Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A szétszórtság

A lelkipásztori gondoskodás gyakran nagyon sok dologban elkötelezi a lelket, ezért képtelenné válik arra, hogy mindennel foglalkozzon, mindent ellásson a túl sok aggodalomtól gyötörten. A bölcs (a Prédikátor könyvében) megfontolt szavakkal int: „Fiam, ne kötelezd el magad túlontúl sok dologban.” Amikor ugyanis elménket a sok gond szétszórttá teszi, nem tud az egyes tevékenységeinkben teljességgel jelen lenni. Amikor a cselekvést túlzott aggodalmaskodás kíséri, a lélekben nincs meg többé a belső összeszedettségből származó erő: csak arra figyel, hogy jól alakítsa a valóságot, amelyben elköteleződött, de elfeledkezik önmagáról. Tud jól végezni igen sok dolgot, de nem gondoskodik saját magáról.

Nagy Szent Gergely: Lelkipásztori regula

A totalitarizmus kihívása

Tíz év boldog papság után az ország totalitárius elnyomó rendszere megvonta tőlem a szolgálat gyakorlásához szükséges engedélyt. Arra kényszerültem, hogy világi munkát keressek magamnak, miközben folyamatosan szemmel tartott a rendőrség, azzal a céllal, hogy mindenkitől elszigeteljen.

Ekkor már mély tapasztalatom volt a paptársakkal megélt közösségről, és ennek a közösségnek a fönntartása mentett meg ezekben az években.

Hetente találkoztunk, bár nagy volt a veszélye annak, hogy lelepleződünk és megtorolják. De úgy éreztük, közösségünk olyan hatalmas érték, amiért érdemes minden kockázatot vállalni. Ezeken az összejöveteleken gyakran elmélkedtünk Jézus egységért mondott imájáról (Jn 17). A Zsinat vezetését és bátorítását követve (PO 8) megosztottuk egymással tapasztalatainkat arról, kinek-kinek hogyan sikerült az evangélium szerint élnie a maga élethelyzetében.

Ebben az egységben – és az egység által Jézus köztünk való jelenlétében – találtuk meg az erőt a túléléshez. Nem tudom eléggé aláhúzni ennek a közösségi tapasztalatnak a fontosságát a drámai pillanatokban és papi életem minden szituációjában.

Miloslav Vlk bíboros

Ajándék és titok

Aki az egyházi rend szentségének felvételére készül, egész testével földre borul és homlokával a templom kövezetét érinti, kinyilvánítva ezzel teljes készségét arra, hogy elfogadja a rábízott szolgálatot. Ez a szertartás veretes módon jelölte meg papi életemet. Évekkel később, a Szent Péter-bazilikában, – midőn a Zsinat éppen kezdetét vette – visszagondolva pappá szentelésem pillanatára, írtam egy verset, amelyből szeretnék idézni:

„Te vagy, Péter. Te vagy itt a Kő, amin a többiek járnak, hogy eljussanak oda, ahová lépteiket vezeted. Te e lépések támasza akarsz lenni. ”

Miközben ezeket a szavakat írtam, Péterre és a papi szolgálat egész valóságára gondoltam, arra törekedve, hogy hangsúlyozzam e liturgikus leborulás mély jelentését. A papszentelés kezdetén a kereszt alakban földre borulás azt jelenti, hogy Péterhez hasonlóan befogadjuk életünkbe Krisztus keresztjét, és az Apostollal együtt „padlóvá” válunk testvéreink számára. Ez minden papi lelkiség legmélyebb értelme.

II. János Pál: „Ajándék és titok”

Elveszíteni magunkat Istenben

Az istenszeretet mértéke az, ha mérték nélkül szeretjük őt. Ez a tiszta és mérték nélküli szeretet az embert beleviszi az Istennel való legbensőbb egységbe, amelyben az emberi szabad akarat és a szeretet, Isten ajándéka találkoznak és átölelik egymást.

