Elvonult a vihar

Írta: Móréhné Ági

Barátaink családi rendezvényére voltunk hivatalosak. Az eseményt szabadtérre szervezték. Nagy nyári meleg volt azokban a napokban, mindenki várta az enyhülést hozó hidegfrontot. Ami közeledett is, éppen arra a napra ígérték a viharral, zivatarral érkező lehűlést. Még csak készülődtünk, amikor már egy-egy baljós fuvallat jelezte, hogy a meteorológusok ezúttal nem tévedtek. Többen buzgón imádkoztunk, tudtuk, hogy Jézusnak a vihart lecsendesíteni nem volt nehezebb, mint a mai napon eltéríteni a szelet – ha akarja. Hiszen neki a szelek is engedelmeskednek. Az ünnepi program alatt hatalmas dörrenés ijesztett meg bennünket. Erős szél mozgatta a sátrakat, majd néhány percig szemerkélt az eső is – jelezve, hogy igen, itt, most lecsaphatna a vihar. Ám Urunk kegyelmesen megfordította a légáramlatot, és amíg a környező településeken jégeső pusztított, mi lengedező szellőben ünnepelhettünk, és adtunk hálát Isten jóságáért, hatalmáért. Persze voltak olyanok, akik erre a hatalmas csodára annyit mondtak, hogy “Micsoda szerencse!”. Mi pedig azért is hálásak voltunk, hogy számunkra megadatott, hogy értsünk a jelekből, és meglássuk az események mögött Urunk hatalmas erejét.

Jézus a tanítványokhoz:

„Nektek megadatott, hogy az Isten országának titkait értsétek…” (Lk 8,10)

Hit és cselekedetek

Írta: dr. Erdélyi Judit

Az emberek többnyire babonásak. Ez például abban is megnyilvánul, félnek kimondani, ha jól érzik magukat, hogy ezzel el ne rontsák a dolgot, úgymond el ne kiabálják...
Így gyakran előfordul, ha nekem, mint orvosnak válaszolnak a "Hogy van?" kérdésre, és történetesen jól vannak, azon nyomban le is kopogják ezt az állításukat. Ám ezt soha nem hagyom szó nélkül. Ilyenkor rákérdezek: Miért is tetszett kopogni? Válaszképen még soha senki nem mondta: Kérem, én babonás vagyok! Többnyire azt mondják, hogy ez egy szokás, de ők nem hisznek benne! Ám én nem hiszem, hogy nem hiszik! Hiszen nincs olyan bolond ember, aki bármit is cselekedne anélkül, hogy hinne benne. A hit akkor is működik, amikor nem igazán tudatos.
Tehát a cselekedeteink megmutatják a hitünket, ahogyan erről Jakab is ír a levelében, vagyis a hitünk és a cselekedeteink mindig együttműködnek.

"… meg fogom neked mutatni cselekedeteim alapján a hitemet." (Jak 2,18)

Iskolatársak

Írta: Szász Lídia Dóra


„Amikor végleg elmegyek az iskolából, nagyon fogok sírni" – írta egyik tanítványom, aki szakiskolánkban az utolsó évét kezdi szeptemberben. Ragaszkodását és társai iránt érzett szeretetét az osztálytársaival töltött élményeivel idézte fel. Az eltelt tizenhét év alatt (óvodás korától tanul iskolánkban) második otthonává vált közösségtől való elszakadás aggodalommal töltötte el. Hihetetlen, de alig várja a szeptemberi találkozást alma materével...
Története eszembe juttatta az eltelt évek, évtizedek számtalan lelki konferenciáját, csendesnapját, tanítását és a sok-sok kedves találkozást, együtt töltött időt Isten népével. Nehéz elválni – akár rövid időre is – a lelki társaktól. Nagy reménysége az Isten iskolájába járó nebulóknak, hogy egykor majd a közös mennyei karban mindannyian együtt zenghetik a tanult háladalt a tanítómesternek, Jézus Krisztusnak:



„Halleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható! Őrüljünk, ujjongjunk, és dicsőítsük őt, mert eljött a Bárány menyegzője, és felesége felkészült..." (Jel 19, 6-9)

LÉGY KEDVES!

Tudom, nem illik beleolvasni más újságjába, könyvébe. Mivel a vonaton nem volt számomra ülőhely, az álló helyzet adta magaslatból tekintetem megakadt egy nyitott könyv sorain.

Ó, hogy átmelegedett a szívem, olvasva a sok jó tanácsot, amit a férj adott feleségének, az otthonukba érkező kisfiú felé tanúsítandó magatartáshoz. Szabadon idézve kb. így hangzott: Ne légy türelmetlen, ne told le, ne zsémbeskedj; törődj vele, légy hozzá figyelmes és kedves! De jó ilyen útmutatást olvasni – hallani manapság! Azonban, ami ezután következett, az indoklás, az megrontotta addigi örömömet: Vigyázz rá, mert pénzt hoz a házhoz!

Tehát, ha érdekeink úgy kívánják, még az odafigyelés, kedvesség is lehetséges? És, ha semmi hasznunk a másikból? Akkor jöhet a lehordás a sárga földig, a barátságtalan, zord morgolódás? Netán keressem ezután a barátságosság, kedvesség, segítőkészség hátterében az önző motivációt, gyanúsan nézegetve a másikra, vajon mit akar tőlem?

Nagy ajándék és nagy lehetőség, hogy Isten népének tagjai mindenben egymás kedvében járhatnak, nem a maguk hasznát keresve, hanem a másikét.

Partinka Klára / Nagyatád

Pál apostol tanácsa: „Mindegyikünk tudniillik az ő felebarátjának kedvezzen, annak javára, építésére éljen.” Rm 15,2

Mozdulj!

Írta: Mikoliczné Virág

Egyik munkahelyem olyan épületben volt, ahol többek között fitness terem is működött. Akkoriban még nem volt ennyire köztudott, hogy az ülő munkát végzőknek fontos a mozgás, és magam is csodálkoztam, hogy a sporttáskával érkezők miért izzasztják magukat az edzőteremben, amit egyébként így neveztek: Mozdulj!

Igen, nagyon is szükség van erre a bíztatásra. Az ember nehezen mozdul meg és mozdul ki a megszokottból. Orvosok is panaszkodnak, hogy a betegek gyakran ki sem próbálják az előírt diétát, még kevésbé az életmód váltást, ami pedig elengedhetetlen lenne a gyógyuláshoz. És ha megkérdeznénk a lelkészeket? Ők hány olyan esetről számolhatnának be, ahol Isten igéjének engedve igazi, nagy, belső megmozdulás, felállás, hátra arc, irányváltás valósult meg?

Nagy ellenségünk a beletörődés, ha elhisszük, hogy már úgyis mindegy, nem érdemes erőlködni, változtatni, jó lesz nekünk így is… Meghallgatjuk az igehirdetést, megkritizáljuk, vagy igazat adunk neki – és marad minden a régiben. Bűnös pazarlása ez Isten ajándékainak. Terveinek semmibevétele. Hitetlenség és engedetlenség az igehallgató részéről.

Lehet, hogy a nagy hőségben nem szívesen gondolunk bármilyen erőfeszítésre, de Palesztinában – ahol Jézus embereket szólított fel követésére – sem lehetett kellemesebb a klíma.

Jézus mondja: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.” (Mk 8,34)

"Nem volt neki ékessége, és néztünk reá, de nem volt ábrázata kívánatos! Utált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! Mint aki elől orcánkat elrejtjük, utált volt; és nem gondoltunk vele."

