuk ugyanezt: ő, te, én. Vagyis, első az Isten, második a felebarát, és a harmadik vagyok én. A legfontosabb Isten. Nagyon fontos a felebarát. De én magam is fontos vagyok az Isten és embertársaim számára.

Akiknek a szemét az Úr még nem nyitotta meg, az sóhajtozik olyan dolgokért, amelyekért hálát kellene adnia.


Akinek lelki békessége van, azt nem bántja a gyanakvás.

„Akkor megtudják a népek, amelyek körülöttetek megmaradtak, hogy én, az Úr építettem újjá a romba dőlt városokat, és én ültettem be a pusztává lett földet.” (Ez 36,36)

Ezeregyszáz éve itt élünk és küzdünk mi, magyarok e földön, ki-ki építi szűkebb lakóhelyét, s általa is gyarapodik e nép. De mindig jöttek korok, melyekben minden romba dőlt: a hit és az ország is. Tatár, török, labanc, német, orosz, a globalizáció urai és csatlósaik. Azután újra béke jött, és jön majd megint. Építhetünk házat és hazát, de csak azzal a hittel, hogy valójában az Úr fogja a kőműves és a földműves kezét. (Szarka István)

Egyedül az ellenség iránti szeretet az, amely a lelket igazán boldoggá teheti. Akiben ez a szeretet lakozik, annak békességét nem tudja feldúlni még az ördög sem. (Trudel)

„Én, én vagyok vigasztalótok! Miért félsz halandó embertől?” (Ézs 51,12)

A félelem nagy ellensége életünknek. A rettegés ugyanis nem épít, hanem csak rombol, megkötöz, magányossá tesz. Nem véletlen, hogy Istenünk ölelése éppen ettől a nyugtalanságtól szabadít meg. Nem hagy egyedül, gyermekeivé fogad, társunkká szegődik. Ő akar úrrá lenni a minket körülvevő vagy éppen bennünk tomboló vihar felett. Örök Istenként áll meg előttünk, akire minden bajban számíthatunk, aki igéjével adja ajándékba a félelem nélküli életet. Ő a vigasztalónk, ő a bátorítónk, ő az Istenünk – ne félj, tiéd a kegyelme! (Eszlényi Ákos)

Ha egyetlen szempillantással belülről megláthatnánk mindazt a jóságot, irgalmat, amely Isten terveiben valamennyiünkkel kapcsolatban benne van, még abban is, amit szerencsétlenségnek, bosszúságnak, bánatnak nevezünk, boldogan vetnénk magunkat az isteni akarat karjába, egy kisgyermek ráhagyatkozásával, aki anyja karjába veti magát.

Megtestesülésről nevezett Boldog Mária

Harc nélkül nincs győzelem. Ez az útja a megtisztulásnak, a lelki növekedésünknek, így tanuljuk meg megismerni önmagunkat a gyengeségünkben és Istent az Ő végtelen irgalmában. Végső soron ebben a küzdelemben változunk át…

A keresztény ember lelki küzdelme sokszor igen kemény, de soha nem az a reménytelen harc, mert nem a saját erejével harcol, hanem Istenével, aki ezt mondja neki: „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.” 2 Kor 12.9

Részlet a "Keresd a békét, és járj a nyomában!" (P. Jacques Philippe) című könyvből.

Isten gyermekeinek megkülönböztető jegye, hogy a jót magáért a jóért teszik, mert úgy helyes.

Meg kell tisztulnunk a szenvedésben, mint megtisztul az arany a tűzben.

Kis Szent Teréz

Ó, Uram, olyan bolondos az ember. Eljátszogat a kegyelemmel, aztán csak fuldokol. (Dobos Hajnal)

Úgy segíts, hogy a rászoruló saját magán is segíthessen.