Mikor tapasztalja már meg a lélek ezt az erőt, amellyel – megrészegülve Isten szeretetétől és megfeledkezve önmagáról – mindenestül Isten felé lendül, Istennel egyesülve egy lélekké válik vele és azt mondja: “Testem és szívem elenyészik, de sziklám és osztályrészem örökre az Isten”? Kétség nélkül boldognak és szentnek mondom azt, akinek megadatik hasonló tapasztalat ebben a halandó életben, akár ritkán vagy csak egyetlenegyszer, futólag, csak egyetlen pillanatig. Mert amikor elveszíted magad, mintha nem is léteznél, nem érzékeled saját magadat, kiüresíted önmagad és majdnem megsemmisülsz, az olyan, mintha már az égben lakoznál.

Szent Bernát: Isten szeretetéről

Kétszeres közösség

Az a gondolat, hogy a kommunió (közösség) a szentháromságos életben való részesedést jelent, különösen János evangéliumában jelenik meg. A tanítvány földi zarándokútja során a Fiúval való kommunió által már részesedhet az Atya és a Fiú isteni életében: „A mi közösségünk ugyanis közösség az Atyával és a Fiúval, Jézus Krisztussal.” (1Jn 1,3)

Ez az Istennel és egymással való közösség maga az Evangélium hirdetésének célja és a kereszténységre való megtérés célja: „Azt hirdetjük tehát, amit láttunk és hallottunk, hogy ti is közösségben legyetek velünk.” (1Jn 1,3)

Tehát ez a kettős kommunió Istennel és egymással elválaszthatatlan. Ha megszakad a közösség Istennel, ami az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel való közösség megszakadását jelenti, akkor eltűnik az egymással való közösség gyökere és forrása is. Ha pedig nem éljük az egységet egymás között, akkor a szentháromságos egy Istennel való közösségünk sem élő és igaz.

XVI. Benedek: Általános kihallgatás 2006.

Ne féljetek!

Ha Isten annyira szeret, hogy gyermekeivé fogad bennünket, mit akarhatunk még? Ha Isten szeret engem és fiának nevez, minden másnak csekély értéke van.

Kétségkívül semmilyen szenvedés, semmilyen nehézség, semmilyen áldozat, még a halál sem tud elszakítani ettől a belső örömtől, ettől a derűs boldogságtól és biztonságtól, hogy tudom, Isten fia vagyok és Ő szeret engem.

Nos, kezdem jobban megérteni, hogy Jézus miért mondta oly sokszor tanítványainak: „Ne féljetek!”

Cláudio Hummes bíboros: Mindig Krisztus tanítványai

Amint az Atya szeretett engem... 365 gondolat a papság évére

A legfőbb közösségi szolgálat

A püspökök, a papok és a diakónusok szolgálatuk és koruk tekintetében elöljárók, de eközben tudniuk kell, hogy egyenlők a többiekkel. Testvérek, és azok is maradnak, sőt, létüknél fogva – éppen mert elöljárók – nem mások, mint szolgálattevők.

Feladatuk a segítés, vagyis a szolgálat: különösen közösségi szolgálat ez, amelyért elhagyták saját javaikat és családjukat, önmagukat pedig Krisztusnak ajándékozták, aki egy nagyobb családban, az Egyházban él és működik.

Igino Giordani: A kereszténység társadalmi tanítása

Az egész Egyház számára

Kétéves tartózkodásom során az Örök Városban intenzíven „megtanultam” Rómát: a katakombák Rómáját, a vértanúk Rómáját, Péter és Pál Rómáját, a hitvallók Rómáját. (…) Rómát elhagyva nemcsak teológiai tudományom növekedett, hanem papságom is megszilárdult és az egyházról alkotott nézeteim is elmélyültek. Az Apostolok Sírja mellett eltelt intenzív tanulmányi időszak minden szempontból sokat jelentett számomra.

Természetesen még sok más részlettel kibővíthetném ezt a sorsdöntő élettapasztalatot. Ehelyett inkább, mindent összefoglalva azt mondom, hogy Róma által fiatal papi hivatásom európai és egyetemes távlattal gazdagodott. Rómából a papi küldetés egyetemességének azzal az érzékével tértem vissza Krakkóba, melyet oly mesteri módon fejtett ki a II. Vatikáni Zsinat, különösen is az egyházról szóló Lumen gentium dogmatikai konstitúcióban. Nemcsak a püspöknek, hanem minden papnak meg kell élnie magában az egyház iránti gondoskodást, és ezért bizonyos mértékig felelősnek kell éreznie magát.