(Ézsaiás 53,2-3)

Ezt írja a Szentírás egyik legpoétikusabb könyve a legtisztább költészet nyelvén a megígért és eljövendő Megváltóról. A Szenttel való találkozás mindenek előtt az utálatot váltja ki. Emberi érzés, bizony a legőszintébb a Szenttel való találkozás pillanatában. Az Írás addig szép, és nem szent, amíg a szöveg szól, és nem a személyesen hozzánk beszélő Legszentebb hangját halljuk a szentek szentjéből. Az utálat, tisztesség ne essék szólván, kegyelemteljes érzés a Legszentebbel való szembesülésünkkor. Amíg az Írás szép, és nem szent, olvasói vagyunk a könyvek könyvének, de semmi esetre sem kerültünk beszélő viszonyba a magasságban lakozóval. Az általunk kivételesen szentnek tartott emberei Istennek halálra válnak, megsemmisülnek, leesnek, amikor eléri őket a személyesen nekik szóló Szó. Átjárja őket a veszedelme az isteni beszéd kétélű éles kardjának, amely elhatol a vesék és velők megoszlásáig. Nem bírják elviselni, mert Istent valóságosan benne látják lenni minden egyes szóban, mert valóságosan benne is van, korlátozás és fogyatkozás nélkül. A szent nem szép, sokkal inkább rettenetes. Ha pedig a gyöngeség képében mutatkozik meg, mint a Názáreti, akkor fokozhatatlanul nevetséges, sőt olyannyira megsemmisíthető, hogy meg is semmisítjük, ő pedig a szemünk láttára dicstelenül meg is semmisül.

A szent nem szép, amiképpen az sem szép, akibe szerelmesek vagyunk: ő a máshoz nem hasonlítható. Nem a legszebb, hanem a szebbnél szebb, tehát olyan valaki, akinek a szépsége az idő múlásával egyre gazdagabb, mélyebb, bonyolultabb, kimeríthetetlenebb. A szerelmeseket valóban mulatságos vakság sújtja, nem is szerelmes az, akit nem. A költészet nyelvét szívesen segítségül hívó Dávid az Énekek énekével szól a Messiáshoz: "Szebb, szebb vagy az ember fiainál, kedvesség ömledez ajakidon, azért áldott meg az Isten örökké." Nem szép a szent, hanem "szebb, szebb". Előbb azonban az utálat van: a szembesülés és szembesítés iszonyata. Ott vagyok, ahol vagyok; és az vagyok, aki vagyok. Emelj magadhoz. Te vagyok, és én vagy. A többi kegyelem.
(Visky András)

RÁM VÁRÓ ALKATRÉSZ

Lakóhelyemtől kb. 200 km-re váratlanul leállt autóm motorja. Még mielőtt kinyithattam volna számat egy fohászra, máris ott termett valaki, aki betolta a kocsit a legközelebbi parkolóba.

Néhány perc múlva az éppen arra járó autószerelő-tanonc próbálta megállapítani a leállás okát. Közben telefonon két hívő ismerősöm is segítségemre sietet hasznos adatokkal és szálláslehetőséggel. Majd rövidesen a város egyébként igen elfoglalt autószerelője is megérkezett, aki a hiba diagnosztizálása után így szólt: „Úgy emlékszem, van a polcomon olyan alkatrész, amire szüksége lenne, hacsak már be nem szereltem más autóba.” Magamban imádkoztam: „Bárcsak ott lenne az a bizonyos alkatrész!” És ott volt! Így még aznap hazaérhettem a megjavított járművel.

Mindez szombaton, késő délután történt egy kisvárosban és nem valahol a kietlen útszélen. Ezután, ha kétségeskedem majd Isten hűségében, szeretetében, naprakész vezetésében, ez a történet mindig eszembe fog jutni. Csodálatos ajándék, hogy az ő atyai karjai közt élhetjük napjainkat.

Szász Lídia Dóra / Kisbér

Jézus Krisztus: „Nemde öt verebet adnak két fillérért? És egyikükről sem feledkezik meg Isten. Nektek pedig a fejetek hajszálai is mid számon vannak tartva. Ne féljetek azért, sok verebecskénél drágábbak vagytok.” (Lk 12, 6-7)

"Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?"

Csel 9,6

A "damaszkuszi nap"

Ó, az a "damaszkuszi nap",
az a fénylő, felejthetetlen!
Mikor először mondta ki
Pál: "Mit akarsz, hogy cselekedjem?"

Bizony, nekem is volt ilyen
csodás napom, mikor hitetlen,
mezítlen voltom, rút szivem
keresztedhez, URAM, letettem.

ÚR JÉZUS KRISZTUS!
TE jól ismersz bennünket s azt is jól tudod, hányszor tartottuk ISTEN szerint való cselekedetnek viselt dolgainkat, vallásos érzéseinket, érdemszerzőnek vélt tetteinket. Bocsásd meg mind / a JÉZUS KRISZTUSÉRT / s vonj a SZENTLÉLEK világosságába sötétségünkből, hogy bűnbánattal Eléd borulva mi is megkérdezhessük egyen-egyenként: "Mit akarsz, hogy cselekedjem?" Hisszük s köszönjük, hogy feleletre méltatsz és fölemelsz.
Ámen.

A pletyka természete

Egy történet járja egy szerzetesről, aki meggyónta a felettesének, hogy vétkezett, mivel pletykát terjesztett a kis faluban.

A rendfőnök azt mondta a barátnak, hogy büntetése részeként helyezzen el egy-egy tollat a falu minden házának küszöbére. Amikor a szerzetes a feladat teljesítése után visszatért, megkérdezte, hogy kell-e még valami mást tennie.
– Igen – volt a felelet. – Most menj vissza, és szedd össze mindegyiket!
– Hiszen ez lehetetlen! A szél végigfújta a tollakat az egész falun – kiáltott fel a szerzetes.
A rendfőnök így válaszolt: - Ugyanúgy, mint a te szavaidat, fiam.
"Kigúnyolja embertársát az esztelen, az értelmes ember pedig hallgat.
A rágalmazó titkokat tár fel, de a hűséges lélek leplezi a dolgot."
Példabeszédek 11,12-13

Akinek szárnya van, nem fél

Írta: dr. Viczián Miklós

Ablakunkból a fák koronájára nyílik kilátás. Ma reggel egy csapat varjú lepte el a jegenyék száraz ágait. Gyönyörködtem bennük, amint álmukból ébredve reggeli tisztálkodásukat végzik egy-egy vékony ágon billegve. Két lábukkal megragadják az ágat, nyakukat szinte kitekerve, csőrükkel szárnyuk alá csipkednek, aztán szárnyukat nagy lendülettel szétcsapva kirázzák tollbundájukból a port, a szemetet, az élősködőket – s közben hatalmas károgással vitatják meg az élet eseményeit. Igazi akrobata mutatványok!
Belegondoltam, hogy ha nekem kellene hasonló bizonytalan környezetben, a földtől meglehetős távolságban bármit is tennem, mennyire görcsösen kapaszkodnék, és mennyire meggondolnék minden mozdulatot. Minden esetre közel sem lennék annyira felszabadult zsonglőr, mint szárnyas barátaink.
Amint néztem őket, tanítássá lett viselkedésük. Az élet szédítő mélységei felett gyakran milyen görcsösen is kapaszkodik az ember! Jöhet mély gyász vagy a létbizonytalanság szakadéka, fenyegethet a temető rémisztő gödre. Félelemmel tölthet el a karrier magas polca is – bizony kapaszkodni kell, hogy le ne pottyanjunk! Ki lehet esni valakinek a kegyeiből, lecsúszhatunk egy állásról, zuhanhat az értékünk a munkaerő piacon, beleszédülhetünk az előttünk álló lehetőségekbe…
Mennyi veszélyt rejteget az élet, és az ember egyre görcsösebben ragaszkodik ahhoz, amit nagy keservesen sikerült megragadnia!
Miért nem fél a madár a vékony ágon?
Mert szárnya van! Számára nem egzisztenciális kérdés az ág, ahol ül, hanem pillanatnyi élethelyzet. Ha letörik az ág, vagy elvét egy mozdulatot, nem a megsemmisülés réme fenyegeti, hanem csak szétterjeszti szárnyát, amíg másik ágig nem ér.
Az embert is megajándékozta teremtője szárnyakkal. A hit szárnya jelent biztonságot az élet szédítő mélységei felett. A hit, ami az Isten ígéreteiben bízik, ami röptünkben is megtart, s végül abba a fészekbe juttat, ahol ő „letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé” (Jel 21,4).