II. János Pál: Ajándék és titok

Cserépedénybe zárt kincs

Mi ugyanis nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, magunkat csak úgy, mint Jézus kedvéért szolgátokat. Isten ugyanis, aki azt mondta: „A sötétségből támadjon fény”, világosságot támasztott a mi szívünkben is, hogy fölragyogjon nekünk Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán. Ezt a kincset cserépedényben őrizzük, hogy az erő túláradó nagyságát ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk. Mindenfelől szorongatnak, de össze nem nyomorítanak, kétségeskedünk, de kétségbe nem esünk, üldözést szenvedünk, de elhagyottak nem vagyunk, földre terítenek, de el nem pusztulunk, testünkben Jézus kínszenvedését hordozzuk szüntelen, hogy Jézus élete is megnyilvánuljon testünkön. Életünk folyamán váltig halálra szánnak minket Jézusért, hogy Jézus élete is nyilvánvaló legyen testünkön. Bennünk tehát a halál működik, bennetek pedig az élet.

2Kor 4,5-12

Isten embere, a közösség embere

A pap: Isten embere, az Úr szolgája. Olyan cselekedeteket vihet végbe, melyek túllépnek a természetes hatásokon, mert ő Krisztus személyében tevékenykedik. Rajta keresztül egy magasabb erő áramlik, melynek ő alázatos, magasztos és – az adott pillanatokban – hatékony eszköze; a Szentlélek csatornája.

Mindazonáltal ezt az ajándékot a pap nem önmagáért kapja, hanem a többiekért: a szent dimenzió teljesen az apostoli dimenzióra rendeltetett, azaz a misszióra és a papi szolgálatra. Tudjuk jól: a pap az az ember, aki nem önmagáért él, hanem a többiekért. A közösség embere. A papi életnek ezt az aspektusát ma egyre jobban felfogjuk. A közösségre, különösen is az egyházi közösségre irányuló szolgálat bőségesen igazolja a papság létjogosultságát. A világnak szüksége van rá. Az Egyháznak szüksége van rá.

VI. Pál: A papokhoz, 1968.

Kölcsönösen formálódni

Mindannyian alakuló személyek vagyunk,
és valóságos értelemben
időről időre kölcsönösen formáljuk egymást.
De milyen gyakran megromlanak a személyes kapcsolatok
az elhamarkodott, alaptalan és túlzott ítéletek miatt!
Segítenünk kell egymást, Isten türelmére hagyva a végső ítéletet.
Az Újszövetség egyik legnagyobb ígérete,
hogy Isten szeretete mindannyiunkat befogad és átölel.
Legyünk a befogadás szolgái!

George Herbert: Meghívás az imádságra

Szent világiak

A keresztények számára az evilági valóságok sorsa nem a semmibe hullás: meg kell menteni ezeket, hogy bekapcsolódjanak abba a nagy áramlatba, amely az egész teremtést magával ragadja Isten felé.

Naivitás volna azt hinni, hogy harc és küzdelem nélkül evangelizálhatjuk ezt a világot. Az még túlságosan a „világ fejedelmének” birtokában van, akinek esze ágában sincs elveszíteni zsákmányát!

Talán azt hisszük, hogy kemény erőfeszítéseink nélkül Krisztus át tudja járni a munka világát? Vagy hogy az üzleti világ csak úgy könnyedén megtér az Evangéliumhoz? Vagy a politika, a tudomány, a művészet?

Ha a világot vissza akarjuk hódítani a kegyelem oldalára, annak az a feltétele, hogy az életszentség mindenütt jelen legyen a modern világban. Ebben rejtőzik a probléma: vannak-e szent világiak (szentek… fogalmazzunk világosan: egészen Krisztusnak szentelt emberek, akikben az Ő szeretete lakik, akiket az Ő lelke mozgat?), vannak-e szent munkások, földművesek, vállalkozók és művészek?

Henri Caffarel