„De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok.” (Ézs 40,31)

Aláaknázott élet

Írta: Benedek Csilla


Szinte mindennap azt a félelmetes hírt közli a média, hogy bombát vagy egyéb robbanó szerkezetet találtak valahol, és ezek bármikor felrobbanhattak volna. Súlyosbítja sokak helyzetét, ha lelkileg is aláaknázott területen élnek és mozognak. Elrendezetlen bűneik: a harag, gyűlölet, zúgolódás-elégedetlenkedés, a tisztátalanság és pénzimádat stb. mind-mind ketyegő bombák, amik sajnos előbb, mint utóbb robbannak és ölnek, vagy súlyos sérüléseket okoznak a közel-távoli környezetben is. Ezért is figyelmeztet és tanácsol Pál apostol minden békességre és nyugalomra vágyó embert a következő szavakkal:


„... amit vet az ember, azt aratja is. Mert aki a testének vet, az a testből arat pusztulást, aki pedig a Léleknek vet, a

Lélekből arat örök életet." (Gal 6,7-8)

Gender-Biblia?

Írta: Göllner Pál (fordítás)

A Német Evangélikus Egyházban (EKD) hetven önkéntes „exegeta” állítólag átdolgozza a Luther-Bibliát, és olyan nyelvezetet akar adni Isten igéjének, amelyik megfelel a gender ideológia szóhasználatának. Ez természetesen Isten igéjének meghamisítása. A munka jelenleg (2015 tavaszán) már folyik. A Luther-Biblia nemeknek megfelelő (geschlechtergerecht), és ezzel nőiesebb (weiblicher – azaz femininebb) kiadása 2016. októberben jelenik meg – jól időzítve a Reformáció 500. éves jubileumának kezdetéhez.
A munka egyik felelőse, Christine Gerber, hamburgi evangélikus teológia professzornő ezt nyilatkozta: „A Luther-fordítás szép nyelvezete iránti minden lelkesültség mellett is szükséges, hogy most felülvizsgáljuk, vajon a megváltozott nyelvhasználat következtében egyes mondatok érthetetlenekké váltak-e.” (Informationsbrief (D) Nr. 293)
***
Megjegyzés: A „megváltozott nyelvhasználat” jelen esetben inkább a gender átértelmező szókészletének bevetését jelentheti, nem pedig a nyelv spontán megváltozására utal. (Ráadásul a ma használatos német Biblia nem a 15. századi német nyelven olvasható!) Az Isten- és természetellenes ideológia képviselői tudatosan változtatják meg, azaz torzítják el a nyelvet, és ehhez akarják igazítani a Szentírás szövegét. Kérdés: Vajon kinek készül ez a „Biblia”?

János apostol: „Bizonyságot teszek mindenkinek, aki e könyv beszédeit hallja: Ha valaki ezekhez hozzátesz, azt Isten e könyvben megírt csapásokkal sújtja; és ha valaki elvesz e prófétai könyv beszédeiből, annak Isten elveszi az osztályrészét az élet fájából, a szent városból és azokból, amik e könyvben megírattak.” (Jel 22,18)

"Kérdezzétek meg a jövendőt tőlem, fiaimat és kezeim munkáját csak bízzátok rám!"

Ésaiás 45,11

Félrevert szívek

Az Ige szól s hiába int meg:
jobban féltjük gyermekeinket,
semmint lehetne rá okunk.
Képzelődünk s nem bízva bennük
szívünket sokszor félreverjük,
hogy csaknem belepusztulunk.

Ó, balga nép, apák, anyák, mi!
Lehet-e csak egyet találni
közöttünk, ki a gyermeket,
kinek KRISZTUS vére az ára,
mindig ISTEN kezében látja,
akkor is, hogyha tévelyeg?!

HATALMAS ISTENÜNK, FELSÉGES ATYÁNK!
Köszönjük, hogy gyermekeket bíztál ránk, a jövő nemzedékét, hogy fölneveljük őket és továbbadjuk nekik hitünket és Irántad való hálánkat is. Kérünk, vedd el tőlünk aggodalmainkat, hogy féltő szeretetünk bizalmatlansággá ne legyen Irántad. Hisszük: nem azért szereted őket, mert a miéink, hanem mert a Tieid. Köszönjük, hogy jövőjük a Te kezedben van, hisz őket is megváltottad JÉZUS vére árán.
Ámen.

(NEM CSAK) AUGUSZTUSI KENYÉR

Egy sokak által ismert politikus nyilatkozott így a napokban: „Ha megdobnak kővel, akkor mi is visszadobunk egy sziklát.”

Megmérhetetlen a távolság a magyar közmondás (Aki téged kővel dob meg, dobd vissza kenyérrel) és a politikusi álláspont között. Kétféle lelkület ismerhető meg ezekből: az egyik a megbékélést, baráti jobbot nyújtja, a másik gyűlöletet szít és háborúpárti. A visszadobott szikla gyilkolhat, katasztrófát jelenthet, amitől már számtalanszor szenvedett nemzetünk, s soha nem adott sem az egyénnek, sem a közösségnek megoldást.

Az első kenyeret Jézus dobta ebbe a szikla-hajigáló világba, amikor így köszönt: „Békesség nektek…”

Nekünk ma is csak erre a kenyérre van szükségünk!

Benedek Csilla / Pécel

Jézus Krisztus: „Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket… és imádkozzatok azokért, aki üldöznek titeket.” (Mt 5,43-44)

"Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt."

(Fil 4,6-7)

Egy űrhajós, miután ötszázszor megkerülte a Földet, visszatért az űrből. Amikor megkérdezték tőle, hogy érzi magát, így vála-szolt: "Nagyon fáradt vagyok. Képzelhetik, hányszor kellett elmondanom a reggeli, déli és esti imákat, melyeket a vallásom előír!"
Bármennyire is buzgó lennél, biztosítalak, hogy minden imádságod hemzseg a bűntől, sőt bűn az, mégha a legistenfélőbb tisztelettel mondod is el. Éppen emiatt kell mindent a Jézus nevében kérnünk az Atyától, és nem a magunk nevében, vagy a magunk szentségére támaszkodva. Efelől is, mint ahogy bármi más felől is, aggódhatnék, de mert Jézusért fogadja el a könyörgésem, semmi felől nem szükséges aggódnom. Ha szívem és gondolataim Krisztusban vannak elrejtve, hit által, akkor tudom, hogy egyetlen imádságom sem hull a földre meghallgatás nélkül. Előre hálás lehetek, hogy minden kérésem meghallgatja, ha Jézus nevére támaszkodva kérem. (A Mk 11,24-ben az eredeti szöveg szerint ez áll: "Akármit kértek, higgyétek, hogy már megkaptátok, és meglészen néktek!") Nincs meg nem hallgatott, de van (egyelőre) megválaszolatlanul hagyott kérés.

Isten békessége meg fogja ha-ladni értelmedet akkor is, amikor úgy okoskodsz, hogy az Ő akaratából maradnak megválaszolatlanul imádságaid. Gondolatainknak és szívünknek nem a mindenbe beletörődő fatalizmusban kell megmaradnia, hanem a Krisztusban. Nehogy helytelenül Isten "becsületéért" és dicsőségéért aggódjunk. Nagyobb tisztesség éri Istent, ha kiderítjük, miért hagyta kérésünket megválaszolatlanul. Egy könyvelő akkor becsületes, ha kideríti, hol csúszott be a hiba a zárszámadáskor, és nem nyugszik bele, amíg ki nem kutatja, mi volt az oka. Másképp őt fogják elszámoltatni, neki kell megfizetnie a kárt. Ha becsületesen szembenézünk magunkkal, kiderül, hogy sok kérésünk nem hitből fakadt, hanem csak reménykedésből, vagy éppen kétségbeesett aggodalmaskodásból. Semmi felől ne aggódjatok, ne is csupán reménykedjetek, hanem higgyetek! Az tehát az imádkozó egyik legsúlyosabb bűne, hogy nem hiszi Istent elég nagynak, és nem dicsőíti. Nem hiszem nagyobbnak, mint az a "lehetetlen" dolog, amiért éppen imádkozom. (Az ilyen istenkép nem az igaz Istent tükrözi, hanem az én kishitűségem mértékével alkotott istent, tehát bálványt!) Isten arra bátorít minket, hogy ugyanolyan szabadon kérjük a lehetetlent, mint a lehetségest, mert Előtte mind a lehetséges, mind a lehetetlen ugyanolyan nagyságrendű: azaz még mindig kisebb, mint Ő maga!
(Horváth Levente)

Tiszta víz

Írta: Rostásné Zsuzsa

Kavicsos, köves hegyi patakban lépkedve gyönyörködtem a zavarosságtól mentes, tiszta vízben. Bár fenyegetett az elesés lehetősége, mégis határozottan és biztonságosan haladtam előre, mert láttam, hová lépek.
Hamarosan valaki megelőzött, és összezavarta előttem a vizet. Járásom lelassult, bizonytalanná vált. Féltem az eleséstől, lábammal csak tapogatózni tudtam a zavaros vízben.
Így vagyok a valóság talaján is. Ki után megyek? Jézus Krisztust követve biztonságosan haladhatok a hit útján, annak ellenére, hogy tapinthatók, láthatók a nehézségek, akadályok, mert az út, amin Megváltóm vezet, tiszta és világos.

"Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága." (Zsolt 119,105)

ZSÁKUTCA VAGY KESKENY ÚT

Nem más, mint maga Isten ellen protestál egy holland protestáns lelkész. Nyíltan vállalja, hogy nem hisz benne, s szabadon hirdetheti tanait, egyháza nem korlátozza tevékenységét.

A lelkész könyvet írt „Hinni egy olyan istenben, aki nem létezik. Egy ateista lelkipásztor kiáltványa” címmel. Azt mondja, hogy nem hisz a halál utáni életben, s Jézus életét egy talán sosemvolt férfi mitológiai történetének tekinti. A témáról A nyugat-európai „vallásosság” zsákutcája alcímmel a Magyar Nemzet (2011. 08. 23.) közölt több soros ismertetőt.

Zsákutcáról talán annyi híradás is elégséges volt, a keskeny úton járó hitvalló testvéreink bizonyságtételét pedig – innen, Magyarországról is szívből kívánjuk, hogy – még gazdagabban áldja meg az Úr!

Dr. Mikolicz Gyula / Pécel

Az Úr Isten figyelmeztetése: „… akik engem tisztelnek, azoknak tisztességet szerzek, akik azonban engem megutálnak, megutáltatnak.” (1Sám 2,30)

"A szeretet és hűség ne hagyjon el téged: kösd azokat a nyakadba, írd fel a szíved táblájára!"

(Péld 3,3)

(Kis, kegyes dráma. Helyszín: Szívisztra körzet. Szereplők: Tóbiás és Lilla - szerelmespár; Narrátor - szenvedő, plátói szerelmes Lillába; Horáció - hűséges barát. Az elbeszélés a legapróbb részletekig valóságos/an/ kitalált történeten alapul. A szereplők önkényes nem/azonosítása bármely valóságos személlyel ififegyelmi felelősséget von maga után.)

Szeretni nem csak szép szó, ó-ó a szeretet... énekeltük már negyvenhetedszer ugyanazt a múlt nyári diáktábor búcsúéjszakáján, miközben üdvözült arcunkra visszapilinkézett a földi-égi pernye, fekete hó, fekete hó, suttogtuk szemlehunyva, tüzes pelyhek, szikrázó pelyhek, révüldözött valaki más, persze, Tóbiás és Lili már megint sehol sem voltak, hűlt helyük, mint József Attila anyukájának, mikor a költő a vonattetőn keresztben hasalva blattolt, és utoljára Szabadszállásra ment, sehol sem voltak, legalábbis nem a mi látókörünkben voltak, igaz, a máglyától öt méterre már töksötét honolt, ez igaz, de azért a szívével valahogy mégiscsak messze ellát az ember, én legalábbis így érzem, javítsatok ki, ha tévednék, szóval, tudom én, amit tudok, te iás-Tóbiás, te hétpróbás gazfickó, hogy neked csak ezen a nyáron már éppen a harmadik, ha jól számolom, márpedig az efféléket igenis jól szoktam számolni, de nemcsak én, általában az ember, az ember, aki itt valahogy kevés a szeretetre, az ilyeneket halálos pontossággal szokta számolni, eggyem-kettem, hetem-hétem, állj!, itt van a csel elhantolva, de egy sebzett méltóságot nem lehet ám ily olcsószerrel átverni, iás-Tóbiás, húsdarálóba váglak, ó-ó a szeretet élőő való-ságos, mérgesgalóca levesbe főzöm bele a májad, az ártatlanság és hűség templomának ezüstkilincsét ha megérinted, te!, mert szívével messze ellát ám az ember, ó, bár ne látnám, amit látok, azért csalatkozhat a szív szeme is, nem igaz?, ugye csalatkozhat, szólj Horáció, te hűséges barátom, mondd már, hogy igen, mi ez a hideglelés, nicsak, rendesen havazik, hogyan érthetném különben ennyire lehűlt fejjel, a kétszer kettő józanságával, hogy szerelem nélkül a hűség taplós unalom, rutin, megszokás, bejáratott gesztusok áporodott rendje, semmi játék, semmi meglepetés, pedig hát játszani is engedd szép, komoly fiadat, merthogy milyen az, ha valaki minden reggel pontban hét harmincötkor, meg minden este tíz huszonkettőkor használja, negyvenkét esztendő minden egyes napján, pfuj, ugyanazt a fogkefét, pfuj, ám érteni vélem azt is, hogy hűség nélkül a szerelem megemésztő tűz, medréből kicsapó halálos áradat, pusztító szélvész, lidérces őrület, ezért ne fáradj bele, ó Horáció, derék, nemes barátom, hogy bizony oktasd is jó szóval a játszadozó fiút meg hát a leányt, aki, nem is kérdés, persze, hogy a játszótársa akarna lenni, kinek is, Istenem, kinek is?!, csakhogy nem játszadozni, játszani akar, nagy ám a különbség, és nem is egyetlen rubinteás estére, örökre akarja, érted, ö-rök-re, tanítsd hát, mit tanítsd?, kössed, hétfonatú indával, hársfahánccsal, ércbilinccsel, kösd a nyakukba a szeretetet és hűséget, gyémánttollal vésd már a szívükbe, mert mi Jézustól tudjuk, mi az igaz szeretet!
(Visky S. Béla)

A tűz

Írta: Benedek Csilla

Az elmúlt napokban, hetekben világszerte, így hazánkban is fellángoltak a pusztító tüzek. Erdők, nádasok, sőt lakóházak váltak a tűz martalékává. A tűzoltók – légi segítséget és önkénteseket is igénybe véve – hatalmas erőfeszítéssel dolgoztak, hogy úrrá legyenek a gyorsan terjedő lángokon. Feltételezhető, hogy a nagy hőség mellett egy-egy eldobott parázsló cigarettacsikk, vagy gyufaszál okozta a hatalmas tüzeket. Az oltásban résztvevők nagyon kemény és veszélyes munkát végezve, éjjel-nappal megfeszített erővel dolgoztak, hogy mások felelőtlensége miatt az emberek ne veszítsék el otthonukat, gabonájukat, illetve állataikat. Legtöbbször, aki a tüzet okozta, mit sem tud arról, hogy ennek a tragédiának ő a felelőse. Talán éppen a fejét csóválja, hogy egyesek milyen felelőtlenek...
Az ember felelőtlenül, folyamatosan gyújt különböző fajta egyéb tüzeket is: egy megalázó kritikával, feleslegesen kimondott szóval, pletykával, humorosnak szánt véleménnyel, felelőtlen magatartással, hanyagsággal… Sokan égnek és szenvednek körülöttünk, mert valaki érzéketlenül, figyelmetlenül viselkedett, majd könnyedén átlépve a történteken, tovább ment.
A sérültek között vannak, akik tudják, hogy hova meneküljenek a pusztító tűz elől, vagy égési sebeikkel, de a legtöbben nem ismerik azt a Jézus Krisztust, aki a lelki tüzet el tudja oltani, és sebeket tud gyógyítani. Azt a Krisztust, aki már Nebukadneccar tüzes kemencéjében is bizonyított (Dán 3,13-26): a félelmetes tűzben megőrizte Sadrakot, Mésakot és Abédnegót.

„Ime, egy kicsiny tűz mily nagy erdőt felgyújt. A nyelv is tűz, a gonoszság világa.” (Jak 2, 5-6)

A világító bogár

Este lett, a régi kert felett,
S egy sárga arcú lomha vén bagoly
egy szentjánosbogárkát kergetett.
Hol vagy gazember, piszkos, ronda állat?
Most elkaplak, kitátom rád a számat,
s körmöm közt téplek el, ha megtalállak.
És ekkor a bokorban valahol
így szólt a kis bogár: – Miért-e hang?
Mit vétettem neked, te vén bagoly?
– Világítasz, bitang!
(Ismeretlen orosz költő verse)
"Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat!" Mt 5,16

AUGUSZTUS 20-A UTÁN IS

Alig néhány évtizede augusztus 20-án még a szovjet mintára készült alkotmányt ünnepeltették velünk. Igaz, régi-új címerünk helyett akkor még a búzakalász-koszorúba bújtatott – azóta hazánkban tiltottnak minősített nemzetközi munkásmozgalmi jelképek – köszöntek ránk. Akkoriban csak igen kevesen emlékeztek arra, hogy korábban ez a nap, közel ezer évig I. (Szent) István ünnepe volt.
Az 1956-os forradalom után a helyzet némileg enyhült, címerünkbe belekerült a koronájától megfosztott, trikolóros címerpajzs, és az alkotmány ünnepén a Kádár-rezsim ünnepi szónoklataiban már inkább a kenyér ünnepét emlegették. István királyról még mindig nem esett szó.
Arról nincs pontos adat, hogy Szent István ünnepe mikor kezdett összefonódni a kenyér ünnepével, viszont az új kenyérért való hálaadás csaknem valamennyi keresztyén egyház gyakorlatában fellelhető. A paraszttársadalom a kenyérben mindig is saját munkájának gyümölcsét, ugyanakkor Istennek áldását, ajándékát látta. Némelyek szerint talán azzal ötvöződött a kenyér és István király személye, hogy első királyunk olyan erős államot alapított, amelyik népünk számára több mint ezer éven keresztül kenyeret biztosított.
Egy bizonyos, új kenyérkor hálát adhatunk, és hálát kell adnunk Isten megtartó és áldó kegyelméért, de gazdag történelmi örökségünkért, ezen belül István királyért is. Legfőképpen az Élet Kenyeréért, a Királyok Királyáért, Jézus Krisztusért, akiben, akire nézve, és aki által mindez megvalósulhatott, és a miénk lehet.
Margit István / Pécel
„… Az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárulták, vette a kenyeret, hálát adva megtörte, és ezt mondta: Ez az én testem, amely tiértetek megtöretik…” (1Kor 11, 23-32)

Cseje!

Írta: Budai Judit

Cseje! – hangzik fel percenként egy éles, mindent átható gyermekhang. Először kellőképpen meg is lepődtek a nagyobb lányok, akik a trambulinnál sorban álltak. Enyhe mosollyal a szájuk körül halkan megismételték a furcsán ejtett vezényszót, ami a cserére vonatkozott, de engedelmesen végrehajtották az utasítást.
Meglepődésüket nem is lehet rossznéven venni, hiszen előzőleg még én irányítottam a több mint száz fős hittantábor egyik legkedveltebb játékát, a szabadszárnyalást biztosító trambulinba való bejutást. Szigorú rendet kellett tartani, mert egyébként tumultuózus jelenetek játszódtak le mind a trambulinon belül, mind kívül. Szóval, stopperrel a kezemben mértem az időt. Egy perc! Se több-se kevesebb, és cserélniük kellett a bennlévőnek a várakozóval.
Ekkor szegődött mellém egy óvodás kisfiú, aki a legkisebb volt a táborban. Láttam rajta, hogy megkívánta a stopper használatát és talán a hatalmat is, ami ezzel járt. Átruháztam rá, és figyeltem, mi történik. A hangja sokkal parancsolóbb és élesebb volt, mint az enyém. Kitartása pedig utolérhetetlennek bizonyult. Teljes komolyággal és felelőséggel végezte a trambulin ’forgalmának’ irányítását. Nem ijesztette meg a sok kamasz gyerek jelenléte, vagy egy-egy kérdő tekintet. Hű maradt a ráruházott feladathoz, és percenként felhangzott szájából a Cseje! vezényszó. Tudta, hogy a felnőttől kapott megbízatás egyben képviseletet is jelent. Ezért aztán egy pillanatra sem bizonytalanodott el küldetésében.
Azóta is eszembe jut a kisfiú rendíthetetlensége és bátorsága. Ilyen szilárdan szeretnék megállni minden feladatomban, abban is, ami bár emberileg túl is nő rajtam! Mindezt azzal a bizonyossággal, hogy Isten megbízó ereje és hatalma velem van. Ő ruház fel erővel, és a szükséges tekintéllyel, mert érvényes rám is Pál apostol bizonyságtétele:

„Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.” (Fil.4,13)

FUSS!

Lefutni a távot – vagy megfutni a pályát? Olimpiára élesített figyelmem juttatta eszembe ilyen összefüggésben a kérdést. Nem teljes értékű szinonimáról van szó, hiszen lefutni egy távot, rövidet vagy hosszút – teljes erőbedobást igényel ugyan, de főként fizikait. Van előtte izgalom és felkészülés, és jön utána örömös vagy kudarcos szusszanás. Viszont megfutni a pályát – tartalmilag gazdagabb: a teljes embert igényli testestől-lelkestől.
Azt veszem észre magamon, hogy keresztyénként is inkább távokra tördelem a futásomat: feladatsorozatok, hosszú hétvégék, zsúfolt napok – egy-egy táv. Nekitérdepelek, rástartolok, mindent beleadok, de már a startnál azt érzem: jó lesz túl lenni rajta.
Pál apostol nem csupán távokat futott, bár Damaszkusz felé még így gondolhatta. Miután azonban Krisztus pályára állította, egyetlen nagy futássá, jóízű, ígéretes versennyé vált az élete. Pihentében is tudta: a pálya még tart. Futása közben pedig lazította a hit: Krisztusban már győzött, de szeretne még több dicsőséget szerezni neki.
Lelkesítsen mindenkit az Úr, hogy a pályát lássuk és ne csupán távokat – beleolvadva mindenestől az ő programjába ahelyett, hogy erőlködve, izzadva és néha kelletlenül veselkedünk neki a részleteknek.
Lefutni, vagy megfutni? Ez itt a kérdés. Erősségünkkel, az úszással kombinálva helytálló a javaslat:
AMIT LE KELL FUTNI, AZT ÉRDEMES MEGFUTNI, MERT MEGÚSZNI NEM LEHET!
Bálintné Gyöngyi / Pécel
„De én semmivel sem gondolok, még az életem sem drága nekem, csak hogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (Csel 20,24)

"Hogy mindnyájan egyek legyenek, amint te énbennem, Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk; hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem."

János 17,21


Egyek legyetek!

E fel-nem-ismert lehetőség
ítéletünk, megméretésünk.
Családnyi vagy gyülekezetnyi,
városnyi vagy országnyi létben,
világnyi összetartozásban
örök hiányjel.
Mint jéghegyek úszunk el egymás
mellett, noha megváltatásunk
óceánja szeretve ringat
mióta és mindannyiunkat!
VALAKI vár, vérrel fedez be,
s távolodunk széttöredezve...

ATYÁNK, A JÉZUS KRISZTUSBAN!
A Te kegyelmed és a Te csodád, hogy magyar református egyházunk évszázadokon át megőrizhette szervezeti egységét. Az sincs elrejtve Előtted, hogy hány kegyességi irányzat él és munkálkodik benne, olykor egymás ellenére is. Könyörülj rajtunk, hogy azt keressük, ami egybeköt, s őszintén értékeljük egymás elhivatását és szolgálatát is, mert az aratnivaló sok, és minden munkásodra nagy szükség van. Áldásodra várunk, ATYÁNK.
Ámen.

Majdnem megérkeztem

Írta: Móréhné Rédey Ágnes

Hónapok óta készültem Aradra, barátaimhoz – 44 éve voltam náluk utoljára. Tervezgetés, egyeztetés és sok-sok izgalom után végre felültem a vonatra. Az országhatárhoz közel felszállt egy regiment sárgamellényes rendőr. Keresnek valakit, gondoltam. Mindenkitől kérték a dokumentumot, én a jogosítványomat nyújtottam. Évek óta ezzel intézem ügyeimet (bank, szavazás). A hivatalos személy furcsán nézett rám, majd kérte, hogy útlevelet vagy személyit adjak. Mondom neki: Ez van. Ez nem jó – közölte. Magyarázkodni, érvelni nem volt lehetőség, és nem is érdekelt senkit. Nem volt papírom, amivel átléphettem volna a határt, le kellett szállnom a vonatról.
A pályaudvaron, később a kisváros utcáin magamra hagyatva, tehetetlenül ténferegtem, és eszembe jutott, hogy egyszer majd mindnyájan kilépünk ebből az életből, és a nagy határállomáshoz érkezünk. És ott is kérni fognak dokumentumot. Nem az érvényest, hanem a megfelelő dokumentumot. A jogosítványom érvényes volt, sőt, a bérletem is. De nem mentem vele semmire.
Annyi féle papírunk van: diploma, doktorátus, lelkészpapír, presbiteri vagy hitoktatói megbízás, különféle kitüntetés, ajánlólevél, oklevél... Van számos, nem papír-alapú dokumentumunk is, amikre büszkék lehetünk. Ami mögött teljesítmény van: munka, szolgálat, szép és nagy család… Ezek nem fölösleges, hanem szükséges és nagyszerű dolgok. Csak éppen azon a határállomáson nem hivatkozhatunk rájuk. Mert ott és akkor nem ezt fogják kérni.
És ez a gondolat – a kietlen pályaudvaron – kimondhatatlan hálára indította szívemet: Igen, nekem VAN megfelelő dokumentumom. Egyszer átvehettem az én drága Uramtól, Jézustól. Ez az írás arról szól, hogy megbocsátotta bűneimet, és örök élettel ajándékozott meg.

Jézus Krisztus “Eltörölte az ellenünk szóló rendelkezéseivel minket terhelő adóslevelet, félretette az útból, és odaszegezte a keresztfára” (Kol 2,14)

Miután érvényes úti okmány hiánya miatt a határállomáson leszállítottak a vonatról, és a kietlen pályaudvaron tehetetlenül ténferegtem, eszembe jutott, hogy egy óra múlva Aradon kéne lennem, barátaim már biztosan elindultak a fogadásomra.
Átgondoltam lehetőségeimet: egy maradt csak, vissza kell fordulnom, és hazautaznom. Előtte azonban telefonálni akartam a rám váró barátoknak. A mobilom lemerült, a városka egyetlen nyilvános telefonja nem működött, a postán senki nem mutatott készséget, hogy segítsen szorult helyzetemben. Visszafelé a vonat tíz perc múlva indulni fog... Végül egy rendőr szánt meg, és engedte, hogy szolgálati telefonját használjam. Így azután a vonatot is elértem.
Amikor meg kellett volna érkeznem Aradra, én éppen az ellenkező irányba utaztam – nem hittem el, hogy mindez igaz. Bántott, hogy milyen barátságtalanok voltak a postán, vádoltam magamban gyermekeimet és aradi barátaimat, akik igazán szólhattak volna, hogy útlevélről ne feledkezzek el. Közben mindez nagy tanulsággá lett számomra: aki kívül marad Isten országán, az hiába mutogat másra, keresi a bűnbakot, hibáztatja környezetét, körülményeit. Arról, hogy nem léphettem át a másik országba, csak magam tehettem.

“A bölcsesség kezdete az Úr félelme, és a Szentnek ismerete ad értelmet.” (Példabeszédek 9,10)

Miután érvényes úti okmány hiánya miatt a határállomáson leszállítottak a vonatról, a hazafelé zakatoló vonat fülkéjében töprenghettem a történtek felett. Feltételeztem, mit is érezhetnek a nélkülem érkező vonat láttán a rám váró aradi barátaim. Kitakarított lakással, friss ágyneművel, finom ebéddel, gyönyörű programtervvel készültek, és én lemaradtam minderről, nekik pedig keserűséget okoztam.
Jézus beszélt arról, hogy az Atya is mindent elkészített, mindent odaadott, minden minket vár az ő országában. Számunkra csak egy feladat maradt, hogy elfogadjuk bűnbocsátó kegyelmét, és ezzel a határátlépéshez meg is kaptuk az útlevelet. Nem elég tehát – amit sokan gondolnak – a megfelelő vonatra szállni: születésüktől köti őket a gyülekezethez a hagyomány, jó szándék, esetleg később csatlakoztak ahhoz. Élik konszolidált életüket, ismerik a Szentírást, egyet is értenek azzal, szolgálnak talán, kerülik a kicsapongó életet – csak a határátlépéshez szükséges dokumentum hiányzik…
Elcsigázva, mégis boldogan érkeztem haza. Nem szegénynek, hanem mérhetetlenül gazdagnak éreztem magamat, hiszen az Úr tanított a kudarccal. A szükséges igazolványt elkészíttetem, hogy amikor majd elérkezik a pillanat, akadály nélkül ölelhessem meg szeretett aradi barátaimat.

Jézus Krisztus: “Az én Atyám házában sok lakóhely van, ha nem volna, megmondtam volna nektek.” (Jn 14,2)

Ne változtass!

Írta: Dr. Mikolicz Gyula

Van egy falu Kelet-Magyarországon, ahol a főutca melletti árokparton méretes, piros-fehér-zöldre festett oszlop jelzi: mintegy harminc méter hosszon itt húzták meg az államhatárt. A lassan poroszkáló gépkocsimtól talán, ha két méterre van Ukrajna. Ugyanolyan a katángkóró, mint a község többi részén, ugyanaz a vakond túr buckát az árok mindkét partján, mégis minden más: a törvények, a pénz, az alig értett beszéd és különösen a háború…
Az addig elképzelhetetlen helyen, módon és indokkal politikai játszmák, uralmi, gazdasági érdekek, indulatok, vagy éppen a nemtörődömség, bosszúvágy szakított szét és tart átléphetetlen helyzetben faluközösséget, rokonokat, nemzetet.
Mint az Isten színe előtt megkötött, halálig tartó hűséget fogadó férj és feleség szétszakadó kapcsolatát. Érthetetlen indulatok, érdekek, közöny, gyűlölet építenek átléphetetlen, szögesdrótnál is súlyosabb sérüléseket okozó határokat szülők, gyermekek, rokonok – és borzalom! – hívő testvérek között.
Nem jól van ez így atyámfiai! Gyűlölt dolgok ezek az Úr Isten előtt!

„Ne mozdítsd el a régi határt!” (Péld 22,28)

Nem egyedül

Írta: Budai Judit


Ismét egy nehéz munkanap terhével baktattam gépkocsimhoz. A néhány perces út alkalmas volt az események számba vételére, és az ismétlődő kérdésemre történő válasz keresésére: Isten valóban ezen a munkahelyen akar látni? Sokszor állok ugyanis olyan kihívással szemben, aminek, úgy érzem, nem tudok megfelelni.

A Biblia szerint Isten számtalan csodát tett, amivel vezette választottait. Nem tudna nekem is valami bátorító jelet küldeni? Eszembe jutott Ezékiás király, aki halálos betegségben Istenhez könyörgött, válaszul ígéretet kapott a gyógyulásra, amit különös jellel is erősített: a nap sugarainak változtatásával erősítette hitét (Ézs 38,8). Ha Isten tegnap, ma és örökké ugyanaz, akkor miért ne siethetne az én segítségemre is hasonló módon? – vágyakoztam kocsimhoz közelítve. Beszálltam, indítottam, amikor észrevettem a szélvédőre tűzött papírszeletet. Nem a szokványos reklámcédula volt, hanem fehér lapra, szép kézírással írt rövid üzenet: „… örökkévaló karjai tartanak” (5Móz 33,27).

Igen, Isten tegnap, ma és holnap is ugyanaz. Meghallgatott, és egy számomra ismeretlen szolgájával küldte el üzenetét: a megoldhatatlannak tűnő kihívásokban is örökkévaló karja tart.

Jézus mondta:

„Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől, mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.” (Mt 8,34)

"Adja meg néktek az ő dicsősége gazdagságáért, hogy hatalmasan megerősödjetek az ő Lelke által a belső emberben."
Efézus 3,16


A belső ember

A belső ember bennünk születik:
az Ige által szüli meg a Lélek,
lényében Krisztus vonásai élnek,
és tettekké lesz általa a hit.

ATYÁNK, ISTENÜNK!
Köszönjük, hogy újjászültél minket élő reménységre JÉZUS KRISZTUSNAK a halálból való feltámadása által. Kérünk, tápláld, erősítsd belső emberünket a SZENTLÉLEK által, hogy a megkörnyékező bűnt visszautasítva a MEGVÁLTÓ vonásait tükrözhessük. Tedd hitelessé bizonyságtételünket az emberek előtt, hisz ők is és az egész teremtett világ sóvárogva várja fiaidnak megjelenését!
Ámen.

Csodálkozz!

Írta: Benedek Csilla


Fültanúja voltam egy beszélgetésnek, ami az egyik fél kijelentésével végződött: Én már semmin se csodálkozom. A legtöbb ember ugyanis terhekkel a vállán, megszürkült élettel, földi dolgokra meredő tekintettel éli – sokszor csak vonszolja – életét, s ez a szürkeség megfosztja őt a csodák felismerésétől.

Pedig telve van a földi lét Isten csodáival, így az egyén életét is körülveszi ezek sokasága. Már az élet is nagy csoda, amit tetéz, ha valaki ép és egészséges. Bár ennek nem lehetünk mindig észlelői, de Istennek veszedelemtől megőrző, abból kimentő, lélegzetet elállító akciói, az imádságra (vagy anélkül) érkező megoldásai is ámulatra késztethetnének bennünket.

És akkor még nem is beszéltünk a legnagyobb csodáról, Isten egyszülött fiáról, Jézusról, aki eljött ebbe a látható világba, aki a bűn miatti kínhalált elvállalta helyettünk, akit ez a halál nem tudott fogságban tartani, mert Isten feltámasztotta, és most csodák sokaságával halmozza el azokat, akik élő hittel reménykednek segítségében.
„Keressétek az Urat és az ő erejét, keressétek arcát szüntelen! Emlékezzetek meg csodáiról, amelyeket cselekedett, jeleiről és szája ítéleteiről.” (Zsolt 105,5)

ÉPÍTSÜNK ATOMBUNKERT!

Mostanában azon gondolkodom, vajon eléggé felkészültünk-e azokra a nehéz eseményekre, amelyek következnek ránk. A kövér évek nyilvánvalóan mögöttünk vannak. Azt tanácsolom, építsünk magunknak „atombunkert"! Hová és hogyan?

– Telek: Atyánk szíve – az egyetlen biztonságos hely,

– cement: Isten iránti bizalmunk: "Atyám, nem értelek, de bízom benned!",

– homok és sóder: akaratunk átadása: "Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!",

– acélkeret: Isten ígéretei, amelyek a Bibliában sorakoznak,

– víz: könnyek, amelyeket saját bűneink, gyermekeink és népünk bűne miatt ejtünk (elegendő víz nélkül nem lesz tartós a beton!),

– munkaidő: a bibliaolvasás és az imádság ideje, ezenkívül az egész nap, valamint az álmatlan éjszakák.

(Forrás: Der schmale Weg 2011/3. szám – H. Risch)

„Aki a Felségesnek rejtekében lakozik, a Mindenhatónak árnyékában nyugszik az.” (Zsolt 91,1)

Hálaadás receptre

Írta: Előd Erika

Egy régi történet szerint a már sok éve hívő asszony depressziós panaszával kereste fel az orvost. Elmondta, hogy kedvetlenül ébred, egész nap nyomott hangulatban jár-kel, így végzi a napi rutin feladatokat.
– Doktor úr, tudna segíteni rajtam? Talán adhatna valamilyen hangulatjavító gyógyszert!
– Kedves asszonyom, egyelőre nem adok gyógyszert. Reggelenként gondolja végig, mi mindent kapott már Istentől, ezekért öt percig adjon hálát! Egy hónap múlva jöjjön vissza, és számoljon be, hatott-e a gyógymód! – rendelkezett kedvesen az orvos.
Letelt az egy hónap, visszament az asszony a rendelőbe, és már az ajtóban megszólalt:
– Doktor úr, kevés az öt perc. Kérem, írjon föl többet!

„Mindennap áldalak téged, és dicsérem nevedet örökkön-örökké! (Zsolt 145,2)

IDŐSEK OTTHONA

Belépek az idősek otthonának ebédlőjébe. Az ott lakók éppen vacsoráznak. Nagy a csend, senki sem beszélget, némán esznek. Köszönök és mondom, hogy valakinek a vacsoráját szeretném felvinni a szobájába. Néma csend. Az egyik idős hölgy rámutat egy tálcára, amelyen elkészítve várakozik az esti menü, azután suttogva rámutat a cukorra és citromlére, hogy ízesítsem meg vele a teát. Amikor kijövök az ebédlőből, további jó étvágyat kívánok, de válasz nincs…!
Elgondolkodom, mi ez a nagy némaság? Nincs már az idős embereknek semmi mondanivalójuk egymás számára? Nincsenek kikívánkozó gondolataik? Az öregség passzívitást is jelent és befelé fordulást? Mindegyikük kicsi világa egy zárt ország, és már senkit sem akarnak oda beengedni?
Sok kérdést vetett fel bennem az ottani tapasztalat. Úgy gondolnám, hogy egy idős ember tele van élményekkel, bölcs meglátásokkal, lelki üzenetekkel, és Isten gondoskodó szeretetének valóságával, és mivel őket itt naponta körülveszi az Isten Igéjének a légköre, milyen nagy lehetőséget kaptak arra, hogy felragyogjon a megkopott, töredező cserépedényben az igazi kincs, Jézus Krisztus személye, a Szentlélek által.
Benedek Csilla

"Áldott az a férfi…, akinek bizodalma az Úr; Mert olyanná lesz, mint a víz mellé ültetett fa… és nem fél, ha hőség következik, és levele zöld marad…" (Jer.17,8)

"Íme, leteszek Sionban egy kiválasztott drága sarokkövet, és aki hisz benne, nem szégyenül meg."

(1Péter 2,6)


Az USA Indiana nevű államában valaki repülőgépen utazott, és panaszkodott a mellette ülőnek: "Jaj, ezek a mai fiatalok, szörnyűek!" Amikor megérkezett, megvásárolta az aznapi újságot, és belelapozott. Az újság címlapján bőrfejű fiatalok fényképe díszelgett. - Hát igen, ezek a mai fiatalok - gondolta, aztán elolvasta a cikket. A cikk arról szólt, hogy az egyik iskolában, abban a bizonyos kisvárosban, ahol utálták a bőrfejűeket, egy tizenöt éves fiú agydaganatot kapott, és a kemoterápia következtében elhullt a haja. Teljesen kopasz lett. Rettenetes érzés lehet ez egy tizenöt évesnek.

A fiú osztálytársai azonban összefogtak, és engedélyt kérték a szüleiktől, hogy levághassák a hajukat kopaszra. Mindezt szolidaritásból, Brian, a beteg fiú iránti szolidaritásból tették. Tervüket meg is valósították. Az újságban lévő fényképen éppen nyírták őket. Jaj, ezek a mai fiatalok!
Aki hisz, meg nem szégyenül. Bárhány évesek legyünk, nem attól félünk-e, hogy megszégyenülünk? Hogy oldotta meg Isten a szégyenkezéstől való félelmet? Úgy, hogy egy követ helyezett le, amelyik becses. De kinek becses? Ugyan, a kutyának sem kell! Csak egyedül Istennek volt becses!
Ez a kő az emberektől megvetett volt. Krisztus kigúnyolható, megvethető. Le lehet köpni. Aki hisz benne, olyanban hisz, aki megszégyenül.
Tudod, mi áll a hited útjába? A hiúságod, az, hogy többnek képzeled magad, mint aki vagy. Elhitted-e már, hogy ő tökéletes szabadító, hogy az ő vére minden bűnödre elég? Ne erőlködj, bízd reá magad Krisztusra.
Ugyanennek a fejezetnek a 12. versében ez áll: "a ti jó cselekedeteiteket látva, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján." Mit mutat a gyakorlat? Azt, hogy nem nagyon jut eszébe a környezetünknek az Istent dicsérni, amikor Krisztust követjük. De Péter azt mondja, hogy majd a "meglátogatás napján". Amíg az Isten meg nem látogat, nem tudjuk őt dicsőíteni. Amíg kézbe nem vesz, meg nem szorongat egy kicsit, addig nem nyílik föl a szemünk. Miért csak akkor? Azért, hogy megtanuljuk a türelmet, a várakozást, hogy lemondjunk a hiúságunkról. Lehet, hogy gúnyolni fognak. De az Isten népe nem tehet annyit, mint a Brian osztálytársai, akik szolidarizáltak a barátjukkal, és nem törődtek azzal, hogy hogyan ítéli meg őket a világ? Nem vállalhatjuk a Krisztus gyalázatát így?
Kik nem szégyenülnek meg? Azok, akik nem szégyellik a miérettünk megszégyenítettet, a keresztfán kigúnyoltat.
(Horváth Levente)

Liberális cenzúra – vagy valami más?

Írta: Margit István

„Leveszi a gyerekek verésére buzdító könyvet a polcairól a Libri” – tette közé a hírt a közelmúltban egy közismerten liberális hátterű internetes portál. A rövid írás arról számolt be, hogy az egyik legnagyobb hazai könyvterjesztő nem hajlandó tovább árusítani az egyik keresztyén kiadó gondozásában megjelent – neves amerikai írónak és pszichológusnak – könyvét. Itt nem annyira a kiadó presztízsveszteségéről van szó – bár a bojkott a kiadó egyéb kiadványainak terjesztési mutatóit is jelentékenyen befolyásolja majd –, nem is egy keresztyén szakember munkásságát kérdőjelezi meg csupán. A cikk folytatásából gyorsan kiderül, hogy valójában két világszemlélet összeütközésének vagyunk szemtanúi.
A lavinát egy gyermek-pszichológusnő indította el, aki „miután ezt a könyvet meglátta, akkor döntött úgy, hogy sokáig titkolt történetével ki kell állnia a nyilvánosság elé”, azzal tudniillik, hogy gyermekkorában az apja őt rendszeresen verte. Amikor kezébe került a Fegyelmezz! Megéri című könyv, nagyon felháborodott. Különösen az keserítette el, hogy a szerző konkrét gyakorlati tanácsot ad ahhoz, hogy miként kell a gyerekeket „helyesen” verni.
A kiadványról – sejthetően a pszichológusnő révén – tudomást szerzett a magyar pszichológus-társadalom, aminek tagjai petíciót fogalmaztak meg: ebben a kiadót, illetve a forgalmazásában érintett könyvterjesztő hálózatot a könyv visszavonására kérték. Beadványukra a kiadó vezetője válaszolt, aki a Bibliára hivatkozva ezt írta: „aki szereti a gyermekét, megfenyíti, de sohasem bántalmazza, és nem okoz fizikai sérülést, hanem megfelelő szeretettel és önfegyelemmel neveli őt”.
A liberális bulvármédia természetesen azonnal reagált, itt azután a „felajzott hozzászólók újabb tömege” szórt átkot a szerzőre és a magyar kiadóra.
Napjainkban, amikor a különböző politikai, vallási és etikai kérdések egyre inkább megosztják a társadalmat, nem nehéz felfedezni azt a tendenciát, ami a valódi krisztusi értékeket célozza meg, és mindent pellengérre állít, mindent megkérdőjelez, ami a Szentíráshoz köthető. Különösen is aktuális és intő számunkra, amit Péter apostol mond:

„Józanok legyetek, vigyázzatok, mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szertejár, keresve, hogy kit nyeljen el. Álljatok ellene, erősek lévén a hitben, tudva, hogy ugyanazok a szenvedések telnek be testvéreiteken a világban.” (1Pt 5,8-9).

Lomtalanítás

Írta: Móréhné Ági

Néhány hete lomtalanítás volt a környékünkön. Jó alkalom ez arra, hogy megszabaduljunk a fölösleges tárgyaktól, felhalmozott kacatoktól. Amik régen értek még valamit, de ma már használhatatlanok, vagy csak szükségtelenek. A válogatást a padláson kezdtük. Szelektálás közben megrázó volt a Bibliában is vázolt valósággal szembesülnöm: kincseinket a rozsda és a moly emészti meg. Szinte az első darab, ami a kezembe került, a 30 évvel ezelőtt kinőtt kosztümöm volt. Évtizedekig őrizgettem, remélve, hogy valamikor tudom még viselni. Aztán el is feledkeztem róla, mára pedig az egészet megette a moly, egy tenyérnyi ép hely nem maradt rajta.
Egyszer minden földi kincsnek ez lesz a sorsa: elenyészik, elvásik, semmivé lesz. Pedig mennyi minden van/volt az életünkben, ami fontos számunkra! Amiért lángoltunk, ami után futottunk – mára pedig már vesztett értékéből.
Mielőtt a múlandóság fölötti szomorúság hatalmába kerített volna, megvidámított a gondolat, hogy vannak kincseink, amik nem múlnak el. Amit, az Úr végzett értünk, bennünk és általunk. Ezek mindörökre megmaradnak.

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a rozsda és a moly megemészti, a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és a tolvajok sem ássák ki, és nem lopják el. Mert ahol a te kincsed van, ott van a szíved is.” (Mt 6,19-21)

Még egyszer foci

Írta: Mikoliczné Virág

Noha nem tartozom a focirajongók táborába, a nemrég lezajlott Európa bajnokság egy-egy mérkőzésébe magam is belenéztem. A küzdelem izgalma mellett leginkább a játékosok sorsdöntő pillanatokban tanúsított magatartása érdekelt: a találatok, a fárasztó hosszabbítások, az igazságtalan bírói döntések, a félresikerült próbálkozások – ahogyan a siker örömét, vagy éppen a kudarcot, a kiesést fogadták.
Vajon mit érezhettek a számukra vesztes meccs lefújása után? Ha ki-ki a saját temperamentuma szerint élte is át – dühösen, sírva vagy csak reménytelenül a semmibe meredve –, egy érzés valamennyiükben közös lehetett: a tudat, hogy nincs tovább! Nincs több lehetőség, újabb hosszabbítás, nincs mód, a hibákból okulva még egy végső erőfeszítésre, a kihagyott helyzetek utólagos értékesítésére.
Egyszer mindenki számára lefújják majd élete meccsét, és sokaknak fájdalmas lesz a felismerés, hogy nincs, nem lesz több lehetőség a győzelemre. Ott lesz előttük az egész elrontott, eltékozlott élet, talán felrémlenek azok az üdvösségre vezető lehetőségek, amiket nem ragadtak meg, észre sem vettek, vagy csak egyszerűen nem tartottak fontosnak.
Nem akkor válunk győztessé, ha sikeresnek ítélhetjük saját pályafutásunkat, hanem csakis akkor, ha életünk egy pontján totális vereségünk tudatában megragadtuk az egyetlen győztes kezét: Jézus Krisztusét, aki Isten Fiaként kivívta a bűn és a halál feletti győzelmet. Győzelmében pedig nemcsak „a meccs végén”, de már földi életünk során is osztozhatunk.

„… az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk. Ki az, aki legyőzi a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?” (1Jn 5,4-5)

MINT AZ ORRFÚJÁS

Amikor kislányunkat tanítottuk az orrfújásra, néhány jól sikerült próbálkozás után egyszer csak így szólt: „Apa, most úgy kifújom az orromat, hogy soha többet ne kelljen!”

Talán sokan tekintenek a megtérésre, a bűnbánatra, az Istenhez fordulásra hasonlóképpen: egyszer megtettem, és ettől kezdve nincs dolgom ezzel! Nem felejtkezünk-e el ilyenkor arról, hogy az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz (1Móz 6,5b)? Nem simulunk-e bele a mai kor felületes bűnszemlélésébe, ahelyett, hogy szembenéznénk azzal a ténnyel, hogy szívünk egy bálványgyár (Kálvin)?

Éppen ezért újra és újra vissza kell térnünk Istenhez, és bűnbánattal kell megalázkodnunk előtte – úgy, ahogyan kislányunknak is nagyon sokszor kell még kifújnia orrát élete hátralévő részében. Hetente, naponta, óránként, vagy „járvány” idején kétpercenként.

Ezért is figyeljünk jól a már hitre jutott Pál apostol felkiáltására (lásd: heti ige!).

Csapkovics Bertalan / Budapest

„Ó, én nyomorult ember! Ki szabadít meg engem e halálnak testéből? Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!” (Rm 7,24-25a)